A Ferdinánd és Bethlen Gábor által közös megegyezéssel 1620 május 31-ikére Besztercebányára hirdetett országgyűlés az oda sereglett sok idegen követ tanácskozásai és tárgyalásai révén eleinte nem is sejtett fontosságot nyert.[1] Fokozatosan ide gyülekeztek a római császár, a török szultán, a francia és lengyel királyok, a Pfalzi Frigyest támogató összes országok rendei, továbbá Erdély követei, hogy az aktuális és már nagyon elmérgesedett vallási és egyéb kérdések elintézési módja felett beható eszmecserét és tárgyalásokat folytassanak. Eleine a magyar rendek jó sokáig egyedül tanácskoztak, s leginkább vallási kérdésekkel foglalkoztak, a külpolitikai kérdések csak jóval később kerültek szőnyegre.

Az idegen követek közül elsőnek III. Zsigmond lengyel követe, Dambroviczai Firley Miklós szólalt fel június 26-án az országgyűlésen s a magyar rendeknek a békét ajánlotta. Ámde a lengyelek, kivált pedig királyuk, a Homonnay-féle betörés miatt és mivel ép most Zsigmond által Ferdinánd segítségére küldött kozák had egy része Árva megyén át vonult pusztítva Morvaországba és a Dunához, ez idő szerint nagyon népszerűtlenek voltak Magyarországon s így Firley, aki különben alattomban erősen igyekezett Bethlen ellen agitálni, igen kedvezőtlen fogadtatásban és bánásmódban részesült s végül hosszú orral volt kénytelen hazájába visszatérni.[2]

A francia követség munkálkodását Angyal Dávid id. m. VI, 271. old. következőleg adja elő: „XIII. Lajos követe is a békét ajánlotta Bethlennek. Nem volt-e különös, hogy a francia király a Habsburgok helyzetén könnyíteni akart? XIII. Lajos udvarában a németországi eseményekkel szemben oly politika érvényesült, melyet a katholikus befolyás s a francia hagyományok egyezményének tekinthetünk. A katholicizmus tökéletes veresége Németországban sértette volna a francia udvar érzelmeit és érdekeit; XIII. Lajos nem akart katonai segítséget adni Ferdinándnak, de szerette volna visszaszorítani a protestantizmust s egyszersmind ártalmatlanná tenni Ferdinándot. Ezért szánta el magát a békeközvetítés munkájára. Angoulème herceget, IX. Károly természetes fiát, bízta meg a Németországba küldött követség vezetésével. A követség munkájának köszönhető a július 3-iki ulmi szerződés, mely úgy intézte a dolgokat, hogy a liga bátran megtámadhatta Csehországot, anélkül, hogy az unió háborgatásától kellett volna tartania, ellenben a pfalzi választó területe nem volt megvédve a spanyol csapatoktól. Frigyes veresége mintegy következménye volt az ulmi szerződésnek. A francia követség nagyon is belemelegedett a közvetítés munkájába s szinte többre becsülte a feladat sikerének dicsőségét, mint a francia érdekek megőrzését.[3] Angoulème herceg Bethlenhez is küldött követet. Sigogné a herceg nevében azt ajánlotta Bethlennek és a rendeknek, hogy térjenek vissza Ferdinánd hűségére. Bethlen és a rendek nagyon szívesen fogadták Sigognét, nem akarták egészen elkedvetleníteni a herceget s megemlékeztek arról, hogy Magyarországnak francia vérből származott nagy királyai voltak. De sajnálták, hogy Sigogné csak augusztus első felében érkezett Besztercebányára, amikor már késő volt a békét ajánlani.”[4]

A lengyel és francia követségekkel folytatott tárgyalásoknál sokkal fontosabbak voltak azok, amelyek egyrészt a rendek, másrészt Bethlen és Ferdinánd, Pfalzi Frigyes és a porta megbízottai között úgyszólván párhuzamosan nemcsak Besztercebányán, hanem Kassán, Prágában és Konstantinápolyban folytak. Bethlen ugyanis január elején Pozsonyt odahagyva, Kassára tette át székhelyét és ezentúl onnan intézte ügyeit egészen június 10-ig, mely napon ő maga is bevonult a besztercebányai országgyűlésre. Kassán kereste fel a fejedelmet Ferdinánd megbízottja, Laminger Farkas Vilmos udvari tanácsos követ még március 24-én, hogy különösen a cseh kérdésben mutatkozó ellentéteket[5] elsimítsa. Ezek legsúlyosabbika a fegyverszünetnek a csehekre való kiterjesztésének kérdése volt; ebben a tárgyaló felek sehogy sem tudtak megegyezni. Így történt aztán, hogy Bethlen a csehekkel kötött egyezség értelmében a Ferdinánddal fennálló fegyverszünet ellenére május havában segítő csapatokat küldött a szövetségesek eggenburgi táborába.[6] Ferdinándnak nem volt annyi ereje, hogy a fegyverszünetnek e megszegését fegyverrel torolja meg s így a rossz tréfához jó képet vágva, Lammingernek azt az utasítást adta, hogy csak húzza-halassza a Bethlennel való tárgyalásokat s igyekezzék benne azt a reményt ébreszteni, hogy a békés megegyezés végre is sikerülni fog.[7] Bethlen Lammingert Besztercebányára is magával vitte, ahol július 3-án, a további tanácskozásnak irányt adandó, részletesen beszámolt legutóbbi tevékenységéről és a pozsonyi országgyűlés által reáruházott kormányhatalom eddigi kezeléséről. Mindenekelőtt hangsúlyozta, hogy ő a pozsonyi országgyűlés óta minden igyekezetét a béke helyreállítására fordította s csakis ennek érdekében nyúlt fegyverhez, amit egyebek közt az az önmegtagadás is bizonyít, mellyel a királyi koronát visszautasította. De ő ezt a békét nemcsak Magyarországnak, hanem a szövetségeseknek is meg akarta szerezni. Ennek érdekében a császárnál mind levelei s követei, mind más hatalmak, így kivált a lengyel király, a szász fejedelem és Velence közbenjárásával igyekezett sikert elérni, de eredmény nélkül, mert a császár nemcsak hogy ki nem terjesztette a fegyverszünetet a csehekre, hanem követeiket még fogadni sem akarta s inkább azon volt, hogy őket fegyverhatalommmal törje meg s kényszerítse akaratának elfogadására. Ez őt, a fejedelmet is arra késztette, hogy fegyverhez nyúljon és ámbár kötelessége lett volna, hogy egész erejével keljen az elnyomottak segítségére, ő mégis, hogy a császárt békülékenységre bírja, csak némi segítséget küldött szövetségeseiknek. Többet is árthatott volna ugyan a lefolyt idő alatt a császárnak, de ő szem előtt tartván egyszersmind a fegyverszünetből eredő kötelezettséget is, csak annyit tett, amennyit a szövetségesek irányában mulhatatlanul tennie kellett. Hogy mérsékletéért köszönetet nem aratott, azt eléggé bizonyítja a császár zsoldjában levő kozákok legújabb betörése. Mindez a császár részéről kevés reményt nyujt, hogy tőle mind maguk, mind szövetségeseik részére békét eszközölhessenek, ezektől elszakadniok pedig becsületük sérelme nélkül egyáltalában nem lehet. Egyébiránt – így folytatja Bethlen – nagyon jól tudja, hogy vannak a rendek között ellenkező véleményen levők is; ezeket ő nem kényszeríteni, hanem érvekkel ellenkező meggyőződésre vezetni óhajtja. Gondja lesz tehát rá, hogy a tanácskozások teljes szabadsággal folyjanak. Neki főkívánsága az, hogy amit a rendek elhatároznak – legyen az béke, legyen háború – egyértelemmel határozzák: a szent békességet, ha lehetséges, – a háborút, ha kell. Mivel azonban a békére az előadottak szerint nem sok a remény, a háborúra mindenesetre készülniök kell, nehogy a haza kárt valljon, a nemzet vitéz híre csorbulást szenvedjen. Pénzre van tehát szükség mindenekfelett; eddig ő jobbára a magáét költé; ideje, hogy arról most az ország is gondoskodjék, kivált miután a végházak oly elhanyagolt, roskadozó állapotban vannak, mint még soha annak előtte. Ezeket a haza megmaradása érdekében mulhatatlanul jó karba kell helyezni.[8]

A rendek Bethlen előadását azonnal tárgyalás alá vették s annak folyamán július 14-én a fejedelemmel újabb szoros szövetséget kötöttek s mindazokat, akik ahhoz hozzájárulni nem akartak s így magukat a haza közérdekeiből kivonták, száműzni és javaiktól megfosztani, a katholikus papságot pedig a világi ügyekbe való befolyástól kizárni határozták. Az erről szóló okleveleket 165 pecsétes aláírás erősítette meg.[9]

Hogy Bethlen most már ily határozottan lépett fel Ferdinánd ellen, annak ama bíztatások és kötelezettségvállalások voltak az okai, amelyeket egyrészt a csehektől és szövetségeseiktől, másrészt Konstantinápolyból a szultántól kapott. A Thurzó Imre által Prágából hozott igéretek[10] teljesítésének megsürgetése céljából Bethlen június közepén egyik titkárát, Kovacsóczy Istvánt az éppen Konstantinápolyból megérkezett Mehemet agával Prágába küldte, honnan Pfalzi Frigyes megbízásából Dohna Kristóf, Anhalti Keresztély meghagyásából pedig Knesebeck utazott június végén Besztercebányára a továbbiak megbeszélése végett. A vett meghagyáshoz képest ezeknek főtörekvése oda irányult, hogy Bethlent mindenáron rábírják, miszerint eddigi félsemlegességéből kilépve, immár egész erejével támadja meg Ferdinándot.

Ezekbe a tárgyalásokba a besztercebányai országgyűlésen megjelent morva, sziléziai, lausitzi és osztrák követek is bekapcsolódtak, akik szintén mindent elkövettek és nem fukarkodtak újabb igéretekkel, csakhogy a pozsonyi fegyverszünet meghosszabbítását, vagy Bethlen külön békéjét a császárral megakadályozzák. Különösen a két Ausztria követei sürgették ezt a legnagyobb hévvel, mert az ő tartományaikat a feltartóztatlanul és elég folyékonyan előnyomuló Miksa bajor herceg részéről a legnagyobb veszély fenyegette. Utóbbi ugyanis 24.500 gyalogost és 5500 lovast számláló seregével július elején Lauingen–Dillingen környékéről elindulva, július 20-án Passaut, majd további előnyomulása közben említésre méltó ellenállásra nem találva, július végén Wels és Grieskirchen tájékát érte el, augsztus 4-én már Felső-Ausztria fővárosát, Linzet szállotta meg, mire ez a tartomány ismét behódolt császárjának.[11]

Dohnával és Knesebeck-kel Bethlen még külön tárgyalásokat is folytatott, mely alkalommal Knesebeck az anhalti herceg által megállapított hadműveleti tervet is kifejtette, mely szerint Bethlennek Stájerországot kellett megtámadnia s egyúttal a Magyaróváron át Ausztriába is be kellett volna törnie, hogy ezáltal Buquoyt a Duna jobb partjára való visszatérésre bírja. Bethlen jónak találta ezt a gondolatmenetet és ama meggyőződésének adott kifejezést, hogy annak helyes keresztülvitele bizonyára győzelemre fog vezetni. Ennek elősegítése céljából a fejedelem kiegészítőleg még hozzátette, hogy az anhalti herceg, mihelyt Buquoy a Duna jobb partjára húzódott, menetét Fischamendre irányítsa és ott az általa (t. i. Bethlen által) verendő hídon ugyancsak a Duna jobb partjára keljen át, ahol aztán Bethlen egész erejével hozzá csatlakozva, a szövetségesek mintegy 40.000 főnyi ereje erődített táborba száll. A Dunán Bethlen egyidejűleg egy 30 hadi hajóból álló flottát akart megszervezni, melynek az ellenséget folyton nyugtalanítania és annak minél többet ártania kellett volna. Ilyenformán aztán Bécset nap-nap mellett alarmírozni lehetne, amit éjjel a magyar, nappal a német csapatok tennének meg s így úgyszólván biztosra vehető, hogy a háború hamarosan véget ér, avagy hogy Ferdinándnak az összes feltételeit el kell fogadnia. Bethlen a maga részéről 20.000 emberrel óhajtott ezekben a hadműveletekben részt venni és ebből származó, több hóra terjedő költségeit 800.000 forintra taksálta. Ebből 200.000 forintot a sajátjából akart előlegezni, ugyanannyira becsülte a jelen országgyülés által megszavazandó hadi adót, míg a fennmaradó 400.000 forintot Frigyesnek kellene előteremtenie és pedig annak egy harmadát azonnal, egy harmadát Szent Mihály napra, egy harmadát pedig karácsonyra kellene rendelkezésre bocsátania.[12]

Mialatt ezek a tárgyalások Besztercebányán folytak, Kovacsóczy és Mehemet aga július 5-én Prágában Frigyes elé járultak, mely alkalommal az aga kijelentette, miszerint a szultán a cseh királyt barátságába akarja fogadni s egyben elhatározta a lengyel király megtámadását, mivel az segítséget nyujtott Ferdinánd császárnak a csehek és a magyarok ellen. A cseh királynak – folytatta előadását az aga – a szultán, mihelyt szükség lesz rá, 60.000 lovast küld segítségül.

Amikor Kovacsóczy és Mehemet aga július 25-én Besztercebányára visszatértek, már ott találták Juszuf agát, aki július 20-án érkezett oda, magával hozván a szultán június 22-én kelt levelét, melynek kedvező tartalmáról, illetve hogy ebben az ügyben a szultán mit határozott, Bethlen mint már föntebb említettük,[13] már jóval előbb értesült. Ebben a levélben többek között a következők foglaltatnak: „. . . mi Ferdinánd kedvéért az méltóságos magyar nemzetet meg nem vetjük, hanem valameddig az mi császári méltóságunkhoz híven és jó akarattal viselik magukat, ha mikor kívántatik . . ., csak egyet sem hagyunk közülük megháborítani . . . Ha pedig magatoknak királyt akartok választani, az minthogy szükséges is, az tennen magatok szabadságtok törvénye és rendtartása szerint válasszatok olyat, ki tinektek igazsággal és az mi fényes portánkhoz igaz jó akarattal legyen, és mi is azzal az szent békességgel megtartjuk s Magyarországot az ő királyságával együtt erős böcsületben tartjuk.[14]

Ennyi volt az egész; se több, se kevesebb, amit a szultán Bethlen kedvéért, ennek hosszas nógatásaira, Vác átengedésének kilátásba helyezése fejében megtenni hajlandó volt.[15] És Bethlen ezt az elég sovány biztatást is elégnek tartotta, hogy annak birtokában immár Ferdinándnak végkép felmondja a barátságot. Ilyen körülmények között és mivel július végén Plessen Volrad már útban volt Besztercebánya felé a Frigyes által küldött 100.000 forinttal, a Ferdinánd követeivel való tárgyalások eredményre nem vezettek, ellenben a csehekkel való szövetkezés még szélesebb alapot nyert azáltal, hogy július 28-án Petneházy István felszólítására „a hajdúvárosok kapitányai, hadnagyai, tizedesei, esküdtjei és minden rendjei is” az unióhoz csatlakoztak. Sőt az országgyűlés végén Erdély is hozzájárult a Frigyes tartományaival kötött szövetséghez s így Besztercebányán a szövetségesek egész rendszere alakult ki Ferdinánd ellen.[16] Igy aztán nem csoda hogy az országgyűlésnek augusztus 1-én tartott ülése meglehetős ingerült hangulatban folyt le. E napon jelentek meg Ferdinánd követei a magyar rendek előtt, hogy álláspontjukat hivatalosan is kifejtsék. Maga az ülés mindjárt kellemetlen incidenssel kezdődött. A királyi biztosok ugyanis eleinte azt akarták, hogy a rendek tőlük kérjenek audenciát, de ezek illőbbnek tartották, hogy Collalto és társai előttük jelenjenek meg. Ezt a visszautasítást a császári követség említett feje, Collalto gróf azzal bosszúlta meg, hogy a teremben való megjelenésekor a Bethlen számára készített mennyezetes széket kivont karddal a maga, mint a császár-király képviselője számára foglalta el, amit a Ferdinánd-párti képviselők, akik jobbára a dunántúli vármegyék rendeiből állottak, „úgy van jól!, viseljen gondot ő felsége méltóságára!” kiáltással kísértek. Mindazonáltal ennek a kínos jelenetnek nem lett semmi következménye, mert Bethlen maga is oly tiszteletben tartotta a császár és királyi biztos előadását, s így nemcsak tűrte a császári követ fennhéjázó büszkeségét, hanem még rendereutasította és korholta is azokat, akik a követek hallatára gyalázták a császár személyét, [17] melynek az volt a veleje, hogy Ferdinánd elvárja az országgyűléstől, miszerint az iránta való hűségben különválik a csehektől és hogy az egyházi rendet visszahelyezi régi jogaiba. A vita a királyi üzenet felett néhány napig elhúzódott s mivel Ferdinánd augusztus 9-iki üzenetében is fenntartotta eredeti álláspontját, a fejedelem és a rendek határozottan kijelentették, hogy szövetségeseiktől elválni s náluk nélkül alkudozni egyáltalában nem hajlandók. Erre Ferdinánd biztosai viszont kijelentették, hogy a csehek ügye nem a magyar, hanem a német birodalmi rendek elé tartozik s azt őfelsége különben már is a választó fejdelmek ítéletére bízta. A császár és követeinek makacssága erős tápot nyert abból, hogy Miksa bajor herceg mint már fentebb említettük, augusztus 4-én már Linzet is hatalmába ejtette.[18] Ilyen körülmények között Ferdinánd megbízottai augusztus 15-én kijelentették, hogy az országgyűlést ő felsége a király nevében feloszlatják, minden végzéseinek már előre is ellentmondanak s azokat érvényteleneknek nyilatkoztatják ki.[19]

Ezzel a Ferdinánddal való megegyezés reményének utolsó szála is elszakadt s a rendek új király választásához készültek s augusztus 25-én Bethlen Gábort, miután az eléje terjesztett feltételeket elfogadta, közfelkiáltással királlyá választották, aki azonban hívei egy részének unszolására sem volt hajlandó, hogy magát meg is koronáztassa.[20]

A megtörtént királyválasztás után az országgyűlés az általa megalkotott törvényeket 52 cikkelybe foglalva, hamarosan az új király elé terjesztette, aki azokat augusztus 29-én meg is erősítette. E törvénycikkelyek egy része a vallásfelekezetek egyenjogúsítására s egyéb vallási ügyek rendezésére vonatkoztak. A egyik cikkely többek között az egyházi javakat a végházak fenntartására rendelte. Az adóra nézve az a rendelkezés történt, hogy ama 12 forintot, melyet a mult pozsonyi országgyűlés felében a földesurakra, felében a jobbágyokra vetett ki, most egészen a jobbágyok fizessék, a földesurak pedig a mostani rendkívüli szükségben minden kapu után 16 forintot tegyenek le a haza oltárára és ha a szükség megkívánná, még személyesen is felüljenek a haza védelmére Bethlen, vagy a nádor, sőt még a főkapitányok vezetése alatt is.[21] Ezzel aztán az országgyűlés augusztus 27-én szétoszlott.

Az országgyűlés berekesztése előtt a magyar és a Frigyest támogató országok rendjei megújították máris fennálló szövetségüket s az új megegyezés szerint Frigyes még a folyó évben 300.000 forintot fizet Bethlen kezéhez, aki viszont kötelezte magát, hogy 25.000 emberrel személyesen is részt vesz a Ferdinánd elleni hadjáratban s hogy a szövetséges seregekkel egyesülve, szász és bajor területre tereli át a háborút.

Besztercebányáról keltek útra 70.000 forint értékű ajándékokkal a szövetségesek követei Konstantinápolyba; Bethlent és a magyar rendeket Dóczy István és Rimay György képviselték. Utóbbiaknak Bethlen lelkükre kötötte, hogy igyekezzenek a nagyvezírt, aki leginkább erőszakolja Vác átadását, erről lebeszélni; igérjenek neki ennek fejében és ha haladék nélkül hajlandó tényleges segítséget küldeni, 20.000 forintot. Ha pedig a vezír még így sem akarna elállni Vác követelésétől, azt csak az alatt a feltétel alatt igérjék meg neki, hogy ő a magyarok és szövetségeseik ellen Ferdinánddal soha alkudozásokba nem bocsátkozik, sőt kész azonnal hadat is küldeni a fejedelem mellé; ha többet nem adhat, bocsássa hozzá az egri basát 10.000 lovassal, vagy akármelyik béglerbéget, de 2000 kopjást nyomban adjon neki. Azonkívül álljon el a hajdúság lakhelyei elrontásának kívánalmától, amit főleg Ferdinánd sürgetett; nem kívánja továbbá, hogy Váccal együtt több más város is meghódoljon s végül mindezekről a szultán adjon ki szabályszerű athnamét. Ha e kívánságokat a török nem teljesíti, úgy a fejedelem is kénytelen lesz megbékélni Ferdinánddal.[22]

[1] A besztercebányai országgyűlés jelentőségéről maga Bethlen következőleg nyilatkozik (Katona id. m. XXX, 416): „Nyilván lehet az nemes országnál, nem hogy az mi időnkben, de még az boldog emlékezetű eleink és atyáink idejében is, ritkán emlékezhetni arra, hogy mind ennyi sok felől való követségek nehéz és nagy dolgokról való tractatusokkal és idegen nemzetségekkel condecoráltatott gyűlés celebráltatott volna.”

[2] Hatvani, Brüsszeli Okmánytár IV, 222. – Gindely, Okmánytár, 210. – Demkó, A magyar-cseh cofoedaratio és a besztercebányai országgyűlés 1620-ban. (Századok, 1886, 291.).

[3] Gindely, Gesch. d. 30 jähr. Krieges, III, 1–35.

[4] Ambassade extraordinaire de Messieurs les Duc D'Angoulesme stb., 217–245. – Bazin, Histoire de France sous Louis XIII.

[5] Lásd a 202. oldalon.

[6] Lásd a 215. oldalon.

[7] Firnhaber, Actenstücke, 48. – A Laminger követségére vonatkozó iratokat Szilágyi Sándor közli, Tört. Tár, 1889, 91–96.

[8] Katona id. m. XXX, 405 nyomán Horváth Mihály id. m. V, 223.

[9] Szilágyi Sándor, Oklevelek Bethlen Gábor 1619–20-ki hadjáratai történetéhez, Tört. Tár, IV, 215.

[10] Lásd a 442. számú lábjegyzetet.

[11] Gindely, Gesch. d. 30. jähr. Krieges, III, 249.: „Im Laufe von wenig Tagen hatte Maximilian sonach erreicht, was überhaupt zu erreichen war: er hatte den Widerstand in Oberösterreich gebrochen, sich die Kräfte und Kriegsmittel dieses Landes dienstbar gemacht und die Stände zur Huldigung genöthigt.”

[12] Knesebeck jelentése az anhalti herceghez a müncheni állami levéltárban. – Gindely, Gesch. des 30 jähr. Krieges, III, 158. – A. v. Chroust, Abraham von Dohna, 146.

[13] Lásd a 209. oldalon.

[14] Gindely, Gesch. des 30 jähr, Krieges, III, 161 – U. a., Okmánytár 184. – Forst id. m. 574–581. – Gründlicher und warhaffter Bericht was massen der Durchleuchtig Fürst, und Herr Gabriel Bethlen . . . zum König in Ungarn erwehlet . . . 1620, 7. – Demkó id. m. 300. – Toldalaghi, Mikónál, I, 228. – Török-Magyarkori Államokmánytár, I, 224.

[15] Ehhez Szekfü id. m. 108. a következőket jegyzi meg: „Fegyveres segítséget a szultán nem adott, nem szándékozván a császárral fennálló békét Bethlen kedvéért, az ügyek jelen állásában felbontani, de kegyesen megengedte, hogy a Bethlentől beharangozott nagy követség, Cseh- és Magyarország és a többi konfederált részéről bejőjjön a portára. Bethlennek legállhatatosabb és lehet mondani, legtörökösebb fogásai sem tudtak több eredményt kicsikarni. A porta nem állott útjában királlyá választásának, ez volt minden, amit elért oly időben, amikor a korona után maga sem merte többé kezét kinyújtani; segélyt nem kapott, de a porta e csekély, és olcsó jóindulata fejében november 4-én megtámadtatta a budai basával Vác várát, melyet Bethlen-párti parancsnoka megadott neki.”

[16] Katona id. m. XXX, 411. – Frankl id. m. I, 546. – Tört. Tár, IV, 215. – Gindely, Okmánytár, 170. – Szilágyi Sándor, Adalékok Bethlen Gábor szövetkezéseinek történetéhez, 22–28. – Angyal Dávid id. m. VI, 277.

[17] Khevenhiller, Annales Ferdinandei, IV, 936.

[18] Lásd a 224. oldalon.

[19] Katona id. m. XXX, 425–437. – Frankl id. m. I, 549. – Gründlicher und warhaffter Bericht etc. 9. – Khevenhiller, id. m. IX, 942.

[20] Angyal Dávid id. m. VI, 282. old. ehhez a legújabb királyválasztáshoz a következő megjegyzéseket fűzi: „Most elfogadta Bethlen a választást, mert a szövetségesek pénzének s igéreteinek, továbbá a rendek nagy ajánlatainak s a szultán levelének birtokában remélte, hogy megvédelmezheti királyi címét. De itt megállapodott. Most is ösztönözték, hogy koronáztassa meg magát. A hagyomány szerint Alvinczi ajánlkozott, hogy fejére teszi a koronát. A fejedelem erre nevetve jegyzé meg: Nem kegyelmed az esztergomi érsek. Valószínű, hogy Alvinczi azok közt volt, akik sürgették a koronázást. Hanem Bethlen fontolóra vette, hogy a dicsőség még nagy szégyenére lehet. A visszavonulás eshetőségére gondolt. Elég volt neki a választott király címe, örült a fénynek és dicsőségnek, de nem szédült el tőle. E napokban örömest emlékezett meg arról, hogy húsz évvel ezelőtt száz tallért akart kölcsön kérni Kassán s nem kapott pénzt. Most, ha a templomba lovagolt, ruháján és lován az arany és drágakő úgy ragyogott a nap fényében, hogy a nézők szeme káprázott tőle. Meghatotta sorsának e változása. Midőn 25-én a templomban a Te Deumot énekelték, szeme könnybe borult. (Frank, id. m. I, 556. – Demkó id. m. 307. – Eszerházy Miklós, Magyarország Nádora, I, 135. – Századok, 1868, 232.– Katona id. m. XXX, 486. – Gründlicher und wahrhafter Bericht, 11–13.)

[21] Katona id. m. XXX, 510–515.

[22] Informatio pro legatis nosris, gróf Mikónál, I, 321.