Bethlen Gábor rendes szokása szerint a pozsonyi békekötés után is egészen haláláig egyszerre több vasat tartott a tűzben. A béketárgyalások megindulása nem akadályozta meg a fejedelmet abban, hogy Mitzlaf dán biztossal egyezséget kössön, melyben kötelezte magát, hogy ha a dán király Sziléziába újabb 12.000 embert küld és 240.000 tallért tesz le számára Konstantinápolyban, úgy ő Ferdinánd és a törökök között a békekötést megakadályozza és a maga részéről is folytatni fogja a harcot a császár ellen; és Mitzlaf 1627 május havában Zierotin Bernátot azzal az üzenettel küldte a fejedelemhez Erdélybe, hogy megkapja a kívánt összeget, csak küldje el az igért segítséget.[1] Csakhogy azok az eredmények, amelyeket Tilly és a Magyarországból való visszatérése után hozzácsatlakozott Wallenstein az északi hadiszíntéren elértek, óvatosságra intették Bethlent és arra utalták, hogy a hatalomban folyton gyarapodó Ferdinánddal lehetőleg jó viszonyt tartson fenn. Tilly és Wallenstein egyesült seregei ugyanis IV. Keresztély dán királyt Holsteinből, Schleswigből és Jüttlandból is elűzvén, birodalmának szigetországába kényszerítették visszahúzódni, ahova hajók hiányában már nem követhették. Ferdinánd még könyörtelenebbül lépett fel a protestánsok ellen és 1627 július 31-én kiadott rendeletével Csehországból és Ausztriából az összes protestáns nemeseket száműzte.

Belátván, hogy most már Ferdinánddal kikezdeni igen bajos volna, az az eszméje támad, hogy a magyar koronáról illetve a választott király címéről szükségképpen történt lemondásáért a lengyel korona megszerzésével fogja magát kárpótolni, mi célból összeköttetésbe lépett sógorával, Gusztáv Adolf svéd királlyal, akivel a lengyelek ellen megindítandó hadjárat ügyében, mint tudjuk, már azelőtt is tárgyalások folytak. A svéd király örömmel vette Bethlen ajánlatát, akinek 1628-ban egyik levelében a következőket írta: „A Visztula mindkét partja hatalmamban van, a danzigi kikötőt ostromzár alá vettem s a lengyelek útját a Balti tenger felé elzártam. A lengyelek az öregsége miatt tehetetlen királyt megunták s azt hiszem, szívesen imádják majd az újonnan fölkelő napot. De vannak akik Fenségedet török rabszolgának tartják… Rajta leszek, hogy a lengyel–orosz béke megzavartassék, csak Fenséged se mulassza el, hogy igéretéhez képest a tatárok becsapását lengyel földre kieszközölje.”[2]

Ehhez képest Bethlen, miután közben több lengyel főúrtól, így többek között Lubomirszkytől, Dembinszkitől és főleg Radziviltól szintén nagyarányú biztatásokat kapott, 1628 őszén Toldalaghy Mihályt az évi adóval Konstantinápolyba küldvén, ennek egyúttal meghagyta, eszközölje ki a Portánál a lengyel hadjárat megindíthatását és hogy a szultán egyidejűleg tatár hadat küldjön Lengyelország nyakára.[3] Ámde Recsep pasa nagyvezír ebben az időben nem jó szívvel viseltetett Bethlen iránt, ennek Moldva és Oláhország ellen tanusított önkényű magatartása miatt. Bethlen ugyanis mind Sándor oláh, mind Bernavszki Miron moldvai vajdát elűzte, utóbbit főleg lengyel érzelmei miatt s helyébe Radul fiát ültette, Sándort ellenben a török helyezte vissza fejedelmi székébe. Bethlennek ez az eljárása arra a valószínűleg alaptalan hírre szolgáltatott okot, hogy ő Moldvának és Oláhországnak Erdéllyel való egyesítését tervezi és hogy a három ország birtokában Dácia királya cimét szándékozik felvenni.[4]

A lengyelországi hadjáratra Bethlen 1628 végétől a következő év tavaszáig oly nagyarányú előkészületeket tett, hogy azok a bécsi udvar gyanuját is felkeltették. Ezért Ferdinánd 1629 tavaszán Kéry János gyarmati kapitányt azzal a megbízással küldte Erdélybe, hogy a fejedelemtől ennek nagyszabású hadi készületei miatt felvilágosítást kérjen. Bethlen ekkor már nagyon betegnek érezte magát, a vízkórság tünetei mutatkoztak rajta; már alig tudott a lábán állni. De azért nagy hévvel kikelt ama szállongó hírek ellen, mintha ő újból Ferdinánd ellen akarna fegyverre kelni. Beszéd közben szavait többször esküvel is megerősítette, majd azt mondotta, hogy soha se gyógyuljon ki bajából, ha igazat nem mond. De alig hogy e szavakat kiejtette, hirtelen és ijedten félbeszakította önmagát, majd egy kis idő mulva így folytatta: jaj, mit is mondottam![5]

Azonban a lengyel hadjáratból se lett semmi; részben Bethlen folyton rosszabbodó betegsége miatt, részben mivel Gusztáv Adolf francia közvetítésre III. Zsigmond lengyel királlyal békealkudozásokba fogott, amelyek 1629 szeptember 26-án hat évi fegyverszünet megkötését eredményezték.

A lengyel háború elmaradván, a végét közeledni érző Bethlen még hátralevő idejét a két legfontosabb belpolitikai kérdés szabályozására fordította. Az egyik a hét vármegye dolga, a másik az utódlás kérdése volt. Ami az első ügyet illeti, a hét megye a fejedelem halála után visszaszállandó volt a királyra, még pedig a Bethlen által szívből gyűlölt nádor fennhatósága alatt. Ezt minden áron meg szerette volna változtatni, de nem sikerült. Az utóbbi kérdés pedig tulajdonképpen már törvényileg is szabályozva volt, mert 1626 tavaszán a fejedelem feleségét választatta meg az erdélyi országgyűléssel utódjává, melléje öccsét, Bethlen István grófot rendelvén kormányzói minőségben, de a fejedelem életének utolsó szakában sok oly jelenség merült fel, melyek méltán elkeseríthették minden percét. Erről Szekfű, id. m. 273. old. a következőket írja: „A porta hasonlóképpen elfogadta a fejedelem kedvéért Katalin utódlását, s minden rendben lett volna, ha az ifjú, huszonnégyéves, kis termetű, de nagy szépségű fejedelemasszony csak némi uralkodási képességekkel is bírt volna. Katalin gyerekasszony volt és maradt egész életében: ruha, dísz, fény, pompa közt élt, gondolatai ezen túl nem emelkedtek, hódolat jól esett neki, az első esztendőkben az udvarnak csakugyan minden tagja bámulattal nézett szépségére; ő azonban csakhamar személyes kegyeivel is kitüntette a hódoló kör néhány tagját, előbb egy Zierotint, morva emigránst, azután orvosát, Sculteti doktort, végül a daliás ifjú főurat, a katholikus Csáky Istvánt. Ezzel a feleséges emberrel való viszonya évtizednél tovább tartott s minden valószínűség szerint a fejedelem életében kezdődött, aki feleségét gyereknek tartva, csak mulatságáról gondoskodott, mialatt ő régi szokása szerint napokat töltött országos, katonai, diplomáciai dolgokkal.”

A fejedelemasszony egyébként ledérségén kívül még azzal is elkeserítette férje utolsó napjait, hogy mindjobban kezdte hangoztatni katholikus és Habsburg-párti érzelmeit.

Ezek szerint Erdélyország nagy fejedelme, Bethlen Gábor sok csalódással szívében halt meg 49 éves korában, 1629 november 15-én. Korai halálához Szekfű (id. m. 275.) a következő találó megjegyzést fűzi: „Az utolsó hónapokban már nem vette észre a körötte mozgolódó intrikákat. Vizibetegsége gyorsan haladt előre és a háborús fáradalmaktól, a sok hús és erős borital élvezésétől tönkretett test nem tudott többé ellenállani. A 17. század embereit a háborús élet és a magyaros konyha, ezek folytán fellépő rheuma, köszvény, gyomor-, vese- és egyéb bajok fektették a korai sírba; Bethlen sem volt kivétel.”

[1] Opel, id. m. II, 205–213. – Hazai Okmánytár, IV, 469.

[2] Pray, Epist. Proc, III, 408. – Geijer, Geschichte Schwedens, III, 249.

[3] Toldalaghy levele Bethlenhez, gróf Mikónál, I, 254.

[4] Goos id. m. 609.

[5] Pray, Principatus Gabr. Bethlen, II, 198. – Kemény Önéletírása, 121. – Gróf Eszterházy Miklós, III, 276.