A bécsi körök alattomos, arcátlan machinációi, amelyekkel Bethlent mindenáron megbuktatni akarták, utálattal és megvetéssel kell, hogy minden józanul és tisztességesen gondolkodó és érző embert eltöltsenek. Különösen visszataszító ezeknek a köröknek az aknamunkája a nagyszombati színleges megegyezéstől kezdve, miután az mind a két szerződő felet mindennemű ellenséges magatartástól való tartózkodásra kötelezte. Hogy Bethlen az ellene irányuló áskálódásokat nem nézhette összetett kézzel, az szinte magától értetődő dolog és ő tényleg esetről esetre csak annyit tett, amennyi a támadások kivédésére okvetlenül szükséges volt.

Azok a vádak, amelyek a Pázmány Péter által sugalmazott nádori levélben foglaltatnak, Aesopusnak a farkas és a bárányról szóló igen találó és érdekes meséjét juttatják eszünkbe. Azonban Bethlen éleslátása és célszerű ellenintézkedései szerencsére megmentették őt az aesopusi bárány katasztrófális sorsától. De azért ő egyelőre, amint az előadott eseményekből világosan kitűnik, minden elhatározásában, minden tényében távol áll minden túlságos agresszívitástól, de ez bizonyára nem éppen báránytermészetének és holmi szentimentális érzelgésének folyománya s ezért Szekfü id. m. 287. old. 51. számú jegyzetében méltán kifogásolja Szilágyinak, Erd. Orsz. Eml. VII, 69. oldalán foglalt ama álláspontját, amelyek Bethlen visszafordulását mérsékletének és békeszeretetének tanusítja, mondván, hogy „könnyű lett volna folytatni diadalútját,” a magyarországi hajdúk és a felső-magyarországi vármegyék hozzá csatlakoztak volna! „A régi Bethlen-kép – teszi hozzá Szekfü – nem tűri el a határozott, agresszív politikai (s tegyük hozzá: katonai) akarat imputálását s Szilágyi valami általános békeszeretetet tulajdonít neki, ami távol van úgy a kortól, mint az ő alakjától.” Végül még az alábbi helyes konklúziót olvassuk Szekfü id. m. 63. oldalán: „Befejezhetjük Bethlen politikai fejlődése első periódusának rajzát, mely őt országa belső konszolidálásában, fejedelmi hatalmának pedig kifelé való terjesztésében mutatja be, még tisztán politikai viszonylatok között, szabadon minden ideális frazeológiától. Külsőleg is, lélekben is a török szövetség híve, hatalmát Nyugat, a magyar vármegyék rovására szándékozik terjeszteni, de éppen ezek ellenállásán törik meg első kísérlete. De hogy újabbak következni fognak, az mindenki előtt világos volt már akkor is, hiszen a két nagyszombati egyezmény végrehajthatatlan stipulációival, nem lehetett alapja végleges jóviszonyának, Bethlen és a habsburgi magyarság között nem lehetett állandó barátság . . .”

Az ebben az időszakban lejátszódott hadműveletek és katonai események sokkal kisebb méretűek voltak, semhogy azok bármelyik félnek alkalmat szolgáltathattak volna kiváló vezéri tehetségének és hadvezéri ügyességének bebizonyítására. Egyébként a lefolyt hadműveleteket, ütközeteket és csatákat sem Bethlen, sem tulajdonképpeni ellenfele, Homonnay nem vezették személyesen. Az alvezérek tőlük telhetőleg igyekeztek jót produkálni; hogy hellyel-közzel kudarc érte őket, az nem nagyon lephet meg bennünket, mert az már velejárója a hadimesterségnek, amelynek szerencséje nagyon is forgandó. A különben ügyes Serbán Radul az egyszer szintén alaposan kivette részét a kudarcból, de ennek a kudarcnak nem annyira ő, mint a rendelkezésére álló idegen csapatok megbízhatatlansága volt az igazi oka.