A bécsi béke után Ferdinánd hosszas tárgyalások után, amelyekbe Bethlen Gábor is befolyt, a törökkel is megújította az 1606-ban 20 évre kötött, de azóta ismételten megszegett zsitvatoroki békét. A megegyezés 1625 május 26-án a Párkány közelében levő Hidas-Gyarmaton jött létre, mely nagyjában újból a zsitvatoroki megállapodásokat erősítette meg.[1]

Közben 1625 május 1-én Thurzó Szaniszló nádor elhalálozott és Ferdinánd, hogy a fennálló függő kérdéseket a magyarokkal is rendbehozza, az említett év szeptember 8-ikára Sopronba országgyűlést hirdetett. Itt október 25-én a király és a katholikus vallás egyik legerősebb hívét és támaszát, Eszterházy Miklóst választották meg nádorrá, majd november 26-án Bethlen hét vármegyéje követeinek heves ellenzése dacára, a 18 éves Ferdinánd Ernő főherceget királlyá, akit Pázmány Péter december 8-án meg is koronázott. A rendek a trónörökösnek minden porta után egy-egy forintot, adóul pedig két éven át portánként 3–3 forintot s végül a korona őrzésére portánként 1–1 forintot szavaztak meg s ezzel december 13-án az országgyűlés befejezte munkálkodását.[2]

A dolgok ily fejleménye már-már azt a látszatot keltette, hogy végre a béke az egész vonalon helyreáll, azonban mégis máskép történt, aminek okát elsősorban Bethlenben kell keresnünk. Tudjuk, hogy a nagyratörő fejedelmet eleinte mily nagy célok hevítették. Erdélyen s a királyi koronán kívül nemcsak egész Magyarország, hanem az osztrák örökös tartományok jó részének birtokaira is vágyódott,[3] amit csak úgy tudott volna elérni, ha a protestáns unióra és a Portára támaszkodva, a Habsburg-ház hatalmát megtörnie sikerül. Az 1619-től kezdve a segítőtársak értéke tekintetében fokozatosan szerzett meglehetősen szomorú tapasztalatok arra kényszerítették Bethlent, hogy túlcsapongó vágyainak ábrándos képeit mindig szűkebb és szűkebb korlátok közé szorítsa, úgy, hogy csakhamar már csak Magyarország és a királyi korona, sőt utóbb csupán a királyi Magyarország egy részének megszerzését tűzhette ki maga elé elérendő cél gyanánt. Azonban reményei, hogy eddigi szövetségestársainak segítségével még ezt a jóval szűkebbre szabott célját is elérhesse, mindig jobban és jobban tünedeztek s így jutott 1623 elején arra a minden esetre bizarr gondolatra, hogy most már nem a Habsburg-ház ellenségeivel, hanem magának Ferdinándnak segítségével fogja megpróbálni a most már minimálisra lecsökkentett vágyainak és álmainak megvalósítását. Ez volt a háttere és rugója az általa 1623 nyarán felvetett házassági ajánlatnak.[4] Ámde a bizalmatlankodó Ferdinánd, bár határozottan nem utasította vissza, de azért el sem fogadta Bethlen ajánlatát s így az ez évi hadjáratban ők ismét mint ellenfelek állottak egymással szemben.

Az 1923. évi hadjárat újabb keserű tapasztalatokat szerzett Bethlennek. A protestáns fejedelmek segítsége távolról sem bizonyult elegendőnek, a magyar rendek végkép megvonták támogatásukat tőle, a török segély pedig a rendelkezésére bocsátott hadnak mind száma, mind minősége tekintetében oly hasznavehetetlennek bizonyult, hogy a fejedelem most már végkép kiábrándult eddigi szövetségeseinek teljesítőképességébe és megbízhatóságába vetett bizalmából s így ismét a Ferdinánddal való kibékülés és társulás eszméjét vette elő. E végből 1624 szeptember havában újabb küldöttséget küldött Bécsbe, de ez most is tagadó választ kapván,[5] tovább folytatta útját Berlinbe, ahol György Vilmos brandenburgi választófejedelemtől Katalin húga kezét kérte meg Bethlen számára. A választófejedelem örömmel adta ehhez beleegyezését, remélve, hogy ezáltal Bethlent végleg Ferdinánd ellenségeinek táborába tereli át. Ilyenformán még az ősz folyamán megtörtént az eljegyzés, 1626 március 2-án pedig az esküvőt is megtartották Kassán, miáltal most már Bethlen Gusztáv Adolf svéd király sógorává vált, mert ez a brandenburgi választófejedelem másik testvérét bírta nőül.[6]

A Ferdinándtól illetve leányaitól kapott kosár dacára egyelőre, legalább színleg és külsőleg továbbra is szívélyes maradt a viszony Ferdinánd és Bethlen között. Előbbi ugyanis, hogy a visszautasítás keserűségét némileg ellensúlyozza, a „Serenissimus (Fenség)” címet adományozta Bethlennek, aki viszont 1626 január 8-án kelt levelében[7] szerencsét kívánt Ferdinándnak fia megkoronáztatásához. Azonban a színlelt jóindulatnak és barátságnak e külső formaságai egyik félt sem voltak képesek megtéveszteni, mert közben mindketten hozzáláttak a jövendő háború előkészítéséhez.[8]

1623. évi sikerei után Ferdinánd Németország északi részében is megkezdte az ellenreformáció munkáját, mire Észak-Németország protestáns fejedelmei, Franciaország és Anglia által támogatva, megújították szövetségüket és egyúttal IV. Keresztély dán király, valamint Gusztáv Adolf svéd király támogatását is sikerült megnyerniök. Ennek a két férfiúnak a megnyerése azonban legalább egyelőre több bajt, mint előnyt jelentett, mert a két északi király ama két dudáshoz volt hasonló, akik sehogy sem fértek meg egy csárdában. A két ország már az 1563-tól 1570-ig tartott északi hétéves háborúban elkeseredett ellenség gyanánt állott egymással szemben s bár a stettini béke véget vetett a vérontásnak, de a harag és gyűlölet továbbra is fennmaradt a két ország, sőt még jövendő uralkodóik között is.[9] A harmincéves háború idején trónon ülő uralkodók között fennálló antagonizmust Szekfű, id. m. 241. old. következőképpen ecseteli: „A támadást a birodalmi rendek félénksége és békehajlama miatt kívülről kellett bevinni a német birodalom területére. Ezért dolgozik angol és francia diplomácia megfeszített erővel Kopenhágában és Stockholmban, ahol mindkét udvarban erő, szándék és hatalom egyként megvan, a német protestánsok élére állni. A dán király, IV. Christian, hatalmas termetű, bátor germán, óriási tetterővel, mindenhez ért, hadvezetéshez, pénzügyhöz, gazdasághoz, hajóépítéshez, expedíciót vezet a Jeges tengerbe, Kola félszigetig, otthon abszolút fejedelem, aki Svédország és a német birodalom rovására akar terjeszkedni. Már a cseh fölkelés óta szeretné átvenni a protestáns vezető szerepét, de Gusztáv Adolf, a svéd király hátában van és versenytársa az északnémet dolgokban, aki versenyt nyomja el vele együtt a német Hanza végső életnyilvánulásait, s aki hozzá hasonlóan gyarapodni akar a német egyházi birtokokból. Ők nem férnek el egymás mellett, mint a Habsburgok elleni támadás vezetői, s mikor 1624-ben az angol ágensek ráveszik Christiánt a támadásra, bár rendjei a háború ellen vannak, a nagy svéd kancellár, Oxenstjerna megjegyzi: „Hogy ez nekünk mennyire káros, ezt könnyen fel lehet fogni.” A harmincéves háború dán periódusában „Észak oroszlánja”, a svéd király, nem tehetett egyebet, mint hogy sértődötten távoltartsa magát s legalább Lengyelország rovására keressen gyarapodást országának.”[10]

Párhuzamosan a Ferdinánddal folytatott tárgyalásokkal Bethlen az ellentáborral is állandó összeköttetésben maradt. Első sorban a Porta jóindulatát és támogatását igyekezett újból megnyerni, ami Harlay de Cesy francia, Roe Tamás angol, Giustinian Zorzi velencei és Haga Kornél hollandi követ segítségével elég könnyen is ment, úgy hogy IV. Murad szultán 1625. szeptember elején Juszuf agától levelet küldött Bethlennek, amelyben megengedte neki, hogy szövetséget köthet Franciaországgal, Angliával, Hollandiával és Velencével.[11]

Ez engedély és biztatás kézhezvétele után a fejedelem mindjárt hozzálátott a további lépések megtételéhez. Quadt Mátyás német kapitánnyal, aki az 1624-ben elhalt Jägerndorfi őrgróffal került Magyarországba, s akit Bethlen igen ügyes diplomatának tartott, végigjáratta az összes Habsburg-ellenes fejedelmek udvarait, hogy ekként a maga bekapcsolódását is előkészítse a Ferdinánd ellen létrejövendő újabb protestáns szövetségbe. Quadt előadása szerint Bethlen feltételei, amelyek mellett a Habsburg-ellenes európai szövetségbe belépni kívánt, a következők voltak: ő kész 40.000 fegyveressel a közös ellenséget megtámadni és háborgatni, ha a szövetségesek megfelelő erőket Szilézián át a magyar határra küldenek, hogy azok ott Bethlen seregével egyesüljenek; ő a maga nagyszámú seregének eltartására havonként 40.000 tallért kíván. Azonkívül kötelezi magát, hogy nem békül meg az ellenséggel a szövetségesek tudta nélkül, de viszont ők se kössenek békét vagy fegyverszünetet anélkül, hogy őt abba bele ne foglalnák. A szövetségesek azonban mindannyian sokkallották Bethlen követelését s így az 1625 december havában Hágában létrejött angol–dán–holland szövetségből Bethlen kimaradt, de értésére adták neki, hogy ha ő a kérdéses támadást mégis végrehajtja, akkor meg fogja kapni a kívánt havi 40.000 tallért.[12] Ezt kiegészítőleg IV. Keresztély dán király 1626 január 30-án kelt levelében arról értesítette Bethlent, hogy a szövetségesek készek feltételeit elfogadni és hogy Mansfeld 12.000 ember élén a vele való egyesülés céljából Sziléziába fog vonulni.

Mialatt Bethlen ekként mindjobban beleélte magát a Ferdinánd ellen megindítandó újabb támadásba, lakodalma alkalmával sógorának, Gusztáv Adolf svéd királynak követe arra akarta rábírni, hogy a Ferdinánd megtámadásának gondolatával felhagyva, vele együtt Lengyelország ellen forduljon.[13]

„Gusztáv Adolfnak Bethlen segítsége – írja Gindely Bethlen Gábor 161. old. – rendkívül megkönnyítette volna Lengyelország leverését, de bármi szívesen egyesítette volna a fejedelem is a maga hadait a svédekével, ezúttal nem tehette, ha élete egyik főcéljáról, a császár hatalmának megtöréséről le nem akart mondani. A válasz, melyet a svéd követnek adott tagadó volt tehát.” Ezzel szemben viszont ő akarta Gusztáv Adolfot arra rábírni, hogy Pomerániában partra szállva, az Odera mentén Sziléziába vonuljon az erdélyi sereggel leendő egyesülés és a Ferdinánd elleni támadás végrehajtása céljából. De erre meg a svéd király nem volt kapható. 1626 július 24-én Gusztáv Adolf újból felszólította Bethlent, ejtse el legalább egyelőre minden más tervét s vele együtt kezdje meg a Visztula mentén a támadást, de amikor Bethlen ezt az újabb felhívást kézhez vette, ő már akkor megindult a császár elleni támadó hadjáratra s így a két sógor együttműködéséből semmi se lett, mert Bethlen véglegesen IV. Keresztély dán királynak kötötte le magát.

Utóbbin kívül egyik leghatalmasabb pártfogója volt Bethlennek az 1624 óta Franciaország politikáját irányító Richelieu bíbornok, ellenben I. Jakab angol király ellene volt a Bethlennel való mindennemű szövetkezésnek. I. Jakabnak 1625 március 27-én bekövetkezett halála után utóda, I. Károly, már hajlandó volt Bethlennel szövetségre lépni, de mire rá került volna a sor, már az idejét múlta.

A dán király, hogy igéretét beváltsa, meghagyta a szolgálatában álló János Ernő weimari hercegnek, szólítsa fel a Hágában tartózkodó Pfalzi Frigyest, hogy ez mindent kövessen el, miszerint Anglia és Németalföld vállalják 15.000 főnyi had felfogadásának költségeit és fizessék meg a kívánt 40.000 talléros havi segélyt. Frigyes ezt a felhívást továbbította sógorához, Károly angol királyhoz, de ettől egyelőre üres biztatásnál egyebet nem kapott.[14]

Mialatt ezek a hosszadalmas, de pozitív eredményt csak nehezen produkáló tárgyalások és tanácskozások folytak, Észak-Németországnak utóbb a hágai szövetségben egyesült fejedelmei – Franciaország és Anglia által támogatva – 1625 őszéig IV. Keresztély dán király főparancsnoksága alatt több mint 40.000 főnyi sereget állítottak fel, aki aztán a 16.000 ember fölött rendelkező Mansfeldet és a Braunschweigi herceget is magához vonta. Ebből az 56.000 főt számláló seregből a dán király 40.000 embert a Bremen mellett előkészített erődített táborba helyezett el, a többit pedig helyőrségekbe osztotta széjjel.

[1] Jászay Pál, Értekezés a gyarmati békekötésről, Tudománytár, 1837. évf. II, 3. – Magát a szerződést Gévay Antal adta ki magyar, latin és török nyelven. – Hammer-Purgstall, id. m. III, 29.

[2] Katona, id. m. XXXI, 108. – Pray, Hist. regn. Hung., II, 317. – Corpus Juris Hung., I, 730. – Khevenhiller, id. m. X, 700. – Caraffa Károly (szentszéki követ Bécsben), Commentaria de Germania sacra restaurata, 242.

[3] Lásd a 185. oldalon.

[4] Lásd a 349. oldalon.

[5] Kemény János a leánykérő követség egyik tagjának feljegyzése szerint ennek a követségnek az volt az utasítása, hogy „elsőben a római császárhoz menjenek és meglátván kisebb leányát, neki feleségül, ha látják módját szerezzék és kérjék… Ez sem vala igen szép; de az nénje rútabb: azt a fejedelem nem akarta, emezt annak előtte nem adák.“ (Kemény Önéletírása, 67.)

[6] Kemény János Önéletírása, Rumy Károlynál, Monum. Hung. II, 63, Katonánál, id. m. I, 87. – Pray–Miller, Principat. Gabr. Bethlen, II, 3.

[7] A levél a budapesti egyetemi könyvtárban.

[8] A 30 éves háború ezen, dán-németalföldi háború néven ismert szakaszának rövid összefoglaló leírását lásd „Az Egyetemes Hadtörténelem Vázlata című munkám I. köt. 218–219. oldalán.

[9] Schäfer Dietrich, Geschichte von Dänemark, V. köt.

[10] Moritz Ritter, Deutsche Geschichte im Zeitalter der Gegenreformation und des 30 jährigen Krieges, 1555–1648, III, 273. – Opel, id. m. I, 1621–1623.

[11] Óváry, id. m. 576, 590–594.

[12] Szilágyi, Adalékok stb. 82. – Opel Julius Otto, Der niedersächsisch–dänische Krieg, II, 338–346. – The Negociations of Sir Thomas Roe, 493, 503.

[13] Szilágyi Sándor, Bethlen Gábor és a svéd diplomaczia.

[14] Pfalzi Frigyes 1626 márc. 24-én kelt levele Rumdorfhoz. – Gindely–Ancsády, id. m. 161.