Az utóbbi időben folyton betegeskedő Mátyásnak gyermekei nem lévén, utódjául Ferdinánd öccsét jelölte ki, akit mindenekelőtt a csehek ismertek el, a protestánsok, így kivált gróf Thurn Mátyás, Schlick András és Fels Lenard ellenkezése dacára 1617 június 9-én koronaörökösül, s azt június 29-én meg is koronázták. Ugyan e célból Mátyás az említett év december 23-án Pozsonyba is hirdetett országgyűlést, de az a király gyengélkedése miatt csak a következő év március második felében volt megtartható. Az ez alkalommal hozott törvénycikkek közül katonai szempontból főleg a 13-ik érdemel figyelmet, mely a hadviseléshez és a békekötéshez a rendek hozzájárulását is kötelezővé tette; a 16. cikk a hajdúk szabadságait biztosította, a 17. pedig kimondotta, hogy Ferdinánd Mátyás életében az ország kormányzásába bele ne avatkozzék.[1] Elhatároztatott továbbá, hogy Tatáról a német kapitány elmozdíttassék, hogy Győrött és Komáromban a német kapitány mellé magyar is neveztessék stb. Ezután a nádorrá megválasztott Forgách Zsigmond helyébe országbíróvá Homonnay Györgyöt, kassai főkapitánnyá pedig Dóczy Endrét nevezték ki. Miután Ferdinánd a feltételeket május 15-én elfogadta, a következő napon a rendek megválasztották királynak, ki mint ilyen, II. Ferdinánd elnevezést vett fel, Forgách Zsigmondot pedig nádornak. Ezután a rendek a többi, összesen 77 törvénycikk megalkotásához fogtak s pénzsegélyül minden porta után a török békekötés költségeinek fedezésére 2 forintot, a végvárak számára két éven át 3-3 forintot, Ferdinándnak tiszteletdíjul 1 forintot országház építésére 60 dénárt és még egyéb, összesen 7 frt. 60 dénárt kitevő költségeket is megszavaztak. Mindezek megtörténte után Pázmány Péter július 1-én Ferdinándot királlyá koronázta.[2]

A pozsonyi országgyűlés tartama alatt tört ki Csehországban a 30 évesnek nevezett vallásháború, mely utóbb teljesen politikai jellegűvé vált s melyet Németországban és az osztrák örökösödési tartományokban a fiatal és nagyratörő V. Frigyes pfalzi választófejedelem által vezetett, 1608 május 14-én megalakult protestáns Unió és a Miksa bajor herceg által vezetett, 1609 július 10-én létrejött katholikus Liga folyton szenvedélyesebbé váló vitái és nagyarányú előkészületei előztek meg.[3] E háborúnak első fellobbanásakor Mátyás Ferdinánd tanácsára nyomban elhagyta Prágát, távozásakor a kormányt 7 katholikus és 3 protestáns úrra bízván, úgy hogy előbbiek mindig fölényben voltak s így a protestánsoknak Ferdinánd által inaugurált elnyomatása gyors léptekkel haladhatott előre, ami főkép templomaik elvételében és a katholikusoknak való átadásában nyilvánult meg. Ez ellen Braunau és Klostergrab városok erélyesen tiltakoztak, ami a protestánsok és katholikusok között véres összetűzésre szolgáltatott okot. E miatti elkeseredésükben a felbőszült protestáns rendek 1618 május 28-án gróf Thurn Mátyás és Fels Lénárd vezetése alatt a prágai tanácsházba mentek, ahol éles szóváltás után a katholikus kormánytanács két legbuzgóbb tagját, Slavata Vilmost és Clam-Martinitz Jaroslavot, Fabricius Fülöp jegyzőkönyvvezetővel együtt a tanácsterem ablakából kidobták, az ország ügyeinek igazgatását 30 tagú választmányra bízták, a jezsuitákat pedig az országból kikergették. Khlesl a megrémült Mátyásnak engedékenységet javasolt, de Ferdinánd, a kormányhatalmat magához ragadván, Khleslt július 20-án elfogatta és a tiroli Ambras nevű várba internáltatta s azután a legkeményebb rendszabáyokkal fogott hozzá a közben fegyvert fogott protestánsok üldözéséhez.

A csehek ugyanis Schlick és Thurn vezetése mellett Prágából a Moldva mentén délfelé haladva, május végén Krumaut hatalmukba ejtették ugyan, de Budweist június eleje óta hiába ostromolták. A császáriak betörésének hírére Thurn, hogy azoknak Prága felé való útját elállja, seregével Caslu alá vonult, ahol erősen elsáncolta magát.

A császáriak részén ugyanis augusztus havában a Thaya mentén mintegy 14.000 főnyi – közte 4000 lovas – sereg gyülekezett, melynek egyik, mintegy 6000 főnyi csoportja gróf Dampierre Henrik Duval parancsnoksága alatt Waidhofennél, a másik báró Khuen János Eusebius parancsnoksága alatt Retznél állott.[4] A hadsereg főparancsnokává gróf Buquoy Károly Longueval tábornagy neveztetett ki.

A hadműveleteket még Buquoy beérkezése előtt Dampierre kezdte meg, aki Neu-Bistritz-en át Csehországba betörve, augusztus 14-én Neuhaust fogta ostrom alá, de eredménytelenül. Augusztus végén báró Khuen is betört Iglau és Polna irányában Csehországba. Ezek után szeptember elején a két csoport Deutschbrodnál egyesült, ahol az időközben beérkezett Buquoy vette át a sereg felett a parancsnokságot s aztán Thurn megtámadása céljából Caslau felé nyomult előre. Itt a két sereg hat napig hiába nézett egymással farkasszemet. Támadni egyikük sem mert, mire Buquoy szepember 17-én Ledec felé vonult el, ahol bántatlanul megmaradt október végéig. Ekkor Dampierre-t Pilgramba rendelve, ő maga hadának zömével Neuhausig folytatta visszavonulását.

Thurn november 3-án Dampierre-t Pilgramnál megtámadván, azt Iglau felé visszavonulni kényszerítette. Közben Buquoy november 6-án hiába igyekezett Neuhaust hatalmába keríteni s Dampierre vereségének hírére tovább folytatta visszavonulását Budweis felé, de november 9-én Lomnitznál Thurn által utolérvén, döntő vereséget szenvedett s így csak serege romjaival érhette el Budweist, amelynek falai mögött végre biztos menedéket talált.

Közben Frigyes pfalzi választófejedelem Mansfeld Ernő vezetése alatt a cseheknek 4000 főnyi segítséget küldvén, az november 21-én Pilsent vette meg, úgy hogy most már, Budweison kívül úgyszólván egész Csehország elveszett a császárra nézve. Sőt a csehek fővezérei, Schlick és Thurn november utolsó napjaiban Budweis szemmeltartására gróf Hohenlohe György alatt csupán gyengébb erőket hagyván vissza, Zwettlnél Ausztriába is betörtek, mire az osztrák protestáns rendek hol kéz alatt, hol nyiltan szintén a csehekhez csatlakoztak, minek folytán a csehek portyázásai nemsokára a bécsi kapukig is eljutottak, a kincseivel Bécsbe bezárkózott Mátyás és az ugyanott tartózkodó Ferdinánd nagy rémületére.[5]

Nehogy a felkelés lángja a felvidéki magyar protestáns rendekre és Bethlen Gáborra is átterjedjen, Mátyás 1618 október 25-én kelt rendeletével Eszterházy Miklós alsómagyarországi főkapitányt egy több tagból álló bizottsággal a Bethlen Gáborral való tárgyalásokra utasította, amelyek helyéül Nagykároly jelöltetett ki. Az itteni tárgyalások eredményeként a bécsi udvar végre 1619 május 4-én megadta Bethlennek a fejedelmi címet is. De Mátyás ekkor már nem élt, mert 1619. március 20-án elköltözött az élők sorából.[6]

[1] Corpus Juris Hung. II. 708.

[2] Acta Diaetae Poson. 1618, 65–206. – Corpus Juris Hung. I, 690–707. – Katona id. m. XXIV, 893.

[3] Ennek a háborúnak összefoglaló rövid leírását lásd „Az Egyetemes Hadtörténelem Vázlata” című munkám I. kötet 216–227. oldalán.

[4] Lásd a XV/3. számú mellékletet.

[5] Kevenhiller, id. m. IX. 78. – Acta Bohemia, d. i. gründliche Beschreibung der Historien und Geschichte 1619. – Reuss, Graf Ernst von Mansfeld im böhmischen Kriege 1618 bis 1621. – Acta Mansfieldica 1623. – Kriegs-Chronik Osterreich-Ungarns. I. 10.

[6] Szilágyi Sándor, Bethlen Gábor 1619–1621. évi hadjáratai. Tört. Tár, IV, 186.