| « f) Wallenstein és Bethlen Gábor műveletei egymás ellen. A pozsonyi és szőnyi béke. | KEZDŐLAP | 5. Bethlen Gábor utolsó évei. » |
Az 1626. évi háború diplomáciai előkészítésének keretében kétségkívül Bethlen Gábor játszotta az ő két diametrálisan ellenkező orientációjával a legérdekesebb szerepet és hogy a könnyű és játszi köpönyegforgatás jellegét magán viselő ténykedése miatt úgy itthon, mint a külföld részéről kijutott neki a szemrehányásból, azon nem nagyon csodálkozhatunk. Jó magam is azokhoz tartozom, akik még középkori szemszögből ítélve, amikor tudvalevőleg e tekintetben kevésbbé rigorózusok voltak az emberek, sem tartják Bethlennek ezt a magatartását illendőnek és igazi fejedelemhez méltónak, mindazonáltal hadd álljon itt az ellentábor egyik képviselőjének, a történteket minden esetre túl ideálisan aláfestő és összegező Rónai Horváth Jenőnek véleménye a dologról, aki főkép a hazafias háttérre való tekintettel üdvösnek és helyesnek akarja a fejedelem eljárását feltüntetni. Igaz, hogy kivált a politikában a cél az, mely szentesíti az eszközöket, de azt sem lehet elvitatni, hogy bizonyos határon túl menve, egy ily, az általánosan elfogadott diplomáciai és társadalmi axiomákat és illemszabályokat figyelembe nem vevő eljárás igen könnyen kihívja maga ellen a lesujtó kritikát, aminek révén az illető egyén nem ritkán nemcsak a kortársak, hanem az utókor szemében is kellemetlen színezetűvé, sőt nem ritkán visszataszítóvá is válik. Én az olvasóra bízom, hogy Bethlen esetében a helyes ítéletet önmaga formálja meg magának.
Rónai Horváth, id. m. II, 184. old. a maga nézetét a következőkben foglalja össze: „Bethlen Gábor – úgymond – kora ijfúságától kezdve szoros összeköttetésben állott ugyan a törökkel, de azért nem kevésbbé gyűlölte, mint bármely más magyar s szövetsége vele soha semmi más célt nem követett, mint hogy hazájának az ellenségből barátot, a császári kormány túlkapásai, a vallást és a nemzet szabadságát veszélyeztető törekvései ellen szövetséges társat keressen. További szándékai oda irányultak, hogy a török segítségével egész Magyarországot és Erdélyt kormánya alatt egyesítse, úgy vélvén, hogy később a megerősödött ország a török igát annál könnyebben le fogja rázhatni, mert a török hatalom szemlátomást sülyed és egy nagyobb, erőteljesebb támadást alig bír ki. – Amíg Bethlen e célokat követte, a magyarországi rendek is szorosan Bethlennel tartottak. Ámde az 1623. évi hadjárat kimutatta, hogy a porta a tőle várt segélyt megadni nem képes, Bethlen ennek folytán nagyobb eredményeket el nem érhetvén, lassankint a magyar rendek támogatását is elvesztette. Bethlen lelkében tehát egy más eszme érlelődött meg: Elhajolni a megbízhatatlan és képtelen szövetségestől, Ferdinánd nagy buzgalmát a protestáns-üldözéstől a török háborúra fordítani s vele együtt az országot felszabadítani. Ez eszme végrehajtása nem kevesebb dicsőséget szerezhet vala Bethlennek, mint az első,[1] mert felszabadítaná Magyarországot a török járom, a protestantizmust az üldözés alól, visszaadná Európa békéjét, végre pedig a visszafoglalt részekből gyarapodna az erdélyi fejedelemség is.[2] – A fejedelem tehát nemcsak szövetséget ajánlott Ferdinándnak, de sőt hogy a királyt teljesen biztosítsa, egyik leányát is nőül kérte. E törekvése azonban nem sikerült; Ferdinánd sokkal rövidlátóbb s fanatismusában sokkal makacsabb volt, semhogy őt az eretnekség elleni harcz abbanhagyására lehetett volna bírni s bár a török uralom megtörésére soha kedvezőbb alkalom nem volt, Ferdinánd a szövetségi és házassági ajánlatot elvetette[3] s Bethlent a töröktől azáltal vélte elszigetelni, hogy vele külön békét kötött. Erre Bethlen eredeti politikájához visszatérve, miután a protestáns Brandenburgi fejedelem hugát, Katalint nőül vette, Franciaországgal, Dániával, Angliával, Hollanddal, Velencével és a szászokkal szövetségre lépett és harmadízben is háborúra készült Ferdinánd ellen, sőt erre még a török támogatását is megnyerte.”
Ez a gyakori álláspontváltoztatás, a kereszténység legádázabb ellenségének tekintett törökkel való cimboráskodás és a szultánnal szemben kétségtelenül fennálló bizonyos fokú alárendeltségi viszony volt egyik főoka annak is, hogy a Hágában Ferdinánd ellen új egyezségre lépett fejedelmek Bethlent, mint velük nem egyenrangúnak tartott félt, nyiltan a szövetségbe felvenni nem voltak hajlandók. Egyébként meg kell itt jegyeznünk, hogy nemcsak Bethlen, hanem az akkori fejedelmek legtöbbje sem átallotta politikai téren oly eszközöket is igénybe venni, melyek sok tekintetben szinte lábbal taposták a tisztesség, a gentlemanlike-ség, sőt nem ritkán a becsület fogalmát is.
Az 1626. évi hadjáratra mindkét fél alaposan és elég korán tette meg intézkedéseit. A protestáns unió fővezére, IV. Keresztély dán király, eleinte igen helyesen összes rendelkezésre álló seregrészeit Bremennél szűk helyen maga körül egyesítette, azonban Mansfeld mindaddig nem nyugodott, amíg önállósítás iránti törekvése kielégítést nem nyert, ami minden esetre az által indokolva is volt, hogy ő lett kijelölve a Bethlennel való kooperációra.
Még rosszabbul állottak a viszonyok az egységes vezetés és együttes működés szempontjából a császáriak részén. Itt a fővezérek egyike sem akarta magát a másiknak alárendelni s azért haderőik felvonulása egymástól 200 klmnyi távolságban történt. Sőt Wallenstein hadseregének felállítása már tudatosan szeparatisztikus célzattal történt, mely a császár intenciója szerint oly önálló hadműveletekre is volt hivatva, amelyek végrehajtására Tilly, mint a liga seregének fővezére, esetleg kapható nem volt. A hadműveletek tervezése, vezetése és végrehajtása tekintetében ezek szerint mindkét oldalon, a protestánsoknál épúgy, mint a katholikusoknál, elég gyenge lábon állott a dolog, ahogyan az egyébként koalíciós seregeknél, ritka kivételektől eltekintve, rendszerint elő is szokott fordulni. Ehhez képest egységes hadjárati tervről sem lehetett szó. A császáriak részén Wallenstein újonnan felállított seregét 1626 tavaszán az északi hadiszíntérre viszi ugyan, de nem azzal a célzattal, hogy Tillyvel egyesülve és vele összhangzásban lépjen fel a dán király hadserege ellen; sőt ellenkezőleg ő eredetileg a támadást csak egyedül a maga számlájára akarta a dán király bal oldala ellen végrehajtani, miután előbb Dessaunál minden eshetőségre kettős hídfőt építtetett az Elbe mindkét partján. Ezt a parcialis offenzívát Mansfeld dessaui támadása azonban csakhamar halomra döntötte, ami ugyan Wallensteinnak a remekül sikerült dessaui győzelemre ad alkalmat, de a dessaui események lezajlása után a dán király ellen eredetileg tervezett offenzívából többé nem lesz semmi, mert a császári fővezéren nagyfokú határozatlanság vesz erőt és hosszas, több mint három hónapi tétovázás után többé nem a dán királyt, mint az ellenséges főerő főparancsnokát, hanem az övéhez képest jóval kisebb és alárendeltebb jelentőségű seregcsoporttal Sziléziába elvonuló Mansfeldet választja további hadműveleti céltárgyul s így a tavaszi, északnyugati irányban végrehajtott hosszú séta után egy még hosszabb, de ellenkező, vagyis délkeleti irányban végrehajtandó hadművelet következett. Hogy az ilyfajta operálás ideális hadiműködésnek semmiesetre sem nevezhető, ezt azt hiszem nem kell hosszabban bizonyítgatni. Az én nézetem szerint az lett volna a helyes, ha Wallenstein és Tilly egyszerre és vállvetve a Bremennél álló dán király seregére támadtak volna abban a biztos tudatban, vagy legalább is abban a reményben, hogy ha ezt megverniök sikerül, úgy az ez évi hadjárat sorsa máris el van döntve Ferdinánd javára. Ha ez utóbb Tillynek egyedül sikerült, úgy aligha férhet hozzá kétség, hogy egyesült erővel és egységesen operálva, ezt a győzelmet már a tavaszon még biztosabban ki lehetett volna a sorstól erőszakolni.
A dán király azáltal, hogy Mansfeldnek sziléziai útját megelőzően a dessaui hídfő megvételét hagyta meg, kétségkívül magára, illetve a parancsnoksága alatt levő főseregre nézve igen hasznos dolgot művelt, mert azáltal elhárította az az ellen már folyamatban levő Wallenstein-féle támadást, bár másrészt az sem volt kizárva, sőt minden alap és remény megvolt hozzá, hogy IV. Keresztély a Bremennél együtt tartott erővel a jóval gyengébb Wallenstein-csoport támadását sikeresen, esetleg döntő győzelem keretében vissza fogja verhetni. De ehhez persze megfelelő erély, helyes vezetés, no meg egy kis szerencse is kellett, amivel azonban, amint később kiderült, a dán király és serege nem valami túlnagy mértékben dicsekedhetett.
Wallenstein elhatározását, hogy a Bremen ellen már folyamatban volt támadását félbeszakítva, a legnagyobb gyorsasággal és energiával az oldalát, hátát és összeköttetéseit fenyegető Mansfeld ellen fordult, feltétlenül jónak és helyesnek kell elismernünk és ez a helyes elhatározás, valamint annak következetes, céltudatos és erélyes végrehajtása meg is szerezte a császári hadvezérnek a jól megérdemelt fényes győzelmet és dicsőséget. Katonai szempontból nagy kár, hogy Wallenstein a háború további folyamán többé ily helyes elhatározásra és cselekedetre jutni nem tudott, sőt fokozatosan annyira alámerült nemcsak a középszerűség, hanem a kimondottan rossz vezetés és hadműködés posványába, hogy ezáltal dessaui fényes győzelmét és sikereit hamar elfelejtette, sőt teljesen semmissé is tette. A dessaui fényes nap után Tillyvel folytatott hosszas, de eredménytelen tárgyalások, az a nagymérvű és hosszantartó határozatlanság, hogy vajjon a Dessaunál újból egyesített sereggel a dán király, avagy az elvonuló Mansfeld felé forduljon-e, majd az utóbbinak előbb csak egy kisebb csoporttal, később pedig a sereg zömével, de a lehető leglanyhább módon történt követése, mert üldözésnek ezt a műveletet nevezni nem igen lehet, igen rossz bizonyítványt állított ki a magát legelső rangú hadvezérnek feltüntetni szerető, s erre támaszkodva, a császárnak és tanácsosainak hadműveleti dolgokban folyton, hova-tovább már szinte parancsszámba menő tanácsokat osztogató friedlandi herceg számára. De mielőtt további működése részleteinek megbeszélésébe fognánk, előbb hadd végezzünk legalább röviden a németországi hadiszíntéren történtekkel.
Tilly azáltal, hogy a Dessau mellől a dán király mint közös ellenség ellen előnyomuló Wallenstein támadó műveletét a maga részéről ugyancsak erélyes támadásba való átmenet által nem támogatta, minden esetre igen nagy hibát követett el. Sőt a dessaui győzelem után megfogamzott elhatározását, hogy a szemben fekvő várakat fogja hatalmába ejteni, sem mondhatjuk szerencsésnek. Nálánál kétségkívül sokkal helyesebben ismerte fel Wallenstein, hogy mi a teendő; nem holmi várak, városok és tartományok elfoglalásával eltölteni és elpocsékolni az időt, hanem a szemben álló ellenséges sereget megtámadni, csatára kényszeríteni, és abban azt lehetőleg tönkre verni, megsemmisíteni. Erre a viszonyok, ha nem is voltak valami túlkedvezőek, de nem is állottak rosszul. Wallenstein dessaui győzelme a császáriak részére minden esetre igen nagy erkölcsi tőkét jelentett, ami pedig a kölcsönös erőviszonyokat illeti, azok június közepe tájától kezdve július elejéig a következő képet mutatták: A protestánsok részén IV. Keresztély a mintegy 35.000 főnyi fősereggel Wolfenbüttelnél állott s azonkívül mintegy 5000 főnyi csapata Nordheim–Göttingen tájékára volt előretolva. A Sziléziába készülő Mansfeld és János Ernő weimari herceg 10.000 emberrel az Elbe mentén Havelbergnél állott, míg e folyó bal partján Stendal–Tangermündenél Fuchs tábornok mintegy 5000 főnyi csoportja vett felállítást. A protestánsok összes ereje ezek szerint 55.000 főre rúgott, de ebből a 15.000 embert számláló Fuchs és Mansfeld-csoport 120–150 klmnyire ki volt különítve. A császáriak részén Wallenstein illetve Tilly egy-egy 30.000 főnyi sereggel Dessaunál illetve a Fulda menti Grebensteinnél állott. Igaz, hogy a két sereg közötti távolság mintegy 200 kilométert tett ki, de Wolfenbüttel felé irányuló együvé hajló előnyomulás mellett, ahogyan azt Wallenstein tervezte, ez a távolság napról napra kisebbedett; sőt ami még jobb lett volna, Wallenstein még azt a propozíciót is tette Tillynek, hogy ez seregével a támadás megindítása előtt ő hozzá csatlakozzék, de erre az önállóságára féltékeny Tilly nem volt kapható s így ebből a minden esetre sikerrel kecsegtető hadműveletből semmi se lett, hanem mindkét fővezér önállóan haladt tovább a maga esze szerint a maga útjain.
Ha Tilly várostromló szándékaival nem is érthetünk egyet, mindazonáltal a mündeni és göttingeni hadműveletek, miután azok döntő túlerővel és a kellő eréllyel hajtattak végre, rövid idő alatt a kívánt eredményre vezettek. A mündeni erőd elfoglalását követő barbár vérengzés minden esetre egyik csúnya és kitörölhetetlen szégyenfoltja marad akkori működésének. Ezeket a kegyetlenkedéseket a dán király nem nézhette összetett kézzel és nem hagyhatta megtorlás nélkül, mi célból igen helyesen meg is kezdte előnyomulását akkor már Wolfenbüttelnél álló seregével. Azonban sajnos, amily dícséretre méltó elannal nekirugaszkodott ez a sereg a megtorló műveletre, annak vezetőjét, a dán királyt, csakhamar annyira elhagyta önbizalma, hogy egy ideig elhatározásaiban ide-oda ingadozva, végül jobbnak látta végérvényesen hátrálót fuvatni; és régi, évszázados tapasztalat azt bizonyítja, hogy amely sereget visszavonulás közben ér egy elég nagy eréllyel végrahajtott ellenséges támadás, az rendszerint a rövidebbet húzza, sőt gyakran oly katasztrófa éri, aminő ez alkalommal is Lutter am Baremberge-nél a dánokkal történt.
Az utóbb említett helyen végbement összeütközés a németországi hadiszíntéren a hadjárat sorsát el is döntötte, ellenben a Sziléziában, majd utóbb a Magyarországon lejátszódó eseményekre az óriási távolságnál fogva döntő befolyást már nem gyakorolhatott. Ezek után tehát most már Wallensteinon volt a sor, hogy ha már magát a nálánál sokkal gyengébb Mansfeld által a főhadiszíntérről eltéríttetni illetve elvonatni engedte, a sziléziai illetve magyarországi hadiszíntéren viszont ő erőszakoljon ki a császári hadakra lehetőleg kedvezően végződő döntő mérkőzést, de ő erre nemcsak hogy alkalmat nem keresett, hanem következetesen és szándékosan ki is tért az önmaguktól kínálkozó ilyféle alkalmak elől, aminek aztán eléggé sajnálatos, sőt határozottan csúfondáros vége lett.
Bethlen bekapcsolódásával a németországi hadiszíntéren kívül, mindkét hadakozó fél részéről még egy másik, a szilézia–morvaországi hadiszínteret kellett kalkulációba venni. Az itt lejátszódó hadműveletek tekintetében a protestánsok törekvése mindenekelőtt arra irányult, hogy Szilézia délkeleti részében az odairányított Mansfeldék az ugyancsak odatörekvő Bethlennel egyesüljenek. Csak ezután voltak a tulajdonképpeni hadműveletek Bethlennek, mint főparancsnoknak vezetése alatt megkezdendők, aki erre vonatkozó hadműveleti tervét már július elején előterjesztette szövetségeseinek. Ez a hadműveleti terv a Bethlennél már ismételten kifejezésre jutott sablonon alapult, mely szerint a bizonyára 60.000 fővel túlnagyra taksált török haderőnek csupán tüntető, foglalkoztató, lekötő és nagy ijedelmet gerjesztő szerep jutott volna főleg Bécs s azonkívül Ferdinándnak krajnai tartománya ellen, míg a főszerepet Bethlen a Mansfeldékkal egyesítendő saját seregének szánta. De hogy ez Szilézia délkeleti csücskéből merre felé veend majd irányt, arról nem szól a fejedelem, azon egyszerű oknál fogva, mivel azt ő egyelőre maga se tudhatta, mert nem volt benne biztos, hogy a császár mily nagy sereget és hova fogja azt Mansfeldék és a maga megmozdulására reagálva, irányítani. A tendencia minden esetre az lehetett, hogy a Sziléziában egyesítendő sereg a törökök által már előzetesen megrémített Bécs ellen forduljon.[4] A hadmüveleti tervnek a svéd királyra és a tatárok által foglalkoztatandó lengyel királyra vonatkozó része inkább felcifrázásra szánt sallangnak tekinthető. Mindezekből látható, hogy ez a hadműveleti terv sem az erők kalkulációja, sem a főhadműveleti irány és cél tekintetében legkevésbbé sem nyugszik pozitív alapon. Az igazi, reális alapokon nyugvó tervnek még csak ezután kellett volna kialakulnia. De általában véve a szándék, hogy ellenséges sereg közelléte hiányában Bécs és az abban tartózkodó császár vétessék hadműveleti célpontul, rossznak éppen nem mondható, bár az eddigi tapasztalatok után Bethlennek nagyon is oka lett volna rá, hogy e nem egykönnyen legyűrhető darázsfészek felé ne akarja újból a kezét kinyújtani.
Miután az egyesülésre kiszemelt Ratibor–Teschen tájéka éppen egyforma távolságra volt Mansfeldék és Bethlen kiindulási pontjától, Havelbergtől és Gyulafehérvártól, a helyes vezetési technika azt kívánta volna, hogy mindkét seregcsoport körülbelül egyidőben, vagyis július elején kezdje meg előnyomulását; ámde Bethlen egyelőre, sőt még jó sokáig még csak nem is foglalkozott az elindulás gondolatával. Úgy látszik, hogy Wallenstein dessaui győzelme és Gusztáv Adolf különválása a hágai uniótól nagyon is gondolkodóba ejtették és elkedvetlenítették a fejedelmet, olyannyira, hogy ő a maga részéről egyelőre várakozási álláspontra helyezkedett, aminek ezek szerint az általános helyzet folyton fokozódó rosszabbodása, nem pedig a törökök késedelme, amint azt Bethlen a brandenburgi választófejedelemhez írt levelében említi,[5] volt az oka.
Bethlennek ez a várakozó, habozó magatartása jó hosszú ideig, július elejétől egészen augusztus 26-ikáig, vagyis több mint hét hétig tartott, amikor végre elindult seregével, de még mindig nem szívesen, hanem mint maga mondja a nádorhoz intézett szeptember 29-iki levelében,[6] félelemből. Hogy pedig ezt a félelmet mi váltotta ki, azt a hadjárat befejezése után Alvinczi Péterhez írt levelében akként fejti meg, hogy miután a császári nagy armada, Mansfeldet üldözve, Magyarországba jött, neki attól kellett félnie, hogy Wallenstein az egész országot, annak az ő kezében levő részét is leigázza; ő tehát Magyarországnak Wallenstein által történő elfoglalásának megelőzése céljából indult el Erdélyből, mert – hogy saját szavait idézzük – „nem akartam hazám veszedelmét én is úgy nézni, mint Rákóczi uramék.”[7] Bethlennek e tétovázó magatartása alatt a vele egyesülendő Mansfeld-csoport nemcsak Sziléziának az egyesülésre kijelölt déli csücskét, hanem a már Morvaországban fekvő Leipniket érte el, még pedig azért, mert bosszankodva, hogy Bethlennek és seregének Szilézia tájékán még se híre, se hamva nincsen, a Mansfeld-csoportnak immár egymás közt is meghasonlott vezérei a Németországba való visszatérés gondolatával kezdtek foglalkozni, ami talán meg is történt volna, ha a közben Olmützig és Kremsierig jutott császári sereg oda felé való útjukat el nem állotta volna. A fentemlített napon, augusztus 26-án a következő felette érdekes kölcsönös helyzet állott elő:[8] Tilly és IV. Keresztély Lutter am Baremberge környékén szoros érintkezésben egymással szemben állottak, hogy másnap ugyanott döntő csatájukat megvívják; tőlük keletre 160 kmnyire a Wallenstein által visszahagyott György lüneburgi herceg még mindig Dessau tájékán tétlenkedett, ahelyett hogy a már hetek óta komoly küzdelmeket folytató Tillynek akárcsak egy embert is küldött volna segítségül; Wallenstein előreküldött csoportja Olmützet, ő maga pedig serege zömével Strehlent érte el; Mansfeld és a weimari herceg, mint már fentebb említettük, Leipniknél kerestek kibuvó lyukat Németország felé, de azt az ellenség még idejekorán elállotta illetve betömte; a Bethlen által segítségükre küldött Horváth csoport még valahol Nagyvárad tájékán lehetett, míg maga Bethlen ép aznap indult el Gyulafehérvárról; s végül Murtéza a török haddal Pest környékén, gróf Eszterházy Miklós nádor pedig a fegyver alá szólított királyi magyar hadakkal Pozsonynál állott. Míg tehát e napon a németországi hadiszíntéren a döntést előidéző harc már küszöbön állott, addig a keleti hadiszíntéren, főleg Wallenstein kunktátoroskodása és Bethlennek csak e napon történt megmozdulása folytán, komolyabb összeütközésre a közel jövőben nem került a sor.
Hogy Bethlen a kívánsága szerint és a saját maga készítette hadműveleti terv értelmében Szilézia délkeleti csücskébe eljutott szövetségeseit a csávában hagyta, az nem volt okos, nem volt előnyös, és tegyük nyiltan hozzá: nem volt tisztességes, vagy ha így jobban tetszik, nem volt gavalléros dolog. Mansfeldék ezáltal a legnagyobb veszélybe kerültek és hogy ebből egyelőre nagyobb baj nem keletkezett, az tisztán csak Wallenstein botrányos lassúságának és nembánomságának volt köszönhető, mert augusztus vége felétől kezdve ő egy kis igyekezet mellett akkor és ott vethette volna rá magát számottevő túlerővel már eléggé elcsigázott ellenfelére, amikor ő a viszonyokat legjobbaknak látta. De a császári fővezér ezt tenni elmulasztotta s így Mansfeldék ép bőrrel kerültek ki az egérfogóból. Ámde a cserbenhagyás keserű érzete mély nyomot hagyott szívükben és viszonzásul ők azzal álltak bosszút, hogy amikor később Bethlennek volt égetően szüksége rájuk, ők csak ólomlábakon közeledtek feléje s így lehetetlenné tették azt, hogy a fejedelem Palánknál teljesen egyesített erővel szállhasson szembe ellenfelével, ami, ha megtörténik, elég biztos reményt nyujtott volna ahhoz, hogy Bethlen a császáriakat a Palánk táján kifejlődő döntő csatában legyűrheti. Azonban Mansfeldék elmaradása folytán az általa a biztos győzelemhez legfontosabbnak vélt német módra kiképzett és felszerelt gyalogságban hiányt szenvedvén, Bethlen nem merte megkockáztatni a döntő mérkőzést, inkább szégyenszemre visszavonult Szécsény tájékára, ahol a terepviszonyok a harc szempontjából minden esetre jobbak voltak, azonban le kell szögeznünk, hogy az Ipoly völgyének Drégely-Palánk és Ipolyság között sem volt, mert ma sincs oly szűk szoros jellege, hogy abban Bethlen nem is oly nagyszámú haderejét harchoz elég kényelmesen fel ne fejlődtethette volna, amint hogy ezt a harchoz való felfejlődést szeptember 30-án a nagyon valószínűnek tartott döntő összeütközésre való tekintettel tényleg el is rendelte. Sőt e tekintetben Bethlen jóval előnyösebb helyzetben volt, mint ellenfele, akinek Ipolyságnál még sokkal szűkebb szorosból kellett aránylag erősebb hadaival a küszöbön álló csatához kibontakoznia és harchoz fejlődnie. A Bethlen október 8-iki levelében, valamint már a szécsényi táborból október 1-én Mansfeldhez intézett levélben[9] foglalt erre vonatkozó állítás[10] tehát inkább utólag kigondolt kifogás színében tűnik föl, mely csak arra szolgált, hogy a reá és híveire nézve is felette kellemetlen visszavonulást tőle telhetőleg szebb és elfogadhatóbb színben tüntesse fel. Nem sokat változtat e tényen, hogy a Bethlen főhadiszállásában jelent volt Kemény Önéletírása 99. oldalán a fejedelem közlésével egybehangzóan ugyancsak azt írja, hogy „…az lovas hadaknak az mi részünkre oly szoros helyek vala, kit az ellenség el nem foglalt vala,[11] hogy csak két vagy három ezer lovas seregnek is megütközésére alig vala alkalmatos, erdők, berkek és vizes helyek lévén.” A mondottak alapján én, aki sokszor végig jártam az Ipoly völgyének ezt a részét, a magam részéről bátran merek ama nézetemnek kifejezést adni, hogy ennek a visszavonulásnak legfőbb, sőt majdnem egyedüli oka a német gyalogság hiánya volt.
Mansfeld és János Ernő weimari herceg eleinte elég szépen és tértnyerőleg haladtak előre, mert a július 10-ikétől 21-ikéig terjedő 12 nap alatt a weimari herceg 250, Mansfeld pedig 400 kmnyire jutott előre, ami előbbinél napi 21, utóbbinál pedig napi 33 kmnyi elég szép átlagos menetteljesítményt jelent. Július 21-én Crossen illetőleg Winzig tájékára érve érte a két seregvezetőt az első nagy csalódás Bethlen részéről, aki Quadt kapitány útján tudvalevően azt üzente szövetségeseinek, hogy július 20-ika táján már ő is Sziléziában lesz s ehelyett most már arról értesültek, hogy erre egyelőre nem igen számíthatnak. Ily körülmények között a tervbe vett megállapodás és csapatjaik pihentetése helyett a Szilézia fővárosáig, Boroszló környékéig való továbbvonulást határozták el, melynek elérése céljából a weimari herceg csapatjainak napi 20 kmnyi átlagos menetteljesítmény mellett 10 napra volt szüksége. Itt aztán a július végén Oels környékén egyesült és a fáradalmak kipihenése céljából kissé kényelmesebben elhelyezkedett két seregcsoportot újabb csalódás érte, amennyiben értésükre esett, hogy Bethlen beérkezésére egyhamar még mindig nem számíthatnak, ami úgy a vezetőket, mint a csapatokat mód felett elkedvetlenítette. Alighanem az Oels tájékán mutatkozó élelmezési nehézségek bírták rá a vezetőséget, hogy augusztus 3-ikától kezdve, vagyis 3 napi teljes pihenő után a csapatokat lassanként mindjobban előretolják s így jutott a két seregcsoport augusztus 13-ikáig Namslau, 16-án pedig Oppeln környékére, anélkül, hogy a Bethlennel való egyesülés reménye legalább némileg pozitívebb formát öltött volna. Ez az újabb csalódás végkép elkeserítette a két fővezért, akik most már egymás között is meghasonlottak, de elvégre még sem volt mást mit tenniök, mint hogy még tovább, Szilézia végső határáig vezessék előre csapatjaikat, de bizony Bethlennek nemcsak beérkezéséről, hanem még közeledéséről sem kaptak hírt és így nem csoda, hogy a vezetőkön és a csapatokon most már a legnagyobbfokú elkeseredés vett erőt és csak a rájuk leselkedő ellenség közellétének volt köszönhető, hogy a sereg teljesen dolgavégezetlen vissza nem tért oda, ahonnan kiindult. Ez a kényszerhelyzet bírta rá a csapatokat, hogy a Bethlennel való egyesülés reményében a visszavonulásnak felvetett eszméje helyett a Magyarországba való továbbvonulás mellett foglaljanak állást. Csakhogy az ilyen kényszer-elhatározásban nem igen szokott köszönet lenni; világosan kitűnt ez ennek a két seregcsoportnak további működése folyamán is.
Hogy Mansfeldéknak végigvonulása egész Szilézián át, majd a seregcsoportoknak a magyar határon való átkelése aránylag oly simán ment, az legelső sorban Wallenstein nagyfokú határozatlanságának és az általa végre elhatározott üldözésnek szinte botrányos lassúsággal történt végrehajtásának tudható be. A Magyarországba való bántatlan átkelést ezenkívül Illésházy gyors és felette célszerű intézkedései, valamint hathatós közreműködése tették lehetővé. Ezzel szemben a nádor, még mindig Bethlen békés hajlamaiban bizakodva, nem nagyon sietett a Wallenstein által javasolt ellenrendszabályok megtételével.
Wallenstein Pechmann előretolt különítményét július 15-én, tehát kissé későn indította el Dessauból Mansfeldék nyomon követésére, de ez még nem lett volna baj, ha Pechmaunt a sereg zöme is hamarosan, nem pedig 24 napi késedelemmel követte volna.
Az ellenségnél valamivel rövidebb úton előnyomuló Pechmann, miután hada csak tisztán lovasságból állott, már Boroszló környékén nemcsak hogy utolérte az ellenséget, azt még megelőznie is sikerült, de ahhoz, hogy alaposan közbe is vágjon és komoly támadást intézzen Mansfeldék ellen, mégis csak gyengének érezte magát, főleg miután sem gyalogsága, sem tüzérsége nem volt. Ez volt az oka annak is, hogy Pechmann elejétől mindvégig csak nyomon követte és megfigyelte az ellenséget, de a szó szoros értelmében vett üldözésre nem gondolt; ez az őt minél előbb követő főerőnek lett volna a hivatása. Mansfeldék ismételt megállása, tanácstalansága s végül csak habozó, tapogatódzó előbbrejutása folytán augusztus végén Wallensteinnak sikerült főerejével velük egy magasságra jutni, de ő az ebből származó előnyt nem aknázta ki, talán nem azért, mintha félt volna a nálánál sokkal gyengébb Mansfeldékkal összeütközni, hanem mivel spórolni akart az erővel arra az időre, amikor majd Bethlennel, akit ő elejétől végig igen respektábilis, hogy ne mondjuk félelmetes ellenfélnek tartott, szemtől szembe kerül. Pechmannhoz hasonlóan ő is az ellenség párhuzamos üldözése helyett csak annak párhuzamos követésére szorítkozott, miáltal a legnagyobbfokú erélytelenség látszatát idézte fel maga ellen, mi miatt a császár jogosan meg is haragudott reá. De ez, valamint a hozzá juttatott sürgető parancsok mind nem használtak semmit; ő, csakhogy seregét a mondott okból egészében megtartsa, nem volt arra kapható, hogy Mansfeldékkal, bár augusztus végétől kezdve ismételten lett volna alkalma rá, komolyan összemérje fegyverét.
Ami a császár szemrehányását a lassúsága miatt illeti, arra Wallenstein egyelőre tényleg nem szolgáltatott okot, mert Zerbstől Olmützig terjedő menetteljesítményei általában normálisnak mondhatók. És pedig megtett a mindhárom fegyvernemből álló sereg augusztus 8-án Zerbstől Coswigig 30 km, augusztus 9. és 10-én Dahme-ig, naponta átlag 33 1/2 kmt menetelve, 70, augusztus 11-től 13-ig Cottbussig 3 nap alatt 60 (napi átlag 20 km), 15-től 17-ig Saganig 3 nap alatt 75 (napi átlag 23 km), augusztus 20-án Sagantól Bunzlauig 45, augusztus 21-én Goldbergig 30, augusztus 22-től 24-ig 3 nap alatt Schweidnitzig 50 (napi átlag 17 km), augusztus 25. és 26-án Strehlenig 42 (napi átlag 21 km), augusztus 27-től 29-ig Neisseig 3 nap alatt 45 (napi átlag 15 km), augusztus 30-án Neustadtig 22, augusztus 31-től szeptember 2-ig Olmützig 3 nap alatt átlag 33.3 kmt menetelve, 100 kmt s végül szeptember 3-án Kremsierig még további 38 kmt. Az egész út hossza Zerbstől Kremsierig 610 km, melyet a sereg 27 nap alatt tett meg, ami naponta átlag 22 1/2 kmnyi, tehát egészen normális menetteljesítménynek felel meg. Ezek szerint a császár szemrehányását Wallenstein nem a menetek lassúsága, hanem a főerővel Dessau mellől oly elkésve történt elindulása miatt érdemelte meg. Ezért nem egészen indokolatlanul vette zokon a császári fővezér a kapott orrot, de viszont az sem áll, amit ő apósának irt levelében említ, hogy ilyen menetteljesítményeket sereg még soha sem mutatott fel.
Sokkal nagyobb mértékben érdemelte meg Wallenstein a szemrehányásokat és a megleckéztetést az ezután történt dolgok miatt. Hogy Mansfeldékat kiengedte karmai közül, ez még a saját érdeke szempontjából is méltán megbocsáthatatlan mulasztásnak minősíthető, mert ezáltal Bethlennek, akit annyira respektált, alkalmat adott seregének lényeges gyarapítására. És mintha a császári fővezér is tudatára ébredt volna annak, hogy ezáltal az ő helyzete is lényegesen megrosszabbodott, többé már nem támadásra, hanem arra gondol, hogy a Vág mentén Sempténél elsáncolja magát és ott bevárja az ellenség támadását, mely elé azonban úgy látszik, nem valami nagy bizodalommal tekinthetett, mert hogy azt elkerülje, lépett azzal, a bécsi körök előtt szinte hihetetlenül hangzó tanáccsal és javaslattal a császár elé, hogy Bethlennel kibékülve és szövetkezve, a törököt támadják meg. Fenti elhatározása értelmében tehát bevonult Magyarországba, de nem menetelt Semptére, hanem már Galgócnál megállapodott, ahol teljes kilenc napig tétlenkedett. Ezalatt azonban nem az előterjesztett javaslat jóváhagyását, hanem a császár újabb dorgatóriumát kapta meg. Ennek hatása alatt Wallenstein még jobban elkedvetlenedett és bár látszólag engedett a Nógrád felé való előnyomulást elrendelő parancsnak, de alig hogy a császári biztosok hátat fordítottak neki, ő Nyitrán újból megállapodott és csak négy nap mulva indult tovább Érsekujvárra, bár szíve most már azt súgta neki, hogy jobb volna az általa máris meggyűlölt Magyarországot odahagyni.
De nemcsak Wallenstein, hanem a sok kellemetlen hír és kudarc hatása alatt maga Bethlen is legjobban szerette volna a jobb idők és viszonyok bekövetkeztéig ismét szögre akasztani onnan alig levett fegyverét, mert őneki minden esetre helyes érzéke azt súgta, hogy a folyó évi hadjárat sem hozza meg azt, amire ő vágyakozik, de szövetségesei más nézeten voltak s neki akarva, nem akarva tovább kellett folytatni a velük megkezdett táncot. Nagy későn megkezdett előnyomulását most már meglehetősen gyors tempóban hajtotta végre, de a hosszú várakozás által kárba veszett drága időt már így sem volt képes behozni, amiből aztán újabb bonyodalmak és kellemetlenségek keletkeztek. Nagyon is elkésett elindulásával ugyanis a fejedelem igen súlyos következményekkel járó helyzetet teremtett, mert azzal az eredetileg Sziléziába és az osztrák tartományokba helyezni kívánt hadiszínteret magyar területre vitte át, miáltal az évek óta tartó háborúskodás következtében máris ínséges állapotba jutott ottani vidékeknek még nagyobbfokú elpusztítását, sőt majdnem teljes tönkretételét idézte elő. Ettől eltekintve, az erdélyi seregnek késői elindulása folytán, mire ez a magyarországi hadiszíntér közelébe ért, az általános hadászati helyzet időközben amint azt már a 376. oldalon kifejtettük, erősen Bethlen hátrányára alakult ki s ezt ő, Fülekre érve, erősen érezte is. A kölcsönös helyzet ugyanis szeptember 26-án következőleg nézett ki: Wallenstein és a nádor Érsekujvárnál egyesültek a császár által sürgetett akció végrehajtása céljából; maga a fejedelem erdélyi hadával 23-ika óta Füleken volt; a tétovázó s hol előre, hol hátra menetelő Mansfeld és a weimari herceg seregcsoportja Német-Próna tájékán állott, Murtéza pedig, ahelyett, hogy a fejedelemmel való egyesülést kereste volna, Nógrád vívása révén tisztán csak török érdekeket szolgáló külön hadműveletbe fogott, mely nem hogy Bethlen előnyére, hanem ellenkezőleg, annak nagyon is hátrányára szolgált. Tetézte a szövetségeseinek e meg nem értő és teljesen ügyrontó magatartásából fakadó bajt, hogy az ellenség ép most a nála eddig nem tapasztalt energiával kezdett előretörni, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy Bethlent még a fenti kedvezőtlen helyzet alkotta krízis tartama alatt izolált helyzetében megtámadja s tönkre tegye. Hogy a fejedelem mennyire átérezte saját maga is akkori helyzetének veszélyes voltát, ennek legjobb bizonyítékai az általa, félre nem ismerhető idegességgel, gyors egymásutánban tett intézkedései és lépései. Mansfeldékat ismételten kérve kéri és bő utasításokkal látja el, hogy minő utakon és minél gyorsabban, szinte lóhalálában keressék a vele való egyesülést. Ugyanez a kívánsága Murtézával szemben is, csakhogy ezt előbb az általa kezdeményezett felette veszélyes külön-akció abbahagyására kellett ismételt kérésekkel és ki tudja milyen beneficiumok kilátásba helyezésével rábírni. Miután azonban a fejedelem legkevésbbé sem lehetett biztos abban, hogy ezek a könyörgések szövetségeseinél kellő talajra és megértésre találnak-e, ezenkívül egy már gyakrabban alkalmazott és elég jól bevált trükkhöz folyamodott: időnyerés céljából az ellenséget legnagyobbfokú békehajlandóságáról biztosította. Bethlennek e súlyos helyzetben tanusított époly felette ügyes, a viszonyokhoz mért célszerű magatartását és munkálkodását senki sem vonhatja kétségbe. E mellett a fejedelem nem időzött és nem várt túl soká összetett kézzel Füleken, hanem tovább folytatta útját az Ipoly völgyében és azon tovább lefelé, nem azzal a szándékkal, hogy minél előbb összemérje fegyverét a Wallenstein és a nádor vezette császári haddal, hanem hogy Murtézának hozzá való csatlakozását megkönnyítse és lehetővé tegye. Ez a csatlakozás Nógrád mellől vagy kissé hátrafelé Balassagyarmat irányában, vagy, feltéve hogy az ellenség nem valami túlnagy igyekvéssel törtet továbbra is előre, egyenesen északnak Drégely-Palánkon át történhetett meg. Bethlen tehát igen helyesen mindenekelőtt Balassagyarmat környékét igyekezett elérni s amikor odaérkezve, látta, hogy az ellenség előrejutási igyekezete s egyúttal valószínűleg támadási kedve is időközben kissé alábbhagyott, ő maga mutatta magát huszárosabbnak, merészebbnek s Palánkra rendelvén Murtézát, ő maga is odáig nyomult előre seregével. Ez nem volt minden veszély nélkül való intézkedés és művelet, mert hiszen tudjuk, hogy – amint azt Bethlen maga is megállapítja egyik levelében – ha az ellenség csak néhány órával előbb bontakozott volna ki az ipolysági szorosból, amit pedig igen könnyen megtehetett volna, a Murtéza–Bethlen-féle drégelypalánki egyesülés igen könnyen hiú ábrándnak bizonyulhatott volna. Bethlennek ez a merész koncepciójú elhatározása tehát szintén osztatlan elismerésre tarthat számot. Murtézával ilyenformán rendbe jött a dolog, de annál kevésbbé a folyton tétovázó, habozó, határozatlan Mansfeldékkal, akiknek késlekedése oly sok gondot és kellemetlenséget okozott a fejedelemnek.
Bethlennek a török haddal való egyesülés biztosítása érdekében tett intézkedéseit megfelelőknek és célszerűeknek minősíthetjük; különösen helyesnek mondhatjuk az Egry-különítmény előreküldését hírszerzés és az ellenség előnyomulásának késleltetése céljából.
A szeptember 29-iki földerítő tevékenység és harcok eredménye, nemkülönben az a körülmény, hogy e napon a török csapatok és vonat csak egy részének sikerült az Ipoly völgyébe áttolódnia, nem valami megnyugtató és biztató érzést váltott ki a fejedelem lelkében. Legjobban bizonyítja ezt a nádornak e napon este még Palánkról sebtében írt levél. De miután erre kedvező válasz nem érkezett, nem maradt egyéb hátra, mint másnap a török hadak végleges csatlakozásának biztosítása érdekében esetleg az egész magyar hadat sorompóba állítani, mivégből a fejedelem azt a nagyfalusi patak illetve árok mentén készenlétbe is helyezte, vagyis csatarendbe felvonultatta. Azonban hangsúlyoznunk kell, hogy ez nem azzal a szándékkal történt, mintha Bethlen a döntő összeütközést maga is kívánta volna, hanem csak arra az esetre, ha máskép a törökkel való egyesülés nem történhetne meg. Amidőn 30-án este bebizonyosodott, hogy ez az egyesülés aránylag elég könnyen és simán ment végbe, igen nehéz kő esett le a fejedelem szívéről, amint az az Illésházynak írt és a 906. számú lábjegyzetben közölt levél utolsó mondatából világosan kitűnik. Többet egyelőre nem is akart Bethlen, mint ennek az egyesülésnek a biztosítását, mert hogy Mansfeldék nélkül döntő harcba elegyedjék, arra gyengének érezte magát. Hogy 30-iki helyzetét ő maga is mennyire kritikusnak ítélte, az ugyancsak az Illésházynak szóló október 8-iki levélből tűnik ki, melyben többek között szinte megkönnyebbült lélekkel azt mondja az ellenségről, hogy „minden fáradsága füstben méne, bizonyos, sőt kézben tartott (s kiegészítésképpen hozzá lehet tenni még ezt a szót is, hogy „elszalasztott”, mert Bethlen is bizonyára így akarta értelmezni szavait) victoriájának elvesztésével.”
Ezek szerint október 1-ére Bethlen részéről már a priori sem volt meg a szándék döntő csata kivívására és úgy látszik, hogy Wallenstein és a nádor sem igen áhítoztak utána, mert különben ők, ha kissé jobban erőltették volna a dolgot, már szeptember 30-ikán még nappali világosságnál megközelíthették volna Bethlen fentemlített hadállását, melyet seregük előzetes felvonulása után ugyancsak még a nap leáldozása előtt támadhattak volna meg. Ez nekik annyival is inkább érdekükben állott, mert hiszen bizonyosan tudomásuk volt róla, hogy Mansfeldék még nem egyesültek Bethlennel, de hogy ez az egyesülés rövidesen megtörténhetik. Csakhogy Wallenstein is csak ímmel-ámmal, kényszerűségből és a császártól kapott ismételt unszolás és szemrehányás hatása alatt vállalkozott végre, de nem valami nagy önbizalommal, mert Bethlen határozottan fene módon imponált neki, a döntő összeütközés megkísérlésére. Amikor pedig mindkét fél ily kétes érzésekkel eltelve és a végső győzelemben nem nagyon reménykedve, szinte bátortalanul kerül egymással szembe, ily esetekben, miként a jelen eset is bizonyítja, csak igen ritkán szokott a találkozásból ország-világra szóló nagy esemény kifejlődni.
Az elmondottakból elég világosan kitűnik, hogy Bethlennek, ha Mansfeldék távollétén kívül minden mástól eltekintünk is, elég alapos oka volt a döntő összeütközés elhalasztására, ellenben Wallensteinnak viszont minden igyekezettel azon kellett lennie, hogy ez az összeütközés minél előbb megtörténjék. A kölcsönös erőviszonyok szintén emellett szóltak. Bethlennek Palánknál a törökkel való egyesülés után mintegy 20.000 embere lehetett,[12] míg Wallenstein, a nádor csapatjait is hozzászámítva, legalább 30.000 fővel rendelkezett.[13]
Majdnem biztosra vehetjük, hogy Wallenstein október 1-én megütközött volna Bethlennel, feltéve, hogy ez a csatát elfogadja, de amikor az említett nap reggelén megtudta megtréfáltatását, mintha maga is örült volna, hogy így fordult a kocka. Ő most már büszkén verhette mellét a császár előtt, hogy mindent megtett, hogy Bethlennel leszámoljon, de ez éjnek idején titkon, lopva, gyáván megszökött és nincs is kilátás rá, hogy egyhamar helyt álljon, minek folytán nincs is semmi értelme, hogy a császári sereg utána menjen. Azonkívül azt is kimondotta az ő szája íze szerint hozott haditanácsi határozat, hogy a császári sereg Nógrád felmentésével tulajdonképpen elérte kitűzött célját.[14] Ez persze szemenszedett hazugság volt, mert hiszen a főcél Bethlennek és a vele egyesült hadaknak megverése és tönkre tétele volt s Nógrád felmentése csak mint közbeeső mellékfeladat jöhetett számba, mi mellett a haditanács állításával szemben le kell szögeznünk, hogy az említett vár fölmentését nem a császári hadsereg közbelépésének, hanem Bethlennek köszönhette, akinek hosszas rábeszélés után sikerült Murtézát az ostrom félbeszakítására és a hozzá való csatlakozásra rábírni.
Wallenstein éhség és ragályos betegségek kínozta seregének további működése a kínos-keserves vergődés képét mutatja s ezért ahhoz további megjegyzéseket fűzni alig érdemes, de magáról a vezérről kell még néhány szót szólanunk. Hadszervezői kiváló képességeitől és dessaui valóban dícséretre méltó magatartásától eltekintve, ez évi működésében alig találunk egyetlen intézkedést vagy cselekedetet, amely tollunkat vagy szánkat elismerésre késztetné. Igazi portréja, gondolkozásmódja, katonai és hadvezéri képességei az apósához intézett levelekből állapíthatók meg illetve állíthatók össze, amelyeket már erre való tekintettel is elég bőségesen kivonatolva közöltünk. És a kép, amit ezúton e levélkivonatok révén nyerünk, nem valami hízelgő. Ezekben a friedlandi herceg egy hencegő, magát mindenbe beleártó, fecsegő, ugyanazt a dolgot ugyanazokkal a szavakkal folyton megismétlő, vénhedt és hadvezéri tehetségekkel nem valami dúsan megáldott bramarbasalak benyomását kelti, akit a szerencse csakis véletlenül kapott fel szárnyaira, hogy utóbb a világtörténelmi események középpontjába kerüljön s akit aztán a sok költött hír és dicsőség révén egyoldalúlag inspirált utókor zenéje és költészete érdemen felül szinte égig emelve magasztalt és dicsőített.
Bethlen további munkálkodásának méltatásához visszatérve, mindenekelőtt ki kell emelnünk, hogy a fejedelem Palánk mellől, ahol a két ellenfél csapatjai már erősen összefonódva, egészen közel állottak egymással szemben, az éjjeli észrevétlen elvonulás felette nehéz problémáját valóban remekül és mintaszerűen oldotta meg. Szécsénybe megérkezve, ott már megtalálta Bethlen a lovas hadakozásra alkalmas terepet, de nem a serege ütőerejének fokozása céljából annyira szükségesnek vélt Mansfeld-féle német gyalogságot s így eleinte úgy vélekedett, hogy esetleg még tovább Losoncig kell visszavonulnia a Mansfeldékkal okvetlenül szükségesnek tartott egyesülés végrehajtása céljából. De erre már nem volt szükség, mert csakhamar híre jött, hogy Wallenstein nem hogy könyörtelenül üldözte volna a suttyomban végrehajtott visszavonulás által a biztos inferioritás érzetét elárult ellenséget, hanem e helyett maga is jobbnak látta, hogy a további összeütközések lehetőségét kerülve, seregével mindenekelőtt a Garam, majd a Nyitra és a Vág védőszárnyai mögé vonuljon. Ezt a nem várt kedvező fordulatot Bethlen ellentámadásba való átmenet által elvben igen helyesen a maga javára akarta kihasználni, de a sikeres kivitelt már igen sok tényező lényegesen megnehezítette. Mindenekelőtt még mindig nem volt kéznél Mansfeldék várva-várt segítő hada; aztán már az őszi időszak is nagyon előrehaladt s azzal kapcsolatban már nagyon közeledett a török had további felhasználása tekintetéből annyira kritikusnak ismert Szent-Demeter nap; már a csapatok nagyon fáradtak, részben kimerültek is voltak és már nagyon áhítozták a harctéri fáradalmak és a hosszantartó hadakozások megszüntetését. E sok nehézség dacára Bethlen mégis a támadó műveletek folytatását határozta el s mihelyt Mansfeldék megérkeztek, meg is kezdte az előnyomulást, még pedig Érsekujvár irányában, ahova Wallenstein húzódott volt vissza. Ámde ez az előnyomulás elég lassúnak és rövid lélegzetűnek is bizonyult. A sereg ugyanis az október 11-ikétől 13-ikáig terjedő három nap alatt mindössze a 45 kmnyire fekvő Ipolyságig jutott előre s így naponta csak 15 km volt az átlagos menetteljesítmény. Az innen Kéméndig terjedő 36 kmnyi út megtevése pedig teljes hat napot vett igénybe, ami mindössze napi 6 kmnyi minimális átlagos menetteljesítményt jelent. Eközben egy újabb nem várt kellemetlenség érte Bethlent. Damasdnak a törökök által történt erőszakos elfoglalása.
Miután Wallenstein közben Érsekujvárról Komjátin át Sempte felé húzódott vissza, Bethlen szintén északnak vett irányt és 3 nap alatt, naponta átlag 15 km-t menetelve, a 45 km-re fekvő Barsot érte el. Itt aludt el a fejedelem támadó gondolatának és szándékának utolsó fellobbanása, egyrészt talán saját csapatjainak kedvetlensége miatt, másrészt mivel sejtette, hogy Wallenstein már úgy sem lesz hajlandó fegyverét vele komolyan összemérni. A folyamatban levő béketárgyalásokra való tekintettel azonban Bethlen még sem akarta csapatjait szélnek ereszteni s mivel az elbocsáttatásukat már türelmetlenül kérő, sőt követelő törökökkel szemben is tagadó álláspontra helyezkedett, ez csakhamar a török csapatok lázadását robbantotta ki, ami alkalmat adott a fejedelemnek, hogy kiváló egyéni bátorságának is félremagyarázhatatlan jelét adja. A törököket ez a huszáros közbevágás annyira ámulatba ejtette, hogy rögtön meghunyászkodtak.
Ezzel a csattanós kis epizóddal az ez évi hadjárat tulajdonképpen véget is ért. És ha most befejezésül ennek a hadjáratnak a mérlegét akarjuk összeállítani, azt kell mondanunk, hogy a legnagyobb vívmány, amelyet Bethlen katonai tekintetben elért, abból állott, hogy fellépése által sikerült neki Wallensteint a császár rendelkezésére álló csapatok legjavával a német főhadiszíntérről a sziléziai, majd a magyarországi hadiszíntérre elvonni, mely sereg aztán itt, anélkül hogy az ellenséggel komolyabb összeütközésbe bocsátkozhatott volna, végül a fáradalmak, nélkülözések és betegségek következtében majdnem egészen felőrlődött. Ez kétségkívül Bethlen szempontjából is eredményt jelentett, de nem igazi sikerrel fölérő pozitív eredményt. Nincs kizárva, hogy a fejedelem még ezt is kivívhatta volna, még pedig a hadjárat utolsó felvonásában, ép mielőtt annak függönye legördült, ha eredeti elhatározásához híven a Szécsényből számot tevő túlerővel megindított ellenoffenzívát a kellő eréllyel és kíméletlenséggel legalább Pozsonyig folytatta volna, mely esetben Wallenstein és megfogyatkozott serege aligha kerülhette volna el a katasztrófát. És nem férhet hozzá kétség, hogy a hadjárat végén kierőszakolt és kivívott győzelem birtokában Bethlen egészen más feltételekkel és követelésekkel foglalhatott volna helyet az e hadjáratot likvidáló béke pontozatainak megállapítása céljából felállított tárgyalóasztalnál. Ha pedig a háború folyamán a mostani végső akkordhoz hasonlóan döntő győzelem kivívására gyakran kínálkozott kedvező alkalmakat el nem szalasztja, akkor oly hírnévre tett volna szert, mely őt a 30 éves háború legelső és leghíresebb hadvezéreinek sorába emelte volna. Ezt sejteti, ezt mutatja, ezt árulja el közelebbről szemügyre véve a fejedelem katonai munkálkodását ellenőrző mérleg serpenyője. És kivált a legutóbbi háborúban katonai téren elért pozitív siker elég soványnak mondható és így annál meglepőbb, hogy a végelszámolásnál a fejedelem a politikai téren eddig élvezett előnyökből, az úgyszólván csak üres cím számba vehető „választott király”-i titulustól eltekintve, úgyszólván semmit sem veszített, mert a pozsonyi béke az összes eddigi békében számára biztosított kedvezményeket továbbra is érvényben hagyta; annál feltűnőbb ez, miután Ferdinánd a németországi főhadiszíntéren a protestáns unio serege fölött döntő győzelmet aratott s így nem igen volt rá oka, hogy Bethlennel, akivel szemben a küzdelem tulajdonképpen remis-vel végződött, valami túlságosan nagy engedékenységet és nagylelkűséget gyakoroljon. És mindennek dacára a fejedelem Szekfű megállapítása szerint[15] „Életének a legtevékenyebb és legnagyobb sikerű periódusát magával és a világgal elégedetlenül, elkeseredve zárja le a pozsonyi és szőnyi békével.”[16]
Mint eddigi vállalatainál, úgy most is politikai és államférfiúi nagy rutinjának és céltudatos működésének köszönhette Bethlen Gábor aránylag nagy horderejű és igen jelentősnek mondható sikereit és nekünk katonáknak fanyar kedvvel kell belenyugodnunk abba az elvitázhatatlan ténykörülménybe, hogy Erdély egyik legnagyobb fejedelmének, Bethlen Gábornak hadvezéri nagysága és kiválósága meglehetősen messze mögötte állt politikai és államférfiúi nagyságának és kiválóságának.
[1] Csakhogy ennek az eszmének a végrehajtásához, a felszabadítandó Magyarországnak Bethlen kezében való egyesítéséhez, sem Ferdinánd, sem a szultán nem volt alkalmas szövetségestársnak tekinthető, mert amint azt előadásunk nyomán gyakrabban volt alkalmunk kimutatni és hangsúlyozni, azok egyike sem akarta és nem is tűrte volna, hogy Magyarország és Erdély idegen kéz, vagyis Bethlen kormánya alatt egyesüljön.
[2] Erre nézve azonban az a megjegyzésünk, hogy a csupán ily mértékben megnagyobbodott Erdély nem elégítette volna ki Bethlen sokkal magasabbra törő birvágyát és meglehetősen túlcsapongó személyes ambícióját.
[3] Ferdinánd elhatározásának és tényének elbírálásánál nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy Bethlent ekkor már nemcsak Ferdinánd, hanem úgyszólván Európa összes uralkodói, még a szultánt sem véve ki, mint nagymértékben megbízhatatlan, szavát nem tartó, elhatározásait máról holnapra gyökeresen megváltoztató egyéniségnek ismerték, vagy legalább is ilyennek volt az erdélyi fejedelem nem minden alap nélkül elhíresztelve.
[4] Ezzel szemben Mansfeldnek és a weimari hercegnek más volt az álláspontja és gondolatmenete. Ők Bethlent egy németországi diverzióra akarták felhasználni, amint az az alábbi idézetből egész világosan kitűnik. Ezáltal Mansfeld a maga részére külön fejedelemségalakító törekvését gondolta előmozdíthatónak, János Ernő herceg pedig a dán király helyzetét akarta e művelet által megkönnyebbíteni. Csakhogy Bethlennek eszeágában sem volt a maga tehetségét, vagyonát és magyar haderejét ily tisztán idegen érdekeket szolgáló előnyök kivívása érdekében latba vetni. A fentebb említett diverzióra vonatkozó gondolat a weimari hercegnek a 833. számú lábjegyzetben említett szerződés-tervezetében foglaltatik és szószerint következőleg hangzik: „Pour le second, puisque nous marchons en ceste ferme créance et espérance, que le prince de Transylvanie nous rencontrera avec sa force, nous promettons que si nous serons joints et aurons fait quelque chose contre nos enemis, ou non et que le prince de Transylvanie ne veuille pas aller ou s'arrester en Silesie, Moravie ou Bohème, que nous ferons nostre mieux vers le D-prince de Transyilvanie, afin qu'il donne un bon nombre de quelques milliers de ses gens au d. prince de Mansfelt pour les entretenir en sa solde et aller avec eux et ses gens propres vers une des provinces mentionnées ou vers l'Allemagne pour y faire une bonne diversion, selon que le prince de Transylvanie le trouvera mieux à propos pour tant mieux fortifer la de armée du prince de Mansfelt.“
[5] Lásd a 394. oldalon.
[6] Lásd a 908. számú lábjegyzetet.
[7] Századok, 1868. évf. 227.
[8] Lásd a XV/7. számú mellékletet.
[9] Lásd a 917. számú lábjegyzetet.
[10] Lásd a 432. oldalon.
[11] S így e mondat hozzáfüggesztésével tulajdonképpen Kemény is sejteti, hogy a kérdéses terület egy részének az ellenség által történt megszállása által vált csak nagyobb lovas tömegek harcára alkalmatlanná.
[12] Ennyit említ Opel is id. m. II, 597. egykorú bécsi tudósítás alapján. De ez nem nagyon vág össze a fejedelemnek október 22-én Barson kelt, Illésházyhoz intézett levelének ama adatával, hogy serege akkor 30.000 lovasból és 15.000 gyalogosból állott (lásd a 920. számú lábjegyzetet). Tudvalevő ugyanis, hogy Mansfeldék legfeljebb 8–10.000 fővel csatlakoztak Szécsényben Bethlenhez s így e szerint utóbbinak Párkánynál legalább 35.000 főnyi hadának kellett volna lennie. Nincs azonban kizárva, hogy Bethlennek fenti 45 ezres száma szándékos túlzás.
[13] Sennyey István váci püspök és kancellár 1626 szeptember 7-én ezt írta a nádornak: „Az gyalogságot és impedimentumot elhagyta Wolstein (Wallenstein), – az lovas gyaloggal tizenöt ezered magával jött. Az gyalog is vagyon 15.000, – az ágyúkkal vannak utána.“ – Gróf Eszterházy Miklós, II, 370. – Lásd még a 427. oldalon foglaltakat is.
[14] Ehhez Gyalókay id. m. 453. old. a következő megjegyzést fűzi: „Nem hisszük, hogy az elfulladt támadásnak ilyen ügyetlen megokolása akár a császárt, akár az udvari haditanácsot meggyőzte volna a fővezér igazáról. Arra azonban alkalmas volt, hogy még jobban megingassa, vagy meg is döntse mindazok hitét, akik eddig valami eredményt vártak Wallenstin magyarországi működésétől.“ Ez általában megfelel a valóságnak, csak az a különös, hogy a császár e kudarc dacára nem csak hogy nem vonta meg bizalmát a seregét minden komolyabb harc nélkül tönkretett vezérétől, hanem ellenkezőleg, a jövőre nézve még nagyobb hatalommal ruházta azt fel.
[15] Id. m. 259.
[16] Ez az elkeseredés világosan kitűnik Bethlennek 1627 ápr. 7-én Gyulafehérvárról Illésházyhoz intézett leveléből (Magyar Tört. Tár, XXVII, 112.), melyben csodálatosképpen minden kudarcának és bajának okát a magyarországi rendek nembánomságának tulajdonítja. Ennek a levélnek idevonatkozó része következőleg hangzik: „Nem akarván hosszú írással sem magunkat fárasztanunk, sem kegyelmednek annak olvasásával unalmat szerezni: rövid szóval csak azt írjuk, hogy senkinek nagyobb gyalázatjára és kárára sem az nicolsburgi, sem az bécsi, sem az mostani pacificatio nem esett, mint minnen magunknak. Gyalázatunkra azért, mert a titulo electi regis Hungariae etc. megfosztatánk, örökké való gyalázatunkkal, kárunkra, mert az országnak proventusitól priváltattunk. Ha valaki kérdené, miért és kitől? egyebet nem felelhetünk, hanem azt: azon országnak statusitól, akiknek nagy szükségben magunk életének, fejedelemségünknek periclitálásával, sok vitéz híveinknek vérek hullásokkal, halálokkal és értékünknek érettek való elköltésével igen hasznosan szolgálván, azoktól vettük vala ezt az remuneratiot; de vévén eszekben, hogy tovább való hadakozás, fáratság, költés nélkül hazájokat, szabadságokat nem kezdik ótalmazhatni az nyugodalomért sem nekünk adott hitekkel, sem maguk gyalázattyával és veszedelmes állapotban való incurrálásokkal nem gondolván, ő magok renunciálának minden végezéseknek és minket is kényszerítettenek az gyalázatos pacificatiora. Mert ha Kegyelmed az Bukoy megveretése után való állapotáról meggondolkodik: mint hagyának el minden statusok és mint kényszerítének az békességre, különben ennél nem találja, azután hasonlóképpen cselekedének velünk Hodolinnál; ím mostan utólszor szintén úgy lőn minden dolog. Jól tudja Kegyelmed mennyit panaszkodtunk Körmöczön (mert Kegyelmed szintén akkor talált volt hozzánk jőni) mikoron az amnystiát simpliciter császár denegálván, semmi úton megadni nem igérte. Melyről örömest consultálkodtunk volna, ha lött volna kivel, de minden rend akaratunk ellen haza oszolván, csak a sem volt, kivel beszélgessünk. Igy lévén az állapot: vétkől minekünk senki semmi fogyatkozást nem tulajdoníthat és egy igaz constientiajú ember is azért mindket nem kárhoztathat; mert ha mi rajtunk állott volna, hiszem nem lehetünk oly esztelenek, hogy az bársonyon gubát studio cseréltünk volna; de látván az statusok unalmas kedvetlenségeket és félelmes voltokat, az német hadnak is megerőtlenedését: nem volt módunk, hogy tovább periclitáltassuk magunkat; kivályképen az töröknek értvén szándékozását az keresztyénség ellen, conscientiánk ellen nem cselekedhettünk egyebet, hanem hogy magunk kárával is császárral ő Felségével accordáljunk.“
| « f) Wallenstein és Bethlen Gábor műveletei egymás ellen. A pozsonyi és szőnyi béke. | KEZDŐLAP | 5. Bethlen Gábor utolsó évei. » |