XIV/1. számú melléklet.

A császár legbizalmasabb és legfőbb tanácsadói, Khlesl bécsi érsek és Molart János a haditanács elnöke, már kezdettől fogva, sőt a nagyszombati megegyezés létrejötte után is, Bethlen megbuktatásán fáradoztak. E célból a nagyravágyó Homonnay Györgyöt[1] jelölték ki Bethlen vetélytársául, akinek a katholikus párttal és a két év óta Mátyás udvarában tartózkodó Serbán Radullal, aki az oláhok és szászok élére állott volna, kellett volna támadásba átmennie. A vállalathoz szükséges költségeket kéz alatt az udvar bocsátotta volna rendelkezésre, részben abból a segítségből, amelyre a katholikus vallás érdekeinek örve alatt, a pápa és a spanyol király részéről is számítottak. A siker egyik lényeges feltételét Khlesl abban látta, ha Thurzó nádor segítségét is sikerül megnyerniök; azonban Thurzó, ha nem is volt barátja Bethlennek, a protestáns vallást ahol csak lehetett üldöző Homonnay Györgyöt sem látta volna szívesen Erdély fejedelmi székén s így inkább hátráltatta, mint sem elősegítettte Khleslék titkos törekvéseit.[2]

A megállapított terv szerint Serbán Radulnak a lengyel urak segítségével szerzett moldvai haddal, Homonnaynak pedig a felvidéken felfogadott csapatokkal, amelyek soraiban vallonok is voltak. 1615 február közepén egyidejüleg kellett volna Erdélyre támadniok, azonban Bethlen a titkos tervet idejekorán felfedezvén, azonnal óvást emelt Zemplén rendeinél a szándékolt békebontás ellen, mire ezek február 17-én tartott gyülésükön azt a végzést hozták, „hogy senki az erdélyi fejedelemre ne menjen, ha szintén a generális (t. i. Forgách Zsigmond kassai főkapitány), ő felsége a király mandátumával parancsolá is, hogy felüljenek.” Ezt a végzésüket a rendek a nádornak is elküldték, felszólítván őt, lépne közbe és gátolná meg a szándékolt békebontást, amit ő meg is tett.[3] E terv idő előtti kipattanásának és meghiusulásának természetesen szintén nagy része volt abban, hogy a már említett nagyszombati alku az említett év május 6-án létrejött.[4]

Amikor valamivel később a szultán követsége a zsitvatoroki béke meghosszabbítása ügyében Bécsbe érkezett, Khlesl minden tőle telhetőt elkövetett, hogy ezt a követséget a maga illetve a császár részére megnyerje és egyúttal Bethlen Gábor ellen hangolja. Khleslnek ugyanis most már az volt a terve, hogy a császár a szultánnal egyetértve fossza meg Bethlent fejedelemségétől, akire különben a porta már azért is kezdett neheztelni, mert Lippa és Jenő megigért átadását folyton halogatta. E miatt különben Mehemet pasa 1615 nyarán élénk szemrehányásokat is tett a fejedelemnek,[5] aki egyébiránt már csak azért sem tudott eddig vállalt kötelezettségének eleget tenni, mert a királypártiak s főleg Homonnay e várak kapitányait és őrségeit megvesztegetvén, azokat Bethlen ellen fellázították, úgy hogy ez, fegyverhatalom alkalmazása nélkül, még ha akarta volna, sem adhatta volna át azokat a töröknek.

Khlesl az általa drága pénzen[6] megalapozott török barátságban bizakodva, a nagyszombati egyezség ellenére újból sorompóba állította Homonnayt és Serbán Radult, feladatává tevén előbbinek Erdély, utóbbinak pedig Havasalföld meghódítását, amihez az erők legnagyobb részét természetesen a császári udvar szolgáltatta volna.

A vett biztatás folytán Homonnay 1616 elején, bár Zemplén és Szabolcs megyék a nádor parancsára vizsgálatot indítottak eddigi magatartása és céljai tárgyában, nagy buzgalommal fogott hozzá újabb zsoldos hadak gyűjtéséhez, amiben különösen Perényi Gábor és Eszterházy Miklós voltak nagy segítségére, ellenben Forgách Zsigmond kassai főkapitányt hiába igyekezett a maga ügyének megnyerni, mert ez, bár Pázmány Péter túróci prépost, esztergomi érsekjelölt általa katholikus vallásra térítve, buzgó híve volt új vallásának és az udvarnak, de azért Khlesl fondorlatait az országra nézve veszélyeseknek látván, Homonnay munkálkodásával sem értett egyet. Végül Homonnay még a budai és egri pasák támogatását is megnyerte ama igérete által, hogy Lippát és Jenőt, amelyeket Bethlen mindezidáig átadni elmulasztott, haladéktalanul ki fogja szolgáltatni. Ámde Bethlen közbenjárására a két pasa csakhamar szigorú rendeletet kapott Konstantinápolyból téves felfogásuk és eljárásuk megváltozatására, mire Ali budai pasa május 26-án kelt levelében nyiltan megírta Homonnaynak, hogy reá csak mint ellenségére számítson, mert „ha te fölkelsz – így szólt a levél legfontosabb passzusa – akkor mi is reád megyünk hadainkkal.”[7]

Ennek ellenére Homonnay június elején magyarokból és lengyelekből álló hadainak egy részét Fekete Péter alatt Lippa és Jenő megvételére rendelte, azonban Petneházy István jenői kapitány ezt a hadat, még mielőtt Homonnay segítségére érkezett volna, szétverte. Majd néhány nap mulva Bethlen is Lippán termett egy dandárnyi hadával s azt az őrségtől átvevén, hogy a töröknek a maga szótartása és hűsége iránt támadt kételyeit eloszlassa, június 14-én át is adta a hozzá tartozó öt kisebb erőddel, Solymossal, Araddal, Facsáddal, (Facset), Bogsánnal és Nagylakkal együtt Mehemet temesvári beglerbégnek.[8] Egyben a felsőmagyarországi vármegyéknél Homonnay áskálódásai ellen óvást emelvén, Lippa átadásának szükségét is az ő felkelésével mentegette. Jenőbe Bethlen magyar őrséget helyezett Kornis Zsigmond kapitány vezetése alatt és annak átadását különféle ürügyek alatt folyton húzta-halasztotta.

Közben nemcsak Homonnay, hanem a béke ügye is mind rosszabbra fordult. Ali budai pasa ugyanis, hogy fenyegetéseit beváltsa, Szolnoknál összpontosította a maga és Magyar Ogli egri pasa hadait,[9] a felső-magyarországi megyék pedig a béke megzavarása miatt mindinkább felzúdultak Homonnay ellen és megfenyítése céljából előkészületeket tettek a hadbaszállásra. Thurzó nádor is buzdította őket az előkészületek megtevésére, s minden porta után két gyalog fegyveresnek kiállítását rendelte el, egyidejűleg pedig Bécsbe „aggályteljes levelet írt a török készületiről s a béke megszegésének mind nagyobbodó veszélyeiről.”[10]

„Mind ezek, mind a Lippa átadásáról feljutott hírek – írja Horváth Mihály id. m. V, 151. old. – végre meggyőzték Mátyást s fő tanácsosait, Khleslt és Molartot, hogy nem tanácsos tovább is folytatni a Bethlen ellen koholt fondorlatot: elhatározták tehát, hogy ezt ideig-óráig felfüggesztik; Homonnaynak külsőleg, míg kedvezőbb idők jönnének, békés magatartást parancsolnak s tiszteletben tartatják a nagyszombati egyezséget; a nádort s a felvidéki megyéket pedig szintúgy mint a törököt, a béke fentartása iránt megnyugtatják.”

Bethlen, aki ez időben Kolozsvárott hadikészületekkel foglalkozott, örömmel vette tudomásul a bécsi körök eme elhatározását s bár a nádorhoz intézett levele szerint a zavarok okozóinak megbüntetését kívánta, egyben tudatta, hogy a maga hadait a határszélekről visszavonja. Ezzel szemben Homonnay a király rendelete folytán elbocsátotta ugyan hadait, de ezután sem hagyott fel a Bethlen megbuktatását célzó tervével, amelynek végrehajtása céljából most már Serbán Radullal lépett közelebbi érintkezésbe s az általuk közösen megállapított terv szerint a vajdának Lengyelországban gyüjtött hadakkal Moldvába kellett betörnie, hogy az ott levő Szkender pasa legyőzése után Erdélybe átcsapva s Bethlent hátba támadva, Homonnaynak alkalmat nyujt, hogy a fejedelmen döntő győzelmet arasson s azután annak fejedelmi székébe beleüljön.[11]

Szkender pasa ebben az időben azért tartózkodott tetemes haddal Moldvában, hogy az ott Tomsa István és Mogila Sándor közt dúló viszályt elintézze. Serbán Radul a megállapított terv szerint július második felében csakugyan betört Moldvába lengyel zsoldosaival, illetve jobban mondva nagyrészt lengyel ruhába bujtatott vallonjaival s eleinte oly szerencsével harcolt a törökök ellen, hogy ebből Homonnay biztos reményt nyert céljának elérése tekintetében. Hogy tehát ő ezt a maga részéről is még jobban siettesse, Lengyelországban még további fegyvereseket gyüjtött, akiknek egy részét saját váraiban helyezte el, a többieket pedig Serbán Radul rendelkezésére bocsátotta. Erről a hadszedésről maga a lengyel király tudósította a felvidéki megyéket augusztus 16-án kelt levelében.[12]

Az újabb mozgolódásokról szóló hírre Bethlen levelet írt a nádornak, szorítsa békére Homonnayt és a vajdát, mert különben ő is a maga hadát Moldvába vezeti, sőt a moldvai törököktől segélynyujtásra felszólíttatván, vitéz Török István parancsnoksága alatt nyomban 500 vitézt küldött is Szkender pasának,[13] az erdélyi rendeket pedig közfelkelésre szólította fel. A nemesség felkelt hadára azonban nem volt szüksége, mert a Bethlen és a temesvári pasa 500-500 főnyi hadával megerősödött Szkender pasa Serbán Radul lengyel hadát még Moldvában teljesen szétverte.[14]

A Khlesl által titokban folyton biztatott Homonnayt még ez a kudarc sem térítette el szándékának és tervének további folytatásától. A Bethlentől elpártolt Sármasághy Zsigmondot és Fekete Péter alatt a hajdúk egy részét a maga részére megnyervén, ezt a mintegy 2000 főre menő hadat[15] Fekete parancsnoksága alatt Várad irányában indította Erdélybe.

Azonban nemcsak Homonnay, hanem Bethlen is toboroztatott a hajdúk közt s neki a nánási, polgári, böszörményi, hadházi és szoboszlói hajdúkat sikerült megnyernie s azonkívül erdélyi hadait is folyton szaporította.[16]

Forgách Zsigmond kassai főkapitány október második felében e mozgalmakról tudomást szerezve, a hónap végére a felső-magyarországi rendek közfelkelését rendelte el, Szatmár, Ecsed, Kálló és Tokaj kapitányait pedig a nádor rendelete értelmében felszólítá, hogy a mindkét táborba szegődött hajdúkat, ha jó szerivel nem lehet, erőszakkal oszlassák szét.[17]

Azonban még mielőtt ez megtörtént volna, Rhédey Ferenc, Bethlen nagyváradi kapitánya, 1000 válogatott lovassal eléje ment a feléje közeledő Homonnay-féle Fekete-hadnak, amelyet június 10. és 11-én Konyárt tájékán meglepően megtámadnia és „nagy és kemény harc után” végre megfutamítania sikerült.[18]

Azonban érezte Bethlen, hogy ezzel még koránt sincs vége az ellene irányuló támadásoknak. Ezért még további hadak gyüjtését határozta el s nagy örömére szolgált, amikor Simonyi György, Rákóczy Györgynek sárospataki kapitánya, ki Basta korában sok vitézi tettet vitt véghez, hozzá szegődött. Őt bízta meg hadak fogadásával, aki Monaki Miklóssal, Füzi Istvánnal és Somogyi Györggyel derekasan meg is felelt feladatának. Ámde Fekete Péter utóda, Gombos András sem nézte összetett kezekkel a dolgot. Ő is gyüjtött vagy 2000 embert Lippa, Jenő és Várad környékén s azokkal október vége felé Tarcsa tájékán meglepőleg megtámadta a hadával gondtalanul éjjelező Simonyit, akinek csapatjait szétvervén, magát a vezért is foglyul ejtette, Szatmárba Dóczyhoz vitette, ahol az aztán sebeibe bele is halt.[19]

Ezek után már a nádor és Forgách főkapitány tiltó szava sem használt semmit és Gombos a tarcsai győzelmen vérszemet kapva, ezután is inkább Homonnayra hallgatott, s miután Sármasághy és Józsika Zsigmond alatt némi erdélyi csapatok is hozzácsatlakoztak, elhatározta, hogy mintegy 3500 főre menő hadával most már Ecseden át tör be Erdélybe, melynek lakosságát november 4-iki nyilatkozatával arról értesítette, hogy nem a békés polgárok, hanem kizárólag Bethlen ellen támad. Utóbbit ezek a folyton megújuló támadások annál inkább elkeserítették, mert írásbeli bizonyítékai is voltak, hogy ezeket a fondorlatokat az udvar tudtával, beleegyezésével, sőt nagyarányú támogatásával szítják ellene. És látván, hogy a nádorhoz és a felsőmagyarországi rendekhez intézett panaszaival eredményt úgy sem ér el, Török István, Kamuthy Balázs és Deli Száva alvezéreinek parancsnoksága alatt egy erős hadoszlopot nyomban Gombos és Sármasághy ellen indított s egyidejűleg a fölkelésre utasított nemességet s a székelyeket a tasnádi táborban való gyülekezésre utasította.

Török, Kamuthy és Deli Száva Deésnél találkoztak Gombos seregével, melyet jól sikerült csellel kelepcébe csalván, azt egy véres és döntő ütközetben megverték s aztán Erdély területéről kiűzték. Gombos serege maradványaival futva elmenekült, de a megsebesült Sármasághy, Józsikával együtt fogságba került.[20]

A Prágában tartózkodó udvar november 12-ike körül értesült a legutóbb történtekről, mire a király nyomban rendeletet küldött Thurzó nádorhoz, hogy a béke és rend helyreállítása céljából azonnal általános nemesi fölkelést hirdessen. Ezenkívül a nádor a hajdúkhoz is egy újabb erélyes parancsot küldött, hogy a legszigorúbb megtorlás terhe mellett tartózkodjanak minden további rendbontástól és háborús mozgalomtól, mire azok tényleg lecsendesedtek, sőt még maga Gombos András is kötelezvényt írt alá társaival együtt, hogy ezentúl csendesen fognak viselkedni.[21]

Csakhogy most meg Bethlennel gyűlt meg a baj, aki „elkeseredvén az udvari tanácsosok által ellene szőtt ármányok miatt, egy erős haddal táborozott Tasnádnál s a törököktől is segedelmet kért; s bár ellenkezőt hirdete s készületeit egyedül a maga védelmére állítá célzóknak, minden órán betöréssel látszék fenyegetni az országot. Ezen veszélyes állapot annál nagyobb aggodalmat ébresztett az udvarnál, minthogy Thurzó nádortól, ki akkoron már végelgyengülésben lévén, sírja szélén állott, erélyesebb fellépést nem lehetett várni; Forgách Zsigmond országbíró és kassai főkapitány iránt pedig, mivel előbb Khlesl fondorlataihoz nem szövetkezett, kevés volt a bizalom az udvarnál. Pázmány ügyességébe vetették tehát minden reményöket, ki miután szerzetesi fogadalmaitól pápailag feloldoztatott, szeptember 28-án az ország érsekprímásává lőn kinevezve.[22] Ő már december elején utasítást vett az udvartól, hogy találkozzék személyesen a beteg nádorral s támogassa őt a szükséges intézkedésekben.”[23] A találkozás december 5-én történt meg a nádor bicsei lakásán s azon Forgách Zsigmond és Rákóczy Zsigmond is részt vett. A tanácskozás eredménye Pázmány sugalmazására egy a nádor által Bethlenhez intézett, Thurzó eddigi konciliáns leveleitől nagyon is eltérő, erélyes hangú levél lett, amelyben „egyenes támadás intéztetik Bethlen ellen és erős vád, hogy a nagyszombati egyezséget több pontjaiban megszegte, ő felsége méltóságát sok dologban megsértette. Vádoltatik különösen, hogy a király birtokaiban hadakat gyüjt, annak alattvalóit magához csábítani, másokat fenyegetéseivel megfélemlíteni igyekszik; a megyékkel levelei s küldöttei által folyton összeköttetésben áll, azokat ő felsége ellen ingerli különösen annak hiresztelése által, mintha ő felsége a római valláson levő fejedelmekkel egyetemben volna indítója a Homonnay-féle zavargásnak, „miben mind Isten s mind az emberek tudják, hogy semmi sem volt.” Egyre azt híreszteli leveleiben, hogy ő felsége nem képes megoltalmazni alattvalóit; holott maga (t. i. Bethlen) keresztény vérontással vette meg s adta át Lippát a töröknek. Ő felsége alattvalói csak ezek miatt intéztek a fejedelem ellen támadásokat, azt hivén, hogy ezáltal kedves dolgot tesz a királynak. A király a mondottak miatt méltán bosszús a fejedelemre; siessen is tehát őt követe által megengesztelni. A nádor s az esztergomi érsek, minden további veszedelmet elhárítani óhajtván, remélik, hogy közbenjárásuk által eltávoztatják a király bosszúállását.”[24]

Bethlen akkoriban Csehi alatt állott hadának legnagyobb részével, melyet néhány nap mulva meg is vett s abban Prépostváry Zsigmondot foglyul ejtette; majd december közepe felé Debrecen vidékére szállott s onnan erélyesen követelte a felvidéki megyéktől, hogy a közbéke megbontói, Dóczy Endre szatmári és Lónyay Endre kállói kapitány száműzessenek, mások pedig, így kivált Homonnay György, Eszterházy Miklós, Kendy István s többen mások az ország törvényei szerint büntettessenek.

Forgách Zsigmond a fejedelem hadjáratának hírére december 10-én a vármegyékben külön-külön, majd 1617 január 4-én Kassán együttes gyűlést tartatott, s a rendeket felkelésre utasítá. „De ezek – írja Horváth Mihály id. m. V. 163. old. – okul adván, hogy őket Erdélyhez esküdt szövetség köti s a háborúságot is nem az erdélyiek kezdték, a felkelést megtagadták. Ehelyett Széchy Györgyöt küldék követségben a fejedelemhez, hogy őt békére, visszatérésre bírná. Bethlen, a megyék igéretét vevén, hogy ha ellene az urak még tovbb is fondorkodnának, magok is készek felülni a béke háborítói ellen, végre engedett s 40.000 frt. váltságért még Prépostváryt is szabadon bocsátá, seregét pedig 1617 január közepén hazavezette.”[25]

Ezzel szemben Szekfü id. m. 61. old. egészen más színben adja elő a dolgot. E szerint a rendek „látva, hogy Bethlen mozdulatai a védelmen túl támadó jellegűek, élesen ellene nyilatkoztak . . . Nem kevesebb történt itt, mint hogy a felvidék protestáns rendjei, akiknek pedig meg voltak a maguk vallási sérelmeik a királyi kormány ellen, egy emberként felállottak és ne tovább-ot kiáltottak a sereggel közeledő protestáns erdélyi fejedelem elé. Kiderült, hogy a vármegyék protestáns szimpátiái politikai téren még nem tudnak tényeket hozni létre és nem tudják a magyar királyság, a szent korona összetartó erőit paralizálni. Ha a vármegyék hozzáálltak volna, Bethlen bizonyára megindult volna Debrecenből és a fegyvert le nem tette volna addig, míg a felvidéki vármegyékkel Erdély területét ki nem bővítette volna. Most, hogy a vármegyék ellene szegültek, az új helyzetben ő tapasztalatokat és tanulságot szerzett későbbi időkre, megtanulva, hogy a török jóakaratán és Erdély készségén kívül a felvidéki nagyuraknál is elő kell készítenie dolgait.” Ilyen körülmények között Bethlen feladta a játszmát, visszavonult Erdélybe és megkezdte az ügynek közvetlen tárgyalások útján való újabb likvidálását.

De akárhogy vesszük a dolgokat, annyi bizonyos, hogy a Prágából szított Homonnay–Serbán Radul-féle fondorlatok végeredményben csak javára váltak Bethlennek, aki iránt „a török bizalma annyira megerősödött, hogy azt többé semmi vád, semmi árulkodás nem volt képes megingatni s tett szolgálatai jutalmául a szultán neki hat évre még az adót is elengedte; mentségében pedig, mellyel Jenő vár át nem adását indokolá, annyira megnyugodott, hogy az utóbb végkép feledékenységbe merült s Jenő nem is jutott török kézre.”[26]

„A felvidéki vármegyék ellenséges akaratának megnyilvánulása után – írja Szekfü id. m. 62. old. – Bethlen az őt jellemző gyors fordulattal még 1617 január havában felküldte követét Bécsbe, hogy a dolgokat rendezze, nyilatkozatot téve, hogy nem akart támadni, csak magát védeni s kérve Homonnay, Dóczy, Eszterházy Miklós és más kapitányok megbüntetését és a nagyszombati egyezmény megerősítését. Magyar részről most már Pázmány érsek a vezető, aki (az 1616 december 24-én meghalt) Thurzóhoz hasonlóan tart az általános török háborútól s ezért békülni szeretne, anélkül azonban, hogy a magyar korona jogait csorbítani engedné. Tiltakozik az ellen, hogy a királyt tanácsosai ellen vizsgálatra kényszerítse Bethlen, és Homonnay támadásának szerzőségével megterhelje, a tárgyalásokat különben az erdélyi katholikusok helyzetének enyhítésére is fel akarja használni. Újabb hosszas alkudozások után így jön létre 1617 júliusában a második nagyszombati egyezmény, az elsőnek megerősítése, kiegészítve Bethlen kérésére azzal, hogy ő szükség esetén magyar területen zsoldosokat fogadhat, Pázmány kérésére pedig Bethlen azon igéretével, hogy erdélyi területen a katholikus híveknek szabad lesz ezután istentiszteleteket hallgatniok és katholikus papoknak és iskolamestereknek működniök, s eltartásukra Bethlen a régóta szekularizált plébániai javak egy részét fogja kiutalni. A tárgyalásokban sem Magyarország szabadságairól, sem a protestánsok jogairól szó sem esett, Bethlen ekkor még nem foglalkozott e kérdésekkel, legnagyobb kívánsága, mit a nagyszombati értekezleten felállított, . . . egyrészt a fejedelemi cím volt, mit a császáriak makacsul megtagadtak tőle, másrészt Ecsed és Nagybánya visszanyerése, melyeket Báthory bukásakor vettek el Erdélytől a magyarok.”[27]

[1] A vele kötött szerződést lásd a volt magyar udvari kancellária levéltárában levő Hungarica Eszterházyban, Fasc, 3. Nr. 35.

[2] Laczkó Máté id. m. 144.

[3] Sepsi Laczkó Máté id. m. 143.

[4] Lásd a 127. oldalon.

[5] Katona id. m. XXIX. 521. – Pray. Epist. Proc. III, 304.

[6] A zsitvatoroki békekötés megújítása 450.000 tallérba került. (Horváth Mihály id. m. V, 141.)

[7] Frankl Vilmos, Pázmány Péter és kora, I, 196.

[8] Toldalagi emlékirata, Mikónál id. m. I, 225. – Szilády és Szilágyi, Török–Magyarkori Államokmánytár, I. 144, 149, 151, 154. – Makai Domokos cikke, Tört. Tár. 1888. évf. 598. – Márki Sándor, Arad vármegye és Arad története, II, 67–71.

[9] Szilády és Szilágyi, Török–Magyar Államokmt. I. 157.

[10] Frankl id. m. 197.

[11] Sepsi Laczkó Máté id. h. III, 162.

[12] Frankl id. m. I, 243.

[13] Balassi levele Mikónál id. h. I, 315.

[14] Nagy Szabó Ferenc id. m. I, 122. – Laczkó Máté id. m. III, 150. – Bethlen Gábornak a lippai táborból 1616 július 14-én kelt levele Nakasi Hasan vezírhez, Praynál, Epist. Proc. III. 317. és Katonánál id. m. XXIX. 629.

[15] Forgách 1616 okt. 30-án kelt levele a királyhoz, Frankl, id. m. I, 252.

[16] A Bethlen-párti hajdúk 1616 nov. 2-án kelt levele a nádorhoz, Franklnál u. o.

[17] Frankl id. m. I, 250.

[18] Sepsi Laczkó id. m. 159. – Szilágyi, Erd. Orsz. Eml. VII, 335, 347. – Saárossy Márton levele Rákóczy Györgyhöz, Szilágyi, Tört. Tár, 1894. évf. 109. – Szilágyi, Bethlen Gábor levelezése, 52.

[19] Dóczy levele a nádorhoz, Franklnál I, 251.

[20] Sepsi Laczkó Máté id. m. 165. – Nagy Szabó Ferenc, id. m. 121.

[21] Frankl id. m. I, 256.

[22] A volt prímás, Forgách Ferenc bíbornok 1615 október 16-án halt meg.

[23] Horváth Mihály id. m. V, 161.

[24] Frankl id. m. I, 260. nyomán Horváth Mihály id. m. V, 162.

[25] Sepsi Laszkó Máté id. m. 165. – Nagy Szabó Ferenc id. m. 121.

[26] Frankl id. m. – Sepsi Laczkó Máté id. m. III, 150. – Nagy Szabó Ferenc id. m. I, 122. – Pray, Epist. Proc. III, 314. 317. – Katona id. m. XXIV, 629. – Hammer–Purgstall, Khlesl's Leben, III.

[27] Goos Roderich, Österreichische Staatsverträge, Fürstentum Siebenbürgen, 1526–1695, 489. – Frankl id. m. I. – Szilágyi, Erd. Orsz. Eml. VII, 458.