| « 3. Bethlen Gábor második támadása II. Ferdinánd ellen 1623-ban. | KEZDŐLAP | 4. Bethlen Gábor harmadik támadása Ferdinánd ellen 1626-ban. » |
Az eddig tapasztaltakon okulva és az eseményekből a tanulságokat levonva, Bethlen, legközelebbi hadjáratát mind politikailag, mind katonailag a lehető legalaposabban igyekezett előkészíteni. A politikai helyzetek, kapcsolatok és törekvések megrajzolásánál, illetve ezek jellemzésére és ismertetésére, melyek a tisztán katonai műveleteknek illetve a hadjáratoknak bár igen fontos, de azért mégis csak kiegészítő részei, úgy mint eddig is gyakrabban tettem, most is egyes kiválóbb hazai és idegen történetírók idevágó műveiből egyes részeket, természetesen a forrás megnevezése mellett szószerint vettem át. Én ezt az eljárást sokkal helyesebbnek és célszerűbbnek tartom, mint hogyha más szavakkal ugyanazt igyekeztem volna papírra vetni. Ezzel az eljárásommal bizonyos tekintetben egyúttal ama nagyrabecsülésemet is akartam kifejezésre juttatni, melyet hazai történelmünk nemcsak magyar, hanem idegen hivatott és kiváló művelői iránt bensőleg érzek. És itt örömmel és megnyugvással kell megállapítanom azt is, hogy éppen a Bethlen-korszak az igazi hivatott történettudósok és írók egész sorát mutatja fel, akiknek szakavatott munkássága, világos és éles megállapításai és kritikája a legteljesebb mértékben megérdemlik elismerésünket s mindjárt hozzá is tehetem, hogy e tekintetben elsősorban Angyal Dávid és Szekfű Gyula munkáira gondolok. Ezeket a rendszerint igen találó és helytálló megállapításokat valóban érdemes, ahol kell megjegyzésekkel kísérve, de általában változatlan formában újból az olvasó szemei elé vinni; ezek egyszersmind annyira ki is merítik a tárgyat, hogy azokhoz lényeges hozzáadni valónk nem igen akad s így nyomban rátérhetünk az 1623. évi hadjárat katonai koncepciójának megbeszélésére. Erre nézve Bethlennek a folyton változó viszonyokhoz képest többféle terve is volt, amelyek közül azonban végeredményben egyetlenegyet se hajthatott végre úgy, ahogyan ő azokat már előre kicirkalmazta volt. Lássuk őket egyenként.
Első és egyúttal elgondolásaiban és méreteiben leghatalmasabb hadjárati terve az volt, amelyet tisztán csak a török segítségére támaszkodva 1623 elején terjesztett elő hozzájárulás végett Konstantinápolyban. Ennek a hadjárati tervnek egyik legerősebb oldala, hogy valóban hatalmas erőket akart mozgásba hozni a végcél elérése érdekében, melyet ugyan Bethlen tanulmányában határozottan meg nem említ, de az nem volt és nem lehetett más, mint II. Ferdinánd illetve a Habsburg-ház uralmának tönkretétele. Ez az eddigi tapasztalatok szerint nem volt könnyű dolog s így érthető, hogy Bethlen ennek elérése érdekében hatalmas, bár számokban ki nem fejezett tömegek talpraállítását vette kilátásba. Ámde Bethlen ezeknek a hatalmas tömegeknek nem a fönti egységes hadjárati cél elérését, vagyis Ferdinándnak és seregeinek tönkretételét, hanem megint csak alárendeltebb jelentőségű előnyök, nem pedig döntő sikerek kivívását: városok, Bécs és Grác megvételét tűzte ki feladatul, ahogyan az az akkori, meglehetős gyenge lábon álló hadászati elvek szerint általánosan szokásos volt. E tekintetben tehát Bethlen hadvezér-kortársait egy jottával sem múlta fölül. Szó sincs róla, egy ily hatalmas hadseregnek egy közös cél érdekében egyetlen hadiszíntéren való egységes vezetése oly nagy probléma volt, mellyel az akkori hadvezérek még nem igen tudtak megbírkózni; százezres és félmilliós seregeknek a döntő harcokhoz egy területen való összpontosítása a csak később axiomává vált „getrennt marschieren, vereint schlagen” elve alapján akkor még a lehetetlenségek birodalmába tartozott. De azonfelül még más szempont is szólt az erők megosztása és mindvégig megosztva tartása mellett, legfőkép az, hogy Bethlen nem igen tehette fel a szultánról, akinek a gráci csoport főparancsnokságát szánta, hogy ő mint úgyszólván a világ leghatalmasabb császára készségesen alárendelné magát a hadműveletek vezetése tekintetében a csak fejedelmi rangban levő s tulajdonképpen csak vazallusnak tekintett erdélyi fejedelemnek illetve magyarországi választott királynak. Viszont hiúsági és célszerűségi szempontok meg az ellen szóltak, hogy Bethlen mindenben a szultán akaratának és hadműveleti intézkedéseinek vesse magát alá. Ugyanezt a szeparatisztikus törekvést láttuk különben minduntalan a császári hadvezérek részén is és ez volt majdnem minden időben az összes koaliciós seregek egyik legocsmányabb rákfenéje is.
A hadjárati cél tehát két részből állott: a szultánnak illetve teljhatalmú helyettesének Grácot, Bethlennek pedig Bécset kellett volna hatalmába ejtenie, minek megtörténte után a török főcsoportnak a déli Habsburg- és az olasz birtokok alapos kifosztása jutott volna még osztályrészül. A szultánnak adott ilynemű biztatás és annak propagálása, hogy újabb győzelmei révén Magyarországot és Csehországot is adófizető országaivá tegye, utóbb méltán keltette fel és váltotta ki az egész keresztény világ felháborodását és rosszalását a terv szerzője ellen. Talán nem tévedünk, ha azt hisszük, hogy a török főcsoportnak messze délnyugat felé való elirányítása szintén annak elkerülését célozta, nehogy a két főcsoport a hadjárat folyamán egyáltalában együvé kerüljön, holott helyes felfogás mellett a főtörekvésnek éppen erre kellett volna irányulnia. Ily hatalmas, egységesen vezetett tömeggel aztán tényleg nagy és döntő eredményeket lehetett volna kivívni.
A Bethlen személyes vezetése alatt álló bécsi csoportnak még két biztosító alcsoportja, az Enns-menti és a lengyelországi lett volna, illetve az Enns-menti egyidejűleg a gráci főcsoport biztosítására is szolgált volna; az előbbi, hogy a német birodalomból jövő erősbítéseket feltartóztassa, az utóbbi, hogy elejét vegye az olyasféle meglepetéseknek, amilyenben Bethlennek 1621-ben a Homonnay-féle betörés révén volt része. Mindkét rendszabályt helyesnek kell elismernünk. A Pfalzi Frigyesnek imputált és nagyhatásúnak vélt prágai hadművelet inkább a jámbor óhajtás színezetét viselte magán.
Az egyes csoportok erejére nézve Bethlen csak részben nyujt számszerű adatokat. A szultán vagy helyettese alatt álló gráci főcsoportnak Bethlen elgondolása szerint 20.000 janicsárból, ugyanannyi puskásból és talán valami 50–60.000 lovasból, összesen tehát mintegy 90–100.000 emberből kellett volna állania. A Bethlen és a budai pasa parancsnoksága alatt alakuló bécsi főcsoport 20.000 lovas törökből, 10.000 tatárból, 5000 gyalogosból és Bethlennek talán 20–25.000 főnyi seregéből, összesen tehát 55–60.000 főből alakult volna. E mellett aránylag meglehetősen erősre szabta a fejedelem a két mellékcsoport erejét; Mehemet pasa ennsi csoportja ugyanis tudvalevőleg 20.000 tatárból, 8000 törökből és 6000 magyar lovasból, összesen tehát 34.000 lovasból, Galga Dnjeszter-menti csoportja pedig 50.000 tatárból állott volna. Az összes csoportok együttvéve mintegy 230–245.000 főnyi létszámot mutattak volna fel, ami az akkori felfogáshoz képest már valóban hatalmas sereget jelentett, pedig én a fentiekben a Bethlen által meg nem állapított számokat, így főleg a szultán lovasságát, meglehetősen alacsonyra taksáltam.
Van Bethlen tanulmányának illetve hadjárati tervének néhány igen helyes megállapítása; így többek között, hogy nem szabad a hadjáratokat későn, hanem hacsak lehet, nyár elején, amikor a búza fejét hányja, kezdeni; hogy a németekkel szemben, akik várak, erősségek, sáncok mögé szeretnek húzódni, bármily nagyszámú lovas seregekkel nem lehet célt érni; erre a hadiszíntérre jó gyalogság és sok, nagyöblű, tehát hatásos tűzérség kell. Csakhogy ezekből a helyes megállapításokból a maga részére, rendszerint nem a maga, hanem mások hibájából, nem mindig tudta a helyes konzekvenciákat levonni. Igy többek között ő is későn indult és Bécset nem ostrom és harc, hanem csak körülzárás és kiéheztetés útján akarta megvenni, dacára annak, hogy abba egyszer már beletört a bicskája. Nevezetes, hogy viszont ezzel szemben Grácnak komoly ostromát ajánlja, micélból annak a csoportnak meglehetősen erős és lőszerrel bőven ellátott tűzérség elvitelét tartja szükségesnek. Ez minden esetre nagyfokú következetlenség. Ha szerinte a nem túlerős Grác megvételéhez 90 darabból álló nehéz tűzérség kellett, akkor Bécs alá ebből a hatásos fegyvernemből nem 22, hanem még 90-nél is többet kellett volna rendelni.
A Porta Bethlen nagyszabású tervét, anélkül hogy tőle támogatását megvonta volna, nem fogadta el s így szerényebb keretek között új hadjárati tervet kellett kidolgoznia. Az új terv szerint, amennyire az a Toldalaghynak adott utasításból kihámozható, megint két csoport alakítása volt tervbevéve. Az egyiket, úgy mint előbb, most is Bethlen és a budai pasa vezette volna, alighanem ugyancsak Bécs ellen s most ez lett volna a főcsoport; a déli, azelőtti gráci csoportot, miután sem a szultán, sem a nagyvezír hadbaszállni nem akart, immár Batthyány vezette volna s végül Lengyelország ellen ismét egy tatár had kirendelését javasolja a fejedelem. Az erőviszonyok az új tervezet szerint következőleg alakultak volna: Bethlen főcsoportjánál: az ő 24.000 embere, a budai pasa alatt pedig 12.000 kopjás, 10.000 tatár és 8.000 puskás gyalogos; összesen 54.000 ember az első tervezet 55–60.000 emberével szemben. Battyhány csoportjánál: a saját maga 10.000 embere, továbbá a boszniai pasa 5000 kopjása, 5000 tatárja és 2000 gyalogosa, vagyis összesen 22.000 ember az első tervezet 90–100.000 emberével szemben s végül most Lengyelország ellen 30.000 tatár az első tervezet 50.000 tatárjával szemben. Az összes haderők létszáma az új tervezet szerint 106.000 ember az első tervezet 230–245.000 emberével szemben; vagyis a második tervezet szerint felállítandó seregek létszáma még a felénél is jóval kisebb volt, mint az első tervezet létszámkalkulációja és a dunántúli azelőtti főcsoport most már szintén mellékcsoporttá vált. Sőt Bethlen tartott tőle, hogy a Portán még ezt a sereglétszámot is sokallják, amit pedig már minimumnak tekintett s azért mondta, hogy ha a Porta még ezt sem akarná megadni, úgy inkább hagyják abba az egész hadjáratot. Első tervezetéből a legszebb győzelmek reménye csendül ki, a második tervezetben ellenben már sok a tépelődés, amellett annak alaphangja már nagyfokú bizonytalanságot, lehangoltságot, sőt majdnem kisebb mérvű reménytelenséget is sejtet, de ez Bethlennél, mint mindig, most is csak múló tünet volt.
Azonban tény, hogy amitől félt, az be is következett. A Porta ezt az újabb ajánlatát se fogadta el teljes egészében. Segítséget igért és küldött is, de nem három, hanem csak egy csoportban; nem a kívánt 72.000, hanem mindössze mintegy 15–20.000 főnyi létszámmal és nem a budai, amire Bethlen különös súlyt helyezett, hanem az öreg boszniai pasa parancsnoksága alatt, akit tényleg folyton unszolni kellett, hogy végre meginduljon s aztán folyékonyan előre is jusson, sőt amikor Bethlennek erre vonatkozó biztatásai és erőlködései mit sem használtak, a szultánnak egy erélyes sürgető parancsát is ki kellett eszközölni, de ily módon a hadakozásra alkalmas, drága idő telt és mire az öreg Ibrahim hadseregével Bethlenhez csatlakozott, a búza már nemcsak fejét, hanem a szemét is régen elhányta.
A fennálló meglehetősen rossz auspiciumok közepette Bethlen rendes szokásához híven, már jó előre, a törökön kívül sok más vasat is tartott a tűzben, de ezek közül sem az angol, sem a francia, sem a velencei csak nem akart felmelegedni s így Bethlennek nem maradt egyéb hátra, mint megint csak az utolsó szalmaszálba, Pfalzi Frigyesbe kapaszkodni, aki már eddig is eget-földet igért, de tényleges eredményeket biztosító segítséget soha sem adhatott. A Frigyessel, Thurnnal, a jägerndorfi őrgróffal és Braunschweigi Keresztéllyel már májusban létrejött paktum egyik leglényegesebb pontja a cseh és morva tartományoknak és Sziléziának Ferdinánd ellen való újbóli fellázítását és a Braunschweigi Keresztéllyel való kooperációt, együttműködést tűzte ki feladatául, ami az eddigi, elsősorban a török segítségre bazírozott hadjárati tervnek lényeges módosítását vonta maga után. Az első, 1623. év eleji elgondolás szerint Bethlen tudvalevőleg bizonyára főleg a szultánnal szemben mutatni szándékolt előzékenységből és kurtoiziból a főerőt és a fősulyt a gráci, majd további folytatásában az olaszországi hadműveleti vonalra fektette, míg ő magának a bécsi, általa az előbbinél szinte alárendeltebb jelentőségűnek feltüntetett, de a valóságban az előbbinél sokkal fontosabb irányt tartotta meg. Előterjesztésében Bethlen ugyanis még az ő két, bécsi és ennsi csoportjának egyik fontos feladatául azt tüntette fel, hogy a gráci főcsoportot Ferdinándnak bárhonnan, Hispániából, Olaszországból, Bajorország felől, Németországból jövő támadásai ellen biztosítsa; ezért kellett volna a bécsi és ennsi csoportnak egy teljes hónappal előbb a helyszínére érkeznie. A második tervezet szerint már a bécsi lett a főhadműveleti irány, mimellett a törökök által megerősített Batthyánynak csak szekundálnia, segédkeznie kellett s végül a Braunschweigi Keresztély támadásával kapcsolatos májusi hadjárati terv szerint már Bethlen egész erejével Morvaországba akar betörni, hogy onnan a szövetségesével történt egyesülés után vagy Bécs felé vegyen irányt, vagy Prága felé folytassa útját, ami a téli király konzorciumának természetesen még inkább szája íze szerint lett volna, bár ezáltal a főcél, Ferdinánd végleges térdrekényszerítése ismét háttérbe szorult, sőt valószínűleg teljesen elmaradt volna.
A sok tárgyalással és tervezgetéssel sok idő veszett kárba s így történt, hogy Bethlen csak augusztus 21-én indulhatott el Kolozsvárról. Ez a késedelmeskedés egyébként abból a szempontból nem volt valami túlságosan hátrányosnak mondható, mert hiszen Braunschweigi Keresztély, akivel Bethlennek Morvaországban egyesülnie kellett, augusztus elején még mindig csak az alsó Rajna tájékán, a morva-magyar határtól még légvonalban is mintegy 1000 km-nyire volt. Az előnyomulás Kolozsvártól Kassáig, a nagyváradi néhány napi kényszerű megállástól eltekintve, elég folyékonyan és gyorsan történt és az átlagos napi menetteljesítmény 33–35 klmnek felel meg. Kassán, a hadműveletek tulajdonképpeni kiindulópontján aztán szeptember 9-től 20-ig tartó hosszabb szünet következett. Itt kellett végleg dönteni afelett, hogy – miután most már végleg a Braunschweigi Keresztéllyel megállapított haditerv álláspontjára helyezkedett – vajjon a további előnyomulást a majdnem 100 km-rel rövidebb vágvölgyi, avagy a rima–ipoly völgyi úton folytassa-e a morva határ felé és Bethlen talán azért is, hogy minél előbb a segítségül jövő török csapatok közelébe jusson, az utóbbi irányt választotta. Azonban alig hogy Kassát odahagyta, oly kellemetlen hír kezdett mindjobban bizonyosra válni, mely esetleg alkalmas lett volna arra, hogy az egész hadjárati tervet, a csehekkel való kooperáció eszméjét halomra döntse, mert Braunschweigi Keresztély seregcsoportjának a kombinációból való kibukásával Bethlenre nézve Morva- és Csehország megszűnt számot tevő tényezőnek lenni; de ő ennek ellenére a már eredetileg kijelölt irányban folytatta az előnyomulást, annál is inkább, mert a Nyitra illetve Vág folyóhoz érve, onnan még mindig akár Pozsony, akár Szakolca felé vezethette tovább hadseregét. Azért a felette kellemetlen hír kissé mintha mégis tétovázóvá tette volna a fejedelmet, mert a Szendrőtől Fülekig terjedő 80 klmnyi utat 7 nap alatt, naponta tehát alig 12 klmt haladva tette meg.
Füleknél régi ellenfele, a pártos Bosnyák Tamás mert vele ellenkezni, de ő, igen helyesen, Bosnyáknak és várának fittyet hányva, feltartóztatás nélkül tovább ment. A hátában maradt Bosnyák utóvégre sokat nem árthatott neki.
A Garamhoz érve, újabb probléma előtt állott. Az a kiválóan fontos kérdés vetődött fel, hogy vajjon az Eszterházy által megszállva tartott erős Érsekujvárat, mely oldalt hagyva már jóval nagyobb veszedelmet jelenthetett a továbbvonuló seregre, mint a mégis csak jelentéktelen Fülek, szintén elmellőzze-e, avagy hogy útját arrafelé véve, azt megostromolni, vagy körülzárás által legalább izolálni és ártalmatlanná tenni igyekezzék, ami azonban előreláthatólag igen nagy időveszteséggel járt volna. Bethlennek valóban igen nagy dícséretére válik, hogy még az elég veszélyesnek látszó Érsekujvár által sem hagyta magát konfundáltatni, hanem tovább haladt az általa legközelebb elérendőnek kijelölt célpont, vagyis Nagyszombat felé, ahova a segítségére jövő török sereget is rendelte. Előnyomulása Fülektől a Nyitrán túl fekvő Ürményig már valamivel gyorsabban ment végbe, mert a 150 klmnyi utat 10 nap alatt tette meg, ami napi 15 km átlagos menetteljesítményt jelentett. Tehát ez se valami sok, de tekintve, hogy a törökök szinte csigalassúsággal közeledtek, neki sem kellett a gyorsabb előnyomulást forszíroznia.
Ürménybe érve, értesült Bethlen arról a minden esetre nem kívánatos tényről, hogy az általa legközelebb elérni szándékolt Nagyszombatra már a német is szemet vetett. Ezért hosszas gondolkodás és tétovázás nélkül már gyorsabb tempóban tovább folytatja menetét és sikerül is neki a szegény szerencsétlen Wangler alezredest, akit a sors maroknyi hadával a feléje közeledő oroszlán torkába pöndörített, könnyűszerrel ártalmatlanná tenni. Az el nem vitatható, hogy Bethlennek itteni eljárása Wanglerékkal szemben egy jókora nagy szépséghibát mutat fel, mert a jó szóval és szép igéretekkel szabad elvonulás igérete mellett megadásra rábírt ellenséget nem lett volna szabad rabságba vetnie, de ő ezt valószínűleg csak azért tette, hogy a tisztjeiktől ekként megfosztott német legénységet annál könnyebben rábírhassa az ő szolgálatába való átlépésre, amire ő igen nagy súlyt helyezett, mert a német módra kiképzett gyalogságnak mindig igen nagy hiányát érezte.
Most pedig mielőtt Bethlenék további munkálkodásával foglalkoznánk, vessünk egy futó pillantást az ellentáborban történtekre illetve Ferdinánd és a bécsi udvar által tett rendelkezésekre.
Azt a hallatlan nembánomságot és indolenciát, amelyet a bécsi körök Bethlen kétségtelenül ügyes és ravasz, de amellett elég kihívó és tetterős magaviselete és cselekedetei dacára úgyszólván az utolsó pillanatig tanusítottak, már volt alkalmunk megróni. Hogy ilyenformán, már csak a tizenkettedik órában bekötvetkezett föleszmélés mellett egyik kapkodás és balfogás a másikat érte, azon ne csodálkozzunk. De az is tény, hogy Ferdinánd helyzete nem volt könnyű. Pénz hiányában elegendő csapatokat ő sem toborozhatott és még kevésbbé tarthatott állandóan létszámon s így a bécsi kormány csak félrendszabályokkal és állandó foltozgatásokkal dolgozhatott. Ilyen volt a Cseh- és Morvaországban rendelkezésre álló, különben sem valami nagyszámú csapatoknak Magyarországba való rendelése, holott ezekre a csapatokra az említett országokban is, ahol éppen Bethlen újbóli támadására való tekintettel minden pillanatban újabb fölkelésre és lázadásra lehetett számítani, ugyancsak égető szükség lett volna.
Minden esetre feltűnő és különös, hogy Ferdinánd az összes összeszedhető erőket nem a veszélyben forgó Bécs mellé, hanem Szakolca köré gyülekeztette, aminek más magyarázata nem lehet, mint hogy a bécsi körök biztos híreket vettek a Bethlen és Pfalzi Frigyes illetve Braunschweigi Keresztély között létrejött megállapodásról, mely a cseh, magyar és török erőknek tényleg a morva-magyar határnak ezen részén való egyesülését vette volt tervbe. Ezt az egyesülést volt hivatva a Szakolca táján gyülekező császári sereg mindenáron megakadályozni. Attól az időponttól kezdve azonban, amikor Tilly támadása Braunschweigi Keresztély seregcsoportját semmivé tette, Bethlennek már nem volt kivel Szakolca táján egyesülnie s így mindenesetre különös, hogy a bécsi körök ennek dacára megmaradtak ama eredeti rendelkezésük mellett, hogy Carafa seregét a mondott helyen összpontosítsák, holott most már nem volt kizárva, sőt nagyon valószínűnek látszott, hogy Bethlen, szövetségesének tönkretételéről hírt véve, immár meg fogja változtatni hadműveleti irányát és előbbeni terve értelmében, amelyről bizonyára Ferdinánd is tudott, mégis csak Bécs felé fogja hadműveleteit irányítani, aminthogy ez a gyanu később, Bethlennek Nagyszombatnál történt hosszabb tartózkodása alkalmával illetve azzal kapcsolatban tudvalevőleg tényleg fel is merült, mire aztán október 20-án nyakra-főre parancsot is küldtek Carafának a Pozsony illetve Bécs felé való vonulásra, csakhogy akkor már késő volt.
Még különösebb és a helyzet tökéletes félreismerésére vall Ferdinándnak ama parancsa, hogy Carafa seregét Bethlennek a Vág folyón való átkelésének megakadályozása céljából egészen Gutáig vezesse előre, amikor, ha másból nem is, de az Érsekujvárott tartózkodó Eszterházy jelentéseiből a bécsi köröknek elég tiszta és megbízható képük lehetett Bethlen seregének úgyszólván naponkénti előhaladásáról. Avagy ki helyeselhetné Wangler ezredesnek az egész ellenséges sereg közelléte dacára aránylag oly csekély erővel az utolsó pillanatban Nagyszombatba való küldését? Bizony mindezek a rendelkezések a legnagyobb fejetlenség és kapkodás bélyegét viselik magukon. Nem is csoda tehát, hogy e parancsok közül egyetlenegyet sem lehetett végrehajtani.
És most térjünk vissza Bethlenhez. Miután október 13-án Nagyszombatot megszállotta és két nappal később a török sereg is odaérkezett, az a kérdés merült fel, hogy az egyesült magyar–török sereg Pozsony–Bécs, avagy Szakolca felé folytassa előnyomulását. Az előbb említett irányban ellenséges csapatokra úgyszólván alig bukkant volna, Szakolcánál ellenben döntő összeütközésre nyilt kilátás az ott gyülekező ellenséges sereggel. Bécsben valószínűnek tartották, sőt féltek is tőle, hogy Bethlen oda felé vesz majd irányt, de a fejedelem nem várak ostromára és körülzárására vágyódott, mire nézve már elég keserű tapasztalatai voltak, hanem az ellenséges sereg megtámadását és tönkretevését tűzte ki célul maga elé, Pozsony és Bécs felé csak kisebb portyázó és riasztó különítményeket küldvén előre. És mi e tekintetben teljesen egyetérthetünk vele, de a kivitel módja ellen igen súlyos és alapos kifogásokat kell emelnünk. Mindenekelőtt nem tartjuk helyesnek a seregnek túlhosszú tartózkodását Nagyszombat tájékán. Miután október 15-én már a törökök is beérkeztek, nem volt semmi célja a további ott időzésnek, de ha nem is az egész sereget, legalább a Kornis–Horvát-féle csoportot kellett volna azonnal Szakolcára útba indítani. A távolság mindössze 70 km; ezt az utat két nap alatt könnyen meg lehetett volna tenni s így ennek a csoportnak október 19-ike helyett legkésőbb 16–17-ike folyamán már Szakolca környékén kellett volna lennie s utána nyomban a sereg zömének is útnak kellett volna indulnia. Hogy ez utóbbi mikor hagyta el Nagyszombatot, arra nézve adatom nincsen, de azt biztosan tudjuk, hogy október 28-án, vagyis 13 nappal a Nagyszombatba való beérkezés után, az még teljes egészében Holicsnál táborozott. Ez a nagyarányú késedelmeskedés semmivel sem menthető. Ezalatt Kornis és Horváth emberei ugyan alaposan ki akartak tenni magukért, folyton csipkedték a távozni készülő ellenséges sereget, de lovas létükre nagyobb kárt abban, mint Bethlen maga bevallja, nem tehettek. Annál inkább kellett volna tehát minél előbb gyalogságot és tűzérséget is az ellenség nyakára küldeni, sőt aztán minél előbb az egész sereggel nekimenni. E helyett mit tett Bethlen? Megengedte, sőt maga rendelte el, hogy a csapatok a holicsi nagy táborban a teljes tétlenségnek adják át magukat, kivéve azokat a különítményeket, amelyek felváltva előre meghatározott időre engedélyt kaptak hogy zsákmányolás és rablás céljából a szerencsétlen Morvaország közelebb-távolabb eső részeiben szétszéledjenek s aztán zsákmánnyal dúsan megrakodva ismét a táborba térjenek vissza, úgy hogy bizonyos idő mulva már mindenkinek megvolt a maga összeharácsolt holmija, melyet minél előbb szeretett volna saját otthonában biztonságba helyezni. Az ilyen sereg nagyon hasonlít a jóllakott óriáskígyóhoz, mely ebben az állapotában állítólag nyugodtan hagyja magát agyonbunkózni, mert ilyenkor védekezni, támadni se nem akar, se nem tud.
Végre katonai értelemben vett mintegy 15–20 napi lustálkodás és tétlenség után a sereg parancsot kapott a Morva folyón való átkelésre, azonban most sem komoly munka céljából, mert nagyjából a csapatok, vagy legalább is azok egy része a valamivel szorosabb körülzárást eszközlők kivételével, tovább folytatták eddigi nem éppen épületes és dícséretreméltó tevékenységüket.
Az elrendelt szorosabb körülzárás simán ment, mert azt az ellenség nyugodtan tűrte. Azonkívül Bethlen küszöbön álló ostromra következtetést engedő sáncmunkálatokat és ütegállások építését is elrendelte, sőt seregét az ellenség szemeláttára parádés módra tüntetőleg csatarendbe is állította, de most Carafáék mutatták, nem a jóllakott, hanem a végkép kiéhezett, kimerült, már mozdulni sem tudó óriáskígyó képét, amit azonban Bethlen serege a maga javára kihasználni nem tudott. Igy telt el november 4-ikétől 17-ikéig újabb 14 nap alapjában véve még mindig teljes tétlenségben, amikor végre a fejedelem megsokallta a dolgot és erőteljes komoly támadással akarta a végleges döntést kierőszakolni. De ím most már nemcsak a törökök, akiknek az esze elejétől végig csak a rabláson járt, hanem a hosszú tétlenségben teljesen ellustult és zsákmánnyal túlterhelt saját csapatok is felmondták nemcsak a szolgálatot, hanem az engedelmességet is és Bethlen most már nem tudta, vagy nem merte megfelelő kemény rendszabályok igénybevétele által lázadozó csapatjait engedelmességre szorítani. És nem férhet hozzá kétség, hogy a zabolátlan dúlás, fosztogatás és rablás engedélyezése által ő maga is sokban hozzájárult, hogy ez a beteges állapot végre ennyire elfajulhatott. Igy történt aztán, hogy amikor az érett gyümölcs már a földön lábai előtt hevert, nem volt senki, aki azt egyszerűen fölemelje. Ez tette a különben erősszívű és erőskezű Bethlent hirtelenül, anélkül, hogy harctéri igazi sikerekre hivatkozhatott és támaszkodhatott volna; máról holnapra kétesértékű újabb egyezkedésre hajlandóvá. Miután nem volt és most nem könnyű ennek a sajnálatos ténynek igazi magyarázatát megtalálni, erre nézve az egyes történetírók inkább csak találgatásokra voltak és vannak még most is utalva, amelyeket alább tárunk az olvasó szeme elé. Nem ad kellő és az esetet teljesen tisztázó magyarázatot magának Bethlennek erre vonatkozólag később Pfalzi Frigyes előtt tett nyilatkozata sem, melyet szintén közlünk majd.
Horváth Mihály id. m. V, 276. old. a következőket írja: „Ferdinánd a megszállás (vagyis Göding ostromának) második hónapjában, Thurzót és Eszterházyt oda utasítá, hogy megbizottaik által fegyvernyugvást eszközöljenek ki a fejedelemtől, mely alatt a béke is bővebben tárgyaltatnék.[1] Bethlen nagy bosszúságára ekkoron már meggyőződött, hogy hadjáratával most sem érheti el inkább, mint annak előtte, a kitűzött célt. A magyarok, kik e hadjáratban inkább személyes nagyravágyást mint közcélt láttak, jelenleg kevés rokonszenvet mutattak iránta; néhány urat kivéve, nem álltak ugyan ellen, de nem is igen gyámolították őt. Továbbá a Mansfelddel és Keresztély herceggel meghatározott haditerv is mind kivihetetlenebbnek tűnt fel. Ezek az augusztus 6-iki vereségük után némileg ugyan ismét összeszedték magokat Frieslandban; de annyi erőt koránt sem gyüjthettek, hogy magokat Tilly és az anhalti gróf hadain, melyeket szükség esetében Németalföldről még spanyol hadak is segítendők valának, keresztülvághassák. Ezen okokhoz járult még, hogy élelemszerekben a fejedelem hadai is mindinkább hiányt kezdének érezni; s végre még az is, hogy a török-tatár hadak, mióta a hideg beálla, egyátaljában nem akartak tovább a táborban maradni: a szerdár, Ibrahim basa sátorának köteleit elmetélvén, hazavezettetésüket mind türelmetlenebbül sürgették; példájokra pedig a fegyelmetlenség az erdélyiek s hajdúk közt is, kik dús martalékjokat mennél elébb biztosságba helyezni óhajták, mindinkább mutatkozni kezdett. Zúgolódásukat, békétlenkedésöket hallván, bújában szidalmakra fakadt a fejedelem, mondván, „ha isten jó végét enged dolgának, soha többé az ilyen-amolyan nemzetével nem kezd derék dologhoz.” Az Eszterházy és Thurzó által ajánlott fegyverszünetet elfogadta s még mielőtt az megköttetett, táborát Nagyszombatba vezette vissza.”
Szalay László, id. m. IV, 590., Fessler-Klein, id. m. IV, 198., Rónai Horváth, Magyar Hadi Krónika, II, 183. néhány szóval de nagyban véve ugyanezzel indokolják Bethlen elhatározását.
Angyal Dávid, id. m. VI, 260. ezeket írja: „Monte Negro és Wallenstein… már-már azt hitték, hogy veszve vannak, midőn megérkezett a váratlan segítség Thurzó Szaniszló képében, aki Bethlennel fegyverszünetet kötött s így megmentette a huszonhárom nap óta körülzárt császári tábort.[2] Bécsben nem győztek eleget csodálkozni azon, hogy Bethlen mintegy elbocsátotta a hatalmába került császári hadsereget.[3] Pedig Bethlen csak hű maradt önmagához. Nem a pillanat sikerének örült, hanem a következményekre gondolt. A keresztény hatalmak cserbenhagyták, Mansfeld és Halbenstadt, akiket Thurn és Jägerndorf az utolsó percig is vártak,[4] elmaradtak. Erős német gyalogság nélkül kevés ideig tarthatta volna Csehországot és Morvaországot. A porta tartós támogatása is kétes volt. És így a múló haszon kedvéért a maradandóbbat áldozta volna fel, ha nem fogadja el a fegyverszünetet. Mert jól tudta, hogy a német császár erejét nem töri meg végleg Monte Negro seregének megsemmisítésével; így pedig dicsekedve azzal az érdemmel, hogy megmentette Ferdinánd hatalmát, mikor szabad volt útja Prága felé, tisztességes békét remélhetett. Különben a siker sem volt egészen biztos. A körülzárás nagyon soká húzódott, a novemberi hideg már kényelmetlenné tette a táborozást, a magyar hadak zúgolódtak, mert haza akarták takarítani a zsákmányt, az elpusztított vidéken az élelmezés mind nagyobb nehézségekbe ütközött, és Szent Demeter napja után a török, aki úgyis inkább rabolni, mint hadakozni szeretett, csak nagy bajjal volt arra bírható, hogy Bethlen táborában maradjon. Bethlen attól tartott, hogy szétzüllő csapatja lassanként meglazítja az ostromzárt s így a körülfogott ellenség elmenekül vagy szorongatója ellen támad.[5] Ép azért örömmel fogadta Thurzó nádort hodolini táborában november 18-án. Szó sem volt többé arról, hogy a nádornak fejét követelné, mint besztercebányai biztosai mondották.”
Szekfű, id. m. 232. szerint: „Másfél esztendős készülődésnek igen csekély eredményét most néhány napi meggondolás után egyszerre dobta el magától a fejedelem, aki a pillanatnyi helyzet konzekvenciáit bámulatraméltó gyorsasággal és biztossággal vonta le. A hadjárat elveszett, vagy legalább is jobbra már nem fordulhat. A birodalomból, Európából nem várhat segítséget, inkább a császári csapatok erősödését. Aminthogy ekkor már el is vonta Ferdinánd Collalto osztrák csapattestét Tilly seregéből és elindíttatta Montenegro és Wallenstein felmentésére, sőt a katonában és pénzben mindig bő Miksa bajor választóval is megkezdte az alkut segítősereg kiállításáért. Csehország és Morva nem akart, nem mert felkelni, bárhogyan lázították is Bethlen táborából Thurn és Jägerndorfi őrgróf. A töröktől semmi újabb segély nem jöhetett, s Bethlen helyzete minden nap csak rosszabbodhatott. Célok és eszközök feletti abszolut uralkodását jellemzi, hogy ebben a helyzetében régi ellensége, a nádor segítségével, két nap alatt megköti a fegyverszünetet, s utána, november 21-én a sáncokra kimenve, Montenegróval beszél, aki lóról leszállva üdvözli a lován maradt fejedelmet, s ettől megtudhatja, hogy Bethlen nem a császári tartományok pusztítására fogott fegyvert, hanem önvédelemből, meghallván, hogy a császári tanácsosok ismét ki akarták tudni Erdélyből a nikolsburgi béke megsértésével.”
Gyalókay, id. m. 426. ezeket írja: „Kétségtelen, hogy ha Bethlen még csak egynéhány napig vár, Göding, a belészorult császári haddal együtt, az ő kezére jut. Bizonyára kapott is olyan híreket, amelyekből a császáriak szorult helyzetét láthatta. Nagyon megromolhattak tehát a magyar és török táborban az állapotok, hogy „re infecta” elfogadta a fegyverszünetet, holott feltétlen előnyben volt ellenfelével szemben… A császári sereg s vele együtt Carafa és Wallenstein elfogása, hatalmas ütőkártya lett volna Bethlen kezében, amelyet… nem a háborúban nem alkalmazható nagylelkűségből, hanem kényszerűségből adott ki a kezéből, mert attól kellett félnie, hogy a törökök – s a rossz példát követve, a magyarok is – cserben hagyják, még mielőtt Gödinget elfoglalhatta volna… Bethlen november közepén még a helyzet ura volt, de üres pénztárcával, rosszul ellátott és ezért oszladozni készülő hadsereggel, problematikus értékű török segítséggel, nem merte tovább folytatni a háborút, nehogy a már kivívott előnyt elveszítse. Ennek helyes felismerése – s némileg talán a Lengyelország várható beavatkozásáról és egy felmentő császári seregről szállongó hír is – volt az oka, hogy hajlott a fegyverszünetre.”
Amint látjuk, ezek az összes idézetek mentegetni, szépítgetni igyekeznek Bethlen elhatározását, amelyet teljesen indokoltnak is akarnak feltüntetni. Én más nézeten vagyok. A magam részéről úgy találom, hogy Bethlen ebben az esetben nagyon is elvetette a sulykot. Ezt az igazság, nemkülönben okulás és tanulság kedvéért nyiltan kimondom épúgy, mint ahogy megfelelő helyen a fejedelem sikerült elhatározásait és cselekedeteit a legnagyobb örömmel kiemeltem. Most már nehéz megállapítani és eldönteni, hogy vajjon Bethlennek tényleg alapos okai voltak-e Göding körülzárásának és ezzel együtt az egész hadjárat oly hirtelen befejezésére, de ha igen, úgy az általam fentebb kifejtettekből eléggé kitűnik, hogy ez okok előidézésében saját magának is jelentékeny része volt.
Most pedig lássunk a fenti idézetekkel ellenkező véleményeket is. Ezek idegen nyelvűek lévén, jegyzet alatt iktatjuk őket ide.[6]
De valamint erős kifogásunk van Bethlen tétlenkedése ellen, ugyanoly, vagy talán még nagyobb mértékben érdemel kifogásolást a császáriak botrányosan passzív magatartása is. Carafa egyenesen megtiltott mindennemű harcot és a később oly híres és ügyes hadvezetőnek bizonyult Wallenstein most még szintén csak jajgatni és fantasztikus, egyhamar úgysem realizálható előterjesztéseket tud fabrikálni, ellenben tevékeny, az akaraterőt acélozó és kitartást fokozó tevékenységre egyikük sem gondolt. Ily teljesen apatikusan viselkedő ellenséggel szemben Bethlenéknek nagyon is meg volt könnyítve a feladat; annál sajnálatosabb, hogy ők a császáriak által elkövetett ezt a nagy hibát a maguk javára kihasználni egyáltalában nem igyekeztek.
Hogy Bethlen példálózgatása által az általa megutált törököknek megrendszabályozására Eszterházynak figyelmét felhívta, az emberileg érthető, de azért az ily eljárás még sem igen fér össze talán még középkori mértékkel mérve sem a szövetségesi hűség és tisztesség fogalmával.
A hadjárat végeredménye tekintetében Rónai Horváth, id. m. II, 183. old. a következőket írja: „A hadjárat közelebbi célja, ha csakugyan nem volt egyéb, mint a vallásszabadságnak Magyarországon való biztosítása, eléretett, mert Ferdinánd itt az ellenreformatiotól tartózkodott; de távolabbi célját, tudniillik a protestantizmust Német- és Csehországban támogatni, Frigyest a trónra visszahelyezni, e körülmények közt még csak meg sem közelíthette.” Nekem ettől kissé eltérőleg az az érzésem, hogy ez a hadjárat végeredményben, főkép erkölcsi téren mind Bethlenre, mind az országra nézve inkább minusszal mint plusszal végződött.
[1] Jászay Okmánygyüjteménye.
[2] Padavin jelentése, Óvárynál, id. m. 293. – Tadra, id. m. – D'Elvert, Beiträge, 123. – Kemény önéletírása, 51.
[3] Padavin, Óvárynál, id. m. 304.
[4] Nem valószínű, mert hiszen ők legjobban tudták, hogy a két vezér Németországban teljesen tönkre lett verve.
[5] Tadra id. m. 410, 432. – Kemény János önéletírása, 56, 57. – Jól ítél Roe Bethlen motívumairól „he mnigt have forced them, if he had pleased; but then he had made his estate desperate of any reconciliation with the emperor and must resolve to continue the war, uncerteyne of the constancy of the Turks.“ (Negociations, 280.)
[6] Klopp id. m. II, 349: „Am 23. November (tévedés 17-ike helyett) liess Bethlen Gabor auf Göding feuern. Die Kaiserlichen darin waren auf einen nachfolgenden Sturm gefasst. Statt dessen liess Bethlen Gabor das Geschütz wieder abführen. Am nächsten Tage erschien bei ihm der ungarische Palatin Thurzó. Sie schlossen einen Waffenstillstand ab auf sieben Monate. (Egyelőre csak két hónapra). Demnach war das in Göding eingeschlossene Heer gerettet. – Jedermann staunte über diese Wandlung der Dinge. In Wien galt allgemein die Ansicht, dass die Weigerung der Türken, länger im Felde zu verweilen, den Bethlen Gabor zu diesem unerwarteten Entschlusse bewogen habe. An anderen Orten hiess es, dass das Gerücht des Anzuges von 40.000 Mann aus dem Reiche ihn geschreckt… Anders urtheilt der Engländer Roe in Constantinopel in seinem Berichte an den Kőnig Jacob. „Gewiss, sagt er, hätte Bethlen Gabor das kaiserliche Heer in Göding vernichten können. Aber dann hätte er auf jegliche Aussöhnung mit dem Kaiser verzichten und sich entschliessen müssen, im Kriege zu beharren, ohne der türkischen Hülfe sicher zu sein. – Darum zog er vor, den Kaiser und dessen Armee sich durch eine Wohlthat geneigt zu machen.“ (Lásd a 801. számú lábjegyzetben foglalt idézetet.) – Tadra id. m. 432. ezeket írja: „Nach den uns vorliegenden Quellen müssen wir als bestimmt annehmen, dass Bethlen selbst um Vermittlung des Waffenstillstandes sich an den ungarischen Palatinus gewendet hatte (a magyar történetírók valamennyien ellenkező véleményen vannak), denn im kaiserlichen Lager war man durch den bereits vollzogenen Abschluss überrascht, Bethlens Lage war aber auch nicht darnach, dass er noch längere Zeit hätte im Felde bleiben können. Er selbst erachtete es später für nothwendig, Friedrich wegen Abschluss des Waffenstillstandes eine Erklärung abzugeben des Inhalts: „In der Voraussetzung, dass ihm ein deutsches Hilfsheer unter dem Herzog von Braunschweig entgegen kommen werde, hätte er auf Betreiben des Grafen von Thurn eine ansehnliche Armee von etlichen und 20.000 Mann ungarischen Volks versammelt, ohne die starke türkische Armee, die er mit höchsten Unkosten erprakticirt und mit Geschenken wider ihre Eigenschaft und Natur über die Zeit aufgehalten in Hoffnung, der Sache aus dem Grund zu helfen, welches dann auch unzweifeltlich geschehen wäre, wenn der Herzog von Braunschweig der schriftlichen Zusage und mündlichen Zuentbieten wäre nachgekommen; doch hätte er durch längere Zeit keine Nachrichten aus Deutschland erhalten, bis die Zeitung kommen ist, dass der Braunschweiger geschlagen sei. Trotzdem wäre er (Bethlen) in seinem propositio fortgefahren, das Vertrauen zu dem Braunschweiger nicht fallen lassen und geglaubt, weil nichts geschrieben wurde, dass alles beim alten Versprechen verbliebe; deshalb sie er nach Mähren gezogen, um zu erfahren, wo der Braunschweiger sei. Was darauf geschehen, wisse man, man wirds auch in allen Historien nicht finden, dass eines grossen Monarchen Armada in solche Ruina, Verderben und Untergang gesetzt wäre worden. Länger als ein Monat wäre er in Mähren verblieben, aber keine Nachrichtung erhalten. Alle, so den türkischen Kriegen beigewohnt, werden sagen und bekennen, dass weder der türkische Kaiser noch weniger der Serdar haben eine solche Armee über den Demetriustag im Feld aufhalten können, letzlich nahmen sie (die Türken) aber doch Resolution wegzuziehen. Nebstdem habe sich der Kaiser aus Polen, Schlesien, Oesterreich gestärkt, Mähren einzunehmen war zwar in seiner (Bethlens) Hand, aber es zu erhalten, dazu gehört ein deutsches Volk dazu, denn von dem ungarischen Volk alle Ort zu besetzen und ein Campo zur Bataglia zu haben und Herr im Feld zu sein, dazu wäre er nicht genugsam gewesen. Es wäre also bei solcher Beschaffenheit verursacht worden indutias einzugehen wider seinen Willen und Meinung; wenn aber die wenigste Armada wäre aus dem Reich oder anderwärts von deutscher Nation kommen, so hätte er die ganze kaiserliche Armee erlegt, auf kein Zurückziehen gedacht, die Türken abziehen lassen, ein Winterlager gemacht, Böhmen, Mähren und Schlesien in die vorige Devotion gebracht und ihm (Friedrich) und der Confoederation aufgeholfen. Dass aber solches nicht geschehen, wolle er vor Gott und der Welt entschuldiget sein, er betheyer es auch, dass ihn diese Kriegs-Expedition über die 1,300.000 gekostet, das hätte er aber alles mit Freuden aufgesetzt, um nur ihm (Friedrich) zu helfen.“ – Anderen Berichten, namentlich dem im ungarischen Heere anwesenden Kemény entnehmen wir, dass auch Bethlens zahlreiches Heer bereits Mangel an Lebensmitteln zu leiden anfing. Neben den Türken, die reich mit Beute beladen wegzuzizehen drohten, fingen auch die Ungarn an über Kälte zu klagen und durch lautes Murren Rückkehr nach Hause zu verlangen (Katona XXXI, 26.); zudem kam die wohl übertriebene Nachricht von dem Anzuge eines starken kaiserlichen Entsatzheeres; ein vom Kaiser nach Polen abgeschickter Bote, von den Ungarn gefangen und vor Bethlen gebracht, berichtete, dass auch der König von Polen Hilfe versprochen habe und dieselbe bereits im Anzuge sei. Dies Alles und Bethlens persönlicher Charakter, dessen Unentschlossenheit, die er nie zum Aeussersten kommen lassen wollte, bewirkten, dass er ebenfalls – wenn auch nicht so sehnlich wie die Kaiserlichen – den Waffenstillstand herbeiwünschte und eine Gelegenheit suchte, um mit Ehren den Feldzug abschliessen zu können.“ – Végül ideiktatjuk még Fessler–Klein, id. m. IV, 199. old. foglalt okfejtéseit, melyekben ugyan nem a hadjárat váratlanul gyors befejezésének, hanem az azt követő békekötésnek mellékkörülményeit és szükségességét igyekszik plauzibilissé tenni. „Er (Bethlen) begab sich um die Mitte Dezembers nach Neusohl, wo er sich mit dem Palatin Thurzó versöhnte und am 20, Januar 1624 den Waffenstillstand bis März verlängerte. So sehr er auch wünschte, sein Heer um Tyrnau stehen zu lassen, um den Unterhandlungen mehr Nachdruck zu geben, verlangte dieses doch so ungestüm nach heimatlichen Quartieren, dass er es nach Kaschau zu führen genöthigt war. Um so mehr beharrte Ferdinand auf Fortsetzung des Kriegs, worin ihn auch Eszterházy, der unversöhnliche Feind Bethlen's und der Protestanten, verstärkte. Schon stand der Wiederausbruch des Krieges bevor, schon zog Carafa Truppen zusammen, da gab Ferdinand andlich dem Palatin und anderen ungarischen Staatsräthen Gehör, die nach Wien berufen, seit Anfang Februar mit den Gesandten des Fürsten unterhandelten und den Frieden befürworteten; er gab ihnen Gehör, weil die Protestanten des nördlichen Deutschland empört über seine Gewaltthaten, endlich das Haupt erhoben, das englische Parlament dem König Jakob zur Unterstützung seines Schwiegersohns Geld und Soldaten bewilligt hatte, Frankreich, das nun von Richelieu's starker Hand regiert wurde, den Evangelischen in Deutschland und den Holländern bereist Hülfe leistete, und weil das Gerücht ging, dass 50.000 Türken bei Ofen lagern. Hierauf nahmen die Unterhandlungen einen raschern Gang, sodass am 1. Mai Waffenstillstand und am 8. Mai Friede geschlossen wurde… So bedenklich für Kaiser Ferdinand das erwähnte gleichzeitige Auftreten mehrerer Gegner schien, war es dennoch in Wirklichkeit bis jetzt noch wenig gefährlich, weil ihr Bündniss erst im Entstehen var, die Uneinigkeit der deutschen Fürsten fort daurte, und unter ihnen sich selbst Verräther der gemeinschaftlichen Sache fanden, er dagegen durch die letzten Siege in Deutschland an Ansehen und Macht ausserordentlich gewonnen hatte. Das erkannte Bethlen mit richtigem Blicke und erwog zugleich, wie sehr sich die Umstände seit 1619 zu seinem Nachtheile geändert hatten. Mächtige Magnaten, Georg Zrinyi, Thomas Nádasdy, Niklas Forgács, Georg Erdődy, die Familien Balassa und Jakosics und noch andere hatten den evangelischen Glauben und mit diesem auch ihn verlassen; mehrere waren zwar noch nicht übergetreten, wankten aber schon in der Treue gegen den Protestantismus und schlossen sich dem König an; die der evanglischen Kirche treu Gebliebenen, noch immer die Mehrheit des Adels, wurden von seinem Gegner, dem Palatin Thurzó geleitet, zweifelten an seinem Siege und befürchteten, der Rache des Königs zu verfallen. Die Städte, obgleich grösstentheils ganz protestantisch, sahen die Gefahr nicht, welche ihrer Religion drohte und sehnten sich mit dem Landvolke, das unter dem Kriege furchtbar litt, nach Frieden (Leutschauer Chronik.) Dass selbst Siebenbürgen und die ihm untergebenen ungarischen Gespanschaften des Kriegs überdrüssig, erschöpft und der Ruhe bedürftig sind, davon zeugte der Ungestüm, mit velchem seine meistens aufgebotenen Streiter nach Hause verlangten. Die Pforte hatte ihn bisher nicht hinreichend unterstützt, ihm nur elendes, zuchtloses Gesindel zu Hülfe geschickt, und dadurch, wie er glaubte, verschuldet, dass sich die Ungarn von ihm abgewendet haben, weil sie befürchteten, dass sie das Loos der Böhmen treffen werde (Bethlen's Brief an Rimay, bei Gr. Mikó, II, 395.). Jetzt aber konnte er nicht einmal auf ihre ungenügende Unterstützung rechnen, denn sie wünschten Frieden mit dem Kaiser, und ein Schreiben des Sultans trug ihm auf, im Einverständnisse mit dem Pascha von Ofen denselben zu Stande zu bringen (Toldalaghy's Denkwürdigkeiten, bei Gr. Mikó, I, 237.). Die Hülfe endlich, welche ihm die sich bildene Coalition der genannten Mächte versprach, lag noch in der Ferne. Dies alles erwägend, war er nur darauf bedacht, sich mit Ferdinand, dem er unter den gegenwärtigen Unständen sich nicht gewachsen fühlte, in ein gutes, womöglich intimes Verhältniss zu setzen.“
| « 3. Bethlen Gábor második támadása II. Ferdinánd ellen 1623-ban. | KEZDŐLAP | 4. Bethlen Gábor harmadik támadása Ferdinánd ellen 1626-ban. » |