XV/6. számú melléklet.

A nikolsburgi békét a két szerződő fél nem a legjobb szándék által vezéreltetve, benső meggyőződésből, hanem a viszonyok kényszerű hatása alatt kötötte meg s így nem csoda, ha annak feltételeit és határozmányait egyik fél sem teljesítette szívesen. Ferdinándnak nem volt inyére, hogy veszedelmes ellenfelének oly messzemenő kedvezéseket, jogokat és kiváltságokat kellett biztosítania, s így nem is nagyon sietett a békeokmányból reá háramló kötelezettségek teljesítésével, Bethlen szívén pedig gyógyíthatatlan sebet ejtett, hogy neki Nyugat-Magyarország jelentékeny részéről és a királyi címről le kellett mondania. Hogy emiatt milyen indulatok dúltak a fejedelem belsejében, az legjobban kitűnik alábbi szavaiból, amelyeket alig öt héttel a nikolsburgi béke aláírása után az egyik császári békebiztos, Czobor Imre jelenlétében ebédnél elgondolkodva, a jelenlevők nagy ámulatára nyiltan és tartózkodás nélkül hangoztatott: „Bizony nagy dolog az, hogy amikor a trakta elvégződött, utolsó órában is megcsúfolt az érsek (Pázmány Péter); azt mondta, elmehetsz Bethlen királyságoddal, itt hagyád az titulust, – elhigyje minden ember (tette hozzá a fejedelem emelt hangon), hogy bizony inkább akarom, hogy az testemet koporsóban tegyék, hogy sem mint gyalázatosan letegyem a titulust. Elhigyjék bizony, az kezemet Magyarországon tartom és az szemem bizony az bécsi kapura néz.” S amikor a szintén jelenlevő jägerndorfi őrgróf helyeslőleg intett s néhány biztató szót is hallatott, Bethlen ekképpen folytatta: „Bemegyek Erdélybe, ott egy kevés ideig megnyugszom és helyén hagyom az országot, az egész székelységet és egyéb renden levő vitézlő népet megmustrálom, és ismég kijövök.”[1]

Ehhez Szekfű, id. m. 210. old. a következő megjegyzést fűzi: „Bethlen tehát megállapíthatólag nem szándékozott a nikolsburgi szerződést megtartani… De ebből még távolról sem következett, mintha ő csakugyan azonnal hajlandó lett volna, székely csapatait megmustrálva, újrakezdeni a támadást. Ugyanazon viszonyok között, ugyanoly segélyforrásokkal az új támadásnak alig lehetett volna jobb reménysége, mint az elsőnek. És Bethlen különben is elszokott már attól, hogy politikai céljait egyetlenegy úton próbálja megközelíteni. Mióta 1620 legelején egy hét leforgása alatt lényegükben eltérő szerződést kötött a cseh királlyal és Ferdinánd császárral, azóta mindenkor párhuzamos akciókat találunk nála, melyeket bizonyos pontig egyforma akarattal, egyforma őszinteséggel melenget, abból indulva ki, hogy előre nem lehet tudni, melyik akció az értékes és melyik vezet csak zsákutcába… A nikolsburgi békekötés után célja lévén, annak „gyalázatos feltételeit” megváltoztatni, azaz a királyi címet és Magyarországnak több vármegyéjét újra megszerezni, ezt a célt tárgyalásokkal és nyilt hadjárattal egyképpen próbálta elérni.”

Mielőtt azonban Bethlen ezirányú tevékenységével foglalkoznánk, előbb a soproni országgyűlésről kell röviden megemlékeznünk, melyet Ferdinánd 1622 május 24-én nyitott meg. Ezen mindenekelőtt Thurzó Szaniszlót választották meg nádorrá s ezután a rendek jobb pénz verése iránti kérelmének elintézése után a hadügy megvitatása került szőnyegre. E tekintetben az országgyűlés azt kívánta, hogy a végvárak kapitányai a magyar tanács utasításai szerint járjanak el s ehhez képest a győri és komáromi várak német főkapitányainak elmozdítását és magyar tisztekkel való pótlását s végül a német katonaságnak Varasdból, Pozsonyból, Sopronból, Kőszegből, Óvárból és Kesző várából való eltávolítását kérte. A tárgyalások azzal végződtek, hogy a XXIII. törvénycikk szerint az említett két vár főkapitánya, „a béke kedvéért” továbbra is idegen maradhat, csakhogy az ország törvényeinek lesznek alávetve, az alkapitányok ellenben született magyarok legyenek, akik, mint általában a végek kapitányai, a magyar tanácstól kapott utasítás szerint járjanak el. A német katonaság eltávolítása tekintetében a király a sérelmek tárgyában küldött második leiratában kijelentette, hogy a rendek által megnevezett várakból az idegen katonaságot kivezeti, csak Pozsony várában akar hagyni 100 német katonát a korona őrzésére. Ezzel július 7-én a sérelmek el voltak intézve.

Nagyobb vita támadt a Bethlen által adományozott birtokok visszaszolgáltatása körül, mire nézve a király és a rendek többsége úgy határozott, hogy azok jogos tulajdonosaiknak, vagyis a katholikus papoknak, kiktől Bethlen elvette őket, augusztus 24-ig visszaadandók s hogy a Bethlen-féle adományosok kártalanításáról nem ez az országgyűlés, amint azt a nikolsburgi békeokmány követelte, hanem csak a következő országgyűlés fog határozni. „Ez nem kevesebbet jelentett, – írja Szekfű, id. m. 226. old. – mint hogy Bethlen hívei kénytelenek a nekik adott jószágokat kiszolgáltatni, anélkül, hogy tényleg kárpótlást kapnának értük, a kárpótlással most már, „birtokon kívül kell várniok, ki tudja meddig?”[2]

Ezek után az adózásra került a sor. A király 6 forintot kért a rendektől de az országgyűlés csak 3 forintot szavazott meg két évre s azonkívül a végek ellátására gabonát ajánlott fel segélyül. Eleonora királynénak, akit Ferdinánd az év elején vett el s akit július 26-án koronáztak meg, tiszteletdíjul portánként egy magyar forintot, végül a korona őrzésére másfél forintot szavaztak meg a rendek s ezzel az országgyűlés augusztus 6-án befejezte munkásságát.[3]

Bethlennek fentebb közölt nyilatkozatai semmi kétséget sem hagytak fenn az iránt, hogy közte és Ferdinánd között a háború újabb kitörése csakis idő kérdése s ezt az időt a fejedelem, mint már fentebb említettük, a legalaposabban igyekezett a jövendő hadjárat mind diplomáciai, mind katonai előkészítésére felhasználni.

Hogy az ország hangulatáról tiszta képet nyerjen, 1623 február havára Kassára gyűlésre hívta a neki átengedett hét megye rendjeit, amelyen szónoki hévvel sorolta elő „rettenetes meggyaláztatásait.” De a rendek némán hallgatták Bethlen elkeseredett kifakadásait, nem ajánlották meg a fegyveres fölkelést, hanem inkább azt ajánlották neki, hogy a békesség kedvéért tűrjön el mindent. A rendeknek ez a nem várt magatartása nagyon elkeserítette a fejedelmet,[4] aki ezek után inkább külső segítség után nézett. Mindenekelőtt a portával akart tisztába jönni. Erre nézve Angyal, id. m. 347. old. a következőket mondja: „Az 1621-iki hadjárat végén küldött tatár segítség is azt bizonyította, hogy a porta szívesen látja Bethlen harcát Ferdinánd ellen. Természetes, hogy a váratlan gyorsasággal megkötött béke rossz hatással volt a törökre. Úgy látszik, hogy Ozmán szultán szerette volna, ha Bethlen mindaddig foglalkoztatja Ferdinándot, amíg ő birodalma egész erejével meg nem támadhatja. A portán azt a hírt költötték, hogy Bethlen a „török császár ellen békéllett meg római császárral.” Ezért a fejedelem szükségét érezte annak, hogy mentse magát s hogy egyúttal tájékozódjék a porta további szándékairól. E célból küldötte Toldalaghy Mihályt 1622 áprilisban Konstantinápolyba. A török viszonyokat jól ismerő követ nevezetes dolgoknak volt tanuja a török fővárosban. Ozmán szultán a lengyel háborúban azt tapasztalta, hogy a janicsárság többé nem alkalmas eszköz egy harcra és hódításra vágyó uralkodó kezében. Amióta a janicsárok megnősültek, nem szívesen kockáztatták életüket, haza vágyódtak s a szultánnak több oka volt félni tőlük, mint ellenségeinek. Ozmán panaszkodott, hogy alattvalója lett saját rabszolgáinak, akikre nagy kincseket költött. Elhatározta, hogy új katonaságot szerez Ázsiában s ezzel megtöri megbízhatatlan seregének hatalmát. Nem hajthatta végre tervét. A „szolgáló rend” fellázadt, Ozmán elvesztette trónját s életét, s utódja a gyöngeelméjű, bárgyú, börtönből napvilágra hozott Musztafa lett. A lázongások nem csillapodtak. Daud pasának, Ozmán gyilkosának is menekülnie kellett, Daud utódja az épp akkor Kairóból érkezett Mere Husszain lett. E szenvedélyes és elszánt ember egyelőre rendet csinált. Roe Tamás, az angol követ, a zavarok szemléletéből azt következteté, hogy a török birodalom „egész teste beteg.” Toldalaghy nem volt oly tanult ember, mint I. Jakab követe, nem elmélkedett az események okairól s valószínű következményeiről. Alighanem úgy gondolkodott, hogy a török igen erős ember s felépülve muló bajaiból, még hatalmas csapásokat mérhet a római császárra. Husszain, aki 1622 június 12-én lett fővezérré, igaz jóakarója volt Bethlennek. Oly ajándékokkal küldötte vissza Toldalaghyt urához „a minéműeket János király idejétől fogva Erdélybe nem hoztak.”[5] Toldalaghy még nem érkezett vissza Fogarasba, amidőn Thurn Mátyás gróf és Kapy András főkövet Konstantinápolyba indultak, hova 1622 szeptember 1-én érkeztek meg. Elbeszélték ott, hogy Ferdinánd Spanyolországgal, Lengyelországgal s néhány katholikus német fejedelemmel szövetkezve, a porta ellen készül. Ez a szövetség a következő évben meg fogja támadni Magyarországot, Boszniát s Görögországot és el akarja foglalni Konstantinápolyt. Bethlen kötelességének tartja figyelmeztetni a portát a nagy veszélyre. Meg kell előzni Ferdinándot, mert ha a császár lerázta németországi ellenségeit, akkor „már kirepült a madár s késő lesz betenni a kalitkának ablakát.”[6] Bethlen nagyon sokat használhatna a portának e küzdelemben. A velencei köztársaság Bethlen szövetségét keresi, Hollandia is részt vesz a szövetségben, a lengyel protestánsok pedig megunták királyukat s az erdélyi fejedelmet óhajtják utódjának. Ha a porta táborba gyüjtené görögországi, boszniai és magyarországi katonaságát, könnyű volna megsemmisíteni a katholikus hatalmak uralmát. – A nagyvezér szerette volna tudni, hogy Roe Tamás, a nagy protestáns hatalom követe, miképen vélekedik Bethlen izenetéről. Roe élesen bírálgatta az erdélyi fejedelem terveit. Könnyű volt kimutatnia, hogy az egész terv phantasticus föltevéseken alapul. Azt tanácsolta a nagyvezérnek, hogy tiltsa el Bethlent a támadástól. Roe Tamás I. Jakab utasítása szerint cselekedett,[7] az angol királynak, aki fia számára Mária infánsnő kezét kérte, jól esett Madridban hírül adni, hogy miniszterei megmentették a kereszténység békéjét. De csalódott Roe, midőn azt hitte, hogy megbuktatta Bethlen törekvéseit. A vezérek ismerni akarták az angol politikát, melynek jelentékeny befolyása volt a Pfalzi Frigyes reményeit támogató mozgalmakra. De ők is sejtették, hogy Bethlen és Thurn inkább vágyaikról beszélnek, mint valódi tényekről. Hanem azt is látták, hogy, noha Bethlen egyrészt nagy dolgokról képzeleg s másrészt kápráztatja azoknak szemeit, akikben jó hangulatot akar kelteni, mégis csak gyakorlati célra tör, oly támogatást keresve, mely könnyen megadható s a török politikára nagy haszonnal jár.[8] – A török birodalomban a zavar és bizonytalanság állandónak látszott. A nagyvezérek váltakoztak, 1622 őszén Mere Husszain megbukott, utódja Görcsi Mehemet csak 1623 elejéig maradt hivatalában, ekkor újra elődje váltotta fel, akit nemsokára Ali szorított ki. A forrongó katonaság s az ázsiai lázadás megingatta a trón biztosságát. 1623 augusztusának végén a tizennégy éves IV. Murad lett az ozmánok urává. Minő szerencsétlenség lett volna a török birodalomra, ha Ferdinánd ily viszonyok között támadni merészel. Azért a folytonos változások közt állandó gondolata maradt a török politikának, hogy buzdítania kell Bethlent, hadd foglalkoztassa a római császárt. 1622-ben Bethlen még pihenni akart, de ez év végén s a következőben sűrűn váltották fel egymást Bethlen követei a portán és sürgették a katonai segítséget. 1623 február végén már el volt határozva a portán, hogy Ibrahimot, a vén boszniai pasát küldik szerdárul Bethlen mellé.[9] Ez a jelölés nem tetszett Bethlennek. Nem mintha Ibrahim ellen lett volna kifogása. Hanem nagyobb méltóságú szerdárt kívánt, aki minden körülmények közt számíthat alattvalói engedelmességére… A budai pasa alkalmasabb volna e hivatalra. Toldalaghy Mihály, aki e kérelemmel 1623 június közepén indult a portára, nem boldogult. Ibrahim maradt szerdárnak s melléje rendelték a szilisztriai, egri, kanizsai és temesvári pasákat a budai hadakkal együtt. Pedig a porta jóindulatot akart mutatni Bethlen iránt. Elengedte Erdélynek az évi adót 1621-ről s úgy látszik a következő évekről is, de csak szóval, nem adván írást az elengedésről.[10] S így Bethlen elérte a célt, melyre 1619 óta hiába vágyódott. Ki volt jelölve a szerdár, aki jelentékeny csapatai élén Bethlen akarata szerint igazodott. Ez nagy dolog volt; a fejedelem majdnem biztosra vehette, hogy vállalata nem végződik szerencsétlenül.”

A követküldésekkel egyidejűleg Bethlen mindjárt azt is tudomására hozta a portának, hogy az ő elgondolása szerint hogyan kellene a jövő háborút Ferdinánd ellen viselni, vagyis más szóval mindjárt a jövő hadjárat hadműveleti tervét is előterjesztette jóváhagyás végett. Erre nézve két kiválóan fontos és érdekes irat áll rendelkezésünkre. Az egyik 1623-ban, valószínűleg már az év elején készült, még mielőtt Ibrahim pasának szerdári minőségben való kirendeléséről tudomást szerzett volna, a másikat pedig Toldalaghy vitte magával, amikor 1623 június közepén indult el Konstantinápolyba. Az első, tanulmányszámba menő okmány főbb pontozatai következőleg hangzottak:[11] „Értvén az méltóságos vezérek az némettel való megbékélésemnek okait ezekben vehetik mely nagy okok kényszerítettenek engemet mostan az megbékélésre, mely békélésünk ha hatalmas császárnak nem tetszik, vagyon módja ő hatalmasságának, mint ez világban leghatalmasabb császárnak abban, hogy az némettel hadakozhatik, és Magyarországot is az elébbi fogadásira hozhatjuk, ellenségi ő hatalmasságának hogy ne legyenek abban kell munkálkodnunk, mely meg is lehet, csak az nagyságos vezérek fogadjanak valamit az mi szónkban is, és serkenjenek idején fel az dologhoz, s ha hadakozni akarnak, nem szent Mihály havában kell az hadban menni, hanem mikor a búza fejét hányi, és virágzik, mert 30–40 napig kevés dolgot viszen véghez ember az némettel, aki mindenkor sáncban, lyukban szokta magát ásni, mihelyt látja és veszi eszében, hogy az ellenség ő nálánál erősb. Az hadakat pedig az szerdárok nem jó zsebben rakni, mert a miatt fogyatkozik meg hatalmas császár dolga, és afféle miatt nem vihetni semmi dolgot véghez, az mutafarikák, zaimok, csauszok, fő spaják, kik sok szolgákkal mehetnének az császár hadára, sok jószágot bírnak, azokat fizetésért honhagyják. Ha három-négy ezer janicsárt rendelnek valahová, fele otthon marad… ha otthon az janicsárt nem hagyták volna tavaly, több dolgot láthatott volna hatalmas császár, mert ha sok százezer lovas vagyon is egy hadban, de ha gyalogja nincsen, kevés dolgot vihet véghez ember, szoros helyeken és várak alatt kopiaval, nyíllal az mostani üdőben, mikor az ellenség sáncban ássa magát, keveset árthat nekie. – Hogyha annak okáért hatalmas császár az ellenségnek gonosz szándékát meg akarja gátolni és az két országot Fridericussal együtt maga jóakaróivá akarja csinálni, Magyarországot az németnek bírni nem akarja engedni, magának ő hatalmassága halhatatlan hírt nevet akar szerezni, birodalmát terjeszteni, abban én egyéb módot utat nem látok mint… hogy hatalmas császár vagy maga személye szerént jőne ki és egyenesen Kanizsa felől Grécz alá menne,[12] avagy ha ő hatalmasságának kedve az kijövetelhez nem volna, az fővezér mentől nagyobb erővel lehetne úgy jőne ki és menne Grécz alá az derék haddal, ezt szállaná meg, melyet Isten akaratjából 40 napra remélem megvehetne, s előbb is annál, mert egy hegyen vagyon, de nem nagy hegyen s nem nagy erősség, mely várost, várat ha megvennének, az egy helyből Stiriát, Carintiát, Carniolát, Horvát és Tótországokat elbírhatnák. Onnét Olaszországra által valamikor hatalmas császár akarna menni, úgy mehetne szárazon amint akarna, és Olaszországnak nagyobb részét kit az spanyol király bír, megvehetné, az tengeren való gályákkal az kopitan (kapudán) pasa az császáriakkal megegyezhetne, rettenetes erő lenne, mikor mind az tengeren és szárazon való hada hatalmas császárnak egymáshoz közel lenne, ez világ elrémülve és hódoltan hódolnának az nagy gazdag olasz fejedelmek és országok, soha ez ideig egy császárnak is abban módja nem volt, hogy Olaszországhoz szárazon férhettek volna, melyet igen kévántanak, és mesterkedtenek benne, de az bécsi király volt akadálya mindenkor, a miatt nem lehetett, mert az mindenkor hadat támasztott Magyarországban, Német, Olasz, Spanyol, Csehországokból mindenkor alá hozták az hadakat és Magyarországban adtanak valami harczot az császároknak, csak azért, hogy az ő országok békével maradhasson, kevest gondoltak azzal, ha Magyarország vesztett is. De az Grécz megszállásában mód nélkül nem jó megindulni, hanem igen nagy okosság jó készület kívántatnék ahhoz, úgy, hogy ha az német megsegíthetné is, annyi had lenne, hogy megvíhatna bátorsággal az segítséggel, de hogy meg ne segíthetnék sehonnét, Magyarország hatalmas császár mellett lenne, Bécsből se jőhetne senki ki, se bele nem mehetne. Olaszországból, Spanyolországból se jöhetne semmi had császár hadára, Csehországot is Fridericus foglalná el hogy azokból az országokból se lehetne ellenségünk, hogy mindezeket végben vihetnék az nagyságos vezérek, ebben csak ilyen módot kellene követni az én vékony tetszésem szerént. Tudniillik három részre kellene az hadat osztani, együtt nem jó soha annyi sokaságnak lenni, mert maga megemészti magát, nem találván se magának, se lovának elegendő eleséget; szinte úgy járnának, mint Moldvában tavaly, hanem hatalmas császár avagy fővezér az derék haddal menne Grécz alá; más haddal úgy mint 20 ezer lovas törökkel, tíz ezer tatárral és öt ezer gyaloggal, az nagyságos budai vezér lenne együtt én velem Bécs alatt. Az nagyságos Mehemet pasa mellé rendelnének 20 ezer tatárt, 8 ezer törököt és 6 ezer magyar lovast, azzal az haddal menne fel az Duna mellett Bécsen felől Passaviában, 24 német mélyföld Bécstől 4 napi járó föld, ott az Dunában egy nagy folyó víz megyen, Ennsnek híják,[13] és ha ott leszen az tábor, sem Hispaniából, sem Olaszországból, sem Bavária felől Németországból semmi had sem az derék táborra, sem mi reánk Bécshez nem jöhet, az Duna éppen miénk leszen, az csaták jöhetnek s mehetnek Mehemet passa táborából, rabolhatnak, csak az Isten mondhatja meddig, rettenetes gazdag országok, tartományok, háromszáz ezer had is megrakodhatik mind rabbal és arannyal ezüsttel, azokat az országokat oly könnyű hódoltatni mintha Bolgárországban járna az ember, mert felette igen félénk nép lakja. – Bécs alatt ha mi az nagyságos vezérrel leszünk, nem kell álgyúkat lőtetnünk, azzal semmit Bécsnek nem ártanánk, hanem csak táborban kell szállanunk az város előtt az Duna parton be kell rekeszteni őket, hogy se szárazon, se vizen be ne mehessenek, semmi élést be ne vihessenek, ha három hónapokig berekesztve lennének, magok megadják magokat. – Fridericusnak izenni, írni kell hatalmas császár nevével, és bíztatni kell bizonyoson, hogy semmit ne féljen, mert hatalmas császár is derekas hadakkal kijő, és őt megsegíti, de ő is oly készen legyen, hogy akkor maga személye szerént hadaival meginduljon és egyenesen Prágához jőjjön, vegye vissza ő is országokat. Annak annyi haszna leszen, ha Fridericus alá jő Prágához, hogy azok az országok meg sem mernek mozdulni ellenünk, hadat nem adnak Ferdinánd mellé, és így onnét is semmi tartásunk nem lehet, hanem szép békével ott járhatunk valahol akarunk, azokból az országokból éléssel bőségesen segíthetik az tábort. – Az tatár hánnak parancsolni kell hatalmas császár nevével hogy Galga szultánt valami 50 ezer tatárral küldje ki az Neszter mellé, legyen jó vigyázásban, és ha az lengyel avagy kozák vagy Moldovára, vagy Akkirmanra, vagy Magyarországra menne haddal, azontól az tatár is menjen le Lengyelországban, és egészen raboljon rettenetesen. Az lengyelországi uraknak és királynak hatalmas császár nevével írjanak kemény szókkal való levelet, tartsa az békességhez magát, Magyarországra hadat ne bocsásson, fogadni se engedjen senkinek hadat, ha hadat akarnak fogadni is német számára, hanem üljenek veszteg, senki őket nem bántja, hatalmas császár részéről is az békesség megtartatik, de ha Magyarországra hadat bocsátanak avagy hadat engednek német számára fogadni, bizonyosan elhigyjék, hogy tűzzel fegyverrel hatalmas császár hada is rajtok lesznek. – Az magyaroknak és én reám is minemű levelet kell hatalmas császár nevével iratni annak párját leiratom és az nagyságos vezéreknek beküldöm, ha tetszik irassanak olyan leveleket aztán akkor, mert anélkül semmi dolgot én véghez nem vihetnék, azt tudnák, hogy csak én akaratom és hadban való menés, de azokat az leveleket csak akkor kellene ide küldeni, mikor az császár tábora az mohácsi mezején lenne, hogy senki eddig semmi szándékunkat bizonyosan meg ne tudhatná. – Az császár táboránál harmincz nappal is előbb kellene minekünk az nagyságos budai vezérrel és Mehmet pasa atyánkfiával megindulnunk, azért hogy az német sohult tábort ne gyüjthetne, mihelt valahol gyülekezéseket hallanánk, azontól török, tatár, magyar hadat küldenénk reájok, és eloszlatnánk, ha mi igen hirtelen indulhatnánk, titokban lehetne készületünk, lassan-lassan igen titkon készülnénk, az hadaknak parancsolnának, hogy mikor az búza fejét háni, akkor minden hadak az pesti mezőben lennének. Az tatárokat Cantamer mirzával 30 ezer tatárral az Duna mellett csak akkorra hoznák fel, hogy azokat mindjárt egynehány ezer magyarral előljáróban indítanánk Bécs felé; ha ez így meglehet, higyje ő nagyságok, hogy Isten akaratjából minden dolgok jól lesznek, és véghez visszük mindeneket Isten segítségével. – Ha az némettel hadakozni akarunk, gyermeki módon nem jó hozzá nyúlni, és hogy csak egy két esztendeig hadakozzunk velek, hanem derék haddal kell ahoz kezdeni, mert ők atyafiasok, egymást megsegítik, pénzek hamar el nem fogy, pénzért újabb újabb hadat minden esztendőben találnak, pénze Ferdinándnak nincsen, ő is csak olyan szegény mint én magam, de az spániai király, pápa segíti pénzzel, ha derék haddal hatalmas császár ehez nem fog, csak végbeli haddal, és egynehány szanczágsággal, valahány ezer tatárral, derék dolgot véghez nem vihetünk, hanem nekem úgy tetszenék hogy az dologhoz fognánk és ha Isten akaratjából Gréczet megvehetjük, kit bizonyosan tudok, hogy meg lehet, bátor megbékéljék azután hatalmas császár, úgy hogy Magyarországnak Ferdinánd békét hagyjon, Csehországnak azoknak legyen külön fejedelmek, hatalmas császárnak esztendőnként küldjenek tisztességes ajándékot mind a két királyság külön, meglehet oszton az békesség valóban, és hatalmas császár országi békével nyughatnak innét az országok felől, és valamikor hatalmas császár Olaszországra haddal akarna menni, mindenkor kapuja nyitva lenne, Gréczországból szárazon tíz nap haddal Olaszországban mehetne által. – De kívántatnék, hogy Magyarországnak, Ausztriának, Csehországnak, Morvának, Slesiának külön-külön erős hitlevelet athnamét iratna hatalmas császár arról, hogy ha ezek az országok ő hatalmassága és hada ellen fegyvert nem fognak, hanem ahhoz az igéretekhez tartják magokat, amelyekkel követeket a fényes portára beküldték vala, tehát hatalmas császár is ezekkel az országokkal szép békeséget frigyet tart mindéltig; valameddig ők hatalmas császár ellen nem támadnak, hatalmas császár is őket mindaddig minden szabadságokban, törvényekben, vallásokban megtartja, oltalmazza mindenek ellen, sem titkon, sem nyilván sem haddal, sem egy, sem másképpen őket soha nem háborgatja, határokat, várakat, erőségeket el nem foglalja, hanem azon állapotban hagyja, tartja őket fejenként, amely állapotban mostan vagynak. Ezekről szép athnámékat kellene készíteni, arannyal írni, lenne készen az nagyságos budai vezérnél, és mikor kévántatnék, adhatnánk elő, mutathatnánk meg az országok főnépének, és végezhessen ő nagysága az vezér hatalmas császár nevével mindent az országokkal, arról való teljes hatalommal való levelet hozasson hatalmas császártól, kiben meg legyen írva, hogy ő nagyságok hatalmas császár teljes hatalmat adott arra, hogy minden királyokkal, fejedelmekkel, országokkal hatalmas császár és az országok javára való dolgot végezhessen, valakivel mit végez, hatalmas császár is azokat a végzéseket maga athnáméjával megerősíti; ilyen levél igen kévántatik az vezér ő nagysága kezében. Ha látják az országok, hogy hatalmas császár őket fegyverrel nem akarja háborgatni, elhitethetjük vélek, hogy mint Erdéllyel frigyet, békességet akar tartani, az országok is úgy nem fognak fegyvert Ferdinánd mellett, hanem mind mellénk állanak, és ha Isten adja fegyver nélkül hajthatjuk magunkhoz az országokat, de ha ezeket el nem hitetnük az országokkal, bizony nem kevés búsulásunk következnék miattok, mert ezek az országok akármely könnyen 40 ezer hadat állíthatnának elő magyar nélkül, kinek ha csak felét állítják elő is, és mellénk adják segítségül, akár Hispaniában menjünk osztán annyi haddal. – Kévántatik az is, hogy az nagyságos vezér mellett királyoknak, fejedelmeknek, herczegeknek és uraknak való ajándékok találtassanak nemcsak kaftánok, hatalmas császár méltóságáért 20–30 ezer forint érő ajándéknak elosztásával nem kell gondolni, 30 ezer forint érő ajándék helyében 30 százezer frt érő hasznot szerzünk hatalmas császárnak. Ha hatalmas császár maga avagy fővezére kijő, kívántatik, hogy legkevesebb húszezer jancsár és egyébféle gyalog és húszezer jó puskás mellette legyen. Öreg faltörő álgyú, az kinek golyóbisa 16 okát vagy huszat vessen, legyen 30 álgyú olyan. Harmincz álgyú ismét aki tíz okát vessen. Harmincz falkoni ismét aki hat okát vessen. Ha sokszáz ezer ember lenne császárral is, de ennél több lövőszerszám nem szükség, hanem valami mozsár álgyút vagy tizet, kiből tüzes szerszámokat hányhassanak ki, amikor szükség. Az apró taracknak semmi haszna mezőben is, vár alatt pedig semmire nem jó. Ahoz a 90 lövő szerszámhoz legyen öt öt száz golyóbis mindenikhez, és öt öt száz lövés por, megérik vele. – Az nagyságos budai vezér mellett is legkevesebb két ezer jancsár és másféle gyalog három vagy négyezer kévántatik, lövő szerszám hat öreg álgyú 16 okás, hat álgyú 10 okás, 10 falkoni 6 okás, por, golyóbis azokhoz is annyi, mint a többihez.” Ezek után Bethlen a jägerndorfi őrgrófról zeng dícséreteket, majd aztán így folytatja: „Ha hadakozni kelletik derekason, nekem pénzem nincsen, valami volt, Isten tudja mind hadra költöttem, hanem kévánom, hogy az méltóságos vezér Mehemet passa atyámfia által fővezértől hatalmas császár tárházából énnekem százezer aranyat kölcsön kéressen, én levelet adok, hogy esztendőre császár tárházában ismét be adom, mert különben a hadnak nem fizethetek, mostan hertelen pénznek szerét nem tehetem… Ez a mi vékony értelmünk szerént való tételünk az német ellen való hadakozás állapotja felől, mely ha ő nagyságának tetszik, azt követhetik, ha pedig nem tetszik, könnyű elhagyni, és engemet meg ne ítéljenek belőle, ha mi nem fog tetszeni ő nagyságoknak, mert én írtam csak az én értelmemet igen hirtelen, beteges is vagyok, nem gondolkodhatom úgy az állapotokról amint kévántatnék, kévánom hogy az Isten minden jóra vezérelje hatalmas császár szívét, elméjét, tanácsát, adjon az Isten jó szerencsét ő hatalmasságának győzedelmet minden ellenség ellen. – Amen.”

A Marosujváron 1623 június 15-én kelt, Toldalaghynak szóló utasítás főbb pontozatai pedig következőleg hangzottak: „Instructio pro Egregio Michaele Tholdalagi.” Az első 6 pont az átadandó ajándékokról és a Toldalaghy által szem előtt tartandó magaviseletről szól. A 7–11. pontokban Bethlen bő okadatolással a budai pasát kér Ibrahim helyett melléje szerdárul kinevezni. A 12. pont ekképpen hangzik: „Az hadakat pedig mint és mennyit, kiket, micsoda hadakat kívántatik őnagyságának erre az indulatra rendelni, nem volna szükség nekünk erről semmi emlékezetet tennünk, mert ő nagysága bölcs, eszes fejedelem ember, ért, tud minden dolgokat, mindazáltal mi is ő nagyságának az mi tetszésünket ebből is megjelentjük, mivel imár alkalmasint ismérjük az németet, három esztendeig mostan egy végben télen, nyáron, őszön, tavaszon eleget hadakoztunk vélle. Azt mondjuk azért ahoz, hogy ha ő nagysága azt akarja és kévánja, hogy szégyent ne valljunk, veszedelmes kárt hatalmas császárnak ne hozzunk fejünk veszedelmével, ő nagysága jó hadakat rendeljen, kopjás hadat az budai nagy vezér mellé 12 ezeret, tatárt tíz ezeret, jó puskás fizetett gyalogot legkevesbet nyolcz ezeret. A boszniai basát ő nagysága rendelje Battyáni mellé öt ezer kopjással, öt ezer tatárral, két ezer gyaloggal. Ez nem nagy had, és semmiben telik hatalmas császárnak s oly nagy dolgokat vihetünk véghez Isten akaratjával véllek, mivel nekünk is leszen 24 ezer fizetett emberünk, mely dolgokat száz ezer haddal sem vittek ezelőtt való vezérek végben, mikoron személyek szerént künn voltanak is. Ő nagysága meggondolhatja azt, hogy erős haddal, néppel leszen dolgunk, ha gyermeki készülettel indulunk, gyermeki módon járunk, egyebet gyalázatnál nem látunk. 13. Parancsoljon ő nagysága az budai nagyságos vezérnek, induljon úgy ehez a dologhoz a mint illik, és a mi eszközök szükségesek az hadhoz, lövő szerszám, por, golyóbis, ón, kanócz; s egyéb eszközök, mindenekre viseljen gondot, fogyatkozás az szükségnek idején ne legyen semmiből. 14. Az tatár hánnak ő nagysága parancsoljon, bocsásson valamint 30 ezer tatárt az Neszter fehérvári pusztára, kikkel küldjön oly jó vigyázó gondviselő szerdárt, aki az lengyelekre vigyázzon s mi velünk egy értelemben legyen; és ha mi ellenünk az lengyel hadat indítana, az a tatár mindjárt indulhasson Podoliára és rabolja az országot, de nem igen kell attól tartani, hogy ellenünk hadat indítson az lengyel, ha tatárt éreznek az Neszter mellett valahol közel, megrémülnek, és ők is az tatárokra vigyáznak, elfelejtik más emberért való hadakozást. 15. Hatalmas császár nevével irasson ő nagysága az lengyel királynak és az országnak is külön, melyben írják meg, hogy az Ferdinánd király meg nem tartván mi velünk való végezéseit, sem Fridericusnak meg nem akarta országát adni, mivel pedig hatalmas császárnak Fridericussal is frigye vagyon, ő hatalmasságát megtalálta, könyörgött azon, hogy segítséggel legyen neki, ő hatalmasságának kapuja minden hozzá folyamódnak nyitva lévén, nem vonhatta meg Fridericustól is jó akaratját, segítséget rendelt melléje és nekünk is parancsolt hogy hadainkkal meginduljunk. Ezt a dolgot azért adja ő hatalmassága értésére királynak hogy értse az ő hatalmassága hadainak indulásinak bizonyos okait, és ne magyarázzák egyéb ellen való indulatnak, mert ő hatalmassága véllek való frigyét az kötések szerént kész megtartani de úgy hogy ő hatalmassága hadai ellen hadokat se király, se senki az lengyelek közül Ferdinánd mellé ne bocsássa, mert úgy az frigy felbomol… 16. Ilyen móddat tetszenék nekünk és kévánnók mi, hogy ő nagysága ezt az indulatot rendelné, így remélenénk, hogy az úr Isten diadalmas győzedelmet adna az ellenségen, de ha különben akarja ő nagysága rendelni, a mint mostan azon kérjük ő nagyságát, inkáb hadjuk el ezt a dolgot, meg se indítsuk, hogy sem mint elkezdjük és gyalázatos vége következzék. Mi hatalmas császárunknak, az míg élünk, igaz szívvel szolgálunk, de magunk kárával, nagy veszedelemmel dolgot nem akarunk kezdeni… 18. Adónkat ő nagysága hogy megengedte… nagy hálaadással igyekezünk megszolgálni, de az levelet ki nem adták, mely dolog szívünkben nem kicsiny szomorúságot és kételkedést szerez… Az levelet ha Nagy Pálnak nem adták, avagy meg nem írták, megirassa és meghozza, mert a nélkül az adó meg engedése semmi… 20. …Igen szükség ő nagyságának Radul vajda ellen gondot viselni, mert bizonyosan nem igaz híve hatalmas császárnak, nem jó itt künn tartani. 21. Gábrillás dolgát proponálja az vezérnek, és igen szorgalmatoson instáljon érette, ha egyszer emberré tette volt ő nagysága ne hadja most is, mutassa kegyelmességét ő hozzá, és adja neki az vajdaságot…”

A portán kívül Bethlen a nyugateurópai hatalmak között is keresett szövetségeseket. „A spanyolokkal küzdő Hollandia – írja Angyal, id. m. 350. old. – nem nézhette közömbösen Bethlen hadi és diplomáciai vállalatait. Haga Kornél, Hollandia követe Konstantinápolyban, oly buzgalommal járt el Bethlen ügyében, mintha Erdély küldötte volna. E diplomatiai támogatásnak nagy eredményei voltak, de Bethlen másnemű segítséget is várt Hollandiától. Biztatást és igéretet eleget kapott, hanem az 1624 elején (jan. 8-án) Hágába küldött Vitzkow Ádám üres kézzel tért vissza.[14] – I. Jakab is körülbelül ennyit tett Bethlenért. Midőn az angol–spanyol házasság reménye[15] eloszlott s az angol király átlátta, hogy békés úton nem szerzi vissza Pfalzot veje számára, más szemmel nézte Bethlen harcait. Hajlandó lett volna biztatni a török szövetségesét, akiről nemrég lenézéssel nyilatkozott. 1623-ban Roe Tamás hangulata is megváltozott Bethlen irányában. De Conway államtitkár úgy gondolkodott, hogy a Bethlennek küldött pénzbeli segítség könnyelmű kozkáztatás volna, mert az erdélyi fejedelem állhatatlan s akkor teszi le a fegyvert, amidőn érdeke kívánja.[16] Azonkívül Bethlen folyvást figyelemmel kísérte a valtellinai kérdés bonyodalmait. Úgy látta, hogy Franciaország és Velence el akarják állani a spanyol terjeszkedés útját. Bethlen rajta volt, hogy megnyerje XIII. Lajos támogatását. Levelet küldött Césynek, a konstantinápolyi francia követnek. Megüzente neki, hogy nagy kedve volna követet küldeni Párisba. Césy, aki azzal volt megbízva, hogy ne támogassa feltünően, de ne is ellenezze Bethlen ügyét, semmitmondó általánosságokban válaszolt az erdélyi fejedelemnek.”[17]

Velence, habár valamivel több jóindulatot mutatott Bethlen iránt, megmaradt eddigi tartózkodó álláspontján. A fejedelem követe, Hatvani István, 1623 szeptember 15-én újból megjelent a köztársaság tanácsának ülésén, ahol előadta hogy az ő ura úgy van értesülve, hogy Velence, Franciaország és Savoya immár szövetkeztek a Valtellina felszabadítására. Bethlen hajlandó volna ebben az ügyben tevékeny részt venni. „A tanács – írja Angyal, id. m. 351. old. – most is úgy tett, mint 1621-ben. Óvakodott attól, hogy nyilvánosan megsértse a bécsi kormányt, de attól is, hogy mereven visszautasítsa Bethlent. Ajándékokat adott a magyar követeknek, néhány száz aranyat is költségeik pótlására, a szép szót sem sajnálta tőlük, de követet nem küldött velük és szövetség kötésére sem gondolt és pénzt sem küldött Bethlennek.”[18] Senki sem várt többet Bethlen támadásától – írja Angyal folytatólag – mint Pfalzi Frigyes. 1622-ben Tilly és Cordova kiűzték örökölt tartományából, a következő év elején a birodalmi gyűlés megfosztotta választói méltóságától s arra a bajor hercegre ruházta át, akinek győzelme széttépte az önálló cseh királyság álmát. Bethlen Petendy Györgyöt küldötte Frigyeshez Hágába, aki 1622 október 19-én előadta, hogy ura minő terveket gondolt ki a császári hatalom megsemmisítésére. Igyekezzék Frigyes pénzt szerezni barátaitól, mert pénz nélkül Bethlen nem boldogulhat. Frigyes nagy örömmel fogadta a követet, hanem pénzt nem küldhetett. Ellenben biztatta Bethlent, hogy Mansfeld és Halberstadti Keresztély, akik Frigyes ügyét fegyverrel támogatják, az ő támadásának sikerét is biztosítani fogják. Bethlen barátjai, Thurn és a jägerndorfi őrgróf azt hitték, hogy a nyugati barátok és a török szövetséges közreműködése megvalósíthatja még a téli királyság korabeli reményeket. Közvetítésükkel Frigyes hívei és Bethlen közt élénk szóbeli és írásbeli üzenetváltás indult meg. Nagy haditervek forogtak szóban. A képzelt harctér messze terjedt, a lengyel földre, Olaszországra, a német birodalomra s Ferdinánd tartományaira. A katholikus hatalmak megalázása, Frigyes méltóságának helyreállítása, Bethlen magyar és lengyel királlyá választása nem látszottak valószínűtlen dolgoknak. Thurn konstantinápolyi küldetése s Petendy utazása a török fővároson át összefüggésben voltak e nagy politikai álmodozással. Bethlen szívesen látta, hogy e nagy remények tettre buzdítják barátait. Ő is hitte, hogy a németországi mozgalom jó hatással lesz vállalatára. Midőn Halberstadti Keresztély követe 1623. májusa körül Gyula-Fejérvárott arra kérte Bethlent, hogy kivonulásával támogassa urának hadi vállalatát, a fejedelem így válaszolt: „Mihelyt Halberstadti Keresztély értésére adja indulása idejét és útjának irányát, ő is rögtön útnak indítja a jägerndorfi őrgrófot, hogy egyesüljön a német vezérrel.[19] Időközben a boszniai pasát Stájerország ellen küldi; a tatárok pedig messze fognak kalandozni, talán Bajorországig. Végül Bethlen a temesvári és egri pasákkal a nyugati határ felé indul, mihelyt a gabona érik.”

Találóan egészítik ki Angyal e helyes megállapításait Szekfű (id. m. 223.) következő mondatai: „Bethlen Gábor…, a Habsburg-házat, mely kezdettől fogva útjában állott úgy személyi, mint nemzeti törekvéseinek, Basta korától fogva őszintén gyűlölte… A Habsburgok iránt egész életében bizalmatlansággal viseltetett, őket valami módon gonosz principiumnak tartotta… A Habsburg-antipátia Bethlen lelkébe is mélyen lebocsátotta gyökereit és ott rendkívül kedvező talajra is talált, amennyiben egész életében nem tudta elfelejteni, hogy a Habsburgok az ő uralkodása kezdeteit minden eszközzel megnehezítették. Különösen sajgott benne – s minél magasabbra hágott, annál inkább – az a tudat, hogy alacsonyabb származása miatt nézték le és akarták Erdélyből kitudni.[20] Ha tehát valaki, akkor Bethlen bizonyára esküdt ellensége volt a Habsburg-ház európai pozíciójának és ha az érzelmi közösség elég erős lett volna a protestáns felek között szövetségek létrehozására, akkor valóban két kézzel kellett volna Bethlen, mint feltétlenül megbízható szövetséges után kapniok. – De amiként az európai protestáns hatalmak is ez általános összefüggéseken túl a saját államraisonjukat követték pozitív politikai lépéseiknél, úgy Bethlennek megvoltak a maga útjai, melyek a maguk mezítelen valóságukban meglehetősen eltértek a többi protestánsétól. A célok e divergenciája tette lehetetlenné az eszközök együttes felhasználását, köztük elsősorban az együttes hadi akciókat. Pfalzi Frigyes és a hozzá hajló hatalmak létérdeke a rajnai területek visszahódítása volt; Christian von Braunschweig, az elűzött halberstadti püspökadminisztrátor az éjszaknémetországi protestáns területek megszerzésén dolgozott, az ugyanekkor előtérbe nyomulni kezdő dán király szintén a németországi, tengermelléki tartományok szekularizált egyházi javaira tekintett, s azokat akarta a császári és liga-akciókkal szemben a protestantizmusnak és családjának biztosítani. Bethlen viszont legalább is a Tátráig terjedő magyar területet akarta visszahódítani, reménységei a cseh rebellió leverése óta nem terjedtek többé Magyarország határain túl.[21] A hadi célok e különbözőségét hogyan tudta volna kiegyenlíteni a mindnyájukban meglevő közös Habsburg-gyűlölet! Már pedig közös hadi akciót csak pontosan körülírt közös célok szülhettek volna, amilyeneket Bethlen és a nyugati hatalmak között alig lehetett találni. Egyetlen ily közös katonai akció ajánlkozott, s ez valóban fel is merül Bethlen minden tárgyalásában: a csak imént levert cseh tartományokat újabb rebellióra bírni. A fehérhegyi csata után, mint tudjuk, a csehek felett kérlelhetetlen bosszú vette át uralmát, a prágai kivégzések, a cseh nemesség nagyrésze birtokainak elkobzása, a szabad városokat sujtó rengeteg pénzbüntetések, mindez oly súllyal nehezedett a levert országra, hogy a Habsburgok ellenfelei éveken át nem minden valószínűség nélkül vonhatták be tárgyalásaikba azt a reményt, hogy protestáns seregek megjelenése Csehország földjén újra lángra fogja lobbantani a felkelés parázsát. Csehország új felkelése pedig most, amikor a birodalomban egymásután jelentkeztek a Habsburgok fegyveres ellenségei, amikor a hollandi–spanyol fegyverszünet lejártával Németalföldön is újra kezdődött a háború, olyan esemény lett volna, melyből evidens módon mindenkinek haszna származhatott. Főként Pfalzi Frigyesnek, aki tőle nem várt állhatatossággal soha sem mondott le a cseh koronáról, valamint Bethlennek, akinek viszont egész Magyarország birtoka intett, ha Ferdinánd uralma a szomszédos cseh tartományokban megint megszűnik és a cseh protestáns államon keresztül helyreáll egyenes összeköttetése Nyugattal. – Innen érthető, hogy Bethlen tárgyalásaiban az egyetlen pozitív együttműködési terv Csehországra vonatkozik: Mansfeldnek és Braunschweigi Christiannak vele egyidejűleg kell cseh-morva területre törniök s ott vele egyesülniök. Viszont azt is megérthetjük, hogy amennyiben ez a közös akció nem volt megvalósítható, Bethlennek egyéb kapcsolat nem kínálkozott a nyugati hatalmakkal, ezek nem tudták őt, ő pedig ezeket saját közelebbi céljai érdekében mozdulásra késztetni. A földrajzi távolság még inkább megsokszorozta az érdekbeli divergenciát, minek folytán Bethlen törekvései, hogy a nyugati politikába bekapcsolódjék, inkább csak diplomáciai, mint hadi jelentőségére korlátozódtak. Igy azután közös hadviselés helyett csak önálló, elszigetelt támadás jöhetett létre, melynek szolgálatában legfölebb subsidiumra, pénzbeli segélyre számíthatott a nyugati hatalmaktól.”

Az említett külföldi fejedelmekkel folytatott tárgyalásokkal egyidejűleg Bethlen a bécsi udvarral is tovább folytatta alkudozásait. Erre nézve Angyal, id. m. VI, 353. old. a következőket mondja: „Bethlen most is úgy tett, mint első támadása előtt. Hadat gyüjtött, de kerülte a feltűnést s azt akarta elhitetni az udvarral, hogy a békét áhítja. Csakhogy a változott viszonyokhoz képest a módszer is különbözött. Bethlen egyrészt nyugtalanította s félemlítette az udvart folytonos panaszaival s vádjaival, másrészt élénk diplomatiai tárgyalásokba bocsátkozott, mintha a vérontás kikerülése volna legfőbb törekvése. Nem azt akarjuk mondani, hogy panaszai és vádjai alaptalanok voltak. A soproni országgyűlésnek az a végzése, mely a Bethlentől elzálogosított jószágok visszaváltásáról intézkedett,[22] nem felelt meg a nikolsburgi békének. Ez nem volt elég. Bethlen szerint az országgyűlés e határozatáért a felelősség Thurzó Szaniszlót illette… Bethlen már azelőtt sem szerette Thurzó Szaniszlót. Nem sokra becsülte hűségét, azt tudta róla, hogy önzése és hiúsága nagyon csorbítják szolgálatkészségét. És Thurzó most nádorrá lett. Bethlen úgy vette észre, mintha volt híve megtagadná tőle a fejedelmi ranghoz illő tiszteletet. „Thurzó Szaniszló – ezeket mondotta Bethlen Eszterházy követének 1623 június elején – becsületlenül nyelvén forgatott. Ha élek is, megholtnak mondatom, minden országokban kiterjedvén az Thurzó Szaniszló ellenem költött szava… Árulóul hazudott Thurzó Szaniszló. Inkább hogy sem elszenvedjem, meghalok, vagy teszek róla. Ez az ok, noha több is vagyon miért akarok az fegyverhez nyúlni.” A nikolsburgi béke ugyanis más pontokban is meg volt sértve. Az 50.000 forintot, mely a béke értelmében a Bethlennek átengedett végvárak ellátására volt szánva, Ferdinánd nem fizette meg. Nem is gondoskodott e végvárak kijavításáról. Sok más panasza is volt Bethlennek, de Ferdinánd úgy hitte, hogy e sérelmek alku útján is elintézhetők. Annál is inkább, mert Bethlen is vétett a béke ellen. Hogy csak egyet említsünk, 1623-ban oly pénzt veretett, melyen királynak nevezte magát.”

Ily előzmények után és körülmények közepette indultak meg 1623 nyarán Bethlen és a bécsi udvar között most már még nagyobb nyomatékkal a tárgyalások, amelyek folyamán Bethlen a legnagyobb titok pecsétje alatt egy, első tekintetre szinte hihetetlennek látszó tromfot vágott ki.

Bethlen neje, Károlyi Zsuzsanna, a gondos és hű feleség ugyanis 1622 május 13-án meghalt. Bethlen ekkor nagyot és merészet gondolt. Károlyi Mihálynak, aki a nyugati magyarsággal való tárgyalásokat vezette, megbízást adott, hozza tudomására Eszterházy Miklós országbírónak és bányavidéki főkapitánynak a Ferdinánddal való bizalmas közlés céljából, hogy ő ennek 12 éves Cecilia Renata leányát nőül venni hajlandó volna. A Károlyi által Eszterházynak tollba mondott pontozatok szerint a főhercegnő megmaradhat a katholikus hitben, számára Bethlen templomokat adna és építene, kollégiumokat emelne „s ha Istennek úgy fog tetszeni, látván igazságát az katholika religiónak, talán maga is követője leszen; a főhercegnő biztonsága érdekében Tokajba, Szatmárba és az erős Váradba a magyar mellé német őrséget is befogad; ha a császár jónak látja, „kész leszen az törökre is arczul támadni és az körösztyénség mellett szolgálni;” kilátásba helyezi, hogy a kezén levő vármegyék legelső gyűlésén keresztül viszi, hogy Ferdinánd öregebbik fiát királlyá válasszák és megkoronázzák; jövendő jegyesének hitbérül leköti Tokajt, Ecsedet, Szatmárt, Munkácsot és még újonnan szerzendő 300.000 forint értékű birtokot, továbbá Erdélyben Fogarast, Dévát; már most biztosítja halála esetére Erdélynek és a neki átengedett vármegyéknek Magyarországhoz való visszacsatolását és magát mindennemű szolgálatra ajánlja a császárnak minden ellensége ellen, ha szükséges volna még a német birodalomban is; igéri „hogy az földig megalázza magát és olyan leszen, mint legkisebbik szolgája ő fölségének; sem fáradságát, sem értékét nem kímélvén az ő felsége szolgálatjában, s ha kivántatnék, életének elfogyatását is.” Sőt ha kellene, még több biztosítékra is hajlandó, amennyiben ezekre „nagy gyalázatja nélkül reá léphet;” ne gondoljon az udvar Báthory Zsigmond esetére, „mert ő igen szereti az személt (t. i. a főhercegnőt), akinek írott képét is leiratta.”

Nevezetes, hogy ez ünnepélyes deklarációk nem gátolták Bethlent abban, hogy továbbra is folytassa fenyegetéseit, talán azért, mert azt hitte, hogy így bizonyosabban fog célt érni.

Eszterházy hajlandónak nyilatkozott a közvetítő szerepre, azonban mindenek felett szükségesnek jelezte, hogy a fejedelem békés magaviseletével nyerje meg az udvart. Ferdinánd tudomásul vette Eszterházy közlését s 1623 augusztus 4-én kelt levelével tudatta vele, hogy házának szokása szerint Bethlen ajánlatát közölni fogja a spanyol ággal s egyúttal a félreértések és nehézségek eloszlatására és elintézésére augusztus 24-ikére Besztercebányára tanácskozást hívott egybe az általa és Bethlen által kijelölendő megbizottak részére.[23] Erről Eszterházy Bethlent Károlyi Mihály útján értesítette, egyben tudatván vele amaz újabb csapásokat, amelyek Pfalzi Frigyes ügyét Németországban érték, ezeket egyszersmind hatalmas oknak jelentvén ki Bethlenre nézve, hogy a Ferdinánd ellen tervezett újabb hadviseléstől tartózkodjék. Ezt Károlyi a maga részéről még azzal toldotta meg, hogy Magyarországon még ama vármegyék is, melyek a nikolsburgi békekötés által a fejedelemnek adományoztattak és hogy maga Szatmár, melynek ő (Károlyi) a főispánja, újabb hadjáratról semmit sem akarnak tudni. De mindez most már Bethlent látszólag hidegen hagyta, mert augusztus 16-iki levelében Károlyi Mihálynak ezeket írja:[24] „Isten egészségemet adván, vasárnap délest innét én is megindulok, Váradra megyek… Az hadakozásrul való discursusát s abból való inconvenientiáknak és diffidentiának, szívek elidegenüléseknek oriálását hűségesen értem, kikről coram plura. Egy szó: valamit én ez ideig mondtam, most és ezután is azont mondom, cselekedem, mert én az tökéletlenséget másokban is gyűlölöm, magam, ha lehet, bizony eltávoztatom… Én rajtam semmi el nem múlik, meghallja, érti, látja minden kegyelmetek közül, de azt is hozzátehetem, hogy mivel az kása számat nem egyszer égette meg immár, könnyen magamat decipiálni nem hagyom, ha eszemen lehetek, könnyen sem hihetek, mert azt is megpróbáltam és rajtam teljesedett, qui facile credit, facile decipitur. Az szép szóknak, igéreteknek hittem, azt reméllettem, hogy egyebek is az igazmondást úgy tisztelik, mint én, de megfogyatkoztam abbeli reménségemben is; az hadakozásban nulla est salus, pacem, pacem poscitis omnes magnates nobilesque regni, de nem akartok érette fáradni. Igen jól tudom én azt, hogy nem akarja egy is kegyelmetek közül ezt az expeditiót, sőt ím csak az hadak gyülekezését sem szenvedné, ha egyéb lehetne benne; tudom jól azt is, hogy nem favort, hanem gyűlölséget szerzek köztetek ez én mostani indulásommal, de arról nem tehetek, arra semmit nem nézhetek, hanem becsületemet magamnak kell oltalmazni idegen nemzettel s con ducticiis militibus (zsoldos katonasággal), az mint lehet; mert megpróbáltam az nemes országot három ízben; elsőben, mikor az ellenség hátra nyomult vala, az belső árultatások által, offeráltam mellettek való hűséges szolgálatomat, érettek vérem kiontását is, de nem akarna senki semmit, hanem magok gyalázatjával veszedelmével is az gratias assecuratoriát elveszik vala, csak engedem vala. Látván, hogy mi jön ki abból, nem hagyám rájuk, az úristent hívám segítségül és mind magamat reparálám s az ország böcsületit is helyre állatám. Másodszor: az békességet magam meggyalázásával érettek megcsinálám, szájokat bedugám azoknak, kik csak engemet vetének vala okul az vérontásnak, békességet hozék be Kassára, senki csak meg sem köszöné annyi számtalan fáradsággal, költséggel való hasznos szolgálatomat, hanem csak alig várák, hogy kitaszíthassanak, adhassanak rajtam. Harmadszor: ím az elmúlt februáriusban nagy sok expostulatiókkal számlálám elő kegyelmeteknek az ország gyűlésében való rettenetes meggyaláztatásomat, de senki nem találkozék, az ki csak szánakodott és offerálta volna magát böcsületem mellett való fölkelésével, hanem minden elhallgata és inkább engemet kezdettek inteni, hogy eltűrjem, az békességet azért föl ne bontsam etc. Hidd el uram, hidd el, oly keservesen estek nekem ezek, kiknek keserűségét én nyelvvel kimondani nem tudom; noha elhallgattam akkor, de szüvemből ki nem estek az nemes ország státusinak hozzámvaló magok viselési… Megpróbáltam azért én az embereket és mind egyenlőnek találom, akár gratifikálódjam, s akár ne, mindegy. Ezeket nem azért írom, hogy az hadak én akaratomból hitetlenkednének, avagy erőszakkal hordatának zászlók alá; mert istennel bizonyítom, híremmel nincs: de csak érthessem, kik cselekedik, megbizonyítom szemetek láttára, hogy nem én akaratom volt s megbüntetem őket. Semmi szükségem az gaz hadra nincsen, Istennek hála. Vagyon s leszen elegendő hadam nékem s talán igen sok is leszen, ha arra kél az dolog. Tudom, hogy az mely ebet bottal űznek az nyúl után, meg nem fogja. Nem fenyegetek én senkit, de bizony nem is bízom magamat az nemes vármegyék ótalmára.” Ugyanekkor a német szövetségeseiről szállongó kedvezőtlen hírekre reflektálva, ezeket írja: „Halberstad öszveszállott Manczfelddel; de nekem arra keves gondom. Ám veszeködjenek; úgy preparáltam én most magamat, hogy semmit német hadhoz ne köllessék bíznom, ha ugyan hadakozásra kénszerítetem lépni, melyet bizony minden úton praecaveálni igyeközöm.” Sőt befejezésül mintegy kardjára ütve, így fejezi be a levélhez függesztett utóiratát: „Imént ezelőtt egy órával jöttem ide (Kolozsvárra) tízezred magammal. Leszönk ide hátra még vagy ketten.”[25]

A dolgok ily felfogása mellett a besztercebányai tárgyalásoktól, amelyek az erdélyi kiküldöttek késedelmes beérkezése folytán csak szeptember 20-ika után vehették kezdetüket, nem sokat lehetett várni.

Közben Bethlen augusztus 21-én útra kelt mintegy 10.000 főnyi hadával Kolozsvárról,[26] azonban Nagyváradra érve, ott súlyosan megbetegedett, miért is az előnyomulást majdnem egy hétig szüneteltetni kellett. Innen szeptember 1-én tovább indulva, másnap Debrecenbe ért, majd onnan szeptember 4-én tovább folytatva útját, 7-én Tokajig jutott s onnan Gesztelyen át a Hernád völgyében Kassára, magyarországi birtokainak székhelyére menetelt.[27] Ide szeptember 10-ikére újra meghívta a hét megye rendeit, de csak a hadiszerek szállítására kért tőlük segítséget, rögtöni felkelésüket ellenben már nem követelte[28] s szeptember 13-án hadainak egy részét is bevitte a városba, ahol szeptember 20-ig maradt, mely napon már a besztercebányai tárgyalások is megkezdődtek, amikor is Bethlen biztosai hat írásba foglalt pontban terjesztették elő megbízójuk követeléseit.[29] Az I. pont azt követelte, hogy Thurzó Szaniszló soproni magatartása miatt minden haladék nélkül halállal büntettessék. A II. pontban a biztosok azt követelték, hogy a Bethlentől elzálogosított birtokok azonnal visszaadassanak. A III. pontban 100.000 rajnai (rénes) forintot kértek, mert Ferdinánd 1622 óta ennyivel tartozott a végbeliek ellátására. A IV. pont a pusztaságra jutott végházak kijavítására elegendő költséget követelt. Az V. pont annak kimondását kérte, hogy ezentúl mindenkinek szabad legyen Bethlen szolgálatába állni s végül a VI. pont ama 20.000 forint megtérítését követelte, melyet Bethlen 1621-ben a tatárokra költött. Ferdinánd biztosai az utóbbemlített követelést kereken visszautasították, a végekre nézve minden jót igértek, a zálogbirtokosok kielégítésére pedig 100.000 forintot ajánlottak, de egyszersmind követelték, hogy Bethlen is adja vissza jogos birtokosainak a birodalmához tartozó elzálogosított jószágokat s adja meg Thurzó György özvegyének a Tokajért és Rakamazért járó összeget. Ferdinánd megbizottai egyúttal szóbahozták és kifogásolták, hogy erdélyi hadak császári magyar területre törtek be, ami Bethlen megbizottainak kijelentése szerint csak azért történt, hogy elejét vegyék a magyar végvárak idegen német katonasággal való megszállásának, mert szerintük Bethlen ezzel akarja a maga részéről is az ország szabadságát védelmezni, amire mint Magyarország egy részének birtokosa, a császárhoz hasonlóan szintén fel van jogosítva. Október 2-án vége szakadt a céltalan tárgyalásoknak, amidőn Bethlen megbizottai kijelentették, hogy az esetleges vérontásért Thurzó Szaniszló, Pázmány és Eszterházy felelősek, mert gyalázó szavaikkal ők keserítették el a fejedelmet.[30]

Csak most kezdtek rájönni az udvarnál, hogy hiszékenységükkel és késedelmeskedésükkel immár milyen veszélyes helyzetbe kerültek. Pázmány Péter már 1623 március 16-án tudósította Ferdinándot Bethlen nagyarányú hadikészületeiről, akit – bár letette a királyi címet – övéi mégis királynak neveznek; sőt pénzt is veretett az idén, amelyen magát királynak nevezi. Jóakarólag figyelmezteti tehát a királyt, hogy verje le idejekorán Mansfeldet és legyen gondja rá, hogy az örökös tartományok békében tartassanak, „mert – úgymond – Bethlen nem fog megindulni, ha Magyarország határain túl nincsen élesztő számára.”[31] Majd így folytatja: „Füleket, Szendrőt és Ujvárat eleséggel és hadiszerekkel kellene megerősíteni, és ami fő, a katonát magyar pénzzel fizetni… ha Bethlen, mitől mentsen Isten bennünket, most találna megindulni, vérontás és ellenállás nélkül foglalhatna el mindent… Végre Pozsonyt és Óvárat erődíteni kellene, s mindenekfelett azon lenni, hogy veszély esetében német katona találtassék az alkalmas helyeken.” Csakhogy a németországi zavarok és a pénzhiány miatt a bécsi kormány inkább tárgyalásokkal mint készülődéssel igyekezett a magyarországi helyzeten annyira-amennyire segíteni.

A besztercebányai tárgyalások gyanús tünetei végre felnyitották a bécsi körök szemeit, de azért Ferdinánd nagy zavarában még most is azt kérdezte Eszterházy Miklóstól, Érsekujvár akkori generálisától, hogy a dolgok ez állásában háborúra kell-e lépni a fejedelemmel? A feltett kérdésre Eszterházy emlékirattal felelt, melyből a következő főbb részleteket közöljük:[32] „Azon nehézségeken kívül, melyek minden hadviseléssel járnak, úgy látom, hogy legkivált a belháborúk merítették ki őfelsége pénztárát. – A mostani hadseregek igen fegyelmetlenek. Hihető pedig, hogy úgy fogják magokat Magyarországban is viselni, mint a szomszéd tartományokban. Ezáltal őfelsége ügyei el sem képzelhető zavarba fognak jőni s a magyarok inkább és inkább elhidegedvén ő felségétől, oly kétségbeesésbe ejtethetnek, hogy még azok is, kik eddig távol tartották magokat Bethlentől s a töröktől, az utóbbihoz fognak állani… Mindez a háború ellen szól. Más részről, ő felségének méltósága nem öregbül, ha Bethlennel alkudozik, szerződik. Látjuk, hogy ő nem tartja meg az alkupontokat. Ha ő felsége az egész országot engedélyezi neki, másnap a szomszéd tartományokat fogja követelni gőgjében… Ezen okok meg a háború kezdését igazolják; de ily esetben kívántatik: Hogy mind a főkapitány mind valamennyi egyéb tisztek tudják s hogy a seregnek kihirdettessék, miszerint Magyarországba mennek nem mint valamely pártütő ország ellen, hanem inkább olyasok közé, kik kevés kivétellel el vannak nyomva, kiket Bethlen, törökök, tatárok és saját zsoldosai által elnyomott, kiket most fel kell szabadítani, s kiken, hogy bosszút álljon, jött ki Erdélyből a fejedelem… Azon kell lenni haladék nélkül, hogy ő felsége magyar katonaságot fogadtasson, négy vagy öt ezeret, mert előre látom, hogy nélkülök nem lehet sikeresen hadat viselni… Eszembe jő, hogy találkozni fognak, kik előtt gyanús lesz a magyar katonaság, mintha hűségéhez nem lehetne bízni, mintha Bethlenhez fognának állani… Csak fizettessenek becsületesen, akkor teljesen bízhatik bennök ő felsége, kivált ha jó vezérök leszen. – Kivántatik, hogy azon megyék, melyek ő felsége mellett vannak, bizonyos számú magyar lovasságot állítsanak ki… A hadak, melyeket ő felsége Magyarországba küld, ne legyenek nagyszámúak, mert nincsen mód, hogy megélhessenek, hanem a hasztalan csőcselék és a társzekerek Morvaországban maradjanak. Hat ezer gyalog és két ezer vasas lovas épen elégségesek lesznek a magyarokon kívül, főleg ha kétezer lengyel kapcsoltatik ezekhez. Az eleséget még alkudozás közben kell megszerezni. – A bejövendő katonaság jó és szigorú fegyelemben tartassék, mert ha úgy fogja magát viselni, mint a szomszéd tartományokban, magát is, az országot is tenkre juttatja… Ha ezekről eleve gondoskodunk, akkor mihelyest Bethlen a méltányos békefeltételeket visszautasítja, jó reménnyel nyithatni meg a háborút; – ha ezek elmaradnak, akkor be kell érni azzal, mit alkudozás által nyerhetni.”

E vélemény alapján a bécsi körök végre mégis hozzáláttak a háborús előkészületek megtételéhez. A helyzet nem volt valami kecsegtető. A császárnak mindössze 6 olyan gyalog és lovas ezrede volt, amelyeket bizonyos idő mulva Bethlennel szembe állíthatott, de azokat sem egészen, miután egyes részeik különböző városokban és várakban helyőrségi szolgálatot teljesítettek. Magyarországon ebben az időben csak a Tieffenbach-, Breuner- és Merode ezredek voltak; a Waldstein-ezred Morvaországban, Don Balthasar de Marradas ezrede pedig Csehországban teljesített szolgálatot. A Collalto-ezredet Tilly támogatására Németországba kellett küldeni. Ezenfölül még csak némi magyar és mintegy 2000 főnyi horvát csapat állott rendelkezésre. Az ezredek állománya gyenge volt, a zsolddal és élelemmel való ellátás pedig igen sok kivánni valót hagyott hátra.[33]

A Magyarországba Bethlen ellen küldendő hadak fővezérévé a császár a már akkor igen jó hírnévnek örvendő Wallenstein (akkor még Albrecht von Waldstein, akit a császár, hogy mellőzését túlzokon ne vegye, hercegi rangra emelt) mellőzésével a nápolyi származású és spanyol szolgálatban álló Carafa Hieronymus (Geronimo, Jeromos) Marchese de Montenegrót nevezte ki, aki nem igen felelt meg a beléje helyezett várakozásnak. A vett utasításhoz képest Carafa a Cseh- és Morvaországban volt császári ezredeket Königgrätznél gyülekeztette, hogy aztán Szakolcára vezesse, ahova a Magyarországon volt császári ezredeket is rendelte. Ide kellett volna bevonulnia a Tilly megerősítésére elindított mintegy 2000 főt számláló Collalto-ezrednek is, de az önhatalmúlag mégis tovább folytatta útját Németország felé.[34] A Szakolcánál egyesítendő haderőnek az volt a feladata, hogy Bethlent további előnyomulásában feltartóztassa s annak a Vág folyón való átkelését lehetőleg megakadályozza. E célból Carafának hadait Szakolcáról Gutára kellett vezetnie, hol úgylátszik Érsekujvárra támaszkodva, szívós ellenállás kifejtése szándékoltatott.[35]

Közben Bethlen hadaival szeptember 21-én Szendrőt érte el, honnan Felső-Magyarország vármegyéit és városait a Ferdinándtól való elpártolásra illetve a hozzá való csatlakozásra szólította fel, egyszersmind újabb hadbaszállásának indokolására azt hozván fel, hogy Ferdinánd sem a nikolsburgi békeokmány, sem a soproni országgyűlés határozatainak eleget nem tett. Ő tehát csak abban az esetben hajlandó ismét békét kötni és visszatérni, ha a fenti kötelezettségeknek elég lesz téve, és ha továbbá az elkergetett csehek régi birtokaikba és állásaikba visszahelyeztetnek és valamennyi államban a vallásszabadság visszaállíttatik.[36] Azonban „kiáltványai – írja Szekfű, id. m. 230. old. – a magyar vármegyékre csekély hatást tettek, hiszen sem vallási, sem rendi sérelmeikre nem hivatkozhatott többé, nem is hivatkozott, a nikolsburgi békének emlegetett sérelmei pedig a magyar vármegyék érdekeit épenséggel nem érintették.”

Kiáltványának kibocsátása után Bethlen kissé lassabban folytatta előnyomulását, egyrészt meg akarván várni, hogy megbízottai mit végeznek Besztercebányán, másrészt mivel Braunschweigi Keresztély előnyomulásáról újabb jelentést nem kapott, sőt szövetségeséről egyre kedvezőtlenebb hírek kerültek forgalomba, míg végre egészen bizonyossá vált, hogy a német vezért, akivel Bethlen tudvalevőleg Morvaországban egyesülni akart, a katholikus liga fővezére, Tilly, augusztus 6-án az Alsó-Rajna és az Ems között fekvő Stadtlohnnál[37] döntőleg megverte, minek folytán azt most már a további kalkulációból végleg ki kellett hagynia. Minden esetre nagy lelki erőre és energiára vall, hogy Bethlen ennek dacára megmaradt eredeti elhatározása, a hadjáratnak a Braunschweigi Keresztély követével megbeszélt módon való további folytatása mellett[38] s ehhez képest szeptember 23-án Putnokot, 28-án pedig Füleket érte el. Ezt az elég erős várat Bosnyák Tamás tartotta megszállva. Bethlen hiába csábítgatta, rémítgette Bosnyákot, az állhatatosan dacolt ellenfelével. „Pedig a vár – írja Angyal, id. m. VI, 358. old. – rosszul volt ellátva élelemmel és hadiszerrel. Bosnyák ép oly fáradtnak érezte magát, mint őrsége és nagyon örült, hogy Bethlen egyszerre csak elment a vár alól.[39] A határ felé sietett, nem törődve a várakkal, mert útját akarta állani a Morvaországból Magyarország felé igyekező német csapatoknak. Kárba veszett volna minden fáradsága, ha a császári hadvezér megrakja a magyar várakat német katonasággal. (Október 10-én) Ürménynél táborozott, midőn megtudta, hogy Wangler alezredes vagy 1200 emberrel Nagyszombat védelmére van kiküldve. A Horváth István lovasságától zaklatott Wangler, már nem messze Nagyszombattól, a bogdanóczi templomba (és kőfallal kerített temetőbe) zárkózott. Bethlen is oda sietett, lövetni kezdé a templomot s ekkor Wangler kitűzette a fehér zászlót. Megadta magát azon feltétel alatt, hogy lerakva a fegyvert, szabadon elvonulhat csapatával. Bethlen a német katonák nagyobb részét szolgálatába fogadta, de vagy 400 embert az alku ellenére az alezredessel együtt rabbá tett.[40]

Nagyszombat ilyenformán október 13-án Bethlen hatalmába került, aki oda november 19-ére országgyűlést hirdetett. Nagyszombatból csapatainak egy része, főleg törökök és tatárok, Morvaországba csaptak át, az útjokba eső vidéket dúlva, fosztogatva és felperzselve, egy másik csoport a Csallóközt ejtette birtokába s onnan Pozsony felé, majd azon is túl előnyomulva, majdnem Bécs tájékáig jutott előre. Két nappal utóbb, október 15-én, Ibrahim szerdár is, akit Murad szultán szeptember 17-én kelt parancsával feltűnő lassúsága miatt megdorgált és a Bethlenhez való gyors csatlakozásra utasított,[41] bevonult csapatjaival a nagyszombati táborba. Az itt gyülekező hadak, vagyis a fejedelem erdélyi hadainak, magyar s kis részben német zsoldosainak, oláhországi és moldvai segélycsapatainak létszáma a törökkel együtt több mint 40.000 főre rúgott.[42]

Közben Carafa Königgrätznél összegyüjtött hadával megkezdte az előnyomulást Szakolca felé, de a sok esőzés, pénzhiány és nagy élelmezési nehézségek miatt csak igen lassan tudott előrejutni. Végre nagy bajjal Magyar-Hradischba érkezett a sereg, de itt meg a Morván át verendő híd miatt kellett hosszabb ideig vesztegelnie, míg végre a folyó balpartjára átkelve, megkezdhette előnyomulását Szakolca felé, ahova alighanem október 18-án érkezett meg. Az itt egybegyült császári hadak erejét az egyik forrás 9000, a másik éppen a duplájára teszi csak a Cseh- és Morvaországból Magyarország felé tartó hadak erejét s én azt hiszem, hogy inkább az utóbbi felel meg a valóságnak.[43]

Miután Bethlen ekkor már, október 14-ike óta, Nagyszombat tájékán táborozott s így a Carafának adott ama parancs, hogy Bethlen átkelését a Vágon megakadályozza, már is túlhaladottnak volt tekinthető, a tábornok október 20-án Szakolcán immár azt a parancsot kapta, hogy csapatjaival Pozsony felé vonuljon, úgy ennek, mint Bécsnek biztosítása céljából,[44] annál is inkább, mert Bécsben szentül meg voltak győződve, hogy Bethlen főerejével oda felé vesz majd irányt. Azonban másképp történt; Pozsony és Bécs felé csak portyázó különítmények indíttattak útba, míg a főerővel Bethlen a Szakolca felé gravitáló ellenségre akarta magát rávetni, ahova Kornis Zsigmond és Horváth István parancsnoksága alatt egy magyarokból, törökökből és tatárokból álló, 5–6000 főnyi lovas különítményt[45] küldött előre. Ezek október 19-én és 20-án folytonos csipkedéseikkel és kisebb-nagyobb csoportokban végrehajtott támadásaikkal az ellenség helyzetét Szakolcánál szinte tűrhetetlenné tették, úgy hogy Waldstein ezredes Carafa megbízásából azzal a kérelemmel fordult Ferdinándhoz, miszerint a lengyel királytól sürgősen kérje könnyű lovasságnak átutalását, mert anélkül a sereg a magyarokkal sehogy sem boldogul.[46] Csakhogy ez természetesen már csak eső után köpönyeget jelentett.

Egyébként az újabb császári parancs sehogy sem volt Carafa és Waldstein inyére s miután a Morva bal partján fekvő vidék már nagyon ki volt szipolyozva s azonfelül itt az ellenséges főerővel való összeütközés kikerülhetetlennek látszott, amit azonban a császári vezérek kívánatosnak nem tartottak, Carafa arra az elhatározásra jutott, hogy seregét Rohatecnél átvezeti a Morva jobb partjára s annak mentén igyekszik majd Pozsonyhoz eljutni. E szándék bejelentése mellett Carafa arra kérte a bécsi köröket, hogy onnan a sereg részére elegendő mennyiségű élelmiszereket küldjenek ki Marchegg tájékára.[47] Elhatározásához képest Carafa október 20-án Szakolcáról a Rohatecnél leendő hídverés céljából egy megfelelő erejű különítményt rendelt előre, melyet október 22-én maga a sereg is követett és 24-én szerencsésen át is kelt a folyón, először a vonat, majd két ezred gyalogság s végül 25 század lovas következett a Waldstein vezette utóvéd fedezete alatt. Don Balthazar de Marradast a fővezér egyidejűleg a kiválóan fontos Göding megszállására és biztosítására rendelte előre. Ekkor ugyan már a Morva jobb partján is portyáztak egyes ellenséges csoportok, de ezek komoly támadásra nem gondolhattak, mert – mint Bethlen írja[48] – „az ellenség szekerek között viszi seregeit, az kopjás seregek nem férnek hozzá”; közbevágásaik mindazonáltal eléggé kellemetlenül hatottak, mert amellett, hogy Göding elővárosát felgyujtották, több élelmiszer szállítmányt is hatalmukba kerítettek. Még nagyobb baj és kellemetlenség történt Szakolcánál, ahol a hadsereg parancsnokság az elvonulás biztosítására a Merode-ezred egy különítményét a szakolcai erdő szélén emelt sáncba helyezte el. Ennek parancsnoka azonban, mihelyt az ellenség előtte megjelent, alkudozásokba bocsátkozott és szabad elvonulás kilátásba helyezése mellett egész osztaga által letétette a fegyvert, sőt utóbb állítólag az ellenség által kényszerítve, embereivel együtt Bethlenék szolgálatába lépett át. Mindez még csak az előreküldött előcsapatok, – a Kornis–Horváth-különítmény – behatása alatt történt, mert Bethlen fentebb említett levele szerint a sereg zöme az egész gyalogsággal és tűzérséggel együtt egyelőre a Morva balpartján Halicsnál maradt.

Gödingnél a császári sereg további előnyomulásának vége szakadt,[49] alighanem azért, mert Carafa az ellenség közelségére való tekintettel nem tartotta tanácsosnak a továbbmenetelt; ehelyett inkább Göding védőszárnyai alatt húzta meg magát. Ez a megerősített város abban az időben nagyon alkalmas volt a védelemre. Keleti oldalán a Morva folyó védte. Délen és nyugaton a Gaya patak tavas és mocsaras területe tette kevésbbé hozzáférhetővé, északon pedig kiterjedt erdőség terült el, melynek szabad területeit földfödözékek zárták el.[50] Október 28-án a császári sereg már szinte oda volt láncolva Gödinghez, körülrajozva a könnyen mozgó ellenséges lovasság által, mellyel gyakori csatározásokat kellett megvívnia.[51] Azonkívül még egy baj volt; a legénységnek volt még ugyan elég élelme, de a lovaknak a házfödelek szalmáján és a tavak és mocsarak sásán kívül egyéb semmi s utóbbit az ellenség ép most felgyujtotta. Ily körülmények között a vezérek elhatározták, hogy Carafa és Marradas lovasságával Kremsier felé elvonulnak és Gödingben csak Waldstein marad vissza a sereg fenmaradó részével. Egyidejűleg Tiefenbachtól értesítés érkezett, hogy a lengyel király fia 52.000 emberrel Erdélyországba tört be és hogy 8–10 napon belül a sereg biztosan számíthat 6000 lengyel lovas beérkezésére.[52] Ezt a jó hírt a vezetőség és a csapatok a legnagyobb örömmel üdvözölték és annak hatása alatt Carafa még a lovasság elvezetésének szándékáról is lemondott. Egyben elrendelte, hogy felesleges veszteségek kikerülése céljából a csapatok az ellenséggel való minden összeütközést kerüljenek s végül a napi élelmi adagokat annyira leszállította, hogy a csapatok a kilátásba helyezett segítség beérkeztéig, ha szűkösen is, de okvetlenül eltarthatók legyenek. A megejtett számítás szerint így legfeljebb november 20-ig még volt a seregnek mit ennie s ha addig a sereget kínos helyzetéből kiszabadítani nem sikerül, úgy az feltétlenül elveszettnek tekinthető. Waldstein majdnem naponkénti tudósításaiból kitűnik, hogy a csapatok állapota előbb napról napra, majd fokozatosan óráról órára rosszabbodott, főleg azért is, mert a legénység közül mindig többen és többen szökdöstek át az ellenséghez.

Október 28-ikáig Bethlen a magyar-török fősereggel még mindig a Morva bal partján Holics tájékán táborozott, most aztán végre előkészületeket tétetett a folyón való átkelésre, mi célból Rohatecnél hidat veretett. A hídverési munkálatok alatt néhány nagyobb lovas csoportnak parancsot adott, miszerint több ponton a folyón átkelve, a tulsó parton, Rohatecnél tábort üssenek, egyrészt a hidverés biztosítása céljából, másrészt hogy onnan portyázásokra indulva, az ellenség élelem szállítmányait hatalmukba kerítsék.

A híd november 3-ikára elkészülvén, Bethlen még ugyanaz nap átkelt derékhadával a folyón, még pedig osztrák források szerint az összes csapatokkal,[53] Kemény János adatai szerint ellenben[54] Ibrahim pasa a török sereg színe-javával továbbra is a holicsi táborban a balparton maradt. Az azonban bizonyos, hogy a török hadak jó része, amint az a 773. és a 769. számú lábjegyzetben közölt Tadra- illetve Eszterházy-féle idézetből is kitűnik, zsákmányolás céljából szintén átkelt a folyón.[55]

Az átkelés után Bethlen nyomban hozzáfogott a császári sereg még szorosabb körölzárásához, mi célból sáncokat emeltetett s azokba lövegeket helyeztetett, melyek a császári sereg táborát tűz alá vették.[56] Rendszeres ostromot intézni a Gödingbe zárt császári sereg ellen nem volt szándékában, ehhez sem megfelelő gyalogság, sem megfelelő és elegendő tűzérség felett nem rendelkezett, hanem inkább kiéheztetés által vélte célját elérhetni, annál is inkább, mivel az élelmi szerekben máris szűkölködő erődített helybe aránylag elég nagylétszámú sereg szorult. Azonkívül Bethlen hébe-hóba seregét a császáriak szemeláttára csatarendbe is állította, azt remélvén, hogy ezáltal a császáriakat nyilt csata elfogadására fogja rábírhatni, de ezek a nagy viszonylagos erőkülönbözetre való tekintettel nem ültek fel a csábításnak, habár Carafát Bécsből is kezdték unszolni, hogy a mérkőzést megkísérelje, de a főbb vezetők segítőcsapatok beérkezte előtt ennek még a gondolatát is visszautasították, arra hivatkozván, hogy most már nemcsak élelmi készletük, hanem puskaporuk is fogytán van. Ily eljárásra Waldstein véleménye szerint csakis kívülről jövő támogatással lehetett volna gondolni, mire nézve az ezredes kimerítő javaslatot is tett.[57] De a bécsi körök lassú gondolkozásmódja és cselekvő képessége folytán ily célszerű és messzemenő intézkedések megtételére gondolni sem lehetett s így Waldsteinék már november 8-án fegyverszüneti tárgyalások megindítását ajánlották a császárnak, aki időközben már szintén annyira kishitűvé vált, hogy már azzal a gondolattal foglalkozott, hogy Bécsből Innsbruckba teszi át székhelyét.[58] Gödingben pedig a helyzet napról napra kiritikusabbá vált; a lovakat már majd mind megették, a gyalogság, amelynek soraiból most már csapatostul szökött át a legénység az ellenséghez, alig számlált többet 4000 fegyverfogható embernél s a tisztek és vezetők élete a mód felett elharapódzott elégületlenség következtében már igen nagy veszélyben forgott.[59] November 18-ig a krízis már tetőpontjára hágott; élelmiszer már csak három napra való volt, külső segítségről pedig szó sem lehetett. E napon végre Carafa megkapta a császártól a felhatalmazást, hogy az ellenséggel tárgyalásokba bocsátkozzék, feltéve, hogy azokat Bethlen kezdeményezné.[60] Csakhogy erre vajmi kevés volt a kilátás s így annál nagyobb meglepetést okozott és szinte emberfeletti örömöt váltott ki a császári táborban, amidőn november 19-én Thurzó Szaniszló nádor azzal a hírrel érkezett oda, hogy Bethlennel máris fegyverszünetet kötött.

Lássuk tehát most már azokat a körülményeket, amelyek Bethlent erre hajlandóvá tették. Tudjuk, hogy a fejedelem Göding komoly megostromlására egyáltalában nem gondolt; ő a várat és a beléje szorult ellenséget kiéheztetés által akarta hatalmába keríteni, de amikor ez már nemcsak napok, hanem úgyszólván mindössze órák kérdése volt, egyszerre szinte hihetetlen fordulat állott be a dolgok menetében. Biztos adataink arról, hogy ezt a fordulatot tulajdonképpen mi idézte elő, nincsenek és így ama néhány támpont regisztrálására kell szorítkoznunk, amelyek legalább némi világot vetnek ennek a háborúnak máról holnapra történt váratlan befejezésére. Kemény János azt írja,[61] hogy: „az magyar hadak is megunatkozván s nem annyira megfáradván, mint megtöltezvén prédával, igen kezdettek vala zúgolódni és békétlenkedni”; azonkívül az is nehezítette a helyzetet, hogy Göding környékén már alig lehetett élelmet kapni s így ezt messze földről kellett a táborba szállítani. Ami pedig a törököt illeti, ezt a fejedelem „sem általszállásra, sem annál inkább ostromra nem veheté, sőt mivel ordinarie ők szent Demeter nap után táborozni nem szoktak, az szerdárnak is sátorát nyakába vágák.”[62]

Hogy Bethlennek a törökkel sok baja lehetett, az kitűnik november 10-én Illésházy Gáspárhoz intézett levelének következő passzusából:[63] „Akarnám igen, hogy… bocsáthatnám vissza az pogánságot, mert látja Isten szívemet, hogy lelkem keserűségével kénszeríttettem nézni az szép országnak pusztulását, de nem tehetek rólla, meg nem zabolázhatom őket, mivel igen sok az török és mivel mindenütt ellenségképpen viselik magokat hozzánk; ha tiltom őket az rablástól égetéstől, azontúl morognak, rútul suspicálkodnak hozzám, hogy az ellenséggel értek egyet, mert ha hostiliter viselik magokat hozzájuk, nem tiltanám őket.”

Ily körülmények között Bethlen elhatározta, hogy eredeti szándékától eltérőleg, mégis csak erőszak, vagyis komoly támadás útján igyekszik Gödinget és a benne levő ellenséget hatalmába keríteni. E támadás napjául eredetileg november 12-ikét tűzte ki, hanem aztán nem tudni mi okból, a végrehajtást november 17-ére halasztotta el.

„Ezen a napon – írja Gyalókay, id. m. 424. old. – korán reggel, 13 ágyúból mindössze 166 golyót lövetett a városba;[64] azután pedig csatarendbe állította seregét s a török haddal együtt támadásra akarta vinni. Mikor azonban arra próbálta rábírni a török lovasságot, hogy lováról leszállva, gyalogszerrel rohanja meg a várost: a vezetőktől azt a választ kapta, hogy ilyesmit maga a szultán sem parancsolhat nekik. A terv ilyenformán már a kezdet kezdetén meghiusult s Bethlen, aki a vázolt állapotok miatt nem akarta tovább vesztegetni az időt Göding alatt, elfogadta Thurzó Szaniszló nádor közbenjárását, ki november 19-én megjelent a magyar táborban és fegyverszünetet hozott létre.[65] Carafa és Walenstein tehát a Gödingbe rekesztett császári haddal együtt, megmenekült a hadifogságba jutásból, – ami pedig – ha a fejedelem elutasítja a nádor közvetítését – néhány nap mulva feltétlenül bekövetkezett volna. – Igy végződött, helyesebben mondva így posványosodott el, az 1623-i hadjárat.”

A nádorral megkötött fegyverszünet értelmében Bethlennek vissza kellett vonulnia, amit nemsokára Nagyszombat vidékére végre is hajtott, török segítő csapatait pedig el kellett bocsátania, de a fejedelem szövetségeseit marasztalni akarta, amíg a császár meg nem erősíti a Thurzóval kötött alkut. De a törökök nagyon türelmetlenek voltak s haza indultak.[66] Magyar hadait Bethlen 1624 január elején Rózsahegyen és a Szepességen át Kassára vezette vissza.

A továbbiakra nézve Eszterházy, Magyarország nádora, II, 86. old. a következőket olvassuk: „Bethlen, a nádor közbenjárására… november 20-án két hónapra fegyvernyugvást kötvén, nem késett, azaz mint fentebb láttuk, kénytelen volt a rabló török-tatár csapatokat hazaküldeni, kinyilatkoztatván híveinek, hogy ő ugyan nem bánná, ha, amit ő nem tehet, útközben megfenyítik őket. A nyilatkozat Eszterházynak tudomására jött s az érsekujvári főkapitány a Zsitvánál várta a rakoncátlan hadat. „1623. 27. novembris – írja naplójában Révay László, Eszterházy unokaöccse – vertük fel Nyárhidnál 250 lóval egy részét a boszniai hadnak, mely Hodolinon által ment vissza, rabokkal és prédával: lehettek 2000-en. Morvai rabot szabadítottunk tűlök számszerint kétezeret és tizenötet; egyet sem vihettek által az Zsitván. Sok jó rabokat fogtunk, sokat levágtunk, Zsitvába is sok veszett; lovat nyolczszázat nyertünk. Az mint számlálták, 50.000 forintnál többet ért a nyereség.” És három nappal később: „Anno 1623. 30. novembris egri, kanizsai és boszniai had átmenvén semptei hídon, megszállottak Csúznál Túrénél. Azokat is megütöttük véletlen 800 lóval, nyertünk tűlök 5 tevét, 32 szekeret, egynehány lovat, két igen nagy öreg aranyos zászlót, másféle közzászlót, numero tizenegy, egy lófarkzászlót; mieink közül maradt oda negyven számú; törökök közül feles veszett, ki fegyver miatt és ki vízbe ugratott.”

Most pedig lássuk röviden a hadjárat befejezése után történteket. „A vármegyék – írja Angyal, id. m. VI, 362. old. – most sem igen támogatták Bethlent, ép úgy mint első támadásakor, de a november 19-ikére hirdetett nagyszombati országgyűlésre[67] mégis elküldötték követeiket, kivált az északkeleti részekből. Eszterházy mint országbíró törvénytelennek nyilvánította a gyűlést s hevesen tiltakozott Bethlen országrontó politikája ellen. Különben a gyűlés nem volt forradalmi hajlamú, csak a „boldog békét és egyességet” óhajtotta s csonka testületnek érezve magát, a teljes országgyűlés egybehívását sürgette.”[68]

Ferdinánd Hodolinba azt a parancsot küldötte Thurzónak, hogy hat hétre kössön fegyverszünetet. A nádor két órával a parancs megérkezte előtt már megegyezett Bethlennel a főbb pontokban.[69] Nem akart szégyenben maradni a fejedelem előtt s mivel látta, hogy Monte Negro s Wallenstein szükségesnek tartják a fegyverszünetet, abban a hiszemben indult vissza Semptére, hogy az udvar szívesen megerősíti a november 20-iki egyességet. Csalódott. Midőn a veszély elmúlt, az udvar nem érezte magát hálára kötelesnek Bethlen iránt; lassanként nem is hitte, hogy valódi volt a veszély…[70] Az udvar megütközött azon, hogy Thurzó tíz hónapra oly nagy területet engedett át Bethlennek. Attól tartott, hogy a fejedelem a hosszú időt és meggyarapodott jövedelmét újabb támadás előkészítésére fogja felhasználni, mint a pozsonyi fegyverszünet után. – Bethlen talán Hodolinban is sejthette, hogy az udvar nem fogja megerősíteni a Thurzóval kötött egyezséget. De midőn meghallotta, hogy a fegyverszünetet „fenékkel felborították”, nagy haragot mutatott. „Hálaadást reméltem a császártól”, – így szólt – „mert Prágáig porrá tehettem volna a földet, de nem hálaadást, hanem egy nagy megtréfálást nyerék.” Lassanként csillapult. A lényeges pontokban engedett. 1624 január 20-án Besztercebányán új okiratot írt alá, melybe a már Hodolinban átengedett megyékhez Zólyomot is csatolta… Megnyugodott abban, hogy a fegyverszünet március 1-ig tartson. E határidőt később május 1-ig hosszabbították meg, ami nem csekély engedmény volt az udvar részéről, mert Ferdinánd kénytelen volt az egész télen át annyi katonát eltartani. De Bethlen is engedett, mert a béketárgyalásokat ép engedékenységével akarta előkészíteni s szerette volna azokat mennél hamarább megindítani.[71] – Kamuthy Farkas, Kassai István és Bornemissza János, mint a fejedelem követei, 1624. február 7-én érkeztek Bécsbe s „ezúttal újból előadták a már 1623-ban felvetett házassági tervre vonatkozó titkos megbizatásukat.” – Kamuthy előterjesztéséből jobban kivehetjük Bethlen igazi gondolatát, mint a Károlyitól Eszterházyhoz küldött üzenetből. Bethlen Magyarország kormányzója akart lenni, a király címe és jogai nélkül. De a nádor, az országbíró, a kamara és a kapitányok tőle függöttek volna. Bethlen látta volna el a végvárakat az ország jövedelmeiből, a jövedelem fennmaradó részét a király tárházába szolgáltatta volna. Hanem az ország Fátrán túl eső megyéit függetlenül óhajtotta igazgatni… Ferdinándnak nem volna többé oka félni a törököktől, Bethlen megakadályozná a török támadását s könnyű szerrel kiszorítaná a törököt Ferdinánd segítségével. „De a bécsi körök mindezt kétkedéssel fogadták.[72] A házassági ajánlat inkább nevetség tárgya volt az udvarnál”, bár IV. Fülöp spanyol király az ügyre vonatkozólag megkérdeztetvén, azt válaszolta, hogy a bécsi udvar sem a maga, sem a katholikus vallás érdekében hasznosabbat aligha tehet, mintha e házasság révén Bethlent a protestánsok szövetségétől elvonván, a katholikusok érdekkörébe kapcsolják be. Ezért Fülöp király Olivarez minisztere által azt tanácsolta Ferdinándnak, hogy fogadja el Bethlen ajánlatát, kivált, ha ez a katholikus vallásra tér át, vagy legalább is ennek a vallásnak teljes szabadságát biztosítja, nemkülönben azt is, hogy halála után, ha fiú örököst nem hagyna hátra, Erdély az özvegyre fog szállani.[73] A nyilvános tárgyaláson Bethlen megbizottai a Nikolsburgban átengedett terület kikerekítése végett Sárost, Ungot, Tornát és Gömört kérték Szendrővel együtt. Ferdinánd azonban február 23-iki határozatában felszólította Bethlent, elégedjék meg területének régi, 1619 előtti határaival. Hosszas tárgyalások és alkudozások után végre 1624 május 8-án létre jött a megegyezés s ez a bécsi béke nagyban véve a nikolsburgi béke újabb kiadásának tekinthető. „A különbség csak annyiból áll, hogy Bethlen elveszti a két sziléziai hercegséget, de megtartja címüket; az 50.000 forintnyi évi segítség 30.000-re olvad; Ecsed, Nagybánya és Felsőbánya örök jogon Bethlené lesz. Az elzálogosított jószágok kérdése, mely a háborúnak állítólagos főoka volt, megmaradt úgy, ahogy a soproni országgyűlés elintézte.[74] És az országos sérelmek? Az 1624-iki béke nem szól az országos szabadságokról. Csak annyiban tekinthetjük ez okiratot a protestáns és rendi szabadságok újabb biztosítékának, amennyiben Bethlen erejéről tanuskodik, aki elhagyatva a nyugati hatalmaktól s a töröktől, s lanyhán támogatva a magyar rendektől, még sem volt kénytelen feladni a nikolsburgi béke legfontosabb vívmányait.[75]

Kiegészítésképpen ideiktatjuk még a Szekfű id. m. 235. oldalán foglalt következő megállapítást, mely élénk világot vet a fejedelem igazi ravasz, körmönfont politikai módszerére: „Amikor (Bethlen) a császárnál a már említett házassági ajánlattal akar kedvezőbb feltételeket kieszközölni és a török kiűzésére és szinte keresztes hadjáratra is vállalkozik, ugyanakkor a porta hiszékeny divánbasáit hallatlanul fantasztikus hírekkel kápráztatja, hogy azok újból segítségére jőjjenek, s így a háborút Ferdinánd ellen tovább folytathassa. Rögtön a végleges békekötés után közli a portával, hogy a német békét ajánl neki (mikor már meg is kötötte azt), s igéri neki Magyarországot a Fátráig, Moldvát, Havasalföldet, leánya kezét, a pápától királyi koronát, csak álljon melléje és induljon vele együtt a török ellen; ő azonban, mint ez a porta régi hívéhez illik, ellenáll e csábításnak, s a törökre bízza, béküljön-e vagy sem, de jobban szeretné, ha tovább folytathatná a háborút, s abban a török az eddiginél jobban segítené.”[76]

[1] Czobor Imre 1622 február 14-iki levele Pázmányhoz, Pray–Miller, id. m. I., 278. – Eszterházy Miklós Magyarország nádora, II, 3. – Frankl, Pázmány levelezése, 282.

[2] Bethlen július 23-án kelt levelében (Pol. lev. 375.) erről a határozatról azt mondja, hogy az „nekünk rettenetes és halálos gyalázatunkra“ hozatott. „Annak okaiért minekünk az a végezés igen illetlennek látszik, pér hoc nem consentiálhatunk neki, nem is engedhetjük executióját… Hűségteknek azért serio demandáljuk, tűlünk inscribált jószágokat senki kezibűl ki ne bocsássa.“ Ezzel Bethlen természetesen nyilt ellenkezésbe jutott a király és az országgyűlés határozatával.

[3] Frankl, Pázmány, II, 19.

[4] Lásd alább a Károlyi Mihályhoz intézett augusztus 16-iki levelet.

[5] A Toldalaghynak adott utasítás, Török-Magyarkori Államokmánytár, I, 347. – Toldalaghy emlékirata, Mikónál, id. m. I, 236. – The Negociations of Sir Thomas Roe, in his embassy to the ottoman Porte, London, 1740, 45.

[6] Bethlen levelezése, 221.

[7] Calvert államtitkár 1622 elején azt írja Roenak: „His majestic hetherto would never have any thing to doe with him.“ (Negociations, 28.) Ez körülbelül annyit jelent, hogy Őfelsége sohasem akar vele (t. i. Bethlennel) bármit is kezdeni.

[8] Bethlen levelezése, 221. – The Negociations of Sir Thomas Roe, 75–106. – Gróf Eszterházy Miklós, Magyarország nádora, II, 4. oldalán erre nézve még a következő kiegészítő adatok olvashatók: „A nagyvezír Huszajn pasa Toldalaghyt júniusban jó válasszal bocsátotta el; s a fejedelem nyomban újabb követséget indított a Portához, mely 1622. augusztus 22-én, gróf Thurn Mátyással, mint „a hét evangelikus tartomány evangélikus rendeinek biztosával“ Konstantinápolyba jövén, jelenté, hogy Bethlen, miután pénzről s a hadak egyéb szükségeiről gondoskodott, kész most már húsz nap alatt Kassára kiindulni s a császár ellen újabb hadviselést megindítani. Várja a Porta parancsait, és segédére számot tart. A fejedelem, hogy gyorsabban célt érjen, a nagyvezírhez intézett levélben előadja, hogy Ferdinánd, mióta vele békét kötött, őt most a Portától egészen elvonni törekedik. E végre tudatá vele, hogy Spanyol- és Lengyelországok királyaival s néhány német fejedelemmel egyesült százötvenezer főre menő seregnek kiállítására, mely a jövő évben Magyarországra, Boszniára és Görögországra törvén s Konstantinápolyig előnyomulván, az európai ozmán birodalomnak véget vessen. Ha ő, Bethlen, hajlandó ezen szövetséghez csatlakozni, a sereg fővezérévé neveztetik s a diadal után osztozkodás alkalmával Erdély és Bosznia, önálló királyságképpen jutnak neki és örököseinek. A fejedelem, mint a nagyúr hű alattvalója, siet a célzat közlésével. Nézete szerint szükséges megelőzni a császárt, kinek hadai most a végektől távol szét vannak szórva s ki ellen mind Magyar- mind Csehország készek minden pillanatban felkelni. Ha tehát a szultán hajlandó volna seregeit Ausztriába küldeni, ő, Bethlen, szintakkor Csehországba és Sziléziába nyomulna. Könnyű dolog ezen országokat elfoglalni, sőt magát a császárt is kézbe keríteni, s akkor Németország e részét teljesen hatalmába ejthetné a Porta.“

[9] Césy jelentése XIII. Lajoshoz: Hurmuzaki, Documente Supplem. I. volum. I, 203.

[10] Török-Magyarkori Államokmánytár, I, 381–383. – Toldalaghy emlékirata, Mikónál, I, 237.

[11] Török-Magyarkori Államokmánytár, I, 362.

[12] A helyneveket lásd a IX/1. és XI/1. számú mellékleten.

[13] Ez tévedés. Passau mellett nem az Enns, hanem az Inn ömlik a Dunába. Ellenben Bethlen tényleg nem az Innre, hanem az Enns-re gondolt, mert ez van Bécstől kb. 24 német mérföldre (180 km-re), vagyis lovas had részére 4 napi menetre, naponta 45 klmnyi utat számítván, Passau pedig az Ennstől még további 12 mérföldre (90 km-re) fekszik. (Lásd a XI/1. számú mellékletet.)

[14] Török-Magyarkori Államokmánytár, I, 395–398. – Óváry, id. m. 524. – Klopp, id. m. II, 403. – Wätjen Hermann, Die Niederländer im Mittelmeergebit zur Zeit ihrer höchsten Machtstellung, 70.

[15] Lásd a 335. oldalon.

[16] Rusdorf, Mémoires et negociations secrètes, I, 184, 310. – Negociations of Sir Th. Roe, 175.

[17] Török-Magyarkori Államokmánytár, I, 392. – Hurmuzaki, Documente, Supplement I, Volum. I, 202, 215, 218.

[18] Óváry, id. m. 125–133. – Zwiedinek-Südenhorst, id. m. II, 18–22. – Báró Radvánszky Béla, Házi Történelmünk Emlékei, I/1. 58. és 69.

[19] Tadra Ferdinand, Beiträge zur Geschichte des Feldzuges Bethlen Gabors gegen Kaiser Ferdinand II. im Jahre 1623 (Archiv für österreichische Geschichte, 55. köt.), 405: „Unter den Bedingungen, unter welchen sich Bethlen zum Aufbruche und zu einem Einfall in Mähren bereit erklärte, war auch die, dass der Herzog Christian von Braunschweig – der Halberstädter – mit einigen Tausend Mann deutschen Volks in Schlesien und Mähren einfallen solle, um sich da mit Bethlen zu vereinigen, und zwar „wo nicht Ende Juni, so doch gewiss Anfangs Juli.“ Bethlen selbst konnte nämlich mit seiner grösstentheils aus leichter Reiterei bestehenden Armee keinen dauernden Erfolg in diesen Ländern erreichen, viel weniger sich daselbst behaupten. (Schreiben des Markgrafen von Jägerndorf an Friedrich ddo. 19. Sept.) Wegen Durchzugs durch Sachsen wurde auch bereits mit dem Kurfürsten verhandelt… Dem Kaiser blieben alle diese Verhandlungen nicht verborgen; desto unbegreiflicher ist dessen Sorglosigkeit, der sich erst spät, als Bethlen mit seiner ganzen Macht bereits in Ober-Ungarn stand, um die Verstärkung seiner Truppen zu kümmern anfing.“

[20] Tört. Tár, 1883.

[21] Ennek bizonyos tekintetben ellentmondanak a porta előtt kifejtett, fentebb közölt nagyszabású hadjárati tervek.

[22] Lásd a 333. oldalon.

[23] Gróf Eszterházy Miklós, Magyarország nádora, II, 32–39.

[24] Gróf Eszterházy Miklós, Magyarország nádora, II, 42.

[25] Gróf Eszterházy Miklós, Magyarország nádora, II, 44.

[26] Segesvári Bálint Krónikája, Szabó K. Erdélyi Tört. Adatok, IV, 192.

[27] Károlyi Mihály jelentése szerint (Gróf Eszterházy Mihály, Magyarország nádora, II. 58.) „Maga az fejedelem 7. Septembris érközött Tokajban s az hada azon nap költözött Löknél a Tiszán által, az hol hidat csináltattak volt. Egygyel mással az hada lehet tízezer ember; azután jött két nap mulván az hajdúság, kik közül két ezret és két százat vett föl, kiket táborban Gesztelhez szállított. Geszteltől 10-a ment Kassára csak nem sokad magával és más nap, úgy mint 11-a, adott valami propositiókat ki az hét vármegyének, az kiben úgy értem, hogy okát akarja haddal való kijövetelének adni és ha lehet, fel is venné űket, kik jóllehet nem ítéli hogy mellette fölüljenek… ma (szeptember 12-én) visszament táborában, ahol vele négy öreg álgyú van, azokban az kiket itt Ujvár alatt elnyert, négy meg' más, azok is öregek, az kiket maga öntetett, s nyolcz sebes taraczk, s mindenféle monitiót most igen béven készített mindazokhoz. – Az török melléje menetelével igen biztatja magát, és Tokajból újonnan elköldött az boszniai bassáért… Most újonnan köldte volt egy követét az budai vezérhez… Az bácsi bék Egernél vagyon, mezőre szállott: oda várják az tömösvári bassát is, és az egri bassa s hatvani bék is minden szekerekkel készen vadnak, ugyan úgy van szekereken is az élés… Az egész magával levő hadak mind fölötte igen kedvetlen ehhez az hadakozáshoz, de igen jól fizet most nekik s többnyire mind fizetett had is.“

[28] Tört. Tár, 1879, 448. – Erdélyi Országgyűlési Emlékek, VIII, 166.

[29] Gróf Eszterházy, Magyarország nádora, II. 65.

[30] Tört. Tár, 1886, 219. – Frankl és Ráth, Dallos Miklós iratai, 112–208.

[31] Gróf Eszterházy Miklós, Magyarország nádora, II, 18.

[32] Gróf Eszterházy Miklós, Magyarország nádora, II, 71–75.

[33] Tadra, id. m. 406.

[34] Chlumeczky, Regesten, I, 262. és Tadra, id. m. 410.

[35] Gindely, Okmánytár, 355: „Der Monte Negro ist auch ankommen, dessen Kriegsvolk (sammt der Artillerie) und was sonsten ausser den Garnisonen in Mähren ist, haben itzo die Zusammenkunft zu Skalic, von dannen sollen sie unterhalb der March über die Donau nach Ungarn in die grosse Schütt auf Gutta… bei Neuhäusel sich lagern.“ – Ferdinánd 1623. szept. 27-én kelt levele Thurzó Szaniszló nádorhoz (gróf Eszterházy, Magyarország nádora, II, 83.): „Mi tábornokainknak meghagytuk, hogy lovas és gyalog hadainkkal mind a várak felszerelésére, mind tábornak alakítására, útjokat Morvaországon át Szakolca felé vegyék, hol öszves hadaink találkozni fognak egymással, onnan majd Guta felé menendők. Légy tehát jó egyetértésben velök, s nevezz ki biztosokat a szükséges élelem megszerzésére.“

[36] Monum. Hung. IV. – Bel, Notitia Hung. Novae, I, 248.

[37] A helyneveket lásd a IX/1. számú mellékleten.

[38] Lásd a 346. oldalon.

[39] Hatvani, Brüsseli Okmánytár, IV, 275. – Jászay, Oklevelek, Katona, Hist. Crit. Reg. Hung. XXX, 213.

[40] Thurzó levele a királyhoz. Jászay, Oklevelek, 307. – Kemény János önéletírása, 47. – Katona, id. m. XXXI, 19. – Padavin jelentése, Óvárynál id. m. 292. – D'Elvert, Beiträge, III, 124. – Tadra, id. m. 409. az alábbiak szerint kissé másképpen adja elő a dolgot: „Die Versammlung der Adeligen des Liptauer Comitats beschwor den Kaiser, rasche Hilfe zu schicken, (Schreiben derselben vom 19. Sept. 1623. in Monum. Hung. IV.), wenn er nicht wollte, dass alle Städte Ober-Ungarns in die Hände des Feindes fallen sollen. Unter anderen galt es Tyrnau zu schützen; diese Aufgabe erhielt ein Theil des Tiefenbachischen Regiments, von dem 500 Mann zu Puss nebst 200 Reitern unter dem Commando des Obristlieutenants Wangler dahin abgeschickt wurden. Die Bürgerschaft von Tyrnau, welche vor zwei Jahren Bethlen freiwillig die Thore geöffnet hatte, zeigte sich auch diesmal der kaiserlichen Sache feindlich. Wangler fand nicht Einlass in die Stadt und da ihm zugleich von dem bereits herangerückten Feinde der Rückzug abgeschnitten wurde, schloss er sich mit seinen Leuten in dem unweit liegenden Dorfe Bogdanecz und zwar auf dem Friedhofe und in der Kirche ein und vertheidigte sich gegen die Uebermacht des Feindes so heldenmüthig, dass Bethlen, der sich nicht länger aufhalten wollte, das Häuflein zur Uebergabe aufforderte und ihnen freien Abzug mit allen militärischen Ehren gewähren wollte. Auf diese Bedingung hin ergab sich Wangler, wurde aber dem Vertrage zuwider mit seinem Sohne und den Offizieren in Ketten geworfen und in Tyrnau eingekerkert, während seine Soldaten gezwungen wurden, in den Sold Bethlens zu treten.“ (Pesina, Protelum plagarum, Manuscript des Prager Metropol Archivs. – Bellus, Oesterr. Lorbeerkranz (Frankfurt a. Main. 1626), 781. – Ezzel összhangzásban írja Ferdinánd 1623 okt. 30-án Eszterházynak (Eszterházy, Magyarország nádora, II, 84.): „Előnkbe terjesztettetett Vangler ezredes s a vele együtt fogságba esett mind lovas mind gyalog kapitányok és tisztek sat. nevében, hogy őt utjokban Nagyszombat felé, ide közel eső némi templomba rekesztettek, s két napig folytatott védelem után, Bethlen fejedelem igéretének folytán, miszerint szabadon fognak bocsátatni, a fegyvert letévén, békóba verettek; miért is szabadulásuk kieszközlésére kérnek bennünket. Csodálkozunk, hogy keresztyén fejedelem ilyes tyrannisra képes… s várjuk tőled, hogy Bethlen táborában netalán levő ismerőseid által szabadullásukat előmozdítod.“

[41] Tört. Tár, 1882, 450. – Erdélyi Országgyűl. Eml. VIII, 31.

[42] Thurzó nádor a sereg létszámát 38.000-re becsüli. – Wangler kémje (D'Elvert, Beiträge, III, 124.) 50.000-et mond. – Tadra id. m. 408.: „Mitte August brach Bethlen mit seinem Heere von etlichen und 20.000 Mann nebst der über 30.000 Mann starken türkischen Armee nach Ober-Ungarn auf.“ – Klopp, id. m. II, 348: „Die Schaaren des Bethlen – Siebenbürger, Ungarn, Türken, Tartaren–die man auf 60.000 Mann angab…“ Más adatok – Marczali, Regesták. Tört. Tár, 1879, 533. – 70.000 főről beszélnek. – Krieges-Chronik Oest. Ungarns, III. 30: Bethlen „brach am 14. August 1623 mit 80.000 Mann (meist Türken, Tataren und Walachen) von Klausenburg auf.“ – Én azt hiszem, hogy közel járunk a valósághoz, ha a 40.000 főnyi létszámot fogadjuk el a helyes kalkuláció alapjául…

[43] Tadra id. m. 412: „Das Heer, welches sich hier (bei Skalitz) versammelt hatte, …dürfte (mit Anschluss der Besatzungen in Neuhäusel, Comorn, Pressburg u. a.) kaum mehr als 9000 Mann zu Fuss und zu Ross betragen haben.“ – Ezzel szemben Trautmannsdorf Miksa október 1-én arról értesíti Bécsből Eszterházyt, hogy miután Bethlen árulása kinyilatkozott s a kereszténység oltalmazásának szükséges voltáról nem lehet kétség, ő felsége már is egy tapasztalt, régi német gyalog ezredet (Tiefenbach-ezred) leküldött; a deréksereg pedig – 18.000 főre menő jó német hadak – Morvaországon át vonul Magyarország felé.“ Ehhez hozzáfűzi még, hogy: „Az Imperiumban tizenöt hónapra fegyvernyugvás köttetett pfalzi Fridrikkel; ő felsége tehát meghagyta ott bent levő hadainak, hogy jőjjenek le egyenesen a Dunán.“ (Eszterházy, Magyarország nádora, II, 83.)

[44] Tadra id. m. 413.

[45] Tadra id. m. 408.

[46] Waldstein okt. 20. és 24-én kelt levele apósához, az udvari körök által nagyon kegyelt és nagy befolyású Harrack Károly báró titkos tanácsoshoz. Tadra id. m. 439. és 441.

[47] Waldstein fentemlített okt. 24-iki levele Harrachhoz.

[48] 1623. okt. 28-án Holicsról kelt levele Illésházyhoz, Magyar Tört. Tár, XXVII, 55. Ugyanebben a levelében Bethlen azt is írja, hogy az ellenséget „immár Szakolca mellől az Morva vizén általnyomtuk, sok kárral ment el.“

[49] Eszterházy Miklós, Magyarország nádora, II, 84: „A 18.000 főre ment deréksereg pedig Hodolin (Göding) mellett erődített táborba szállván, Bethlen ostromzára alá került, kinek török-tatár hadai onnan Morva belsejének pusztítására özönlöttek.“

[50] Bellus, id. m. 783. és Tadra, id. m. 415.

[51] Tadra id. m. 415.

[52] Waldstein okt. 28-iki levele Harrachhoz. Tadra id. m. 443.

[53] Tadra id. m. 417.: „Am 3. November war die Brücke bei Rohatecz fertig und nun zog Bethlen mit dem übrigen Heere sammt den Türken und den Geschützen allen übereinstimmenden Nachrichten nach über 40.000 Mann stark über die March und überfluthete Mähren. Am schreklichsten hannsten die Türken, die an ihren Räubereien so viel gefallen fanden, dass sie, obwohl der Demetriustag (26. Oktober) bereits vorüber war, an eine Rückkehr gar nicht dachten.“

[54] Kemény önéletírása 55.

[55] Még jobban kitűnik ez Ferdinándnak 1623 november 1-én Eszterházyhoz intézett következő leveléből (Eszterházy, Magyarország nádora, II, 84.): „Miután Bethlen mindig belebb nyomul az őrgrófságba (t. i. Morvaországba), el ne mulaszd, ha módod van, a gondaidra bízott érsekújvári őrségből a mondott Bethlent onnan némi diversio által onnan elvonzani: sőt minden kitelhető módon törekvéseit akadályozzad.“ Arról, hogy Eszterházy ez utasításból kifolyólag tett-e valamit, nincs tudomásunk.

[56] Waldstein 1623 nov. 6-án kelt levele apósához: „Heut hat der Feindt sechs Stuck plautirt und unser Läger darmit beschossen, izt hat er die Stuck wiederum in sein Quartier reterirt, weiss nicht was er morgen anfangen wirdt.“

[57] Tadra id. m. 418.: „Die Hauptsache war die baldige Befreiung des kaiserlichen Heeeres aus seiner Lage in Göding. Zu diesem Behufe sollte nach dem Plane, den Waldstein durch seinen Schwiegervater dem Kaiser vorbringen liess und dem auch Montenegro zustimmte, Folgendes angeordnet und durchgeführt werden: Es sollte so viel Volk als nur immer möglich geworben werden, und zwar hauptsächlich Reiterei, bestehend aus Polen und Kroaten… das Collaltische Regiment, welches aus Deutschland heranzog, sollte sobald als möglich, am besten und schnellsten an der Donau nach Mären gebracht werden, das Tiefenbachische Volk aus Ungarn und die Reiterei aus Pressburg sollten ebenfalls aufgeboten werden. Dieses Volk solle in verschiedene Städte in Mähren und Oesterreich, namentlich in Lundenburg, Nikolsburg, Zistersdorf u. a. gelegt, nebstdem auch eine hinreichende Menge Proviant angesammelt werden. (Dabei solle man sich auf die Proviantbeamten nicht verlassen, denn diese lügen den Kaiser an, sagen dass vorhanden ist, wenn es auch nicht wahr ist; er (Waldstein) kenne sie gut, drohe ihnen bisweilen mit Hängen oder verspreche ihnen Geschenke und wann er etwas will, so müsse er es selbst thun. Und erst bis Alles in Ordung wäre und das Volk in hinreichender Anzahl, dass etwas gegen den Feind vorgenommen werden könnte, solle es in Lundenburg zusammenstossen und im Vereine mit dem Heere von Göding gegen den Feind ziehen. Überdies sollte sich auch das schlesische Kriegsvolk in Bewegung setzen und an die mährische Grenze rücken.“

[58] Tadra id. m. 430.: „der Kaiser dachte schon daran, Wien zu verlassen und sich nach Innsbruck zu begeben: bei unverkennbarer Unzulänglichkeit seiner Kriegsmacht und bei den geringen Aussichten auf eine erspriessliche Hilfe liess Kaiser Ferdinand Messen abhalten und Gebete veranstalten, um die höhere Hilfe zu erflehen.“

[59] Tadra id. m. 430.: „das kaiserliche Volk lief aus Hunger haufenweise dem Feinde zu, die Cavallerie war ohne Rosse, die Infanterie, die noch vorhanden war und nicht über 4000 Mann kampffähige Streiter zählte, war äusserst ungeduldig und die Führer waren keinen Augenblick sicher“ ihres Lebens. – Waldstein november 10-én már ezeket írta apósának: „…so müssen wir uns resolviren in diesem posto zu crepiren und selbst einer den andern essen, aber ich sorge dass das Volk sich eines anderen resolviren wird und aus Noth uns Capi bey die Köpf nehmen, dem Feind übergeben und selbsten in Feindts Dienst verbleiben, wie sies denn noch alle die ein wenig in Noth gewest gethan haben.“

[60] Tadra id. m. 431.: „Bis zum 18. November war die Noth aufs höchste gestiegen, man hatte beinahe keine Lebensmittel mehr, auch die Munition war ausgegangen, die Hoffnung auf Entsetzung durch eine kaiserliche Armee gänzlich geschwunden; das Volk wollte sich nicht mehr durch Versprechungen und gute Worte vertrösten lassen und drohte öffentlich, zum Feinde übertreten zu wollen. An diesem Tage erhielt Carafa vom Kaiser die Ermächtigung, wenn Bethlen einen Waffenstillstand vorschlagen sollte, diesen auf kurze Zeit anzunehmen… Die Nahrungsmittel reichten bei höchster Entbehrung nur noch für drei Tage hin.“

[61] Kemény János önéletírása, 55.

[62] Ezzel szemben viszont Tadra id. m. 430. oldalán olvassuk: Am kaiserlichen Hofe tröstete man sich zwar noch mit der Hoffnung, dass die Türken, die über den Demetriustag nicht im Felde zu bleiben pflegten, bald wegziehen und dadurch auch den Bethlen zum Aufgeben der Feindeligkeiten zwingen würden, diese Hoffnung wollte aber lange nicht in Erfüllung gehen; Waldstein versicherte öfters, dass die Türken nicht wegziehen werden, da ihnen das Rauben wohlgefalle… auch hätten sie bereits bei Skalitz und den umliegenden Orten Winterquartiere bezogen und bereiten sich vor über den Winter in Felde zu bleiben.“ (Waldstein nov. 16-iki levele apósához.)

[63] Magyar Tört. Tár, XXVII, 59.

[64] Erről Waldstein is megemlékezik nov. 17-én apósához írt levelében, mondván: „Wohlgeborner Freyherr! Heut früe hat der Feind zwei Batterien plantirt und unser Läger stark beschossen, hält noch mit allem seinem Volk in der Bathali.“

[65] Gyalókay mindezt Tadra nyomán írja, aki azonban kissé másképpen adja elő a dolgot. Szerinte a fegyverszüneti tárgyalásokat Thurzó közvetítésével Bethlen kezdeményezte volna és mielőtt Bécsben e tekintetben elhatározásra jutottak, akarta a fejedelem november 17-én a döntő támadást végrehajtani. Tadra erről a dologról id. m. 433. old. a következőket írja: „Er (Bethlen) wandte sich an den ungarischen Palatinus Stanislaus Thurzó… und ersuchte ihn, zwischen ihm und dem Kaiser den Friedensabschluss zu vermitteln. Der Palatin schiekte seinen Vertrauten, den Stefan Pogiani (Pogány?), nach Wien und liess beim Kaiser anfragen, ob dieser geneigt wäre, mit Bethlen Frieden zu schliessen. Der Kaiser durch die Berichte von Göding und durch die geringe Aussicht auf Hilfe, gedrängt, zauderte nicht lange und ertheilte dem ungarischen Palatinus die Vollmacht, mit Bethlen sogleich einen Waffenstillstand abzuschliessen und inzwischen wegen Erneuerung des Friedens zu unterhandlen (Pešina, Prot. plag.). Bevor jedoch diese kaiserliche Entschliessung an den Palatin gekommen war, wollte Bethlen noch einmal versuchen, ob er nicht die Kaiserlichen vor Göding zu einer Schlacht herauslocken oder mit Gewalt ihr Lager bekommen könnte. Er liess daher am 17. November zeitlich früh seine gesammte Artillerie aufführen und das kaiserliche Lager beschüssen. (Bellus, Oesterr. Lorbeerkranz, 783. – Aus 13. Stücken sollen 166 Schüsse abgefeuert worden sein): sein gesammtes Volk stellte er in Schlachtordnung auf und wollte einen Angriff gegen das kaiserliche Lager unternehmen. Da dieser aber von der Reiterei nicht ausgeführt werden konnte, stieg Bethlen selbst von Pferde herab und forderte, dass auch die berittenen türkischen Schaaren dasselbe thun und zu Fuss stürmen sollten; die Befehlshaber aber weigerten sich, indem sie vorgaben, dass nicht einmal der Sultan ihnen solches anbefehlen könnte, und so blieb Bethlen nichts anders übrig, als von dem beabsichtigten Angriffe abzulassen, und da die Kaiserlichen ihr Lager nicht verlassen wollten und die angebotene Schlacht nicht annahmen, zog er sich wieder zurück.“

[66] Szilágyi–Angyal, id. m. VI, 362.

[67] Lásd a 357. oldalon.

[68] Eszterházy, Magyarország nádora, II, 87–96. – Tört. Tár, 1894, 666.

[69] Gindely, Okmánytár, 382.

[70] Elbizakodottságában most már azt követelte Bethlentől, hogy a Jägerndorfi őrgrófot és Thurn grófot szolgáltassa ki, a törökök által ejtett foglyokat engedje szabadon, ő maga pedig nyomban hagyja el Magyarországot, mert különben erőszakkal fogják őt erre kényszeríteni. (Lotichius, Rerum German. Liber XIII, 364. – Katona, id. m. XXXI, 43.)

[71] Erd. Országgyűl. Eml. VII, 178–222. – Tört. Tár, 1893, 499. – Gindely, Okmánytár, 405.

[72] Khevehiller, Annales Ferdinandei X., 168. – Tört. Tár, 1889, 117.

[73] Horváth Mihály, id. m. V, 297. – Khevenhiller, id. m. X, 167. – Hormayr, Anemonen aus dem Tagebuch eines alten Pilgermannes, I, 114.

[74] Erre nézve Szekfű, id. m. 236. old. azt mondja, hogy: „azok a régi Bethlen-féle adományosok, akiknek igazaiért mondotta Bethlen, hogy kiindul támadására, melancholiával állapíthatták meg, hogy a békekötésnél mindkét fél elfeledkezett róluk.“

[75] Angyal, id. m. VI, 365. – Khevehiller, id. m. X, 599. – Jászay, Oklevelek, XI. – Szilágyi, Adalékok, 60. – Gooss, id. m. 562–609. – Theatrum Europ. I, 787. – Pray–Miller, Princip. Gabr. Bethlen, II, 3.

[76] Szilágyi Sándor, Bethlen Gábor és a porta, Tört. Tár, 1882, 36.