A besztercebányai országgyűléssel kapcsolatos bel- és külpolitikai események méltatását főbb vonásokban már ezen események leírásánál találja az olvasó s így itt főkép csak a szövetségeseknek ugyancsak az ottani tárgyalások alkalmával felmerült hadműveleti tervét kell megbeszélés tárgyává tennünk. A terv, illetve annak alapeszméje, mint tudjuk, Anhalti Keresztély fáján termett, aki – s ez elég jellemző – a Bethlentől nyerendő erőtöbbletet nem arra akarta felhasználni, hogy ezáltal jelentékenyen megerősödve, döntő csapást mérjen ellenfelére, hanem hogy a Bethlennek szánt hadműveletek által Buquoyban annak összeköttetései és háta miatt aggályokat ébresszen s így őt a Duna jobb partjára való visszatérésre rábírja, miáltal a Cseh- és Morvaország a legkönnyebben és a leggyorsabban szabadulna meg az immár hónapok óta tartó lidércnyomás alól. A lassú észjárású methodikus gondolkozású és ugyancsak ilymódon cselekvő nehézkes fővezér tehát ezúttal is manővrírozások, nem pedig az ellenfélre mért hatalmas csapás révén akar döntő sikert elérni, ami teljes ellentétben áll az évszázadok nyomán kijegecesedett s így immár általános érvényt szerzett, ép ellenkező csapáson járó, egyedül helyes hadászati elvvel, mely döntő sikereket csakis az ellenfelek komoly mérkőzésétől és élet-halál harcától, nem pedig nagyképű, körmönfont manővrírozási trükköktől vár. Azonban lássuk kissé behatóbban, hogyan is állottak a viszonyok, amikor ez a terv megszületett és utóbb Bethlen által is elfogadtatott.

A július eleje és közepe közötti időben, amikor Bethlen Gábor a Ferdinánddal való szakítást és teljesen a cseh érdekkörbe való bekapcsolódást elhatározta, a kölcsönös helyzet, határozottan mindinkább a császár előnyére hajló javulás jegyében, nagyban véve a következő képet mutatta.[1] Az alsó-ausztriai hadiszíntéren Buquoy és Dampierre parancsnoksága alatt álló császári sereg mintegy 18, vagy legfeljebb 20 ezer főnyi létszámmal Krems tájékán, vele szemben az Anhalti Keresztély vezette, mintegy 30.000 főnyi unionista szövetséges sereg Eggenburg tájékán állott; itt tehát a szövetségesek jelentékeny számbeli túlerő fölött rendelkeztek. A cseh hadiszíntéren az oda visszarendelt Mansfeld mintegy 8-10.000 embere Moldautheinnél állott a Budweis tájékát mintegy 18.000 emberrel megszállva tartó Marradassal szemben. Mindkét hadiszíntéren a hadműveletek nem valami túlságos energiával folytatott előzetes munkálkodás után, most már végkép megfeneklettek. Pillanatnyilag a számbeli túlsúly a csehek részén volt, ami őket méltán feljogosíthatta volna a támadólagos fellépésre, azonban Anhalti Keresztély a hadersdorfi sikertelen kísérlet után saját erejéből ilyesmire már nem gondolt. Épígy a császáriak sem, habár ők számbeli kisebbségük dacára szintén jogosan rászánhatták volna magukat abba maradt támadásaik erélyes folytatásása, mivel az ő csapatjaik harcratermettség dolgában jóval fölötte állottak a minden erkölcsi erő híján levő és a fegyelmezettség felette gyenge fokán álló szövetségeseknek. Ilyen körülmények között a megmerevedett hadműveletek újabb folyamatba tétele csakis külső segítség révén volt várható és ez a külső segítség már mutatkozott is a horizonton: a császáriak részén Miksa bajor herceg részéről, aki 30.000 főnyi sereg élén közeledett a Duna mentén lefelé, hogy aztán tetszése szerint akár a csehországi, akár az ausztriai hadiszíntéren lépjen közbe döntő súlyával, – a szövetségesek számára pedig Bethlen részéről, aki 20-25.000 embert dobhatott a mérleg serpenyőjébe. Július elején, amikor Bethlen már végleg elhatározta, hogy végkép a csehek oldalára áll, a megsegítés lehetőségének kérdése inkább a cseheknek, mint a császáriaknak kedvezett, mert Bethlen pozsonyi csoportja mindössze 120 kilométernyire, vagyis 6 menetnapi távolságra állott a szövetséges sereg eggenburgi táborhelyétől, holott Miksa bajor herceg még csak ekkor indult el seregével a Duna menti Lauingen–Dillingen környékéről, honnan Passauig vagyis Felső-Ausztria határáig 200 kilométert, innen pedig Horn tájékáig, vagyis Buquoy táborhelyéig még legalább ugyanannyit, azaz összesen 400 kilométert kellett megtennie. Augusztus elején, amikor Miksa bajor herceg Linzbe ért, a két segítő sereg már egyforma, körülbelül 120 km távolságra volt a megsegítendőktől s minél tovább haladt az idő, a helyzet, illetve a megsegítés lehetősége fokozatosan mindig jobban a császáriak előnyére változott át. A kölcsönös helyzet ily alakulása ennélfogva főleg a csehek részéről a minél gyorsabb tevékenységet, vagyis a határozott, erélyes támadásba való ámenetelt tette kívánatossá, hogy Buquoy seregcsoportjával még Miksa bajor herceg beérkezte előtt lehessen leszámolni. Tudta, érezte ezt Anhalti Keresztély is, de ő a kedvező fordulatot, Buquoy seregének a környékről való eltüntetését nem a saját seregének támadása révén, hanem a segítséget nyujtó Bethlennek az ellenség hátát és összeköttetéseit fenyegető, Magyar-Óváron át Alsó-Ausztriába irányuló támadólagos előretörése révén akarta elérni. Alig férhet hozzá kétség, hogy ezt az elérendő célt legkönnyebben, leggyorsabban és legbiztosabban úgy lehetett elérni, ha mindenféle kétes értelmű manővrírozás helyett a herceg és Bethlen csoportja a legenergikusabban nekimentek volna Buquoy-nak, akit ilyenformán a Dunába való beszorítás veszélyének lehetett volna kitenni. Csakhogy ez persze harccal, fáradsággal és rizikóval is járt s ezt akarta a herceg kieszelt s Bethlennek elfogadásra ajánlott terve révén elkerülni. Az ő terve az ő szempontjából siker esetén a következő előnyökkel járt volna: 1. A kívánt siker és eredmény a cseh hadsereg harca nélkül szinte önmagától hullott volna a herceg ölébe; 2. Nem kellett volna Bethlennel és seregével a harcmezőn közvetlen érintkezésbe és kapcsolatba lépni, ami előreláthatólag sok surlódást vont volna maga után. Alighanem az utóbb említett szempont játszott döntő szerepet arra nézve, hogy Bethlen az anhalti hercegnek magára nézve kevésbé előnyös tervét ellenvetés nélkül elfogadta, sőt mi több, jónak is elismerte. Miután ezek szerint Bethlen Anhalti Keresztély gondolatmenetét a további hadműveletekhez alapeszméül elfogadta és teljesen magáévá is tette, annak helyes vagy helytelen voltáért a felelősséget ugyancsak teljes mértékben magára vállalta s így a fenti megjegyzésekből kitetsző kedvezőtlen kritika mindkettőjüket egyformán illeti. Csak az szolgálhat mindkettőjüknek némi mentségül, hogy az övékéhez hasonló gondolkodásmód és tervkészítés akkoriban általánosan dívott, mely hiba alól az ellenfél hadvezérei sem igen tudták magukat emancipálni. Lassúság, tétlenség dolgában innen is, túlnan is majdnem egyformák voltak ők valamennyien.[2]

Amit Bethlen a vezértársa által felvetett tervhez kiegészítőleg hozzátett, az szintén nem mondható szerencsés gondolatnak. A fischamendi átkelés és az azután Bécs ellen való működés gondolata a már egy ízben kudarcot vallott hadműveleti terv megismétlését jelentette és csöppet sem valószínű, hogy a szándékolt hadműveletek ezúttal jobb eredménnyel jártak volna. Ezért nem valami nagy kár, hogy a változott viszonyokra való tekintettel ennek az alaposan elhibázott hadműveleti tervnek a gyakorlati kivitelére egyáltalában nem került sor.

[1] Lásd a XV/4. számú mellékletet.

[2] Ezért nem oszthatom teljesen Gindely alábbi megjegyzését, főleg annak helyt nem álló utolsó mondatát. Gindely ugyanis Gesch. des 30 jähr. Kriegs, III, 164. oldalán ezeket mondja: „Es zeigte sich bei dieser Gelegenheit, dass zwischen Bethlen und Anhalt mehr geistige Verwandschaft bestand, als beide wohl dachten, der eine wie der andere waren Planmacher, die den Feind mit Worten schlugen, während dieser Vortheil auf Vortheil erlangte.” Hogy mik voltak ezek a sorozatos előnyök, azt bajos volna megmondani. Már volt alkalmunk kiemelni, hogy Ferdinánd hadvezérei sem igen duzzadtak valami túlságos nagy tetterőtől.