A dán király megszívlelte Bethlen szavait s nyomban intézkedett, hogy Mansfeld, seregét kellőleg kiegészítve és megerősítve, mielőbb útnak indulhasson.

Utóbbi ugyanis már május 19-én felvetette Pfalzi Frigyes előtt a Sziléziába való elvonulás eszméjét[1] s amidőn ettől igenlő választ kapott, június 3-án megtette erre vonatkozó előterjesztését IV. Keresztély dán királynak is.[2] Majd június 13-án folytatólag azt jelentette, hogy a dessaui csatában szétugrasztott csapatait végre sikerült összeszednie s azokkal most Havelbergnél áll, de további hadműveletekre csak újabb erősbítések hozzácsatolása által válik alkalmassá.[3] Ennek folytán a dán király még június hava folyamán János Ernő szász-weimari herceg vezetése alatt néhány ezer embert küldött Mansfeld táborába, maga pedig a brandenburgi választófejedelem kívánságára, akit erre Wallenstein szorított, szintén elrendelte, hogy összes csapatjai brandenburgi területről visszahúzódjanak.

Ez intézkedések megtétele közben érkezett meg június közepe táján Bethlen megbizottja, Quadt kapitány, a dán király wolfenbütteli főhadiszállására, a maga részéről is újból sürgetvén urának már említett kívánságainak teljesítését.[4] IV. Keresztély többek között biztosra igérvén, hogy mihelyt Bethlen sziléziai területre lép, nyomban kifizeti neki az általa kívánt 40.000 tallért,[5] tőle telhetőleg igyekezett a kapitányt megnyugtatni és kielégíteni, ez azonban csak részben sikerült. Mindenekelőtt nehézségek merültek fel Mansfeld és János Ernő herceg sziléziai útrakelése tekintetében, egyrészt mert az erre vonatkozó előkészületek még nem voltak befejezve, másrészt mivel attól kellett tartani, hogy Wallenstein Tillyvel egyesülve a Mansfeldék útbaindulása által lényegesen gyengített dán hadseregre vetik magukat, minek következményei szinte beláthatatlanok voltak. Ez a szándék tényleg fenn is állott,[6] de az egyenetlenség és visszavonás átka lehetetlenné tette annak végrehajtását, mert sem Tilly, sem Wallenstein nem volt arra kapható, hogy magát a másik főparancsnoksága alá helyezve, a két sereg egyesült erővel vetette volna rá magát a közös ellenségre. Ehelyett izolált felállításukban mindketten, természetesen ok nélkül a maguk bőrét féltették, a különben teljesen passzíve viselkedő dán hadseregtől s ezért egyik is, másik is kért erősbítést a másik rovására a császártól.

Egy szemernyivel sem voltak jobbak a viszonyok az ellenfél táborában. Az egyes seregcsoportparancsnokok – Fuchs, Mansfeld, János herceg – semmi szín alatt sem akartak a másik parancsnoksága alá lépni s folyton vádaskodtak egymás ellen, a főparancsnoksággal megbízott, meglehetősen gyenge dán király pedig sehogy sem tudott közöttük rendet teremteni. Végre Quadt erélyes közbelépésére Mansfeld és János Ernő herceg június végén egymással szerződést kötöttek, hogy bár egymástól függetlenül, vagyis egymásnak alá nem rendelve, de a Bethlennel való egyesülés céljából július elején elindulnak Sziléziába s amikor Bethlen is odaérkezik, mindketten az ő parancsnoksága alá lépnek, aki azután a további hadműveletek végrehajtása iránt intézkedik.[7]

A Sziléziába készülő sereg állománya Opel id. m. II, 530. szerint mintegy 8000, legfeljebb pedig 10.000 főre rúgott. Mansfeldnek körülbelül 3000 gyalogosa és 2000 lovasa volt, a hozzá csatlakozó dán csapatok pedig csak mintegy felét érték el a dán király által megállapított létszámnak. Ezt persze mind Mansfeld, mind János Ernő herceg, de a sereget kísérő Mitzlaff dán biztos is keveselte, aki emiatt a csoportjával az Elbe túlsó partján közelben álló Fuchs tábornokot kéri, hatna oda, miszerint a király az elvonuló sereget főleg gyalogság tekintetében, miután erre a fegyvernemre Bethlennek különösen szüksége van, magasabb létszámra emelje.[8] Valószínűleg ennek és Mansfeld június 3-iki előterjesztésének[9] lett a következménye, hogy a király utóbb átmenetileg a Fuchs-csoportot is Mansfeldékhez csatolta. Utóbbiak júl. 10-én indultak el Havelbergből s aznap, egymást követve, Kyritz-et érték el. Majd tovább vonulva kelet felé, az élen haladó Mansfeld július 13-án Beetzet érte el s aztán Oranienburgnál a Havelen átkelve, dragonyosait gyors menetben Frankfurtba rendelte, mely július 14-én eleinte egyáltalában nem később Lebuson át megkerülve, csak kelletlenül nyitotta meg kapuit. A sereg zöme csak július 17-én ért Lebusba és július 20-ig mindkét seregcsoport befejezte az Oderán való átkelését részben Lebuson, részben Frankfurton át. Az Odera átlépése után a sereg július 15-ikétől kezdve, két különálló csoportban folytatta előnyomulását, még pedig Mansfeld a magáéval Züllichau-n át Glogau felé, a herceg pedig Crossenbe menetelt, ahova már július 21-én megérkezett. Az Oderán lábukat megvetve, a két tábornok Bethlen beérkezését akarta bevárni, amelyet Quadt kapitány eredetileg már július 20-ikára helyezett kilátásba.[10] Miután azonban Bethlen hadának ekkor még se híre, se hamva nem volt, július 22-én János Ernő herceg az Odera balpartján Freistadton át tovább akarta folytatni útját Glogau felé, de miután megtudta, hogy a velük párhuzamosan előnyomuló császári csoport máris Sagant érte el s így ez által már túl is van szárnyalva, ennélfogva újból Crossenbe tért vissza s aztán az Odera jobb partján ugyancsak Züllichaun át igyekezett Glogaut elérni. Innen Mansfeld tovább vonulva, július 21-én Winzig-ig nyomult előre, míg a herceg csak július 28-án érte el Guhraut, melyet erősen megsarcolt. Július végén mindkét seregcsoport Oels tájékán egyesült, miután Szilézia fővárosa, Boroszló őket befogadni és a herceg által reá kirótt sarcot megfizetni vonakodott. Augusztus 3. és 13-ika között a sereg Namslauig jutott előre, 16-án pedig Oppelnt szállotta meg, miután a már ott levő mintegy 1000 főnyi császári lovasságot visszanyomnia sikerült.

János Ernő herceg utóbbi időben már igen kelletlenül követte Mansfeldet, akitől végre megtudta, hogy Bethlen Gábor beérkezésére egyhamar nem igen lehet számítani s erre való tekintettel nekik még tovább előre kell nyomulniok. Ehhez képest augusztus 20-ikáig Mansfeld seregcsoportja Teschent,[11] a hercegé pedig Troppaut érte el. Meglehetősen szenvedélyes hangon folytatott ismételt tárgyalások után a két seregvezető végre abban állapodott meg, hogy csapatjaikat a már Morvaországban fekvő Leipnikba vezetik előre, ami augusztus 27-ikéig tényleg meg is történt. Itt aztán Mansfeld a közösen megtartott értekezleten ama szándékát adta elő, hogy miután Bethlen Sziléziába való beérkezésére most már számítani egyáltalában nem lehet, ő a maga hadával Csehországon át Elsassba tér vissza. Ehhez a herceg hozzájárulni nem akarván, a nyomban összehívott haditanács, mely nagyobbrészt a Mansfeld-seregcsoporthoz tartozó tisztekből alakult, azt a határozatot hozta, hogy az előnyomulást tovább kell folytatni Magyarországba a Bethlennel való egyesülés céljából. Ehhez képest a weimari herceg csoportja nyomban a legrövidebb úton, Wal. Meseritsch–Wsetin–Klobouk-on át menetelve, szeptember 3-án átkelt a magyar határon és 5-én már Trencsénbe érkezett. Nem segítségére volt ebben a seregcsoportnak Illésházy Gáspár, Trencsén ura, aki a Bethlentől vett felszólításra az ellenség által emelt fatorlaszokat eltávolíttatta, a felszakított utakat járható állapotba helyezte s azonkívül Trencsénnél a Vágon át hidat veretett.

Ellenben Mansfeld, alighanem még mindig eredeti szándékát szem előtt tartva, seregcsoportjával Leipnikből Kremsiernek vette útját, de itt szeptember 3-án Wallenstein csapatjaira bukkanván, Walachisch Meseritschre húzódott vissza, honnan aztán a weimari herceg csoportját követve, némi késedelemmel szintén megérkezett Trencsénbe.[12] Ezek szerint a nádor által hirdetett közfelkelés nem volt sem elég gyors, sem elég erős arra, hogy Mansfeldékat a határon, vagy a Vág folyónál feltartóztassa.[13]

Trencsénből Mansfeldék a Vág völgyén fölfelé folytatták útjukat, majd Vág–Besztercénél a felső Nyitra völgyébe csaptak át és már szeptember 8-án Német Prónát, majd menetüket feltartóztatás nélkül folytatva, 10-én már a Garam völgyében Szentkeresztnél táboroztak s nyomban hozzáfogtak a bányavárosok megsarcolásához. A hűtlenné vált Horváth István közben elvált Mansfeldéktől és Túrócban kalandozott, inkább a nádor, mint Bethlen szavára hallgatva.[14]

[1] Mansfeld 1626 május 19-én kelt levelének idevonatkozó részei (eredetije a müncheni állami levéltárban 122/3. Fol. 297. szám alatt): „Benebens bericht Eu. K. M. underthänigst, dass mir von glaubwürdigen Leuten, welche der Orten herkommen, referirt worden, dass man zwar in der Schlesien für den Kaiser 2000 Pferde und 4000 zu Fuss zu werben sich sehr bemühet, aber höher nicht, als bis auf 700 zu Fuss und ungefehr 6 bis 700 Pferd kommen können. Als nun die zu Fuss schwören sollten und verstanden, dass das juramentum auf den Kaiser gericht, hat sich ein solcher geringer Haufen des geweigert, ein jedtwederer seinen Weg gezogen und seind ihrer nicht mehr als 50 geblieben, gleichergestalt als die Reiterei vernommen, dass der Aid auf den Kaiser gestellt und sie vom Fussvolk das gesehen haben, der mehrer Theil Offizierer quittirt und sonderlich der Oberste Wolffleben, sobald er des Kaisers im Aid gedenken hören, seine Charge verlassen und resignirt, also dass sich die Reiterei auch solchergestalt selbsten verlieren würd. Dannenhero gnädigster König und Herr wohl erscheint, wann ich an jetzo mit der underhabenden Armada sollte meinen Weg in Schlesien nehmen, dass ich nicht allein mehrerntheils gute Freund und vom Land kein sondern Widerstand finden würde, sondern würden auch redlich Leut solch Werk zu befürdern, wann sie also des Auszugs vergewissert sein möchten, es nicht under lassen, sondern das beste darbei thuen. Wie ich dann albereit vertröstet, dass auf solchen Fall aus Böhmen mir etlich Tausend zu Pferd und zu Fuss sollen zugeführt werden… Stell deswegen Eu. K. Mtt. in aller Underthänigkeit ganz gehorsamblich anheimb, ob es dero beliebig und gefällig sein wollte, dass ich mit meiner Soldatesca meinen Weg in Schlesien nehmen und mein Heil der Orten versuchen möchte, weil mir nicht zweifelt, dass für diesmal viel gutes dadurch könnte verrichtet werden.“

[2] A dán királynak szóló, Hawelbergben 1626 június 3-án kelt előterjesztés (másolata a müncheni állami levéltárban 538/30. Fol. 52. szám alatt) idevonatkozó része következőleg hangzott: „Durchlauchtigster, Grossmächtigster König!… Auf Eu. K. Mtt. Schreiben… soll derselben ich unterthenigst nicht verhalten, dass ich mich anjetzo nahend bei Vier Tausend Mann zu Fuss und über 2000 Pferd stark befinde und weiln wie Eu. K. Mtt. gnedigst melden die Notturft erfordert, dass Ihr. Churf. Durchl. zu Brandenburg mit meinem Auszug Satisfaction geschehe, bin ich bereit und willig an den Ort zu ziehen, an wlchen Eu. K. Mtt. mir zu ziehen gnedigst befehlen werden, hoffe zu Gott derselben und der gemeinen Sachen der Orten gute Dienste zu thun. Wann es nun Eu. K. Mtt. noch gefellig were und sie so viel Volks missen könnten, dass sie einen Mann oder drei Tausend zu Fuss ein Zeitlang mit mir gehen wollten lassen, würde destmehr können verrichtet werden. Wann aber Eu. K. Mtt. des Volks nicht entrathen könnten bin ich willig, mit dem allein so ich hab dahin zu gehen auf Hoffnung, dass ich mich daselbst bald werde stärken können und so dann Eu. K. Mtt. gemelte drei Tausend Mann nur bis auf die Grenzen mitschicken wollen, würde es doch viel helfen. Es ist ausser allen Zweifel, dass mir der Feind bald folgen wird und Eu. K. Mtt. umb so viel desto mehr erleichtert werden. Wann er nun schwach kommen sollte, kann ich ihm desto besser Widerstand thun, dann ich mich der Schauffel fleissigen gebreuchen werde und mich so stark als mir immer müglich fortificiren, bis Bethlehem Gabor zu mir stossen kann.“

[3] Klopp, id. m. II, 656.

[4] Opel id. m. II, 519.

[5] A dán király június 10-iki nyilatkozata a kopenhágai állami levéltárban.

[6] Igy többek között Wallenstein 1626 jún. 6-án a következőket írta apósának (Tadra id. m. 369.): „itzunder schicke ich den Obr. Colloredo zu Tilly ihn zu ersuchen, dieweil kein Feind dorten ist, so solle er sich wieder herein wenden, so wollte ich mit dieser Armee über die Elb setzen, und also ich auf einem, er auf dem andern Land auf den Feind zuziehen, dass er uns auf solche Weis nicht wird entgehen können… thuet er dies, so ist der Feind ruiniert, wo nicht, so haben wir ein langwierigen Krieg und mit grossen Incommoditäten.“

[7] Ennek a szerződésnek a tervezetét János Ernő herceg fogalmazta meg és azt Gindely, Okmánytárában, 413–414. old. teljtartalmúlag közölte. Ebben többek között ez áll: „Nous Johan Ernest… certifions par la présente, puisque nous avons trouvé nécessaire… qu'avec l'armée, laquelle monsieur le prince de Mansfeldt et nous commendons, de prendre le chemin de Hongrie, en quoy le dit prince ne l'a pas voulu opiniastrer ou contraire encores, qu'il a esté d'autre advis et a desiré d'aller autrpart, que nous luy avons promis et promettons par la présente les articles suivans…“ E tervezeten azonban utóbb úgy látszik lényeges változtatásokat eszközöltek és nagy kár, hogy az a dán király által is jóváhagyott formában nem maradt ránk. Tartalmát illetőleg Opel, id. m. II, 578. old. a következőket mondja: „Der Herzog und der Graf sollten ihre Massnahmen in gegenseitigen Einverständniss treffen und sich an einem geeignetem Puncte an der Oder festsetzen, d. h. also jedenfalls sich möglichst lange in Schlesien behaupten. Zum Oberbefehlshaber ernannte der König Mansfeld. Beide Generäle waren wiederum an den Rath und das Gutbefinden des dänischen Commissarius Mitzlaff gewiesen. Ferner wurde den Generälen die Vereinigung mit Bethlen Gabor in Schlesien vorgeschrieben: von da aus sollte dann die Diversion in die Erblande ihren Fortgang nehmen. Nach der Vereinigung fiel dem Fürsten von Siebenbürgen der Oberbefehl zu, weil er der einzige der Allierten war, der sich persönlich bei der Armee befand. – Das Hauptziel des ganzen Zuges war also Schlesien, nicht Ungarn. Man wollte sich der Fürstenthümer Oppeln und Ratibor bemächtigen, beide Städte nebst Kosel besetzt halten und mit dem Rest der Armee Bethlen Gabor entgegen gehen. So ist es in Stendal zwischen den beiden Generälen und Quad verabredet worden.“ (Heermann, Beytrag zur Ergänzung und Berichtigung der Lebensgeschichte Johann Ernsts des Jüngeren, 180.

[8] Mitzlaff Joachim dán biztosnak Fuchs János Fülöp dán tábornokhoz intézett s Havelbergben 1626 jún. 30. és júl. 10-ike közötti időben kelt levele következőképpen hangzik (Gindely, Okmánytár, 414.): „…Es ist zwar nebenst dem Grafen von Mansfeld, Herzog Ernst von Weimar heut morgens früh aufgebrochen und nimmt sein Quartier diese Nacht zu Köricz… Der Graf von Mansfeld hat nicht 3000 zu Fuss, also dass nicht oder schwerlich 6000 Mann zu Fuss in der Mark sein. Die mansfeldischen Reiter (seiner Excellenz eigener Anzeig nach) sein auch viel weggeritten, dass deren schwerlich 2000 sein können, dannenhero der Herzog von Weimar und ich meinestheils eben sehr perplex weil wir die verabredeten und von Ihr. königl. Majest. zu dieser Marché deputierte Anzahl, welche Sie auf 6000 Mann zu Fuss und 1000 Pferd ihres Volks gerichtet, bei weiten nicht bei uns, besondern nicht viel weniger als die Hälfte daran abgeht… Ich for meine Person bitte dienstfleissig, der Herr General wolle uns so gar schwach nicht gehen lassen, besonders es zum wenigsten dahin richten, dass eine Proportion zwischen der Reiterei und Fussvolk sei, alldiweiln Bethlen Gabor des Fussvolks im meisten begehrt. Der Herr General wird daranthum, was Ihro Majest. Ordre auch der Abrede dem Fürsten in Siebenbürgen gethaner Zusage und dem veranlassenden Schlusse gemäss ist…“ – Wallenstein 1626 júl. 14-én apósához írt levelében (Tadra id. m. 394.) Mansfeldék erejét szintén 8000 főre teszi.

[9] Lásd a 828. számú lábjegyzetet.

[10] Carafa, De Germania sacra restaurata, 289. – Mitzlaff, Gründliche Relation der Campagne in Schlesien und Ungarn.

[11] Mansfeld a maga személyére úgylátszik előresietett Teschenbe, mert onnan már augusztus 17-én újabb sürgető levelet küldött Bethlennek, mely azonban az ellenség kezébe került. Ez a levél következőleg hangzott (Gróf Eszterházy Miklós, II, 338.): „Felséges fejedelem stb. Mióta Sziléziába érkeztem, ötödik levelem ez felségedhez; de választ még egyáltalában nem kaptam, úgy hogy nem tudom, mit remélhetek felséged megérkeztéről. Mi pedig oly nagy utat tevénk, s még tovább is utazunk. Akközben Wallenstein, habár ezen levelem vivője megérkeztéről mi bizonyost sem mondhatott, de ma éjjel levelet vettem, mely megerősíté, hogy ő már Neissenbe (Neissium) érkezett (ez tévedés, mert Wallenstein a főerővel augusztus 16-án mindössze Saganig jutott, Neisset pedig a 406. oldalon foglaltak szerint csak augusztus 29-én érte el) huszonötezer emberből álló seregével, Pechmann hadát oda nem számítva, telhető gyorsasággal ide felénk törekszik. – Pechmann előtte jár, ki a mennyire hozzá vethetünk, Morvaország határán foglal el állást bennünket addig késleltetendő, míg a másik megérkezik és körülfoghat. Annál fogva igen szükséges, hogy felséged lehető leggyorsabban ide siessen és nekünk minél előbb segítséget hozzon. Czélirányosnak látszik továbbá, hogy maga embereiből néhány ezeret küldjön minél előbb, kikkel az ellenséget feltartóztathassuk, s ne legyünk kénytelenek más felé visszatérni. Mert így állván a dolog, magunkra teljességgel szembe nem szállhatunk, ha csak bizonyos vesztünkre nem. – Ezekről felségedet értesítve, a mindenható istentől felségednek minden jót kivánva, s magamat felségednek alázatosan ajánlva, kérve kérem, méltóztassék nekem válaszolni, mert levelét és megérkeztét óhajtva várom, mi ha gyorsan nem történik, a legnagyobb veszélyben forgunk s kénytelenek leszünk máskép gondoskodni. Kelt Teschenben, augusztus 17. (ó szerint 7.) 1626. Serenitatis Vestrae subjectissimus et humillimus Mansfeldt.“

[12] Opel, id. m. II, 580–595. – Gróf Eszterházy Miklós, II, 364.

[13] Eszterházy nádor levele Pázmányhoz, Hazai Okmánytár, IV, 464.

[14] Eszterházy Miklós, II, 371. – Kemény önéletírása, 99. – Pécs Antal, Alsó-Magyarország bányamívelésének története, II, 205. – Szilágyi–Angyal, id. m. VI, 388.