Bethlen Gábor már az első perctől kezdve igen helyes érzékkel és szerencsés kézzel ragadta meg a kormány gyeplőjét. A belpolitikában a szászok kiengesztelését és a vallás szabadságának szilárd alapokra fektetését tűzte ki céljául. A szászok elméregesedett ügyének rendezése annál nehezebb feladatnak látszott, mert azt előde, Báthory Gábor, nagyarányú erőszakoskodásaival alaposan elrontotta. Az a messzemenő, fejedelmi méltóságát majdnem sértő és megalázó türelem és engedékenység, melyet Bethlen e téren tanusított, valóban bámulatra méltó. De ő tudta, hogy mit cselekszik és hogy ezt meg kell tennie, meg lévén győződve arról, hogy messzemenő tervének egyik sarkalatos pontja a belső rend és nyugalom helyreállítása és hogy Erdély kormányzását is csak akkor és úgy tudja sikeresen intézni, ha közben mindhárom nemzetnek bizalmát, ragaszkodását a legnagyobb mértékben bírja, úgy hogy mindhármuk áldozatkészségére a közös cél elérése érdekében egyformán számíthat. Különösen fontos volt a bécsi udvarral folyton kacérkodó szászok megnyerése arra az esetre, ha, mint valószínűnek látszott, a magyarországi királypártiakkal és a királlyal kenyértörésre kerülne a dolog.

Épígy nagy engedékenységet és türelmet tanusított Bethlen a vallásügyek szabályozása terén is, ami legjobban abban jutott kifejezésre, hogy az Erdélyből országgyűlési határozatokkal kitiltott jezsuitáknak visszaadta iskoláikat és kolosmonostori egyházukat, mert – mint Szalay László (id. m. IV, 536.) igen helyesen jegyzi meg: „a buzgó protestáns fejedelem, sajátszerű állásában, a hatalmas rend legyezgetésétől nagyobb előnyöket várt, mint üldözésétől.”

A külpolitika terén kétféle út, kétféle lehetőség állott nyitva a fejedelem előtt: vagy a portára, vagy a bécsi udvarra támaszkodva irányítani külpolitikai célkitűzéseit. De ő egyelőre egy harmadik eshetőséggel próbálkozott; mindkét tényezővel a békés megoldást kereste és csak amidőn meggyőződött, hogy a bécsi udvarral az igazi és állandó békés együttműködés teljesen ki van zárva, határozta el végleg magát a törökbarát politika ápolására, de ennek is csak az okvetlenül szükséges mértékig való kimélyítésére. És nem férhet hozzá kétség, hogy Bethlennek ez az elhatározása is feltétlenül indokolt és helyes volt. Ő, aki a közelmult 15 éve alatt nemcsak állandó érintkezésben állott az összes török mértékadó tényezőkkel, hanem itthoni ellenfelei által üldöztetve, ismételten menedéket is kénytelen volt keresni a töröknél s amellett úgy a szultán, mint tanácsadóinak teljes bizalmát bírta, tudta és meg volt róla győződve, hogy a porta, már a folyton megismétlődő perzsa bonyodalmakra és veszedelmekre való tekintettel is, amelyekhez újabban a georgiai és kozák bonyodalmak is járultak, Európában jó hosszú ideig expanzív politikát nem folytathat s így itteni legfőbb törékvése a status quo fenntartására szorítkozik, ami Erdélyre nézve nem hogy veszedelmet nem jelentett, hanem ellenkezőleg megadja a lehetőséget, hogy ez a tartomány helyes vezetés mellett kellően megerősödve, szilárd és biztos bástyájává váljék a nyugat felől mindjobban fenyegetett vallási szabadságnak, valamint az egész magyar nemzetnek a bécsi körök által máris annyira megnyirbált és állandóan veszélyeztetett önállóságának és alkotmányos szabadságának.

A mindenesetre üdvös és jótékony török toleranciával szemben élénk ellentétben állott Mátyás és a bécsi körök folytonos és határt nem ismerő agresszivitása minden magyarországi jogos önállósági törekvés ellen, erdélyi politikájuk pedig eredetileg oda csúcsosodott ki, hogy ezt a tartományt közvetlenül a maguk hatalma alá hajtsák; amikor pedig ennek lehetetlenségéről meggyőződtek, immár csak azt tűzték ki elérendő cél gyanánt, hogy annak fejedelmi székére oly férfiút ültessenek, aki inkább Bécs, mint Konstantinápoly szavára hallgat, habár továbbra is adófizetője marad a szultánnak. Hogy Bethlen Gábor nem ily zsánerű politkus és fejedelem volt, abban Mátyás és tanácsosai egy pillanatig sem kételkedtek s így a nagyszombati megegyezés csak a kényszerű szükség nyomása alatt jött létre, melyről Szekfü (Bethlen Gábor, 55. old.) ezeket írja: „Kétségtelen, hogy ez a több okmányból álló, s Bethlentől ratifikált szerződés mindkét részről teljes rosszhiszeműséggel köttetett meg. A császáriak sokkal kevésbbé bíztak Bethlenben, semhogy ily papiros-igéreteket komolyan vehettek volna. Bethlen viszont nehezen megszerzett fejedelemségét kockáztatta volna, ha szintén elhatározza magát a töröktől elszakadásra. Hogyan is tehette volna ezt, mikor a nagyszombati békét megelőző tárgyalások alatt már világos volt, hogy a bécsi tanácsosok, ha nem is nyiltan, előkészítik trónkövetelők támogatásával az ő bukását, a fejedelmi székből elűzését . . . Ilyen kétes viszonyok közt a nagyszombati titkos szerződés csak pillanatnyi szünetet jelenthetett, a vihar előtti pihenőt, mely után a felek újult erővel folytatták fegyverkezéseiket.”