XV/4. számú melléklet.

Amikor Bethlen Gábor 1619 december elején Bécs körülzárásával felhagyva váratlanul Sopron, majd onnan Pozsony felé visszavonult, a cseh sereg sietve szintén Pozsony felé húzódott vissza, de annak átellenében 14 napig a Duna jobb partján kellett vesztegelnie, mivel a pozsonyi hajóhídat a nagy hullámverés miatt le kellett bontani. A rossz élelmezés és járványos betegségek a sereg létszámát csakhamar még a felén is alul leapasztották, úgy hogy az most már alig számlált többet 5000 gyalogosnál és 2000 lovasnál.

Karácsony táján a sereg végre átkelhetett a folyamon, minek megtörténte után a csehek Ulrichskirchennél szálltak táborba, míg a morvák Brünn felé húzódtak vissza, a sziléziaiak pedig egyszerűen hazamentek. Az elkedvetlenedett Thurn ily körülmények között a főparancsnokságról való lemondás gondolatával foglalkozott.

1620 január közepe felé legalább némileg azáltal javult a csehek és szövetségeseik helyzete, hogy az alsó-ausztriai rendek a hozzájuk való csatlakozást határozták el, minek folytán Hofkirchen vezérük parancsnoksága alatt nemsokára 9000 főnyi friss had csatlakozott hozzájuk. Ugyanekkor a már régebben velük tartó felső-ausztriai csapatok összege mintegy 9000 emberre tehető.[1]

Nemsokára az ellenség elvonulása után a császári csapatok zöme is elhagyta Bécs környékét. Miután a két fővezér, Buquoy és Dampierre sehogy sem tudott egymással megférni, Ferdinánd az előbbit Felső-Ausztriába, utóbbit pedig Sopron megvételére rendelte ki, ami átmenetileg sikerült is neki. 1620 elejétől kezdve a Ferdinánd és Bethlen között megindult fegyverszüneti tárgyalásokra való tekintettel a magyar hadiszíntéren hamarosan fegyvernyugvás állott be.

Buquoy 1619 december közepétől kezdve seregcsoportjával a Duna jobb partján Krems felé húzódott vissza, szándékában lévén, hogy a Passaunál álló Ferdinánd segítségére küldött olasz csapatokkal az összeköttetést mielőbb helyreállítsa.

1620 január közepe táján a kölcsönös helyzet a következő volt: Buquoy már nemcsak a mautern–kremsi Duna-átjárót tartotta megszállva, hanem a folyam jobb partján fölfelé tovább terjeszkedve, Mölk, majd Ybbs városát is megszállotta. Dampierre seregcsoportja Kismartonnál állott, de már előkészületeket tett a Morvaországba való betörésre. A Don Balthasar de Marradas ezredes parancsnoksága alatt álló mintegy 8000 főnyi olasz csapat még mindig Passaunál állott, ahonnan a hó vége felé, 3000 embert Passaunál visszahagyva, Budweis felé kezdte meg előnyomulását. Végül ebben az időben még csak szó volt róla, hogy a birodalmi katholikus liga serege Miksa bajor herceg alatt fog megalakulni és hogy a lutheránus szász választó fejedelem, János György, esetleg szintén a császár pártjára fog állanai.

Ezzel szemben a szövetségesek oldalán Buquoy-val szemben a Thurn vezette cseh hadsereg Langenlois és Horn között, az alsó-ausztriai csapatok pedig a Duna balpartján Spitz–Aggsbach–Emmersdorf körletében állottak. A felső-ausztriai csapatok számra nézve egyelőre mintegy 5000-en Buquoy és Marradas egyesülésének meggátlása céljából Linz környékén gyülekeztek, a morvák pedig Dampierre küszöbön álló támadására való tekintettel Tieffenbach Frigyes parancsnoksága alatt Brünn tájékán összpontosultak s végül a hazájukba visszatért sziléziaiak már újból szervezkedtek ugyan, de csak márciusban csatlakoztak ismét a szövetséges hadsereghez. Csehország biztosítására Mansfeld parancsnoksága alatt csak gyengébb csapatok állottak Pilsen és Tabor környékén. Bethlen Gáborral, akinek egyelőre Pozsonynál csak néhány ezer embere volt, a tárgyalások már szintén folyamatban voltak.

A hadműveleteket Tieffenbach kezdte meg Nikolsburg elfoglalásával, melyet 1620 február 1-én sikerült hatalmába ejtenie s így most már a császáriak Morvaországban egyetlen helységet sem nevezhettek a magukénak. Ámde a morvák nem sokáig örülhettek a kivívott sikernek, mert a III. Zsigmond lengyel király által Ferdinándnak segítségül küldött mintegy 4000 főnyi kozák csapat ép ez időben tört be Krakkóból Sziléziába és Morvaországba, mindkét tartományt kegyetlenül pusztítván, miközben ez a rabló csapat egészen a Dunáig nyomult előre. Egyidejűleg Dampierre is átszállította seregcsoportjának nagy részét Korneuburgál a Dunán s a kozákokkal egyesülve február 6-án újból visszafoglalta Nikolsburgot.

E sikereken felbuzdúlva, Buquoy is összeszedte Mölk és Krems között tanyázó mintegy 8000 emberét s azokkal február 10-én az utóbb említett helyen a Dunán átkelve, meglepően megtámadta a cseheknek Langenloisnál Fels parancsnoksága alatt álló csoportját, mely 1200 főnyi veszteséggel Horn felé húzódott vissza, míg Buquoy mindössze 400 embert vesztett.[2]

Most aztán Ferdinánd, miután az osztrák területen álló ellenség számát mindössze 9000 főre becsülte, meghagyta két alvezérének, hogy a Dunától északra egymásnak kezet nyujtva, egyesített erővel, melynek létszáma mintegy 15–18.000 főre volt tehető, támadják meg az Alsó-Ausztriában és Morvaországban levő ellenséget. Ámde Buquoynak ez a terv nem tetszett; ő inkább a spanyol csapatokkal való egyesülés után Csehországba akart betörni, de végre mégis engedett a császári parancsnak, csakhogy a két seregcsoport egyesítésére vontakozó intézkedések botrányos lassúsággal hajtattak végre.

Közben a Passauban levő olasz csapatok parancsnoka, Marradas ezredes, Budweisig előnyomulva, onnan február 22-én a megerősített Moldautheint támadta és vette meg, március 4-én pedig Wittingaut ejtette hatalmába s aztán újból Budweisba tért vissza.[3]

A császáriak és segítő csapataik által kivívott sikerek, miután Csehország teljesen védtelen állapotban volt, Prágában igen nagy rémületet okoztak. Az egyedüli szerencse csak az volt, hogy Buquoy és a többi császári vezérek amily lassan gondolkoztak, époly lassan cselekedtek is. Miután Dampierre seregcsoportját és a lengyel segítő kozákhadat is magához vonta, Buquoy végre március 7-én elindult Langenloisból a csehek birtokában levő Meissau elfoglalására. A csehek és szövetségeseik főparancsnokságát ekkor már Anhalti Keresztély vette át, aki Eggenburgban ütötte volt fel főhadiszállását. Március 8-ától 12-ikéig a két ellenfél között Meissau és Horn közelében jelentéktelen összeütközések folytak, melyek után Buquoy az utóbb említett napon ismét Langenlois és Krems felé vonult vissza. E visszavonulás miatt, mely a császáriakra határozott kudarcot jelentett, Dampierre, ki Meissaunál igen vitézül viselkedett, Bécsben panaszt emelt Buquoy ellen.[4] Ferdinánd erre utasítást adott a csak kíméletesen megintett Buquoynak, hogy Marradas-szal egyesülve, Csehországba vonuljon, de Buquoy ehelyett a Felső-Ausztriába való benyomulást javasolta, amihez aztán Ferdinánd is hozzájárult.

A szövetségesek által Meissaunál elért nemleges siker Prágában nagy örömöt váltott ki és ez nagyban emelte az új főparancsnoknak, Anhalti Keresztélynek tekintélyét. Utóbbi eleinte a visszavonuló Buquoyt üldözni és megtámadni szándékozott, de aztán egyet gondolt és inkább a császáriak birtokában levő Retz elfoglalására indult, amit március 20-án végre is hajtott.[5] Ennek megtörténte után a szövetséges hadsereg főparancsnoka Prágába ment, ahol elhatároztatott, hogy Mansfeld seregcsoportjának csupán egy részét az immár nyugodtan viselkedő Marradas-szal szemben visszahagyva, a többivel az Alsó-Ausztriában működő és zsoldjának elmaradása miatt a lakossággal szemben a legaljasabb garázdálkodásokat űző fősereghez csatlakozzék.[6]

A szövetséges sereg nemtörődömségéről és fegyelmezetlenségéről hírt véve, Buquoy annak meglepő megtámadását illetve rajtaütését határozta el, mi célból Dampierre-rel társulva és 3000 lovast és 100 muskétást maga mellé véve, az április 13-ikára hajló éjjel elindult Sinzendorf felé, ahova hajnalhasadtával észrevétlenül megérkezett és csapatjainak zömével egy közelfekvő erdőben lesállást foglalva, néhány száz kozákot előreküldött az ellenség felriasztására és a helység felgyujtására. Fels, a cseh tábornagy, a kozákok garázdálkodásáról hírt véve, mindössze 4 lovas szakasszal eléje ment a kozák hadnak, kijelentvén, hogy ha nagyobb veszély találna lenni, erről többi csapatjait riadó ágyúlövéssel fogja tudomásba helyezni, de ő ezt a harc hevében elmulasztotta. Közeledésére ugyanis a kozák csapat megfutamodott, ami megerősítette a tábornagyot ama feltevésében, hogy csupán egy kisebb ellenséges csoporttal van dolga és ezt őt nyomon követte. Előnyomulása közben Buquoy jól leplezett cselvető helyéhez érkezvén, ennek emberei csakhamar minden oldalról körülfogták Felset s őt magát kíséretének legnagyobb részével együtt levágták. Az őt követő 1500 főnyi lovas és gyalogos csapat már nem tudott a bajon segíteni, hanem csak még nagyobbá tette a szenvedett kudarcot, amennyiben összesen mintegy 600 ember, köztük Felsen kívül még mintegy 60 cseh nemes maradt az ütközet színhelyén, körülbelül 300 ember pedig fogságba került. Ily módon Buquoy, aki ez alkalommal mindössze 30 embert vesztett, bőven megbosszúlta magát az annak idején Meissau előtt szenvedett kudarcért.[7] Harmadfél héttel később, április 30-án Dampierre a Gars-ban szállásoló mintegy 1000 főnyi Mansfeld-lovas ezredet támadta meg rajtaütésszerűen, mely alkalommal körülbelül 400 cseh lovas vesztette életét.[8] Ezzel egyelőre a császáriak tevékenysége véget ért és most már a szövetségeseken volt a sor, hogy hosszas tétlenségükből végre fölocsúdjanak, annál is inkább, mert időközben május közepe táján az eggenburgi táborba mindenünnen jelentékeny erősbítések érkeztek be. Mindenekelőtt odavezette a tábornaggyá előlépett Mansfeld seregcsoportját, mely időközben 4400 gyalogosra és 1100 lovasra szaporodott fel; odaérkezett Sziléziából 1500 muskétás és 1000 lovas s végül a Bethlen Gáborral létrejött megegyezés folytán[9] április végén már 3000 magyar lovas is átlépte a Morva folyót, kiknek egy része Bornemissza János parancsnoksága alatt Anhalti Keresztély eggenburgi táborába, más része pedig Morvaországba vonult be, ahol időközben gróf Thurn vette át ismét a parancsnokságot. A magyar lovasok részben kopjások, részben puskások voltak; ezért nevezték Bornemissza Jánost „ötszáz kopjás és ötszáz puskás lovasok” főkapitányának.[10]

A szövetséges hadsereg létszámát június elején 36.000 főre teszik, bár a fiatalabb anhalti herceg június 9-én azt mindössze 23-25.000 főnyi erejűnek mondja.[11] De még ha így is állt volna a dolog, a szövetséges hadsereg jóval fölülmúlta a császári hadsereg létszámát, mely mint tudjuk, alig tett ki többet 15-18.000 embernél.[12] Igaz, hogy a császári sereg jóval ügyesebb és hadi dolgokban tapasztaltabb volt ellenfelénél, de azért ez sem állott mindenben a helyzet magaslatán; mindkettőnek a fegyelemhiány volt egyik legnagyobb bökkenője.[13]

Anhalti Keresztély május közepén a prágai tanácskozásokról az eggenburgi táborba visszatérve, túlereje érzetében támadólagos fellépésre határozta el magát abban a reményben, hogy Bécset nemcsak megközelíteni, hanem talán még bevennie is sikerül. Ehhez képest júnus 9-én egész seregével felkerekedve, Hadersdorf felé nyomult előre, ahol az ellenséges sereg egy részén rajtaütést szándékozott végrehajtani, ami azonban nem sikerült. Most azután abban bizakodott, hogy provokálásával Buquoyt rábírja majd a döntő csata elfogadására, de ez erre semmi hajlandóságot sem mutatott, mire aztán a herceg bosszúsan újból régi szálláskörleteibe vezette vissza hadseregét, mely ezek után a naponkénti zugolódásoktól, erőszakoskodásoktól és lázadásoktól eltekintve ismét a legnagyobb tétlenségbe merült. Az ezredek a zsold nemfizetése miatt úgyszólván egymás után mondták fel a szolgálatot, úgy hogy a helyzet napról napra veszedelmesebbé lőn.[14] És mindenesetre feltűnő, hogy a császári hadsereg fővezérsége ellenfelének ezt a kritikus helyzetét nem használta ki a maga előnyére, mert az is az egész június és július hónapot teljes tétlenségében töltötte el.[15] A császáriak részén egyedül Marradas fejtett ki némi tevékenységet, aki május közepéig Sobieslaut, Bechint, Wodniant hatalmába kerítette ugyan, de Prachalitz megtámadása május 18-án már nem vezetett sikerre s aztán az olaszok is tétlenségbe merültek. Az olasz csapatok e hadműveletei és a cseh lakosság mindjobban fokozódó lázongása arra bírták Frigyest, illetve az általa felszólított Anhalti herceget, hogy Mansfeldet 4000 emberével,[16] kik között egy jókora csapat magyar is volt, ismét Csehországba küldje vissza, ami június közepe táján meg is történt. Taborba érve Mansfeld onnan június 24-én az olaszok által megszállva tartott Moldauthein megvételére indult, ami sikerült is neki.[17] További eredmények kivívását a fizetetlen csapatok lázongása, melynek leverésében Mansfeld bámulatos hidegvért és bátorságot tanusított, hiusították meg.[18]

Mialatt a röviden leírt harcok Ausztriában, Morvaországban és Csehországban ilyenformán döntés nélkül oly hosszúra nyúltak, Ferdinánd diplomáciai ügyességének hatalmas koalíciót sikerült talpraállítani a mindjobban megerősödő lázadó csehek ellen. Nemcsak V. Pál pápa, a spanyol király és a katholikus liga, hanem még Szászország protestáns választó fejedelme, János György is a császár mellé állott. A liga június havában lépett a küzdőtérre, amit nemsokára Spanyolország és Szászország is követett. Spanyolország Spinola alatt egy 25.000 főnyi sereget küldött Németalföldről a rajnai Pfalzba, míg a szász csapatoknak a Lausitz és Szilézia felé kellett előnyomulniok. A csehek ellen a főcsapást Miksa bajor hercegnek kellett a liga 30.000 főnyi hadseregével intéznie, mi célból ennek az Ausztriába való bevonulás után mindenekelőtt Buquoynak kellett kezet nyujtania, hogy aztán azzal együtt Csehországba betörjön. Egyidejűleg Haimhausen és Herliberg ezredes alatt 7000 ember Furth felé rendeltetett ki, hogy a cseheknek esetleges kitörését a Felső-Pfalzba megakadályozza.

Ezalatt a Moldauthein és Tabor között gyülekezett szövetséges csapatok létszáma mintegy 10.000 főre, köztük körülbelül 1500 magyar, emelkedett s az egész seregcsoport fölött most már Mansfeld nagy bosszúságára gróf Thurn vette át a parancsnokságot. A seregcsoporthoz beosztott magyar lovasság állandóan nyugtalanította a szemben levő olasz csapatokat és július 6-án Budweis tájékán nagyobbszabású ütközetet is vívott Marradas ezredessel,[19] de ezeknek az elég gyakori, de kisebbszabású rajtaütéseknek és csatározásoknak komolyabb következményei természetesen nem lehettek. Július vége felé Thurn azt a feladatot kapta, hogy a Passau felé tartó Miksa bajor hercegnek Csehországba való bevonulását megakadályozza. Ebből kifolyólag Thurn július 29-én a csak gyengén megszállt Wallernt ejtette hatalmába, de aztán hírt vevén, hogy a bajor csapatok Linz felé vették útjokat, Thurn seregcsoportját Protiwinba vezette vissza, ahol tudomására esett, hogy Felső-Ausztria végkép elveszett a szövetségesek számára. Ily körülmények között Thurn csapatjai számára Protiwin tájékán megerődített tábort készített, abban az ellenség esetleges támadását bevárandó.

[1] Krieg–Chronik Öst. Ung. I, 14.

[2] Buquoy 1620 febr. 12-iki jelentése a bécsi állami archivumban. – Skála id. m. III, 477. – Gindely, Gesch. d. 30. jähr Krieges, III, 89.

[3] Marradas 1620 márc. 6-iki jelentése Buquoy-hoz a gráci levéltárban.

[4] Actorum Bohemicorum, III. rész. – Skala id. m. III, 378. – Gindely, id. m. III, 97.

[5] Aretin Anhalts Tagebuch, Beiträge III.

[6] Hogy ez a garázdálkodás minő mérveket öltött, erre nézve Gindely id. m. III, 104. old. Skála id. m. IV, 80 nyomán a következők foglaltaknak: „Den Tag nach Anhalts Abreise hatten 300 Reiter samt 200 Musketieren, die sich aus verschiedenen Regimenten rekrutiert hatten, einen Raubzug nach dem bei Retz gelegenen Immendorf unternommen und nicht blos die Dorfleute ausgeplündert, sondern auch das dem Herrn von Rauber gehőrige Schloss überfallen. Sie begnügten sich nicht mit dem Getreide, das ihnen der Besitzer anbot, sondern drangen ins Schloss ein, raubten was an Silbergeschirr, Kleidern und Hausrath vorhanden und von benachbarten Edelleuten daselbst, aufgehoben worden war und nahmen ausserdem 150 Stück Rindvieh, 2000 Schafte und grosse Vorräthe an Hafer und Weizen mit sich, wobei ihnen die Bauern Vorspannsdienste leisten mussten. Und nicht zufrieden mit dieser Beute, vernichteten sie alles, was sie nicht mitnehmen konnten: die Federbetten, wurden zerschnitten und die Federn zerstreut, das zurückgelassene Getreide mit Asche vermischt, den Weinfässern der Boden eingeschlagen, das ganze Schloss verwüstet und weder Thür, noch Fenster noch Ofen unversehrt gelassen. Dass dabei die Frauen und Mädchen, deren man habhaft werden konnte, geschändet wurden, verstand sich beinahe von selbst . . . Und alle diese Unthaten geschahen auf dem Gute eines protestantischen Edelmannes, de mit den böhmischen Ständen auf das innigste verbunden war.” Részletesen közöltük ezt az akkori korszellemet és szokásokat híven visszatükröztető leírást már csak azért is, hogy egyes akkori magyar csapatrészek kihágásait, melyeket az idegen írók még jobban kiszínezve szoktak elibénk tárni, ne kelljen túlságos tragikusan vennünk.

[7] Actorum Bohemicorum, III. – Skála id. m. IV, 77. – Dampierre 1620 április 17-iki jelentése Lipót főherceghez az innsbrucki helytartósági archivumban. – Gindely id. m. III, 105.

[8] Skála id. m. IV, 124. és Actorum Bohemicorum, III., de mindkét helyen hibás dátummal. Lásd Gindely id. m. III, 119.

[9] Lásd a 203. oldalon.

[10] A magyar lovasok kétféle fegyverzete, bár ezt Olchváry, Bethlen Gábor hadseregének szervezete, Hadt. Közl., 1888. évf. 603. old. kétségbe vonja – világosan kitűnik Thurzó Szaniszlónak az anhalti herceghez Semptéről 1620. május 9-én írt levelének következő passzusából: „Serenissimus Regnorum Hungariae et Transylvaniae Princeps dominus meus benignissimus nunc in prima instantia mille equestris ordinis milites hungaros expedivit, quorum quingenti hastati, alii autem quinquenti aliis armis armati, quibus producem seu supremun capitaneum generosum dominum Joannem Bornemissza sobrium ac bellicarum rerum expertem virum praefecit.” (Gindely Okmánytár, 117.). A Bornemisszának adott instrukcióra nézve lásd: Pray, Principatus Gabr. Bethlen, 137. – A magyar segítőcsapatokkal kapcsolatos nehézségekről Angyal id. m. VI, 264. a következőket írja: „Ezeknek Bethlen pénzt nem adhatott. Azzal biztatta őket, hogy majd kapnak Eggenburgban. Bornemissza lovasai egy ideig nem akartak átkelni a határon, amíg zsoldot nem kapnak s azzal fenyegetőztek, hogy oda mennek, ahol fizetést adnak nekik. Bethlen kemény fenyegetésére tovább indultak s május 28-án az anhalti herceg eggenburgi táborába érkeztek. A herceg örömét megzavarta Bornemisszának az a kijelentése, hogy emberei hazaszöknek, ha nem kapnak zsoldot. Anhalti Keresztély erre azt válaszolta, hogy a szövetségesek a magukéból kötelesek fizetni a segítségre küldött csapatjaik zsoldját. Igen, így válaszolt Bethlen megbízásából Thurzó Szaniszló, a bányavidéki végek főkapitánya, csakhogy Bethlennek úgyis sokat kell költenie, a szövetségesek pedig évi járulékkal tartoznak, fizessenek abból előre 25.000 forintot a magyar segédcsapatok zsoldjára… mivel a magyar lovasok türelmetlenek voltak. Anhalti Keresztély annyit szerzett össze, amiből éppen a legénység egy havi zsoldját fizethette, Bornemissza s a többi kapitány havi fizetését június elején még nem bírta megszerezni. S így a józan valóság hamar lehűtötte a prágai szövetségkötés ünnepeinek mámorát.” Lásd erre nézve még: Gindely, Gesch. des 30 jähr. Kriegs, III, 121.és Okmánytár 130, 137, 143.

[11] Aretin, Anhalts Tagebuch 1620 jún. 9-ikéről.

[12] Lásd a 213. oldalon.

[13] Azért nagy mértékben túlzásról és tendenciózus rosszakaratról tanúskodik, amit Gindely id. m. III. 122. old. a következőkben főleg a magyar csapatokról mond, holott, mint már fentebb említettük (lásd a 204. oldalon), maga a cseh vezetőség is igen nagy súlyt helyezett a magyar csapatok mielőbbi beérkezésére, mert azok nélkül főleg a kozákokkal szemben szinte tehetetlennek érezte magát. „Was die Manschaft selbst betraf – írja Gindely – so bestand das kaiserliche Heer mit Ausnahme der Kosaken durchwegs as Leuten, die das Kriegshandwerck verstanden und gut einexercirt waren, während dies von dem mit Mansfeld angekommenen Armeecorps nicht behauptet werden konnte . . . Auch mit den ungarischen Truppen hatte man eine durchwegs undisziplinirte Horde (?!) bekommen, auf die bei einer Schlacht kein sicherer Verlass war, da sie schlecht bewaffnet und schlecht einexercirt waren. Aber deshalb waren die Ungarn doch nicht zu verachten (sic!); von dem Augenblicke an, wo sie in das böhmische Lager eingezogen waren, bedrängten sie Tag für Tag den Feind durch plötzliche Angriffe und Ueberfälle und fügten ihm täglich grössere oder kleinere Verluste bei. Es hätte nur eines tüchtigen Anführers, regelmässiger Schulung und ordentlicher Zahlung bedurft, und die Ungarn hätten schon damals als Reiter jene Ueberlegenheit gezeigt, durch die sie in den Tagen Maria Theresia's ihren Gegnern so furchtbar wurden.”

[14] Ennek illusztrálására hadd álljon itt kivonatban mint jellemző és korszerű tünet az, amit Gindely id. m. III, 125. oldalon a Žerotin-ezred lázadásáról mond. „Als die Nachricht anlangte, dass Maximilian von Baiern in Oberösterreich eingedrungen sei, lösten sich wieder di Bande der Ordnung. Das Beispiel gab diesmal das mährische Regiment Žerotin, welches am 27. Juli alle seine Offiziere verjagte. Auf alle Aufforderungen und Zusprüche Anhalts erwiederten die Meuterer, dass sie nur noch die Rückkehr der Boten, die der Fürst nach Prag um Geld geschickt hatte, bis zum morgigen Tag erwarten wollten. Da diese Boten am folgenden Tage nicht kamen, so rückte das Regiment Žerotin aus seinen verschiedenen Quartieren nach Stokkerau, wählte einen einfachen Musketier, der Katholik war, zu seinem Obersten und erklärte, dass es fortan die kaiserlichen Truppen nicht als Feinde ansehen werde.” Ebből is eléggé világosan kitűnik, hogy a magyar csapatokról fentebb citált tendenciózus vélemény ellenére, ezek távolról sem voltak a legrosszabb elemek a szövetséges hadsereg kötelékében. Sőt ezt, mint alább látni fogjuk, csakhamar Gindely is kénytelen beismerni.

[15] Ezekhez a nem valami épületes tünetekhez Gindely id. m. III, 126. old. a következő megjegyzéseket fűzi: „In dem Augenblicke, wo Maximilian gegen Linz im Anzuge war, lag die Gefahr nahe, dass ein Theil der Bundesarmee das Lager von Eggenburg verlassen werde und dass dies die vollständige Auflösung derselben im Gefolge haben müsste, war vorauszusehen. Diese Gefahr wurde durch die am 2. August erfolgte Rückkehr der anhaltischen Boten aus Prag vorläufig beseitigt, da sie die Nachricht brachten, dass ein dreimonatlicher Sold für die Armee auf dem Wege sei. Wir bemeken zum Schlusse nur noch, dass Buquoy in diesen Wochen die Anschuldigung, die man gegen seine Fähigkeiten erhob, in hohem Grade verdiente, denn wenn er einer derartig desorganisierten Armee gegenüber keinen Angriff versuchte, so mangelte es ihm jedenfalls an der fűr einen Feldherrn nöthigen Initiative. Thatsächlich behaupteten im Juni und Juli nur die von Bethlen den Bőhmen zugeschickten Ungarn das Feld. Tag für Tag versuchten sie einen Angriff und Tag für Tag konnten sie von einem Misserfolge oder einem Siege berichten; sie und die Kosaken auf kaiserlicher Seite kamen allein der Aufgabe nach, für die man sie geworben hatte.”

[16] A Kriegs-Chronik Österreich-Ungarns, I, 15. szerint Mansfeld nem 4000, hanem 10.000 embert vezetett vissza Csehországba.

[17] Marradasnak Buquoyhoz intézett 1620 június 24., 25., 26., 27. és 28-iki jelentése a bécsi állami levéltárban. – Moldauthein 1620 jún. 26-iki megvételének leírása a szász állami levéltárban. – Skála id. m. IV, 188.

[18] Skála id. m. IV, 223.

[19] Marradas ezredesnek 1620 július 6-án kelt, Buquoyhoz intézett levele a gráci levéltárban.