1626 tavaszától kezdve a külpolitikai és a harctéri viszonyok úgy alakultak, hogy Bethlen azokkal legkevésbbé sem lehetett megelégedve. Az 1625 folyamán új erőre kapott protestáns unio eleinte a legszebb reményekre jogosította annak összes tagjait és természetesen a velük tartó Bethlen Gábort is, hanem aztán gyorsan követték egymást a kiábrándító események. Az első nagyobb csalódás akkor érte Bethlent, amikor őt 1625 végén a hágai szövetségbe nem vették be, de ezt a csorbát a király vigasztaló levele még valamiképpen kiköszörülte.[1] Sokkal súlyosabb csapás volt Mansfeld dessaui veresége, de ezen is hamar túltette magát a fejedelem.[2] Hogy Velence most is a már megszokott kétszínű politikát űzte, az nem sok vizet zavart, de annál fájósabb érzést fakasztott a francia és az angol politika kikapcsolódása a protestáns érdekközösségből, amiben a bécsi udvar ügyes politikájának kétségkívül igen nagy része volt. Ez annyira elkedvetlenítette Bethlent, hogy erre való tekintettel az 1626. évre tervezett illetve már folyamatban levő hadjáratot legjobban abbahagyni szerette volna, mire nézve szövetségeseinek előterjesztést is tett,[3] de ezek, elsősorban maga a dán király, nem fogadták el tanácsát. Ő azonban az egymást érő kellemetlenségekből annyiban mégis levonta a konzekvenciát, hogy hadi készülődéseit majdnem egészen beszüntette.[4] Elkedvetlenedését még jobban fokozta, hogy a hágai szövetségtől különvált Gusztáv Adolfot sem sikerült visszatéríteni ama eredeti gondolathoz, hogy mindenekelőtt Ferdinánddal kell leszámolni, bár e tekintetben Pfalzi Frigyes és a dán király is közbenjártak.[5] Sőt egyelőre még a Mansfeldék Sziléziába való útbaindulásáról szóló hír sem bírta rá a fejedelmet, hogy ő a maga seregével is aktivitásba lépjen, sőt ezek július 10-ikétől augusztus vége feléig Sziléziát végig járva, már egészen közel voltak a magyar határhoz, amidőn végre Bethlen is belátta, hogy tovább nem maradhat puszta szemlélője a történendőknek s augusztus 26-án végre ő is megindult seregével Gyulafehérvárról.

Elindulását megelőzően augusztus 18-án Gyulafehérvárról a magyarországi felső megyéknek közfölkelést rendelt, megparancsolván, hogy szeptember 16-ikára „okvetetlen személye szerint kiki jó hadi készülettel, elegendő élésvel, jószágokról való lovasokkal, gyalogokkal, vármegyéinek szokása szerint Lökhöz szálljanak, az mely nap előtt magunk is, Isten ő szent fölsége egészségünket adván, ez megnevezett helyen compareálni akarunk.”[6] Augusztus 21-én levelet írt Ferdinándnak, melyben elpanaszolta, hogy eddig sem a birodalmi segélyből a végházak fenntartására lekötött 30.000 tallért, sem a többi összegeket, amelyekkel Ferdinánd neki tartozott, mindez ideig nem kapta meg; hogy jogainak sérelmével Ferdinánd Szatmárba főispánt nevezett ki, holott a kinevezés Bethlent, a császárt illetve királyt pedig csak a megerősítés joga illette volna meg; hogy a főbb tisztviselők, kivált a nádor, őt több izben gyalázó kifejezésekkel illették stb. Elvárja tehát, hogy mindezekre a sérelmekre, még mielőtt fegyverre kerülne a dolog, haladék nélkül kielégítő választ kapjon.[7] Ferdinánd szeptember 1-én Bécsben kelt válaszában azt felelte, hogy tartozását megadja és hogy kész a fejedelemnek egyéb jogos kívánságait is teljesíteni, csak ne zavarja meg a békét. Ami pedig a nádor sértéseit illeti, azok nem országos ügyek.[8] Ámde Bethlen ezt a választ már nem várta be, hanem augusztus 25-én Horváth Istvánt „színhadával” Trencsén megyébe előre küldvén, hogy szövetségeseinek, Mansfeldnek és a weimari hercegnek, a határon való átkelésben Illésházy Gáspárral, Trencsén urával karöltve, akit erre nézve a fejedelem utóbb külön is megkért,[9] segítségére legyen,[10] míg ő maga, mint fentebb említettük, másnap szintén útnak indult serege többi részével. Augusztus 29-én Kolozsvárra érve, itt – még kint levő csapatok beérkezését bevárandó – öt napot töltött. Majd szeptember 2-án menetét tovább folytatva, a sereg naponta átlag 25 kmt menetelve, 7-én Nagyváradra érkezett és itt 8-tól 11-ikéig, vagyis négy napig pihent. Szeptember 12-én tovább indulva, 13-án Debrecenbe érkezett, ahol akkor 13.000 lovasa, 8000 gyalogosa, 20 ágyúja és valami 2000 szekere volt együtt. A továbbiakra nézve az volt a fejedelem szándéka, hogy szeptember 16-án Rakamaznál, ahova Horváth István már augusztus 31-én ért,[11] átkel a Tiszán s 29-én egyesül Mansfeldék seregével. Ugyanekkor Murtéza részéről 20.000 főnyi segítségre számított.[12]

Szeptember 16-án Bethlen tényleg elérte seregével Rakamazt, de ennek létszáma most sem volt több 14.000 lovasnál és 8000 gyalogosnál, mert a vármegyék most sem igen siettek zászlói alá.[13] Szeptember 19-én Bethlen seregével, naponta átlag 33 kmt menetelve, Putnokig jutott előre, s ekkor már azt remélte, hogy négy nap mulva egyesülhet Mansfeldékkal és ha majd Murtéza a török haddal is hozzácsatlakozik, 55.000 embere lesz 68 ágyúval.[14] Menetét tehát tovább folytatva, szeptember 22-én Rimaszombatot, 23-án pedig Füleket érte el, anélkül, hogy fentemlített számítása helyesnek bizonyult, vágya pedig valóra vált volna. Mansfelden és a weimari hercegen ugyanis a bányavárosokban való tartózkodás alatt igen kellemetlen és nyomott hangulat vett erőt, egyrészt mivel Bethlen még mindig nagyon távol volt, másrészt csapatjaik Magyarországba jövetelük óta igen nagy élelmezési nehézségekkel küzdöttek. Ezért Mansfeld a nyomban útnak indított Scultetus útján azt ajánlotta Bethlennek, hogy helyezzék vissza a hadműveletek színterét Sziléziába s egyúttal néhány ezer lovast is kért a fejedelemtől, hogy ezek segélyével a Sziléziában hátrahagyott helyőrségeket megmentse s aztán hadait kiegészítve, Csehországba vonuljon be.[15] E szándéka értelmében, a fejedelem válaszát be sem várva, a két seregcsoport szeptember 17-én elhagyta a bányavárosok környékét és egyhuzamban Bajmócig húzódtak vissza, ahol végre utolérte őket a Bethlen által Szentkeresztre hozzájuk küldött futár, aki által a fejedelem arra szólította fel őket, hogy Besztercebányán, Zólyomon és Véglesen át siessenek az Ipoly völgyébe a vele való egyesülés céljából. Közben a fejedelem a Scultetus által hozott levelet Füleken kézhez vevén, arra nyomban válaszolt, nem Mansfeldnak, hanem a weimari hercegnek, akit arra kért, hogy ne húzódjanak vissza Morvaországba, hanem vonják magukhoz a Jablunkai szoroson át, ahol Illésházy támogatására is számíthatnak, a Sziléziában hagyott őrségeket,[16] ők maguk pedig azokat megelőzve, igyekezzenek mielőbb, de legkésőbb október 1-ig vele egyesülni, még pedig vagy Hrussón át menetelve Bátnál, vagy Korponán át Palánknál, esetleg Ipolyságnál, ahol úgy Mansfeldékkal, mint az odahívott török haddal egyesülni szándékozott.[17]

Mansfeldék tétovázása és Murtéza váratlan nógrádi ellenséges viselkedése s másrészt Wallenstein és a nádor nem várt erélyes előnyomulása a Nyitra folyó felé Bethlent igen kellemetlen helyzet elé állította. Nem volt ugyanis kizárva, hogy abban az esetben, ha a dolgok az eddigi mederben folynak tovább, közte és az egyesült ellenséges főerő között már időnek előtte, még mielőtt neki a bizonytalan magatartású Mansfeldékkal és a teljesen programmellenes műveletre vállalkozott Murtézával egyesülnie sikerül, döntő összeütközésre kerül a dolog. Ennek elejét veendő, újból már máskor is sikerrel alkalmazott taktikázási módszeréhez folyamodott, amennyiben alkudozási ajánlatokkal gyorsfutárt menesztett a nádorhoz. Ez a futár szeptember 26-án, vagyis ép aznap érkezett Érsekújvárra, amelyen Wallenstein és a nádor csapatjai az említett helyen egyesültek. A nádor erre Kéry Jánost nyomban a következő levéllel küldte Bethlen táborába (Gróf Eszterházy Miklós, II, 391.): „Serenissime Princeps! Az ő fölsége hadai prosequálván Manfeldet majd száz egész mérföldről, ím ide az mi szegény hazánkban kerítték be, kit bizony dolog Trencsénnél igen erősen kezdtek vala már viselni, de éjjel-nappal menvén, az bánya-városok köziben szorúlt vala be, és így az ő fölsége nagy hada magát valamente nyugtatni akarván, subsistált vala, hanem mikor ismét szintén innét kiindétasokra avagy érdemlett büntetéseknek elvételére indult volna az ő fölsége hada, hozák hírét, hogy az török megszállotta legyen Nógrádot és erősen lövetvén, magáévá akarná tenni, mölyet értvén, ha gonosz is, de elhagytuk ezeket az körösztényeket és ím ő rájok indóltunk, hogy ilyen szép végházát szegény hazánknak úgy el ne hagyjuk venni neki, mint a többit, kire mind körösztyénségünk s mind urunkhoz és hazánkhoz való igazságunk is ugyan kötve vonszon bennünket. Az hová ím az mikor már megindultunk, nagy reménytelen értettük az fölséged Rimaszombathoz való érkezését, csudálkozván, mi lehessen annak az oka, holott nyilván expresse benn lenni tudjuk azt a fölségtek közt költ diplomákban, hogyha szintén mi praetensioi lennének is fölségednek az mi kegyelmes urunk ellen, azt nem mindjárt fegyverrel, hanem tracták által igazétanánk el. Az kin mikor szintén búskodnánk, érkezék az fölséged udvari szolgája ide az táborban Zoltán uram, melytől megértvén, hogy fölséged azért küldene császár urunkhoz, mivel tractát akarna instituálni, örömest értettem s tudom az mi kegyelmes urunk is nem fog idegen attól lenni. Csakhogy mindnyájunk gyalázatjára és országunk kimondhatatlan és megböcsülhetetlen kárával nézői mi ennek az törökök cselekedetének semmi úton nem akarunk lenni s nem is lehetünk, hanem Isten kegyelmessége velünk levén kényszeréttetünk ellene állanunk, elhivén, hogy az fölséged körösztyénsége is arra viszi fölségedet, hogyha bizonyos tekintetekből nyilván ellenök ki nem mutathatja is magát, de egyébképpen minden jó akaratját és szeretetit nyújtja ezen dologhoz, és hogy nem akarója sem egyiknek sem másiknak cselekedeteknek, nyilván megmutatja. Azonban az fölséged ennyire való kijövetelit még eddig az mi kegyelmes urunk nem értvén, arról semmi tanuságunk sincsen, mit miveljünk; de elhittük, nem fogja késlelni ő fölsége az ő fölsége postáját, ki alá is új nyugodt lovakot adván, elsietett. Interim kérem fölségedet, moderálja úgy minden dolgait, hogy valamint szegény hazánkot utolsó veszedelemben ne ejtse. Izentem valahány szóval is Kéry János uramtól fölségednek, kérvén fölségedet, higyje meg szavát.”[18]

E levél – illetve üzenetváltás dacára mindkét fél tovább folytatta előnyomulását. Wallenstein és a nádor ugyanis abban állapodtak meg, hogy Bethlen seregét, még mielőtt Mansfeldékat és a törököt magához vonhatná, megtámadják. „A gyorsaságtól függött minden. Azért 27-én a mintegy harminc vagy több ezerből is állott magyar-német hadak a podgyászt és nagyobb ágyúkat Érsek-Ujváron hagyva, a gyalogságot a lovasok mögé lóra ültetve s a hadat csak három napi éléssel ellátva, az nap öt mérföldet haladtak előre s Léva tájára a Garam melletti Bars faluhoz érkeztek”[19] s másnap tovább folytatván útjukat Ipolyság felé, talán Deméndig jutottak előre. A sereg zöme előtt Eszterházy Miklós nádor és Zrinyi György horvát bán könnyű magyar és horvát lovassága járt.[20] Viszont Bethlen szeptember 28-án Nagy-Csalomiáig nyomult előre, a török pedig még mindig Nógrád alatt volt s a fejedelem még nem tudta, vajjon Murtéza felhagy-e a vár ostromával, mert erre vonatkozó ismételt felszólalásai és a Palánknál leendő egyesülésre vonatkozó utasításai ezideig sikertelenek maradtak.

A fejedelem igen jól volt tájékozva az ellenfél fenti mozdulatairól s miután eszerint az azzal való döntő összeütközés már nagyon közelinek látszott, egyik futárt a másik után lóhalálában szalasztotta Mansfeldékhez, hogy őket a késedelem nélküli csatlakozásra rábírja. „Szavakkal elő nem sorolhatjuk, tollal kifejezésre nem juttathatjuk – írja Bethlen a csalomai táborból 1626 szeptember 28-án Mansfeldhez és a szász-weimari herceghez írt levelében – hogy eddigi késlekedésük mennyi kellemetlenséget és gondot okozott neki.” Most, hogy az ellenség oly merészen és oly gyorsan, mint még soha, Barsig jutott, annál sürgősebb az ő gyors csatlakozásuk, mivel nem bizonyos benne, hogy Murtéza Nógrád ostromával felhagyva, hozzá fog-e csatlakozni vagy sem.[21]

Szeptember 29-én Bethlen még sötétebbnek látta a helyzetet, mert e napon kelt levelében[22] már azt írja szövetségeseinek, hogy Szent-Keresztről Zólyom–Losoncon át keressék vele az egyesülést, mert ha kiderülne, hogy az ellenség gyalogsága az övénél erősebb volna, akkor ő nem ütközik meg vele előretolt helyzetében, hanem legalább annyira visszavonul, hogy előzőleg velük egyesülhessen.

Végre egy harmadik, ugyancsak 29-ike folyamán útnak indított levélben[23] már arra szólítja fel szövetségeseit, hogy összes podgyászukat kellő fedezet alatt visszahagyva, amint csak lehet, siessenek hozzá, mert az ellenség már másnap reggel 8 órakor szemben állhat vele, mely napon azonban – most már szinte biztosra veszi – a török is hozzá csatlakozik 18.000 emberrel.

Nagy-Csalomiáról Bethlen Egry István parancsnoksága alatt 500 főnyi lovas csapatot küldött hírszerzés végett Ipolyságon át Léva felé előre, mely szeptember 29-én d. e. 9 óra tájban Ipolyságon túl a császári had előhadára bukkanván, azzal d. u. 1 óráig ismételten összeütközött[24] s aztán estére Palánkra húzódott vissza,[25] ahova időközben Murtézának 3000 lovasból álló előhada is beérkezett. Mögötte a török hadsereg mintegy 4000 szekérből álló vonatának egy része igyekezett az Ipoly völgyébe átjutni, de az egész éj folyamán ennek a rengeteg szekérmennyiségnek alig egyharmada tudta új felállítási helyét elérni.

Szeptember 29-én este érkezett meg a fejedelem csalomiai főhadiszállására a nádor küldöttje, Kéry János, akinek Bethlen szóbeli üzeneteken kívül a nádornak szóló, a 908. számú lábjegyzetben közölt levelet adta át.[26]

Szeptember 30-án a császári sereg előnyomulása és az ipolysági szorosból való kibontakozása csak igen lassan haladt előre, miközben délelőtt 10 órától kezdve mindkét ellenfél előcsapatjai megint ismételt kisebb-nagyobb csatározásokba bocsátkoztak egymással. Ugyancsak délelőtt 10 óra tájban végre beérkezett Murtéza is serege zömével Palánkhoz; ép jókor, mert két órával később már nagyobb ellenséges tömegek is a helyszínére érkeztek, melyek a török seregnek esetleg néhány órával később megkísérelt csatlakozását nagyon megnehezítették esetleg végkép meg is hiusíthatták volna.[27] Igy azonban az előcsapatok harcának leple alatt sikerült úgy a magyar, mint a török csapatokat zavartalanul a Nagyfalun át az Ipolyba ömlő patak mögött csatarendbe állítani és a még hátralevő török podgyász-szekereket ugyancsak az Ipoly völgyébe áttolni. Déltől kezdve eztán, mint már fentebb említettük, nagyobb császári csapattömegek is megérkeztek a helyszínére, naplementekor pedig maga Wallenstein is megjelent a küzdőtéren és Bethlen fentemlített felállítását egy jó negyed mérföldnyire megközelítvén, szintén elrendelte seregének csatarendbe való felállítását. De mire ez megtörtént, már egészen esteledni kezdett s mivel Wallenstein azt is észrevette, hogy Bethlen az ő arcvonala előtt fekvő, a patak medre által képezett keskeny árkot igen jól felhasználhatja arcvonalának védelmére, a döntő harc végrehajtását másnapra halasztván, csapatjainak táborbaszállásra adott parancsot.[28] Amint Bethlen az erre vonatkozó készülődést észrevette, ő maga is felbontotta csatarendjét s csapatjait az elől meghagyott biztosító csapatok kivételével, előbbi helyére, egy „keskeny, sáros árok”, alighanem az Ipoly-Keszin át folyó patak mögé vezette vissza.

Közben Bethlen egyrészt a nagyszámú császári gyalogságra való tekintettel, másrészt mivel szerinte ez a hely szűkös voltánál fogva nem volt nagyon alkalmas nagyrészt lovasságból álló seregének érvényesülésére, már elhatározta, hogy ezen a helyen nem fogadja el a döntő csatát, hanem csak akkor, ha majd Mansfeldékkal egyesülnie sikerül, akiktől megfelelő számú és minőségű gyalogság birtokába remélt juthatni. Hogy eme szándékát végrehajthassa, Eszterházy nádortól másnap délig tartó fegyverszünetet kért, amit azonban Wallenstein csak reggelig engedélyezett s így Bethlen a tábortüzek égve s mintegy 1200 lovasnak hátra hagyása mellett, még az éj folyamán hagyta el táborhelyeit anélkül, hogy azt az ellenség észrevette volna s egyhuzamban Szécsényig vonult vissza, ahova még október 1-e folyamán érkezett meg.[29]

Nevezetes, hogy Murtéza ellenezte a visszavonulásnak Bethlen által felvetett eszméjét; ő, aki csak a fejedelem ismételt sürgető kéréseire hagyta abba Nógrád ostromát, az ott elmaradt zsákmány helyett alighanem itt akart kárpótlást szerezni s ezért így fortyant fel a visszavonulási szándék hallatára: „jobb volna mindketten az fejedelemmel elveszniek tisztességes harczon, mint sem hatalmas császár (t. i. a szultán) gyalázatjára elfutniok, és birodalmára ellenséget vinniek”: mire Bethlen így válaszolt: „Az kos minél hátrább mász midőn mással harczol, annál sebesebben és keményebben ütközik; én is azért nem elfutni, hanem hátrébb szállani az említett okokért akarok.”[30] Az ellenérvek hatása alatt végre a török pasa belátta, hogy az „ő mezítelen és haszontalan” hadát s a nem jobb karban levő erdélyieket nem volna tanácsos Wallenstein kevesebb számú, de válogatottabb katonáinak puskái elé juttatni[31] s így ő is csatlakozott hadával Bethlen elvonuló sergéhez.

Wallenstein, midőn másnap reggel az ellenség elvonulásáról hírt vett, nemhogy nyomban annak üldözésére indult volna, hanem egy rögtön összehívott haditanács határozatára bízta, hogy ilyen körülmények között a sereg minő magatartást tanusítson. És ez a haditanács eltalálta a fővezér titkos gondolatát, mert a nádor és Zrinyi György bán ellenvéleményével szemben úgy vélekedett, hogy nem tanácsos az önként visszavonult ellenséget követni, mert ki tudja, hova csalná maga után a podgyászát visszahagyott és élelmezési nehézségekkel küzdő sereget. Azonkívül most már rossz idő beálltára is kell számítani s elvégre a sereg Nógrád felmentésével el is érte a célját. Ehhez képest Wallenstein abban a hiszemben, hogy most már Bethlen Mansfeldék csatlakozása folytán összes segélyhadaival egyesült, nyomban intézkedett a seregnek Érsekujvárba való visszatérése iránt, mely már reggel 7 órakor elindulva, még aznap Vámos Mikola környékét érte el[32] s október 2-án Léváig, 5-én pedig Érsekújvárig jutott, ahol 9-ikéig bezárólag maradt, amikor élelmezési nehézségek miatt még hátrább kellett vonulnia. Ehhez képest október 10-én Komjátinál, 14-én Sempténél, 17-én pedig Nagyszombatban ütötte fel táborát. November 3-ikától 13-ikáig Galgócnál táborozva, itt magát erősen elsáncolta, két szárnyát a Vágsellye melletti Deákiig és Vágujhelyig kiterjesztvén.[33] Majd 16-án ismét Nagyszombatban, november 27-ikétől december 13-ikáig pedig Modornál táborozott a császári sereg, hogy aztán Pozsonyon át végleg elhagyja Magyarország területét. Hogy a jelzett idő alatt hogyan érezte magát és mit művelt az éhség és pestis által agyon gyötört sereg és annak tehetetlen parancsnoka, az az utóbbinak a 916. számú lábjegyzetben közölt levél kivonatokból elég világosan kitűnik.[34]

A Szécsénybe visszavonult Bethlen onnan újból felhívta Mansfeldékat a Losoncon át való sürgős csatlakozásra, ahova eredetileg ő maga is még tovább visszavonulni szándékozott,[35] de utóbb megtudván, hogy Wallenstein nem hogy nem követi őt, hanem sietve szintén visszavonult, különben is fáradt hadával megmaradt Szécsény tájékán, hova október 9-én végre Mansfeldék is bevonultak mintegy 8000 főt számláló hadaikkal.

Miután az újonnan beérkezett csapatok fáradtak voltak, a fejedelem immár 45.000 főre felszaporodott seregével[36] csak október 11-én kezdte meg előnyomulását a Garam felé és 13-án Ipolyságot, 19-én pedig Kéméndet érte el, miközben Murtéza a maga számára Damasdot foglalta el, azt hozván fel ürügyül, hogy a palánk (vagyis erőd) őrsége ellenséges német zsoldosokból áll. Bethlen a török hódítást meghiusítandó, az erőd parancsnokát, Bercsényit, magához rendelte ugyan Kéméndre, hogy iránta mintegy hűséget tanusítván, az őrséget és a várat a törökök kezéből kiszabadítsa, de Bercsényi nem engedelmeskedett a felszólításnak s így Damásd török kézen maradt.[37] Kéméndről a sereg a Garam völgyén fölfelé haladva, október 22-én Barsig jutott, honnan Bethlen másnap Verbélyen át a Galgóc–Nagyszombat tájékán jelentett ellenség megtámadására szándékozott előnyomulni,[38] de e szándékát megváltoztatta. Lehet, hogy ennek egyik oka az is volt, hogy közben megjött a barsi táborba a perzsák bagdadi győzelmének híre,[39] ami Roe Tamás szerint oly nagy csapást jelentett a török birodalomra, aminőt az még soha nem szenvedett. Amikor Bethlen meghallotta a hírt, állítólag így sóhajtott fel: „látom, hogy meg kell békülnöm.”

A barsi táborban köszöntött be a török csapatokra október 26-án Szent Demeter napja, mire azok lázongva hazavezettetésüket kívánták. Ekkor Murtéza felszólítására Bethlen lóra ült s egyik dandára élén a lázongók közé vágtatott s azzal a kijelentéssel, hogy most nincs a töröknek Szent Demeter, hanem csak Bethlen Gábor-napja, engedelmességre kényszerítette a békétlenkedőket. Ez a kijelentés azóta szállóigévé vált a török csapatok között.[40] A fejedelem annál szívesebben tett eleget Murtéza felszólításának, mert addig nem akarta a török segítőcsapatokat elbocsátani, amíg Ferdinánddal ügyét rendbe nem hozta.

Október 27-én a Bethlen által a barsi táborból kirendelt egy-egy erősebb portyázó különítmény Vágujhelyt és Deákit támadta meg, mire mindkét császári csoport a Galgócnál táborozó főerőre húzódott vissza. Előbbi helyen Kovács Péter kapitánynak sikerült a Wallenstein által odaküldött gróf Schlick tábornokot, a német tűzérség főparancsnokát és Lorenzo del Maestro ezredest elfognia.[41]

Barson Bethlen egy országgyűlés-félét is tartott, de ezen csak a megszállott vármegyék néhány küldöttje jelent meg, akik kivétel nélkül a háborúnak mind gyorsabb befejezése mellett emeltek szót.[42] Egyes vármegyék küldöttei a katonai kicsapongások és önkénykedések megszüntetését szorgalmazták. Túrócz vármegye nemessége pedig külön feliratban emelt panaszt a Mansfeld és a weimari herceg csapatjai által elkövetett hallatlan erőszakoskodások és kegyetlenkedések miatt.[43]

Bars tájékán november 22-ikéig maradt a sereg és másnap Szent-Benedekre vonult, hogy e helység és Szent-Kereszt között a Garam völgyében téli szállásokra vonuljon, amíg a Ferdinánddal folyamatban levő béketárgyalások befejezve nem lesznek.[44] Bethlen ugyanis a szécsényi táborból október 10-én a megegyezés létesítése érdekében újból írt a nádornak, többek között kijelentvén, hogy „mi nem víni, nem ország foglalni, hanem békességünknek megerősítésére jöttünk.”[45]

Október 25-én Barsból újból írt Bethlen a megegyezés érdekében úgy a nádornak, mint Pázmánynak, de a kölcsönös megértés csak igen lassan haladt előre, főleg azért, mert Ferdinánd bécsi tanácsosai minden tőlük telhetőt elkövettek annak meggátlására, hogy Bethlennek a császár elfogadható és tisztességes feltételeket adjon. Ámde – miként Angyal Dávid id. m. VI, 393. helyesen mondja – Wallenstein kudarca, a németországi zavarok, egy újabb török háború veszélye és a magyar tanácsosok sürgetésére végre mégis csak arra bírták a királyt, hogy komoly alkudozásokat kezdjen ellenfelével. A magyar tanácsosok az ország sanyarú állapotára figyelmeztették a királyt, „1626-ban négy hadsereg dúlta a magyar földet. Talán Mansfeld pusztításai voltak a legrémítőbbek, de Murtéza, Bethlen s Wallenstein hadai is éreztették a hadviselés nyomorát a szegény lakossággal. Úgy annyira, hogy Eszterházy szavai szerint Szendrőtől fogva Pozsonyig, két-három hitvány és hegyek közt levő vármegyék kivételével, pusztasággá lett az ország. E puszta föld sírja lett volna annak a hadseregnek, mely az 1627. év tavaszán élősködni akart volna rajta.”[46]

Hosszas levélváltás, tanakodás és tanácskozás után végre 1626 december 20-án létre jött Pozsonyban a megegyezés, mely szerint „a fejedelem az osztrák házat s birodalmát soha többé nem támadja meg, a törököt reá ki nem hívja, annak ellenségeit nem segíti; azonnal kivonul Ő felsége birtokaiból, semmi kárt nem tévén azokban; Mansfeld csapatai menvédet kapnak a szabad kimenetelre; a hét megye és azok városainak és várainak tisztviselői a király biztosai előtt esküvel fogadják, hogy ezentúl ő felsége ellen senki parancsára nem kelnek föl; ugyanezt cselekszi Erdély is az első országgyűlésen. A fejedelem kötelezi magát annak kieszközlésére, hogy a török Damasdot, melyet e háború alatt foglalt el, visszaadja s a békét megújítja, a foglyokat szabadon ereszti. A nikolsburgi s az 1624-iki bécsi békekötés mindenre nézve teljes érvényben marad, kivéve azt, hogy a király ezentúl nem lesz köteles lefizetni a végvárak fentartására kikötött 30 ezer tallért. Ha valami nehézség támadna, azt a két fél biztosai békés úton fogják kiegyenlíteni.”[47]

Bethlen a török segédhadakat haza bocsátván, már a béke megkötése előtt útnak indult serege magyar részével Körmöcön át, ahol december 9-ikétől kezdve néhány napig tartózkodott, a felső Vág völgyébe, majd onnan a Szepességre s útközben december 28-án Lőcsén erősítette meg az utána küldött békeokmányt. Innen aztán a sereg tovább vonult Erdélybe. Mansfeld és a weimari herceg visszamaradt seregcsoportja fölött a parancsnokságot, miután Mansfeld november elején diplomáciai küldetésben elutazott Magyarországból, János Ernő herceg vette át, aki csapatjait átmenetileg Túrócz vármegyében szállásolta el.[48] De amikor a weimari herceg Túróc-Szent-Mártonban hagymázban megbetegedvén, itt december 4-én, más adat szerint 14-én elhalálozott, csapatjai nem 100–100 főnyi csoportokban, ahogyan azt a békeszerződés előírta, hanem Carpzow ezredes vezetése alatt az egész még együtt visszamaradt mintegy 2000 főnyi had Morvaországba, onnan pedig Sziléziába vonult, mely tartományt másodszor is elpusztította.[49] A csapatok többi része részben Bethlen, részben a budai pasa szolgálatába lépett. A tűzérségi és egyéb hadfelszerelési anyagot a törökök vették meg potom áron.

Közben Mansfeld a Bethlentől vett megbízás folytán személyes biztonságára való tekintettel török területen és Velencén át Franciaországba és Angliába volt menendő, hogy az általuk ismételten kilátásba helyezett pénzsegély kiutalását, melynek elnyerése fejében Bethlen hajlandónak igérkezett a Ferdinánd elleni háború megújítására, megsürgesse. Ámde Mansfeld a Szerajevótól egy napi járásra fekvő Rakova-ba érkezvén, itt oly rosszúl lett, hogy képtelen volt utazását folytatni, sőt 1626 november 30-án meg is halt.[50]

Hosszas tárgyalások után végre 1627 szeptember 12-én létrejött a császár és a szultán között Szőnyben megkötött béke is, mely alkalommal a zsitvatoroki, bécsi, komáromi és gyarmati megállapodásokat újból megerősítették. A Porta ezúttal is megtagadta Vác visszaadását, ellenben a csak nem rég elfoglalt Damasdot kiszolgáltatta. A Horvátország szélein emelt palánkokat mindkét részről le kellett rontani s a hódoltságok ügyének szabályozására külön bizottságokat jelöltek ki. A foglyokat részint ingyen, részint csekély váltságért mindkét részről szabadon kellett bocsátani. Bethlen ezúttal is igen nagy erőlködést fejtett ki, hogy a békeokmányba Erdély különállása és függetlensége is belevétessék, azonban célját nem érte el.[51]

Most pedig a teljesség kedvéért befejezésül még néhány szóval meg kell emlékeznünk a 30 éves háború dán–németalföldi része végső szakaszának lefolyásáról. Tudjuk, hogy IV. Keresztély dán király a lutter-am-barenbergi vesztett csata után serege romjaival Holsteinba vonult vissza és hogy Tilly csak Hannoverig követte megvert ellenfelét.[52] 1627 elején Tilly bevonult Holsteinba és hosszadalmas jelentéktelen hadműveletek után 1627 október 17-ikén Aalborgnál a jüttlandi félsziget északi részében[53] újból megverte IV. Keresztélyt. Közben Ferdinánd, hogy ellenfeleivel végkép leszámoljon, Wallensteint új hatalmas sereg felállításával bízta meg, akinek sikerült is mintegy 100.000-re menő hadakat összetoborzani és azokkal Szilézián és Brandenburgon át a Keleti tenger felé vonult előre s Arnheimot egy hadtesttel Pomerániába, Schlicket pedig Mecklenburgba rendelvén, ő maga a főerővel Jütlandba vonult. A közben Holsteinba visszatért Tillyt az összes csapatok fővezérévé kinevezett Wallenstein az Elbe bal partjára rendelte, hogy a főhadműveleteket Németalföld felől jövő esetleges támadások ellen biztosítsa. E nagyarányú támadó műveletek elől IV. Keresztély a dán szigetekre vonult vissza s így Wallenstein 1627 végéig Németország összes északi partjait, Stralsund és Stettin kivételével, hatalma alá hajtotta.

Miután Stralsundot Arnheim 1628-ban kétszer hasztalanul ostromolta, most már Wallenstein sietett a város alá, hogy azt meghódítsa, de ő is hiába áldozott 12.000 embert, mert a tenger felől mindvégig nyitva maradt várossal nem boldogult.

A Wallenstein által elért nagy sikerek hatása alatt a dán király 1629-ben Lübeckben kibékült a császárral, a német protestánsokat sorsukra hagyván. II. Ferdinánd ekkor állott hatalmának tetőpontján s elbizakodottságában nyomban kiadta az úgynevezett visszatérítési rendeletet (Restitutions-Edict, edictum restitutionis), mellyel az 1555 óta elfoglalt javakat visszakövetelte a protestáns fejedelmektől. E rendeletének végrehajtásával Tillyt és Wallensteint bízta meg, akinek seregei csakhamar oly hallatlan erőszakoskodásokat követtek el, hogy az 1630-iki regensburgi gyűlésen maguk a Liga fejedelmei követelték Wallenstein elbocsátását. II. Ferdinánd kénytelen volt engedni és ép akkor bocsátotta el leghívebb vezérét seregével együtt, amikor Németország északi partján új és veszélyes ellensége jelent meg Gusztáv Adolf svéd király személyében.[54]

[1] Lásd a 389. oldalon.

[2] Lásd a 393. oldalon.

[3] Lásd Bethlen utasítását Mikó Ferenc követe számára, gróf Mikó Imrénél, I, 366.

[4] Bethlen 1626 dec. 12-én kelt levele Eszterházyhoz: „Isten és az egész ország az mi bizonyságunk, hogy aug. 16. napjáig semmi készületünk sehult nem volt, sőt oly készületlen és hertelen kelle indulnunk, meghallván a híreket, melynél hertelenb indulatot, nem tudjuk, látott-e valaha valaki.“

[5] Szilágyi Sándor, Bethlen Gábor és a svéd diplomácia, 33. – Opel id. m. II, 346, 529. – Riks Konsteren Axel Oxenstiernas Skrifter Förra Afdelningen Första Bandet, 525.

[6] Gróf Eszterházy Miklós, II, 341.

[7] Jászay, A szőnyi béke, 180. – Gróf Eszterházy Miklós, II, 341–347.

[8] Pray, Epist. Proc., III, 387. – Gróf Eszterházy Miklós, II. 359.

[9] Bethlen levelei Illésházynak, Gyulafehérvárról 1626 aug. 26. és Debrecenből 1626 szept. 13., Magyar Tört. Tár, XXVII, 90, 92.

[10] Török-Magyarkori Államokmánytár, I, 467.

[11] Gróf Eszterházy Miklós, II, 369.

[12] Magyar Tört. Tár, XXVII, 92.

[13] Rákóczy Györgynek Sárospatakról 1626 szept. 17-én Réz Andráshoz intézett levele, Tört. Tár, 1894. évf. 678: „Ő fge semmit sem késik, igen siet, az itt való vármegyéket viszi-e el, nem-e, arrul nem tudok írni; felültek, de igen gyarlóul; úgy vöttem eszembe, az embereknek nagyobb kedvek volna az békességhez.“

[14] Bethlen 1626 szept. 19-én Putnokon kelt levele Illésházyhoz, Magyar Tört. Tár, XXVII, 93.

[15] Mansfeld utasítása Scultetus számára a weimari állami levéltárban, Gindely, Okmánytár, 423.

[16] Bethlen két keltezés nélküli levele a weimari herceghez és Mansfeldhez a weimari levéltárban s azonkívül a fejedelemnek a füleki táborból 1626 szept. 25-én János Ernő szász-weimari herceghez intézett levele (Gindely, Okmánytár, 419. old.), mely utóbbiban többek között ezeket írja a fejedelem: „Nostrum igitur consilium omnimode hoc unum est, ut misso ad eos cum mandatis idoneo homine Dilectio Vra inde quam primum evocare secumque conjungi tam illos, quam etiam reliquos in Silesia relictos haud intermittendum putet, si praesertim illud tute et commode fieri potuerit, neque interea ab hostibus obsessi, aut adeo circumvallati fuerint, ut absque manifesto discrimine et periculo inde se recipere non possint. Iter autem commodissimum tutissimumque Tessinum et inde per montem Jabloncam ad fines Hungariae futurum erit, quo in loco, ut via expurgetur certusque ad fines usque Hungariae commissarius obviam eisdem mittatur, magnifico Caspari de Illieshaza, fideli nobis dilecto, jam mandata dedimus, qui illud summa fide et diligentia curaturus erit.“

[17] Mindezekre, valamint legközelebbi szándékaira nézve igen jó adatokat tartalmaz a fejedelemnek a füleki táborból 1626 szept. 25-én Illésházy Gáspárhoz intézett következő levele (Magyar Tört. Tár, XXVII, 94.): „Sok fáradsággal hadainknak károkkal mi is ide Fülek mellé érkeztünk, harmadnapja, hogy itt várakozunk, mivel az mi confoederatiusaink Szent-Kereszttől visszaszállottak volt Bajnócz mellé; nem keveset búsultunk rajta, féltvén őket igen nagy szerencsétlenségtől, tudván öt mélyföldnyire tőllök az ellenséget. Szent-Kereszttől, hogy Zólyom vármegyében jőjjenek és ide az Ipoly mellé által az véglesi hegyen velünk való egyezésekre siessenek, megírtuk és bizonyos követünket küldtük volt hozzájok; de mivel hátramentenek volt immár akkor, újabb ordinantiánk vételére visszaküldtek volt hozzánk és magok helyben maradtak; kikhez tegnap (24.) megint visszaküldtük emberünket, ily ordinantiát adván nekik, hogy az ellenség felől igen bizonyoson érthetik Duna avagy Ujvár felé való mozdulásokat, úgy hogy bátorságos utat igirhetnek magoknak, megindulván menjenek Rusó alatt el, az Sitva vize mélyékén alá és Bathnál egyezzenek meg velünk; de ha az ellenség helyekben vagyon, arra, hogy ne mozduljanak, Istenre obtestáltuk őket, hanem Szent-Keresztre vissza és onnét által egyenesen Corponára menjenek, onnét Palánkhoz, avagy Sághoz jöhetnek nagy bátorsággal; velünk szépen úgy egyezhetnek meg. Ha Isten mai napig megtartotta őket, azután nem féltenénk. – Az budai vezér személye szerént indulván mellénk, az mult hétfőn Nógrád mezőn szállott volt meg, a holott az nógrádiak kimenvén reájuk, véllek veszekedtenek, károkat is töttenek az lövéssel bennek, kin az vezér megharagudván, kedden reájok szállotta és igen vítatja, kit mihelt meghallottunk, azontól főembereinket küldtük az vezérhez, minden úton-módon és ratiókkal abban mesterkednénk, miképpen alólla elhíhassuk; mit effeciálhatunk nálla, holnap hírünk jön felőle. Itt mi nem akarván üdőnket ennek (Füleknek) megszállásával heában tölteni, Bosnyákkal végeztünk, erős hittel assecurált, hogy hostiliter magát ide hátra embereinkhez nem viseli. Holnap (26-án) Isten segítségével megindulván Szécsénhez szállunk, vasárnap (28-án) Gyarmathoz, hétfőn (29-én) Palánkhoz, és ott akarunk a vezérrel megegyezni, a ki vagyon 20 ezer emberrel, mivelünk is vagyon 20 ezer magyar, azokon kívül a német had. – Az ellenség felől mindeddig sem tudhatunk bizonyost egyebet, hanem hogy Gutaknál csenálják az sáncokat és az hidokat, de mivel tegnapi napon Szécsén, Gyarmat, Palánk devotiónk alá adták magokat, csatát küldtünk oda elő, reménljük csak holnap is hírt hallunk. Az bányavárosokat az császártól oda rendeltetett kamergróf igen megpusztította, sem rezet, sem ezüstöt ott nem hagyott semmit. Az mi németeink is bolondságokból Selymeczen az főbb stomp-házat mind elégették és így kevés avagy semmi nervust onnét nem remélhetünk mostanság. Az leleszi praepost ha kézre kerülne, felette jó volna, az pénzre nagy szükség vagyon, minden holnapban ad minus 80 ezer frtot kell fizetnünk az magyar hadnak… Végezetre az mi német genereálisink 4 ezer embereket hattak Sléziában, mely bizonyára nem kicsiny esztelenség. Irtunk nekik kihivattatások felől, hogy az Jablonkán hozassák ki. Onnét az bajmóczi útra kellene utánnunk hozni őket, kik ha el fognak érkezni, idején rendeljen Kgd. commissariusokat melléjek, viseljék gondjokat és szerezzenek élést nekik, ne károsodgyanak miattok az vármegyék…“

[18] Eredetije a kismartoni levéltárban. Diversa minuta etc. 73. sz.

[19] Katona id. m. XXXI, 238. – Gróf Eszterházy Miklós, II, 394.

[20] Gyalókay, Bethlen Gábor mint hadvezér, 444.

[21] Bethlen levele Mansfeld grófhoz és János Ernő szász-weimari herceghez a csalomiai táborból 1626 szept. 28. (Gindely, Okmánytár, 420.): „Illustrissimi principes amici nobis carissimi! Quantum difficultatis gravissimique incommodi regressus Dil. Vrarum nobis attulit, illud neque verbis enumerare neque exlamo satis exprimere possumus eo magis, quod consiliis per internumtium declaratis nihil quicquam motl ldem proposltum retinuere neque iter ad nos accelerandum voluere. Quare illud effectum est, ut hostis percepta exercituum disjunctione ultimam sibi resolutionem attentarit, ulterius enim obviam nobis progressus, impedimentis omnibus tormentisque majoribus in Nova Arce Archiepiscopali relictis cum expeditis copiis, peditatu in equos recepto, hesterna die tantum itineris fecit, ut quinque magna milliaria Hungarica emensus ad oppidum Bars ulta Levam medio milliari ad ripas Grani fluvii consederit eo animo (uti captivi quidam ex castris eorum adducti nobis retulere), ut hodierna die a castris nostris duobus milliaribus tantum castra sua locaret. Licet autem hoc mane milites nostri propius castris corum progressi hora septima matutina quietos adhuc eos reliquerint, tamen ab eo etiam loco non ultra quam quatuor milliaribus solum a nobis distare eos eisdem pro certo affirmamus. Turcarum exercitus, licet numerosus etsi non longe a nobis distet, tamen cum Vesirius arcem Neogradiensem obsidendam jam ab aliquot diebus statuisset, et an revocari ab eo instituto velit, ignoremus, auxilium eorum polliceri pro certo non possumus, cum hostes nobis propinquiores proelio nobiscum certaturos magis putemus. Quibus consideratis prudenti earum judicio relinquimus, an non summe auxios nos tanta mora adventus illarum reddat, cum hostem nunquam tanta audacia copias promoturum existimamus, si tanto spatio nos invicem disjunctos certius non cognovisset, atque eo pacto spe nostra plane frustrati absque Jis proelio cum hoste contendere necessario cogimur, cum nos causa Earum tan longum iter conficere tanta festinatione voluerimus. Ii autem nihil ea re moti securitatem solum suam hactenus spectarint. Si igitur conjunctio Earum nobiscum cordi est, benigne et serio Eas adhortamur, ut quanta unquam antea celeritate fecere, tanta hoc tempore item maturare et nobiscum conjungi vellent, sibi autem eo pacto prospiciant, ne propinquitas hostium eliquid incommodi illis adferat. Nos omni conatu illud agemus, ut hostium audacia fortiter retundi conatusque eorum irritus reddi queat, hocque vespere delectas copias praemisimus, qui certiora de eorum adventu nobis referre deque omni statu nos plenius edocere, in posterum, quid facturi sint, uberius cognoscimus. Aequum est igitur, ut nos de adventu Earum et, ubi hoc tempore, quove loco sint, quandoque nobiscum conjungi possint, certiores reddendos velint…“

[22] Bethlen levele Mansfeld grófhoz a csalomiai táborból 1626 szept. 29. (Gindely, Okmánytár, 421.): „Illustrissime comes amice nobis dilecte! Licet praeterito etiam vesperi satis prolixe de omni rerum nostrarum statu easdem edocuerimus, tamen haud intermittendum arbitrati sumus, quin hoc tempore etiam Easdem certiores redderemus, hostem jam cum omnibus expeditis copiis hodie nobis appropinquare, duobus saltem abhinc milliaribus consedisse eo animo, ut pugnom detrectaturus esse viederetur. Cujus cum antesignanis ista die hodierna milites nostri, qui praecesserant, admodum cruento proelio decertavere pluribusque eorum interfectis aut captis vix duo aut tres ex nostris desiderati fuere, cum trium prope milliarum spatio pugnam protraxissent. Crastino die arbitramur hostem ulterius processurum, quid in posterum nobis faciendum, sic Deo propitio omni conatu consideraturi erimus. Cum itaque jam nullum plane modum cernamus, ut ea, qua antea proposueramus, via Carponenti nobiscum conjungi possint, idque consilium hostis jam praeverterit, aliud quod tutius sequamur, in promptu non est, quam ut, ubicunque hae in manus earum pervenerint, si in valle Grani ad Sanctam Crucem aut propius Veterosolium erunt, statim recto itinere montem Ostroscum transcendendum et inde decem Definiam atque oppidum Losoncs deveniendum velint. Cum enim nostrum propositum hoc sit, ut, si hostes peditatu nobis fortiores putabimus, regressum aliquem faciamus, tum ea canto, ut eum, qui omnibus impedimentis et commeatu relicto expeditus processit, fatigemus, tum vero, ut eo loci cum Jis conjungi possimus, quod commodissimum factu et salutare utrisque futurum erit. Hoste enim multum fatigato viaque debilitato et locum idoneum ad confilingendum et commoditates etiam reliques nancisci poterimus. Sin autem neque ad hoc tempus ex stativis moverint haeque nostrae circa Bainovium Eas repererint, jam iter hoc versus Sanctam Crucem ingredi haud debebunt, sed recta per comitatum Turocziensem, Liptoviensem et Saepusiensem progressi (dum modo ne tredecim oppida jurisdictione regni Poloniae subjecta attingant, neque iis damnum aliquod inferant aut in ullo eorum hospitia sumant, cum optime nobis cum proceribus regni Poloniae conveniat neque ullo pacto eos offendi velimus), atque inde Eperiessinum versus profecti civitateque in potestatem redacta, ibi locum sibi maxime idoneum figant neque civibus injuriam a militibus inferre permittant. Interim tamen, uti alias etiam Eisdem intimatum volueramus, statim certos in Silesiam cum mandatis dimittant, qui milites ibidem relictos, quanto citius evocare et cum Iis conjungi possint, facturae hac re Dom. V. Ill. rem et sibi salutarem et nobis maxime idoneam voluntatique nostrae omnimodo consentaneam…“

[23] Bethlen levele János Ernő szász-weimari herceghez és Mansfeld grófhoz. Kelet nélkül, de valószínűleg 1626. szept. 29-ikéről (Gindely, Okmánytár, 425.): „P. Servitia Quoniam inimicus jam nobis vicinus, propinquissimus est, ut si hodie (29.) iter suum continuabit, crastina die hora octava adesse poterit, nullum videmus modum ut conjungi possimus. Quid autem in tali casu faciant, Dominationes Vras. Ill. iterum absque mora adorabimus, sed speramus adhuc conjunctionem nostram, si maturaverint adventum. Nam si sequentibus diebus Martis et Mercurii apud fluvium istum Garam substiterint, facile credere possimus, sententiam illorum mutatam fore, sed hoc dubium valde. Quapropter Dominationes Suas Ill. serio hortamur, ut maturent adventum suum, qui adventus certius ut fiat, censura nostra est ista, ut omnia impedimenta relinquant, ad quorum custodiam et advectionem ordinent 200 equites cataphractos, 200 Ungaricos equites et 300 pedites, qui summa cum diligentia absque ullo impedimento tuti poterunt post ipsos comitare omnes currus. Domtnes autem Vrae Ill. una cum armada ut accelerent per viam illam, quam jam antea illis praescripsimus, iterum atque iterum ipsos petimus imo obtestamur. Datum ut in literis hora 8. vespertina Dabimus operam, ut sequent die (30.) cum 18. millibus Turecis nos conjungamus.“

[24] E harcokat kétségtelenül Bethlen is végig nézte és mielőtt Csalomiára visszatért volna, a következő levelet intézte sebtében (raptim) Palánkról a nádorhoz (Gróf Eszterházy Miklós, II, 399.): „Illustrissime nobis honorandissime! Irtuk vala kegyelmednek ma reggel, hogy Nógrádnak obsidiójának lehagyása felől nagy reménységünk vagyon. Annakokáért igen bizonyosan írhatjuk kegyelmednek, hogy az nagy istennek szent segítsége által sok fáradságunkkal azt végben vittük. Ugy higye azért kegyelmed, valamint levelünket fogja olvasni, hogy ma reggel vonták ki az lövő szerszámot az sáncokból s vissza is indították Váczra. Maga a vezér minden hadával útban vagyon és ezennel ideérkezik, kit hogy ne kényszerítessünk sokáig itt tartóztatni, kegyelmedet szeretettel kérjük, keresse fel módját, távoztassuk az keresztyén vérontást, ha mód vagyon benne. Isten kegyelmedet éltesse jó egészségben. Raptim ex Palánk 29 a septembris, 1626. Amicus benevolus Gabriel.“ (A fejedelem sajátkezű levele a kismarton-levéltárban. Variae lit. princ Trans.)

[25] Ezekről az előcsatározásokról Gyalókay, id. m. 448. a következőket írja: „Keménynek a fejedelmével elég jól összehangolható leírása (lásd Bethlen október 8-iki levelét Illésházyhoz a következő, 909. számú jegyzetben) szerint, Egri István aznap (29-én) reggel felderítésre indult egy lovas ezreddel Ipolyságon át; de 12 óra tájban Wallenstein jóval nagyobbszámú magyar-horvát lovasságába ütközött, mely elől hátrálni kényszerült s egyúttal sürgős segítséget is kért. Bethlen Bőjti István lovasezredét küldötte Egri támogatására; úgyde az is kevésnek bizonyult, mert a császáriak újból visszanyomták az erdélyi lovasságot, annyira, hogy „még az nagy fejedelem is csaknem confundáltatott vala.“ Ekkor azonban 1000 főnyi tatár lovasság is beleavatkozván a harcba, az ellenség előnyomulásának egyelőre véget vetett… A császáriak az ütközet vége felé – Bethlen szerint d. u. 3 órakor – ágyúkat vontattak elő és újból visszaszorították a magyar és tatár lovasságot, anélkül azonban, hogy általános támadásba fogtak volna.“

[26] Bethlen levele gróf Eszterházy Miklós nádorhoz 1626 szept. 29-ikéről (gróf Eszterházy Miklós, II, 396.): „Gabriel, dei gratia S. Romani Imperii et Transilvaniae Princeps etc… Illustrissime comes, nobis benevole! Kegyelmed levelét Kéry János uram most estve nyolcz órakor praesentálá minekünk, kit böcsülettel vévén, olvastuk, melynek minden részére magunkat resolválnunk nem látjuk szükségesnek; mert ha mentenénk magunkat, tudjuk, kegyelmednél annak semmi hitele nem volna és arra nézve mi is sudpersedeálunk: Ha mikor occasio adatnék az beszédre, akkor fontolhatnák meg az arbiterek azokról való mentségeinknek kellessék-e helyt adni nem-e? Az mi az vezér mostani cselekedetit illeti, bona conscientia írjuk Kegyelmednek, soha hírünkkel sem volt, nem hogy abba velle consentiáltunk volna, sőt mihelyt Bosnyák uram arról tudósított, azonnal levelünkkel emberünket küldtük hozzá, kiket mint instrualtunk, Bosnyák uram lehet bizonyságunk. Szeredán (szept. 23-án) hozták megszállásának hírét, azotátul fogva hat rendbeli követinket küldtük hozzá, kit számtalan főtörésünkkel, igireteinkkel arra vittünk, hogy ma 500 lovassával igen számos sok főnéppel küldötte vala hozzánk az kanizsai pasát és az maga kihaját, hogy megértsék tőllünk, ha ugyan nem akarjuk-e hogy ő azt megvegye, mert eddig azt el nem hihette, és mikoron egy átaljában megmondottuk volna abbeli kívánságunkat, azt fogadák, hogy reggel elszállnak alólla és hozzánk által jőnek délig Palánkhoz az egész haddal, mely fogadásokat ha meg nem másolják, kit nem remélünk, megítélheti kegyelmed, ha volt-e s vagyon-e nekünk is gondviselésünk magunk nemzetére. Ezt így értvén kegyelmed, talán nem kellenék az ő felsége szép és erős armadáját szerencsére vetni, holott Nógrád obsidióját az szent Istennek kegyelmes providentiája és segítsége által ím mi egy keresztyén vitéz ember halála nélkül is solváljuk. Magunk személyét az mi illeti, vagy hiszi kegyelmed vagy nem, de bizonyságunk az úr isten, hogy erre az útra, oly nem örömest jöttünk, mint pokolban hogy nem kivánkozunk; de az nagy kételenségek kényszerítettek reá, melyeket noha ő felségének császár urunknak rész szerint megirattunk, de ha ő felségének kegyelmes akaratja fog járulni ezeknek az nagy tüzeknek megoltására, akkor bővebben declaráljuk. Nem gyönyörűségből, nem fejedelemség kívánásból, nem keresztyén vérontásra való vágyódásból, hanem félelemből kellett ez mostani expeditiot felvennünk; de nem úgy jöttünk és nem úgy viseljük magunkat, hogy ő felségének ellensége legyünk, távol legyen! hanem inkább, hogy ő felségének szegény nemzetünknek és az egész keresztyénségnek szolgáljunk, melyre készek vagyunk. A törököt várak vételére, nemzetünk pusztítására soha nem segítjük; de hogy simpliciter magunkat tőlle elszakasszuk, ilyen bizonytalan állapotban, Kegyelmed azt is okosságával considerálhatja. Im mi itt vagyunk és reggel Palánkhoz elő megyünk. Ha ki reánk jön, magunkat a mint lehet megoltalmazzuk, isten velünk lévén; de jobb talám ne ontsunk uram keresztyén vért, tartsa ő felsége más nagyobb és hasznosb szolgálatra ezt az két szép keresztyén hadát, mely kegyelmeddel és mi velünk vagyon; mert ha maga kegyelmed meg látná is ezt az magyar hadat, mi azt reméljük, hogy szánná véreket kiontani, ha szintén lehetne is. Csak értsük az ő felsége kegyelmes akaratját, és kegyelmed méltó kívánságát, igyekezzük mi is magunkat az szent békességhez alkalmaztatni, kihez az töröknek, is mi úgy tudjuk kedve fog lenni. Kegyelmednek szóval is izentünk Kéry uramtól, és választ is várunk. Quem in reliquo feliciter valere optamus. Datum in castris nostris ad possessionem Csalomia positis, die 29 Septembris anno Domini 1626. D. V. ill. benevolus Gabriel. (Eredetije a kismartoni levéltárban. Variae literae principum Transylvaniae, ad palatinum.)

[27] Bethlen Gábor Illésházy Gáspárnak. Szécsényi tábor. 1626. okt. 8. (Magyar Tört. Tár, XXVII, 97.): „Spectabilis et magnifice, Nobis sincere dilecte. Kgd levelére hogy eddig választ nem adhattunk, az igen sok occupatiok, de főképpen hogy valami bizonyost is irhassunk. Az német hadakra való várakozást elunván, kik eddig sem coniungálták magukat velünk, hanem holnap érkeznek már el, mivel az ellenség felől bizonyos híreink érkeztek vala, ki Ujvár mellett hagyván minden terhet, szekereit, egy könnyű diadalra indult volt meg, negyed napi élést hozván csak magával, akarván mi is eleiben sietni, Palánkon innét egy jó mélyföldön (vagyis a Nagycsalomiától 2 km-re nyugatra fekvő Ipoly-Keszi tájékára) szállánk, az vezért sollicitálván az conjunctióra, értvén az ellenségnek Lévához érkezését, 500 lovast bocsátánk eleiben, kik megnéztek hadoknak dispositióját, 29. Sept. 9 óra tájban rendelt seregekben találván jövő útjában az ellenséget, mingyárt az harczhoz fogtak, délután egy órakorig erős harczot adtanak egymásnak, az mieink közül circiter 15 maradván el, az ellenségből eleven magyart circiter 30 és fegyverest 13 hoztanak el, két főhadnagy, közel 70 avagy 80 lovassal elhullottanak. Azok estvére megérkezvén, az vezérnek is 3000 lovasa estve érkezett Palánkhoz, szekere ezen éccaka takarodott, de harmadrésze is nem győzött eljönni, mert talám vagyon 4000 szekere az török hadnak. 30. Sept. az vezér is 10 óra tájban Palánkhoz érkezvén, mellőle eljöve az velünk való coniunctióra, az ellenség is 12 óra tájban érkezett Palánkhoz elő, ahol az mi előljáróink, mint ezer lovas magyar, török is annyi eleiben állván, egész 3 órakorig délután harczolván, az török had szekere az alatt hátok megett takarotton takarodott mind egyre. Végtére ágyúkkal nyomák el előljáróinkat és szép csendesen harczczal lassan lassan nyomódván mi felénk, magunk ordinantiójából, minden kár nélkül mellénk jövének. Az Úristen kegyelmesen cselekedék velünk, hogy az törökkel coniungálhatánk magunkat, mely meg nem lehetett volna semmiképpen, csak 3 órával az ellenség előbb jött volna is el.“

[28] Katona, id. m. XXXI, 256. – Kehewenhiller, id. m. 1282.

[29] Bethlen 1626 okt. 8-án kelt levele Illésházyhoz, Magyar Tört. Tár, XXVII, 97. – Kemény önéletírása, 102. – Toldalaghy Mihály emlékiratai, Mikó, Erd. Tört. Adatok, I, 238. – Bethlen fentközölt október 8-iki, Illésházyhoz intézett levelének folytatása: „Szintén estve naplementekorán érkezék elő az egész armadával Walsten és elsütétedvén semmi harczunk nem lehete. Mi is considerálván sok inconvenientiákat, praesertim az helynek rettenetes iniquitását, ahol szemben találkoztunk vala véllek állani; igazat írunk, hadunknak felét el nem fértethettük az oldalon, de onnét is lövésével hátra verhetett volna; az török is fáradva lévén, ki akkor szállott, ki akkor érkezett, az harchoz készen nem lehetett; Manszfelddel való coniunctiónkat is szükségesnek gondolván: tetczék strategemával hogy éljünk, 9 óra tájban sátorunkat felszedetvén, szekereinkkel együtt hátrább indítánk gyaloginkat 12 óra tájban szép renddel, magunk 2 órakor éjfély után szép csendesen Gyarmathoz szállánk, 12 seregeinket hátrahagyván, virrata után indultanak onnét és így az ellenséget megtréfálván, nagy szépen minden kár nélkül alkalmatosb helyet választánk az viadalnak, ezt az szécséni mezőt. De az ellenség is mingyárt visszafordult és Ujváron alól Naszvadnál szállott, éhen és igen fáradva. Úgy éheztek közönségesen, hogy akármely pisztolt, muskétát egy kenyérért eladott az német. Minden fáradsága füstben méne, bizonyos, sőt kezében tartott victoriájának elvesztésével, hidakat mindent maga után elhányatott és égettetett. Csatáink mindennapon alájárván, hozton horgyák őket. – Isten velünk lévén, vasárnapon mi is megindulunk, mivel immár holnap mind együtt leszünk, Gutakra mondgyák, hogy akar általköltözni; meglátjuk, mit ad Isten… Ex castris ad Szécsén positis, 8. Octobris, 1626. Gabriel.“

[30] Kemény id. m. 100.

[31] Salamon, Két magyar diplomata, 13. – Szilágyi–Angyal, id. m. VI, 391.

[32] Október 1-én Wallenstein a következőket írta apósának (Tadra id. m. 443.): „Aus Ihr Mtt. Schreiben (mely alább következik) wird mein Herr vernehmen, wie es mit der Entsetzung Nowgrad zugangen, wäre noch ein 3 Stund Tag gewest, so hab ich ein schöne victori in Handen gehabt, denn der Feind ist so verzagt gewest, dass solches dem Herrn Bethlehem noch nie widerfahren ist; nicht leider ist mir, dass der Mansfelder auch nicht bei ihnen gewest ist, denn sie hetten desto eher Stand gehalten, und also ihre Stöss bekommen… Feldlager bei Tregel-Palanka den 1. October 1626.“ – A levélhez mellékelt, Ferdinánd császárnak szóló jelentés következőleg hangzott: „Allergnädigster Kaiser und Herr! Nach deme Eu. Kais. Mtt. ich anvor gehorsambst berichtet, dass weiln der Türk Novigrad belegert, ich mich resolvirt habe, solches zu entsetzen mich mit dero Armee von Neuhäusel dahin zu begeben, als bin ich den 27. nechst abgewichenen Monats Septembris daselbst aufbrochen, das grosse Geschütz aber neben den Bagagien aldort gelassen und gestrigs Tags (30.) an den Bethlem kommen, zu welchem, dann albereit die Türken gestossen gewesen und alsbald von der Belegerung Novigrad abgelassen, auch wie mir Bericht einkommen das grosse Geschütz gegen Waizen abgeführt. Als ich dann angestern (29.) etwa bei einer halben Meil Wegs von meinem Quartieren mich hinaus begeben, hat sich der Feind alsobald in viel Truppen praesentirt, auch mit den Corritori scaramuzzirt, dass ich darauf mit höchstem Fleiss fortgezogen in Meinung noch bei dem Tag an den Feind zu kommen und auf ihne zu schlagen, ist aber wegen Weite des Wegs auch Menge der Pass unmöglich gewest solches ins Werk zu richten und ich also erst, wie bereit die Sonne untergangen ist, noch ein grosse Viertl Meil Wegs von des Feinds rechten Campo ankommen, er auch noch einen Pass vor sich gehabt, dass mich solichsgestalt die Nacht übereilet und ich selbigen Tag (30.) nichts mehr haubtsächlichs gegen ihme habe tentiren können, dass ich, so noch etwas länger Tag gewesen wäre, zweifelt mir nicht, der Feind ohne einigen risigo in die Flucht wäre getrieben worden. Es hat aber der Bethlem öfters zu dem Palatino geschicht, ihme die tractation anerboten und bis umb Mittag des anderten Tags (okt. 1.) Stillstand begehrt, darein ich mich zwar nicht einlassen wollen, bis endlichen der Palatinus gegen mir vermeldet, dass man mit ihme die Nacht über, bis der Tag anbrechen würde, Stillstand halten könnte, derenwegen ich dann hierein consentirt, weil man ohne das nichts thuen können und ich also die Soldaten, welche über die massen von langen und starken Marchieren sehr müdt gewesen, ein wenig ausruhen lassen mögen; unterdessen aber hat der Feid noch den Abend (szept. 30.) sich zu retiriren angefangen, welcher zwar finta gemacht, als ob er zu verbleiben in willens wäre und dahero unterschiedliche Feuer angesteckt, nichts destoweniger noch den gemelten Abend die Bagagien vorangeschickt und alsdann in der Nacht sich gegen Giarmat reterirt. Über welches habe ich alle Obristen und Häupter von der Armee heut frue zusammen berufen lassen derseiben parere zu versuchen, was sie weiters gegen dem Feind vorzustellen vor gut ansehen würden, deren aller einhellige Meinung gewest, dass weilen der Feind nunmehr abgezogen, und uns samentlich also von einem Tag zue andern führen könnte, dass böse Wetter entzwischen einfallen und die Armee, so ohne das ohne Bagagien gezogen und nichts zu leben hat, inner wenig Tagen, ganz consumirt werden möchte, also nit rathsam wäre ihne weiters zu verfolgen, in sonderlicher Betrachtung, dass das Intent, derentwegen die Armee ausgezogen, Novigrad zu ersetzen, erlangt wäre, der Feind auch schändlicher Weis feldflüchtig worden und sich bei der Nacht heimblich und in der Still hinweg begeben, aus dern Ursachen ich mich dann mit der Armee wiederumb gegen Neuhausl anheut incaminirt und bereit in Vorzug bin, aldar ich alsdann nichts unterlassen will, was auf die sich weiters ereigende Occasionen zu Eu. Kais. Mtt. Dienst zu gereichen ich vor befürderlich zu sein erachten werde, dieselbe darnebens underthenigst berichtend, dass sich deroselben Oberhauptmann zu Novigrad Paul Esterhazi in währender Belegerung sehr wohl und ruhmlich gehalten, die Türken stark travaglirt und sich in allem also partirt als einem tapfern Cavaliero gebühret. Gegeben im Feldläger Zwo Meil wegs von Damasd den 1. Monatstag Octobris 1626. Eu. Kais. Mtt. underthenigst gehorsamister Fürst und Diener Albrecht Herzog zu Friedland.“

[33] Gróf Eszterházy Miklós, II, 419.

[34] Október 2-án Léváról többek között ezeket írta Wallenstein apósának (Tadra id. m. 445.): „… ich vermeine, dass… ich zu Anfang Novembris iónimmer werde campiren könne, sondern in Ihr Mtt. Lädern die Winterquartier nehmen müssen… Ich wende mich itzt gegen dem Mansfeler und will sohen, oder dass ich ihn schlagen kann oder gegen dem Bethlehem hineinjagen.” Az utóiratban:„ Sobald ich mit dem Mansfelder fertig bin, so schicke ich dem Grafen von Schlick in Schlesien mit etlichem Volk.” – Október 9-én az érsekujvári táborból (Tadra id. m. 446.): „Aus dem obr. Leutenampt wird mein Herr vernahmen könnmen, warumb ich dahie bei Neuheusle nicht lenger habe verbleiben können; es ist wohl wider der Ungern Opinion gewest, aber ich kann ihn nicht than, denn ist diese Armee ruinirt so stehet der Kaiser mit allen seinen Ländern in grosse Gefahr, kein Profiant ist nicht mehr vorhanden weder zu Comorn noch zu Neuheusle.” – Október 13-án a semptei táborból (Tadra id. m. 447.): „Ich schreibe Ihr Mtt. wie ich mich wiederumb üder die Waag begeben thue aus Mangel Profant und Forgai, die Ungarn haben der Armee mit dem Quartier zu Neuheusle ein grossen Stoss geben, indeme mir über 1000 Mann erkrant und gestorben, derunder viel vornehme Oficier, hette ich ihnen gefolgt die Armee wäre in acht Tagen ruinirt worden. Der Palatinus ist ein ehrlicher Mann, aber hat ein schlechten sequito, es sollen 2000 Husaren bei mir sein, aber es seint ihr nicht Tausend effective. Ich bitte man schicke mir eliends die Kosaken herein, denn dieweil der Ungern so wenig seind, so dürfen sie sich nirgends blicken lassen und meine foragiri gehen alledrauf. Bitt auch man verordne die Profant herein gegen Tirna, denn das Volk leidt grosse Noth, man sagt, dass der Bethlehem sapmt den Türken und dem Mansfeld gegen mir zieht, ich weiss aber noch nicht gewiss; ziehen sie, so vermeine ich, dass sie werden posto in der nähend nehme und… (?) nicht teravagliren, denn mit mir zu raufen zweifel ich, dass sie alle drei so viel Hitz haben.” – Október 14-én semptei táborból (Tadra id. m. 449.): „Ich bin von Herrn Palation bericht worden, dass der Bethlehem ein Tractation wiederumb begehrt anzustellen und ein suspensionem armorum amchen, will auch die Türken drein begreifen. Nun rahte ich in allweg, dass mand annimbt, denn ohne das heuer kann ich nicht gegen ihn tentiren, denn auf ihn zu ziehen leidts die Zeit und das Wetter nicht, und da schon ein guts Wetter wäre, so hab ich kein Profant… und da ich gar die Profant hette, so wird er mir allezeit weichen, wie er zuvor gethan hat, welchem ich nicht werde nachziehen können. Zum Überfluss das Volk wird gewiss nich über 3 Wochen mehr in Ungern bleiben wollen, fübrt mans nicht mit Ordnung ab so werden sie vor sich selbst mit Unordnung solches than, was vor Nutz den Ländern und schöne Consequenz anderer kaiserlicher milici wird machen, das kann mein Herr als veständiger wohl judiciren. Ziehe ich aber itzt bald, also kann ich di Örter in Schlesien wiederumb einnehmen, insonderheit aber Teschen und also der Mandfeld wird nicht wieder zurück in Schleisen können, doch muss solches bald geschehen, denn nachler wird sich solches nicht mehr than lassen, wan der Winter kompt.” – Október 17-én Nagyszombatból (Tadra id. m. 450.): „Ich bin zwar im willens gewest den Graf Schlicken mit 2 Regiment zu Fuss neben 500 Pferden nach Schlesien zu schicken, Teschen und andere Örter wiederumb einzunehmen, aber dieweil der Bethlehem herzurickt, so muss ich das Volk bei mir behalten.” – Október 19-én Nagyszombatból (Tadra id. m. 452.): „… so viel ich verstehen kann, so wollte der Bethlehem gern, dass Mansfelder in den Bergstädten wintern sollte. Die Ungern vertrösten mich allezeit wegen des Brots, aber ich sehe noch wening.” – Október 21-én Nagyszombatból (Tadra id. m. 453.): „ich werde von Zag zu schwächer.” – Október 23-án Nagyszombatból (Tadra id. m. 453.): „die Zeit ist vor der Thür, wo man sich aus dem Feld wird reteriren müssen, man velle 8000 dahie halten auf des Palatini Begehren, Ihr.Mtt. sagen, dass sie Mittel haben sie zu unterhalten, ich sage aber, dass ein jeder Soldat wird lieber anderswo Hunger und Kummer leiden als in diesem Land ein zimbliche Unterhaltung haben.” – Október 28-án Nagyszombatból (Tadra id. m. 454.): „Ich hab den Grafen Schlick gegen Neustetle geschickt die Waag mit Reduten zu assecuriren, nun ist er gestern nehen dem Lorenzo de Maestro gefangen worden, heut hab ich den Don Bolthasar zu Massa von Volk, so cih bei Freistettle habe geschickt, morgen werde ich selbst auch dahin, ich vermeine genzlich, dass er von ungers eigegen Urgens ist tradirt worden, denn ich traue ihnen ganz und gar nichts; es wäre nicht bös, wenn man etliche Polen hette, die Armee ist sehr consumirt aus Mangel der Profiant und Foragi, die Ungern haben viel zugesagt, aber im wenigsten nichts gehalten, ich besorge mich, wenn man dic Solfdaten nicht bald abrühren wird, dass sie meuten werden, denn die Necessität ist gross.” – November 3-án a galgóci táborból (Tadra id. m. 455.): „Was die Polen anbelangt, wär es sehr gut, dass man sie incontiund mich im Wenigsten nicht auf sie verlassen.” – November 5-én a galgóci táborból (Tadra id. m. 456.):„Umb den Kaiser und das Haus von Österreich hab ich viel ein anderes verdient, will aber meine merita nicht exaggeriren; dies tröste ich mich allein, dass kein Mensch in der Welt anders sagen kann, als dass ich jederzeit treulich, ehrbahr und nutzlicj dem Kaiser gedient hab und wann ich Gott also gedienet hette, so wäre ich gewiss der vornehmbste Heiliger im Himmel.” – November 8-án a galgóci táborból (Tadra id. m. 457.): „… itzunder stehets an dem Gott, den ich anbeten thue, sie werden meutisch werden, wenn man sie lange dahie wird halten, und ich wollte nicht gern, dass in den etlich wning Stunden, so ich noch dahie zu bleiben hab, in Ihr Mtt. Diensten ein Unordnung geschebe.” – November 11-én a galgóci táborból (Tadra id. m. 458.): „Itzt gleich ist mein Drometer von Bethlehem kommen, der bericht mich, dass der Mansfelder albereit fort ist nach Ragusa, und von dannen dass er auf Venedig wird gewiss Geld zu solliciteren. Der Palatinus hat inducias gemacht, ich bins ihn wohl zufrieden, denn der Feind kompt nicht an mich und also muss ich mit Hunger und Krankheit kriegen. Ich besetze algemach stärker die Örter an der Waag, aut dass, wenn ich mich aus dem Feld reteriren werde, dieselbige versichert leiben, … auf der Ungern Zusagen ist sich nicht zu verlassen, denn alles, was sie zusagen, sit nicht wahr.” – Novermber 27-én Modorról (Tadra id. m. 460.): „Der Palatinus sagt, dass nichts auf sich hat, wenn ich sochon abziehen werde, dieweil der Feind sich gegen den Bergstädten reteirt; ich vermeine bis Erichtag dahie mit der Armee aufzerbrechen und gegen Skalitz, Strazniz, Hreedischt, Kremsier, Prera, Leipnik und Wiesskirchen mein Zug nehmen.” – November 30-án Modorról (Tadra id. m. 464.): „Ich vermeine mich noch bis Freitag aufzuhalten, alsdan muss ich abriehen, denn die Forgai seind alle consumirt und Ross und Mann gehen zu Grund. Ich hab beut des Courriers erwart mit Resolution auf menien pincti, ohne welche ich nincht dienen werde.” – Ugyanaznap ugyanonnan (Tadra id. m. 464.): „Ich bitt mein Herr helfe, dass der Fried beld geschlossen wird, denn wäre der Fried vor einem Monat geschlossen worden, so hette man die meiste Örter in Schlesien wieder recuperiren können, itzunder muss man des Somers erwarten, denn die Armee ist so destruirt, das nicht zu sagen ist; man mache nur Fried mit dem Bethlehem, denn weder mich, noch keinen von diser Armee bringt man nicht mehr in dies Schelmensland.” – December 3-án Modorról (Tadra id. m. 465.): „Ich kann mich nicht genug verwundern, das der Currier nich kompt mit Resolution auf die Pnkten, welche ich meinem Herrn gegeben und ohne dieselbige nicht dienen kann noch werde.” Az utóiratban: „Morgen schicke ich die Cavallerie gegen Skalitz, denn dahie haben sei keine forgai mehr. Bis Montag incaminir ich mich nacher mit der Infanerie und alsdann gegen den Winterquartieren.” – December 12-én Modorról (Tadra id. m. 466.): „Morgen ziehe ich ab und nimb mein Weg auf Kremsier zu und alsdann in die Winterquartier. Bitt man schliesse mit dem Bethlehem; denn je länger man sich spreizt, je grössere Impertinenzen wird er begehren und auf die letzt wird mans bewilligen müssen, denn man denke nicht drauf, dass diese Armee mehr in Ungern kompt; den von Winmar lasse man nur abriehen wohin und auf was vor Weis er begehrt, denn dardurch wird man Ihr Mtt. Länder des Kriegslasts liberiren und er wird dem König aus Dennemark schleschte Assistenz mit dem Volk leisten.” Az utóiratban: „Der Künig hat startk das Weinmarisch Volk begehrt, itzt seind ihm 10.000 Schoten zukommen; wird man nicht bald zudrucken, so wird das Volk beim Bethlehem bleiben, und wir kein Fried in unsern Lädern haben.” – December 13-án Modorról (Tadra id. m. 467.): „Itzt gleich brich ich auf und ziehe gegen Mähren… man bericht mich, dass der Palatinus auf Wien ist Ihr Mtt. zu persuadiren, auf dass sie nicht allen Ungern, so mit dem Bethlehem seind, perdoniren solten; nun thuet er solches wegen des Elias Lasij (?), dass er gern seine Gütter haben wollte, des Bethlehems Reputation ist drin interessirt und wird, auch ist ihm leicht in Mähren und Österreich ein Strauf zu thuen, denn mein Cavallerie ist itzund ruinirt und wird keineswgs nicht anders derzeit than wollen als in die Winterquartier ziehen, das uns also des Palatini Interessi gar zu theuer ankommen und wir andere unleidlichere Conditrionen eingehen müssgen, wenn er nur nacher wollte Fied machen; denn wenn ich batrachten tue unser und sein forza, so sehe ich, dass er derzeit den Supravento hat, bitt derwogegen mein Herr wolle ihr Mtt. und dem Fürtsten sagen, sie wollen wegen des Palatini particular Inreresse das gemeine Wesen nicht in Gefahr setzen. Diese Armee denk man nicht, dass sie mehr in Ungern wird zu brigen sein, denn dies Schmelmensland ist nicht werth, dass so viel ehrliche Leut malamente dahie aus Noth haben sterben müssen.”

[35] Bethlen levele Mansfeld Ernő grófhoz a szécsényi táborból 1626 okt. 1-én (Gindely, Okmánytár, 426.): „Illustrissime comes, amice nobis dilecte! Quis fuerit rerum nostrarum hisce diebus status, cum abunde Dom. Vestram Ill. aliquot litris ad eum scriptis edocuerimus, hoc eidem hisce significamus, videlicet hostem, posteaquam is cum omnibus suorum copiis relictis impedimentis expeditus processisset atque nudius tertius eum nostri per quattuor milliarium spatium ingenti audacia sustinuissent, tandem hesterna die ad nos propius accessisse, cum quo ab hora diei decima usque ad vesperam milites nostri cum levibus praeliis acerrimum certamen inivissent, singulari stratagemate uti eum voluisse, ita ut improvisus omnes copias acie instructa, cum jam non speraretur, repente contra nos produceret. Et quoniam copiae nostrae nomes jam non sperato proelio consedissent, non parum molestiae is repentinus hostium adventus nobis attulit, cum loco iniquissimo cum iis proelium nobis committendum fuisset et vereremur, ne ea re plena victoria is potiri posset. Tamen cum dies eum defecisset neque prius copias ad pugnam producere, quam sub occasum solis potuisset, instructum ibidem suorum agmen tota nocte in acie continuit, quem, cum nost etiam cum instructis nostrorum Turcarumque copiis ad mediam noctem expectassenus, tandem frustrari eum hoc pacto voluimus, nimirum ut silentio loco excederemus totaque nocte itinere confecto incolumes Deo propitio cum omni exercitu, tormentis, munitionibus atque impedimentis prope quattuor milliarium spatium emensi, eum ibidem relinqueremus. Quod duabus praecipue de causis fecimus, una, ut locum iniquissimum qui ubique in regione ista cernitur, evitaremus commodioremque pro equitatu, qui numerosus adjuvante exercitu Turcarum in castris nostris praesens est, perquireremus; altera, ut conjungi, uti certo speramus, cum Iis possimus, Igitur luce crastina Deo favente ad eum locum, quem jam eidem significandum voluimus, videlicet ad oppidum Lossontz perventuri erimus, ubi Dominationes Vertras Illustres, uti jam certo putamus expectaturi, cum iprisque nos conjuncturi erimus. Cum itaque hoc maxime necessario tempore adventus. Earum nobis utilis esse videat, Easdem serio et vehementer adhortamur, ut nos de omnibus consilii sui rationibus certius edocendos velint, ita ut, quid sit voluntatis Earum, quamprimum cognoscere possimus, ne inani spe detenti damnum ea exspectatione nobis aliquod inferamus. Cui de cetero omnem incolumitatem et felices rerum successus comprecamur.“

[36] Lásd Bethlen okt. 22-én kelt levelét Illésházyhoz s 920. számú jegyzetben.

[37] Gróf Eszterházy Miklós, II, 414.

[38] Bethlen 1626 okt. 22-én Barson kelt levele Illésházyhoz (Magy. Tört. Tár, XXVII, 100.): „Tudjuk (az ellenségnek) az Vágon által költözését, mert mindenütt késérték őket és ölték, fogták; tegnap is 35 elevent hozának, mind dragonok voltanak, kik között 2 corporált examinálván, azt mondja közönséges hírnek közöltük, hogy Sléziára akarják által visszavinni nagy részét, az generált Posomban hallják, hogy rendelte volna császár. De afféle közönséges vitézlő rend között nem lehet semmi igaz hír, kin valamit építhetne ember, hanem Isten velem lévén, innét reggel megindulván Verebélhez szállunk és valahol jobb révet találtathatunk, általköltözünk és ha kedvek azt szent békességnek tisztességes s állandó conditióihoz nem lészen, az mezőn való viadalt az nagy Istennek szent segítsége által véllek megpróbálni deliberáltuk fejenként. Sokaságban keresztyén embernek reménséget helyeztetni nem idvességes, mi sem azért írjuk mindazáltal, mivel nem utolsó remedium az hadakozásban az feles kéz is, csak magánál legyen kegyelmednél, bizony szónkra írjuk: ad minus hadra való nép táborunkban vagyon 45 ezer, lovas hadunk könnyen lehet 30 ezer, gyalogunk is vagyon 15 ezer az 3 nemzetből álló… Lovaink abrakból megfogyatkoznak szintén, mivel mi ez napig Erdélből hozott abrakkal tartottuk lovainkat, bitangot nem öttenek, annál is inkább magunk asztalára nem hogy egyebet, de egy tikot is eddig fel nem főztenek; Kegyelmedet kegyelmesen intjük, az vármegyét admoneálja csak valami szombati 1200 mecz abrak lehet is, szállítsanak Trencsinben és onnét azon szekereken, mely helyben kellessék hozni… Az hadak számára is valami öreg házi kenyereket, bátor csak 25 ezeret szedjenek öszve, kiket az abrakkal együtt elhozhatnak.“ – November 11-én ezeket írja Bethlen még mindig a barsi táborból Illésházynak (Magyar Tört. Tár, XXVII, 102.): Az ellenség mindenestől összveállott (Galgócnál), sáncba vötte táborát, és őrzi igen az vizen innet való járástól, az üdő is igen megkezde bomlani, táborban sokáig ezután nehezen lehetünk, ha ilyen üdő jár. Az hadakozásnak ideje szintén eltelik. Kegyelmed is vigyáztasson Morva, Slézia felől és ha mi hírei lesznek, minket tudósítani el ne mulassza, tudhassunk gondot viselni minden felől. Az kenyereket és az abrakot ha kegyelmed bátor csak Kis-Tapolcsanig általküldené, igen nagy néven vennénk mindnyájan.“

[39] Lásd a 392. oldalon.

[40] Kemény, Önéletírása, 109.

[41] Padavin jelentése, Óvárynál id. m. 428., Kemény önéletírása, 107. és Wallenstein okt. 28-iki levelét a 916. számú lábjegyzetben.

[42] Tört. Tár, 1894., 678. – Századok, 1868, 237. – Pázmány levele, Hazai Okmánytár, III, 462.

[43] Részlet Túrócz vármegye nemességének Turócz-Szent-Mártonból 1626 nov. 10-én Bethlenhez intézett feliratából (Gindely, Okmánytár, 444.): „Licet vero serenissime princeps, jure congruo, uti nos deceret excusatione aliqua, si inauditas paene calamitates et oppressiones, quas a tempore ingressus ad nos ezercituum Serenitatis Vestrae, sed imprimis potissimumque a Mansfeldianis hucusque sustulimus, intueamur, qui necaris, nec focis parcendo nostris ac ne numina quidem superna reveriti sedecim numero templa et sacella nostra violarunt diversi generis supellectilibus ac bonis non affictae saltem plebis, sed et ejulantis adhuc et gementis miserandae nobilitatis referta: quae omnia diripuerunt, personas ecclesiasticas nullo religionis discrimine ad extremas usque interulas vestibus exutas barbaque tenus, tractas detestandum in modum divexarunt et afflixerunt, atque ut stupra (praehabita reverentia Serenitatis Vestrae) plumarum virginum, honestarumque matronarum violenter per eosdem illata supprimanter, curias etiam praeclararum familiarum vastarunt, bonaque earum in praedam verterunt, nonnullos nostrum dire torquendo abominandum in modum excarnificarunt quosdam horrendum in modum excoriatos neci etiam saevissimae dederunt imo nec publica quidem xenodochiorum mendicabula ad extremum usque spiritum exagitare horruerunt, quorum feram rabiem effugiens pauperrima quaedam femina atque pertorsa molestiarum duos liberos proprios, quos aliquantisper circum duxerat et circumtulerat (horrendum memoratu) collo eorum abtorto praecipites in puteum dedit suffocavitque.“

[44] Bethlen 1626 nov. 24-én kelt levele a szentbenedeki táborból Illésházynak (Magy. Tört. Tár, XXVII, 104.): „Sok dolgaink miatt Kglmednek nem irhatánk választ, mostan is éczakával kényszeríttetünk végbevinni, az sok solicitatoroktól nem érkezünk nappal hozzá. Irhatjuk Kglmednek: az kemény üdő és az élésnek öt-hat mélyföldig nem találása tovább táborban való létünket semmiképen nem engedi, hanem kedvünk ellen kelletik quartirokban az egész hadat szállítanunk. Tegnap (nov. 23-án) indultunk meg Barstól és itt szállottunk táborban. Sokat discuráltunk, mint és mely felé kellessék szállanunk, által is küldtük vala főembereinket az bajmóczi völgyre, kik Vízkeleti uram házáig az falukat meg is számlálták, felírták: kiben mennyi ház is vagyon. Értvén, hogy az a darab föld épen maradott, Sámbokréttől, sőt Oszlyántól fogva Tapocsánig contra conscientiam nem veheténk arra magunkat, hogy annak is elpusztítását megengedjük, hanem ha az accordo meglehet, maradjon akár csak az a részecske meg, ha pedig nem accordálhatunk, legyen akkorra hova szállani az ellenség eleiben hadainknak. Interim ebben a szentbenedeki völgyben Szentkeresztig telepedünk meg, noha ezt az sákmányos igen elélte és sok fogyatkozással kelletik nyomorganunk. De patientia. Itt úgy rendeljük ma az quartirokat, hogy négy, ad summum 6 óra alatt az egész hadak confluálhatnak éppen, magunk középaránt leszünk, az törököt közbevesszük, mind eleiben és hátul magyar hadakat szállítunk, hogy kártételtől őket ótalmazhassuk. Ha aratásig kivántatik is, itt marad és ott telel az vezér, valahol kévánjuk. Az Portáról is az mult szombaton erős parancsolatjuk érkezék császártól az telelés és tőlünk való dependeálások felől. Kglmed ezután ha kiket hozzánk bocsát, Henlovára jőjjön mindenkor. – Cászárral is az tractus immár generali processu vagyon és reménség is vagyon az accordo felöl. Legnagyobb controversia az amnestia felöl vagyon, melyet mordicitus akarna Palatinus uram negálni tőlük, de nem generaliter, hanem ugyan megmondták az Érsekkel együtt, hogy csak egynéhány privatus személyeket akarnának excludálni, nem vármegyéket és nem maguk szolgáit, melyre semmi képen accedálni nem akarunk. Ez az legnagyobb difficultas az mostani tractában. Másik: az mely 30 ezer forinttal esztendő által császár tartozik az végek fizetésére, annak defalcálását in perpetum kévánják.“

[45] Gróf Eszterházy Miklós, II, 408.

[46] Gróf Eszterházy Miklós, II, 428–435. – Szilágyi–Angyal, id. m. VI, 394.

[47] Katona, id. m. XXXI. 276. – Pray, Princip. Gabr. Bethlen, II. 67. és Jászay, A szőnyi béke, 190. nyomán Horváth Mihály, Magyarország történelme, V., 332. – Gróf Eszterházy Miklós, II, 457–463.

[48] Katona, id. m. XII, 270.

[49] Carafa, id. m. 274.

[50] Peblis velencei követ 1626 dec. 15-én kelt levele Pisani tengernagynak és az 1627 jan. 12-én kelt levél a dogenak, Óvárynál. – Gindely, Bethlen Gábor, 195.

[51] A békekötés eredeti szövegét Gévay adta ki magyar, latin és török nyelven. – A békekötés történetét megírta Jászay Pál az 1838. évi Tudománytár IV. kötetében a 167–274. old. „A szőni béke“ cím alatt. – Hammer-Purgstall id. m. III, 75.

[52] Lásd a 421. oldalon.

[53] Lásd a XV/7. számú mellékletet.

[54] Breit, Az egyetemes hadtörténelem vázlata című munkám I, 218–219.