Ferdinánd az ellene irányuló nagyarányú előkészületeket látva, maga is hozzáfogott a kikerülhetetlennek látszó háború előkészítéséhez. Hogy magát a Liga segítségétől függetlenné tegye, a tábornaggyá kinevezett és erre önként vállalkozó Wallensteinnak megbízást adott egy külön császári sereg megszervezésére. Eddig ugyanis a katholikus Liga segélyhadaitól eltekintve, a német birodalomban mindössze 6 gyalogezredből és 24 lovas zászlóaljból álló serege volt, ezt tehát mindenekelőtt kiegészíttetni rendelte, az újonnan felállítandó seregnek pedig 15.000 gyalogosból és 6000 lovasból kellett állania.[2]

Wallenstein derekasan megfelelt a rábízott feladatnak, mert igen rövid idő alatt egy körülbelül 30.000 főnyi sereget állított fel, amelyben a nemrég katholikussá vált Zrinyi György horvát bán parancsnoksága alatt egy horvát dandárt is találunk. Ezzel a sereggel Wallenstein, a Liga hadseregével még mindig a németalföldi határ mentén álló Tillytől, a katholikus Liga csapatainak parancsnokától függetlenül, a dán király baloldala ellen akart támadólag fellépni. Ehhez képest Wallenstein 1626 tavaszán Csehorszából Szászországba nyomult be s miután Dessaunál az Elbe mentén erős hídfőt emelt, tovább akarta folytatni útját a Bremennél álló dán király felé.

Mansfeld, aki mindig önállóan és saját szakállára szeretett operálni, már 1625 végén megint elvált a dán királytól és a következő év elején az Elbe jobb partján Lübeck és Lauenburg között helyezte el seregcsoportját (lásd a XV/7. számú mellékletet.), honnan a tavasz beálltával a Bethlennel való egyesülés céljából Sziléziába volt indulandó. Wallenstein előnyomulásának hírére Mansfeld a dán királytól kapott utasítás értelmében már február közepe táján indult el Lauenburgból és az említett hónap 25-én Havelbergbe érve, ott majdnem egy teljes hónapig tétlenül vesztegelt. Ezalatt egy másik dán csoport Fuchs tábornok parancsnoksága alatt az Elbe bal partján Tangermünde–Stendal felé tolatott előre, de ezt Mansfeld hiába nógatta a vele való egyesülésre, ezt Fuchs tábornok túlságosan veszélyesnek találta, főleg miután ekkor már biztos hírek érkeztek Wallenstein dessaui munkálatairól és tovább északi irányban szándékolt előretörésről. Ilyen körülmények között Mansfeld egyedül akart csoportjával Sziléziába elvonulni, de a dán király ennek engedélyezését a dessaui hídfő előzetes elfoglalásához kötötte.

Közben Wallenstein seregének egy részével Dessau mellől az Elbe bal partján nyomult előre s előle Fuchs tábornok csoportjával több kisebb összeütközés után egészen Tangermündéig vonult vissza, ahol már-már komolyabb összeütközésre került a sor, amidőn Wallenstein tudomására jutott, hogy Mansfeld a dessaui hídfő megtámadására nyomul előre. Ennélfogva ő is gyorsan visszafordult s április 25-én a hídfőn át ellentámadásba átmenve, Mansfeld seregcsoportját döntőleg megverte, mire ez serege romjaival Brandenburgba húzódott vissza.[3] A szenvedett kudarcért és vereségért Mansfeld Fuchs tábornokot és a dán királyt, utóbbi pedig Mansfeldet okolta.[4]

És most térjünk vissza és folytassuk Bethlen munkálkodását ott, ahol elhagytuk. A dán királytól és Richelieutől vett biztatások vétele után a fejedelem Toldalaghy személyében új követet küldött a Portára. Erre annál nagyobb szükség volt, mert közben a törökök 1626 május 27-én Bagdad közelében véres, de eldöntetlen csatát vívtak a perzsákkal, akik végre június 21-én végkép legyűrték ellenfelüket, mire a török sereg eszeveszett futással hagyta ott a csatateret.[5] Ennek a nagy kudarcnak a sebei még mindig égetően sajogtak és teljesen elvették a Portának kedvét attól, hogy Európában is újabb hadi bonyodalmakba bocsátkozzék, amidőn a július 3-án Konstantinápolyba érkezett Toldalaghy azt kívánta, hogy a szultán parancsolja meg a budai pasának a Bethlennel való egyesülést és hívja fel a tatárokat, nyomuljanak a lengyel határra s tegyék lehetetlenné, hogy Lengyelország Ferdinándot segítse.[6]

Gürcsi-Mehemet kajmakám, Bethlen régi jóakarója, a felette nehéz viszonyok dacára pártolta Toldalaghy előterjesztését, de a lázadó szpahik július közepén megölték a 96 éves államférfit s utóda, Recsep pasa, főleg ama hírre, hogy a Bethlennel egyesülni szándékozott Mansfeld 1626 április 26-án Dessaunál súlyos vereséget szenvedett, már sokkal tartózkodóbban viseltetett Toldalaghyval szemben. Mindazonáltal a protestáns fejedelmek konstantinápolyi követei végre mégis odavitték a dolgot, hogy augusztus elején a szultán levélben tudatta a szövetséges keresztény hatalmakkal, hogy a budai, boszniai, kanizsai és egri pasáknak parancsot adott, hogy Buda közelében sereget vonjanak össze s Bethlent minden segítségben részesítsék, ha az ellenség őt vagy birtokait megtámadná. „A szultán e levele – írja Gindely id. m. 160. – a budai pasának nem adta ugyan meg a jogot, hogy a fejedelmet akkor is megsegítse, ha ez támadólag lép föl, de Toldalaghyt ez a korlátozott engedély is kielégítette, még pedig méltán, mert csakhamar a budai basaságban Bethlenre és harcias terveire igen kedvező fordulat állott be. Mehemed pasa, a császáriak embere meghalt s helyét a harcvágyó Murtéza boszniai basa foglalte el, ki bizonyosra vette a porta utólagos jóváhagyását, ha Bethlen támadásában részt vesz, föltéve, hogy a közös vállalatot siker koszorúzza.”[7]

A törökkel ilyenformán nagyjából rendben lett volna a dolog, de ehelyett más részről sorjában jelentkeztek a nehézségek. Az első csalódás Bethlent a franciák részéről érte. XIII. Lajos közben Monzonban békét kötött a spanyolokkal s azután a protestáns szövetségnek is hátat fordított. Ennek természetes következményekép erről az oldalról Bethlen sem számíthatott többé támogatásra.[8] Épígy nem vezettek eredményre a velencei köztársasággal folytatott tárgyalások sem.

Mindezeknél még nagyobb csapás volt Bethlenre nézve a Mansfeld dessaui vereségéről szóló hír és valóban a fejedelem rendkívüli nagy akaraterejéről és szívósságáról tesz tanuságot, hogy még ez az esemény sem volt képes őt eredeti elhatározásának megváltoztatására rábírni; sőt ellenkezőleg, mintha ez a vészhír még jobban megacélozta volna akaraterejét, a dán királyt szívós kitartásra, sógorát, György Vilmos brandenburgi választófejedelmet pedig, akinek területén Mansfeld serege romjaival tartózkodott, ugyancsak férfias elhatározásra, azaz a háborúban az ő és a dán király részén való nyilt részvételre buzdította, utóbbi előtt a saját részéről mutatkozó késedelmet egyben azzal mentegetvén, hogy a török segítő had, melynek létszáma előreláthatólag 60.000 emberből fog állani, ami azonban, természetesen szándékos túlzás volt, csak augusztus havában jelenhet meg a küzdelem terén.[9] A dán királyhoz intézett július 6-iki levélben Bethlen egyúttal hadjárati tervét is közli, mely szerint a Murtéza budai pasa által rendelkezésére bocsátandó 60.000 főnyi török seregből 30.000-nek Bécs és Győr között kellett volna táborba szállania, hogy onnan a Bécsben tartózkodó császárt iszonyatos módon fenyegesse. A boszniai pasa 18.000 emberrel Horvátországból Krajnát ejti hatalmába, a fennmaradó 12.000 fő pedig Érsekujvárnál vonul fel. Végre maga Bethlen a magyarokból, hajdúkból és székelyekből összeállított serege virágával a Mansfelddel való egyesülés céljából egyenesen Sziléziába igyekszik. Egyben a svéd királyt újból felszólítandónak vélte, miszerint ő is Németországba törjön be, a lengyelek foglalkoztatását és lekötését a tatárokra bízván.[10]

[1] A 30 éves háborúnak 1625-től 1629-ig tartó, dán–németalföldi háború elnevezés alatt ismert második szakának rövid összefoglaló leírását lásd Az Egyetemes Hadtörténelem Vázlata című művem I, 218–219. oldalán.

[2] Ferdinánd 1625 április 23-án és május 12-én kelt levelei Izabellához, Albert főherceg özvegyéhez és Németalföld kormányzónéjához.

[3] Opel, id. m. II, 427–463.

[4] Opel, id. m. II, 456.: „Mansfeld schob die Hauptschuld seiner Niederlage auf die geringe Anzahl seiner Truppen, besonders der Infanterie, die er noch durch zahlreiche Wachen und Schanzarbeiten überbürden musste. Ferner klagte er über das Ausbleiben der ihm durch den König verheissenen Unterstützungen… Ihm selbst aber wurde von Christian IV. der Vorwurf gemacht, dass er die Schwierigkeit des Unternehmens nicht hinreichend gewürdigt und in blinder Siegeszuversicht den Angriff unternommen habe.“ – Wallenstein 1626 ápri. 25-iki Zerbstben kelt, a szász választófejedelemhez intézett levelében (lásd: Tadra Ferdinand, Briefe Albrechts von Waldstein an Karl von Harrach (1625–1627.), Fontes Rerum Austriacarum XLI, 350) csak egész röviden számolt be győzelméről: „kann dieselbige unbericht nicht lassen, wie mir unser Herr heutiges Tags Glück gegeben, dass ich den Mansfelder bei der Tessawer (Dessauer) Brück geschlagen hab.“ – Apósához, Harrach Károlyhoz 1626 május 5-én Ascherslebenből intézett levelének utóiratában pedig a következőket mondja (Tadra id. m. 353.): „Ich bitt mein Herr sage Ihr Mtt. sie wollen dem Herrn Tilly schreiben, auf dass er Wolfenbüttel belegert und bald, denn so bald das unser ist, so kann ich nach Holdstein ziehen. Hier überschicke ich meinem Herrn Verzeichniss etlicher Gefangenen, es seind bei dieser Schlacht über 40 Cap. blieben und gefangen worden, neben drei Obristen zu Fuss und einess zu Ross.“ – Opel, id. m. II, 455. a veszteségekre nézve a következőket mondja: „Dass Fussvolk war… vom Feinde umringt und fast vollständig niedergemacht oder zerstreut worden. Bei der Verfolgung sanken viele mit aufgehobenen Händen in die Knie und baten unter dem Versprechen katholisch zu werden um ihr Leben. Nach einigen Tagen fand sich indessen der Rest wenn auch meistens ohne Gewehre im Brandenburgischen wieder ein, so dass Mansfeld noch über 2000 Mann zusammen zu bringen hoffte. Die Reiterei und einen Theil der Artillerie hatte er gerettet. Der Graf meldete seinem Kriegsherrn, dass er, der König, vom holländischen Regiment und von dem des Administrators etwa 1500 Mann verloren habe. Auch 2 Geschütze hatte Mansfeld seinem eigenen Eingeständnis nach eingebüsst, während der Bericht der Gegner seinen Verlust auf 6 Stück Geschütz und 4 Mörser angibt. Wallenstein selbst spricht sogar von 17 Feldstücken und 4 Mörsern (Hurter, Zur Geschichte Wallensteins, 65.). Ferner gibt er die Anzahl der Toten in ärgster Uebertreibung auf 6000–7000 Mann an, die der Gefangenen soll 2000 betragen haben (Förster, Wallenstein als Feldherr und Landesherr, 423.). In Gefangenschaft geriethen nicht weniger, als 48 Offiziere aller Grade.“

[5] Zinkeisen, id. m. IV, 71. – Klopp, id. m. II, 687.

[6] Gindely–Acsády, Bethlen Gábor és udvara, 158.

[7] Mikó, id. m. I, 238. – Óváry, id. m. 644–665. – Giustinian konstantinápolyi követ 1626 aug. 10., szept. 21. és okt. 18-iki jelentése a dogénak. – Roe, Negociations 524, 536–538.

[8] Roe, Negociations, 510. – Óváry, id. m. 648.

[9] IV. Keresztély 1626 jun. 13-iki Quadtnak és 1626 jul. 10-iki Pfalzi Frigyesnek szóló levele a kopenhágai állami levéltárban. – Továbbá IV. Keresztély jun. 9-iki levele Bethlenhez, Tört. Tár, 1881. – Bethlen július 5-iki levele György Vilmos brandenburgi választófejedelemhez, Tört. Tár, 1886.

[10] Ez a levél annyira fontos és érdekes, hogy szükségesnek tartom azt eredeti latin szövegezésében ideiktatni (Tört. Tár, 1881, 105.): „Serenissime et Fortissime Rex Domine Affinis honorande. Non ita pridem ad Regiam Serenitatem Vestram secretarium nostrum Hermannum Beckmann expedivimus, qui eandem de constanti voluntate nostra omnino certam securamque reddat, et rerum contra hostes gerendarum oridinem pluribus exponat. Nunc, pro nostra in rem comnumen solicitudine et vigilantia, intermittere non possumus, quin Regiam Serenitatem Vestram debito modo requiramus, ut nos ulterius de laudato et grani proposito et conatu suo certiores facere, ac num, ob cladem comitis Mansfeldici pristinorum consiliorum seriem mutaverit, significare non gravetur. Interea nulli dubitamus Regiam Serenitatem Vestram, considerata inminentium periculorum magnitudine, non solum Serenissimi Sueciae Regis aduentum in Germaniam serio urgere, sed etiam, pro singulari prudentia sua, constitusse, nonnisi certissima spe victoriae summam rerum tentare, et ut Comes Mansfeldius idem faciat, pro auctoritate sua jubere. Nos in priori declaratione nostra unmobiles ac perpetui stamus, et futuro mense Augusto praesentis anni contra hostes uniuersas vires mouebimus, quod summa dum alacritate pridem factum, nisi tam multi et potentes exercitus una progressuri, ipsa rerum gerendarum mole, suaque magnitudine, quodammodo retardati essent. Etenim certissimi sumus Vezirium Budensem jamjam 60.000 militum contra Romanum Imperatorem educturum, quarum 30.000 intra Viennam et Jaurinum, castra metabuntur, et Romanum Imperatorem horrendum in modum affligent, 18.000 sub Bascha Bosnensi Croatiam, Carniolam in potestatem redigent, reliqui sub Illustribus Bassis Agriensi, Temeswariensi et Canisiensi, hostibus prope nouam arcem (sic). Nos cum flore Nobilitatis Hungaricae, liberorum Haidonum et Siculorum, Deo adjuvente, in Silesiam rectum iter pergimus; certo confisi, a Regia Serenitate Vestra, si forsitan Rex Sueciae nobiscum conjungere non posset, progredientibus validam germanici exercitus partem obuiam missum iri, cujus virtute ea quae consequuturi summus rectius conseruentur. Poloni, qui conatibus nostris soli aliquod impedimenti adferre potuissent, granissimo nunc bello implicantur, tam ex parte Moscouiae, quam Tartarorum, quorum ipse Cham, vum 80.000 prope arcem Tegene ad fluuium Nester tota aestate et autumno castra metabitur, et alternatim singulis diebus 20.000 in Podoliam mittet, non raro regnum uniuersis viribus inundabit. De caetero firmiter credimus, Romanorum imperatorem vehementissime afflictum iri, si praeter alia funesta bella, Rex Galliae validam expeditioniem ab oriente praesens periculum et immensas copias denique in propriis ditionibus fatales maximeque horrendos desperantis vulgi motus altius perpendat. Quae Regiae Serenitati Vestrae communicanda duximus. Cui a Deo Optimo Maximo longam victoriarum seriem et ad vota suecessus ardenter precamur. Datum in Aula nostra quae est Albae Juliae 6. Julii styli noni 1626. Vestrae Serenitatis Regiae seruitor et affinis studiosus Gabriel.“