XIV/1. számú melléklet.

Báthory Gábor nyomban a földvári csata után Brassót Allia Farkas által felszólíttatta, hogy hódoljon meg neki s egyben a kegyelem egyetlen feltételéül Giczy kiadását jelölte meg. De a város tanácsa az ajánlatot egyhangúlag elvetette és Benkner János tanácsost bízta meg a harc és küzdelem további folytatásával. Támogatást a város a Brassóba menekült és Nemes Balázs és Kálnoki János vezetése alatt álló nemesektől, nemkülönben Bécstől, leginkább pedig a portától várt. Ennek kieszközölése végett Benkner már október 18-án elindult Konstantinápolyba, ahova november 5-én Nemes Balázs is követte.

Ámde a porta, okulva Giczy esetén, nem akart újabb bonyodalmakba keveredni, melyek esetleg nagy háborúba is sodorhatnák a szultánt s így Benkneréknek azt tanácsolta, hogy béküljenek ki Báthoryval. Ugyanezt a tanácsot adta különben a brassóiaknak Bécs is, nem mintha ott újabban Báthory erdélyi fejedelemségével megbarátkoztak volna, de még nem látták elérkezettnek az időt az ő megbuktatására.

Báthory egyébként már szintén belefáradt a meddő küzdelembe és hosszas tárgyalások után végre ő is hajlandóságot mutatott a brassóiakkal és a bujdosókkal való kibékülésre, aminek az lett az eredménye, hogy a fejedelem és a szászok között olyanformán jött létre a megegyezés, hogy előbbi továbbra is megmaradt ugyan Szeben birtokában, de Brassónak és a vele tartó nemeseknek, nemkülönben Giczynek is megkegyelmezett; Brassónak visszaadta 3000 forintért az elfoglalt birtokokat, úgyszintén a szász papoknak az 1611-ben lefoglalt tizedjövedelmet, mire Brassó 1613 június 3-án hűséget esküdött neki.[1]

Igy tehát most már a dolog, ha újabb komplikáció közbe nem jön, rendben lett volna. Csakhogy elsősorban maga Báthory volt az, aki újabb bonyodalmakról gondoskodott. Ő már a havasalföldi hadjárat, de leginkább a Giczyvel paktálás óta torkig volt a portának vele szemben tanusított magatartásával s így most már elhatározta, hogy a törökkel a kapcsolatokat meglazítva, ezentúl inkább Mátyással igyekszik a kölcsönös megértést és támogatást megalapozni s e célból az 1613 február 24-ikére Pozsonyba hirdetett országgyűlésre követeit elküldvén, azok a következő egyezséget kötötték meg a királyné megkoronáztatása alkalmából az országgyűlésen szintén jelenlévő királlyal: Báthory Gábor Erdély fejedelme és a kapcsolt részek ura marad; e jogában ő és törvényes utódai, Erdély pedig a fejedelemválasztás jogában a magyar király és utódai által fenntartatnak. A fejedelem a királyt minden háborúiban mindenki ellen, kivéve a törököt, egész erejével segíteni köteles, iránta mindenben hű lesz s azokból, amik most birtokában vannak, semmit sem idegenít el a magyar koronától; sem őfelsége a király s törvényes utódai és birodalma ellen semmiféle ellenséges lépést nem tesz; a bécsi békekötést megtartja. Viszont a magyar király is minden ellenség ellen megvédi Erdély fejedelmét. A hajdúkat mindkét fél békében tartja s ha talán mégis nyugtalankodnának, akkor közös erővel békére szorítják őket. Ezenfelül egy titkos pont szerint Báthory kötelezte magát, hogy Mátyás híveinek s legfőkép a jezsuitáknak kegyelmet ad s az a katholikus vallás szabad gyakorlatát egész Erdélyben biztosítja.[2]

Hogy Konstantinápolyban Báthorynak eme lépését rossz néven vették, azon nincs mit csodálkoznunk. De még ennél is veszedelmesebb volt Báthoryra nézve, hogy most már Bethlen Gábor nemcsak hogy végképp elpártolt tőle, hanem egyenesen veszedelmes ellenfelévé vált.

Szekfü Gyula (Magyar Történet, V. köt. 232. old.) megállapítása szerint „Bethlen Gábor nem származott oly előkelő családból, mint Báthory; ősei birtokos nemesek voltak Békés vármegyében, Iktár pedig, honnan családját nevezték, Temes vármegyében volt. Atyja János Zsigmond alatt költözött Erdélybe, anyja székely leány volt, s mindkettőt korán elvesztve, Bocskay mellett apródoskodott Báthory Zsigmond udvarában; később Székely Mózes híve volt, az emigrációból, török földről ő kezdte meg Bocskayval a tárgyalásokat, melyekről egyszer csak kitört a felkelés lángja. Báthory Gábort trónra segítve, nagy birtokokat kapott tőle, de bizalmas tanácsosai közé soha sem tartozott, ehhez Bethlen Gábor túlszigorú erkölcsi felfogással bírt. De különben sem helyeselte ifjú urának könnyelmű, szinte desperado politikáját, Szeben elfoglalásának és a havasalföldi hadjáratnak egyképen ellene volt; ő régi török kapcsolatai alapján óvakodott bonyodalmaktól, melyek a törököt Erdély ellen fordíthatják. A bizalmatlanság ellenszenvvé vált, amikor Báthory részegségében Bethlen feleségére akar támadni, majd ellene kétszer is kardot ránt. Bethlen végül is menekülni kénytelen, hogy a fejedelem bosszúját elkerülje . . .”[3]

Kiegészítik ezt a képet Szilágyi Sándor (Bethlen Gábor fejedelem története, 211. old.) alábbi megállapításai: „Amikor Báthory 1612-ben a rendek előtt feltűnő nyomatékkal hangsúlyozta a porta méltatlan bánásmódját, élénk színekkel festé ennek következményeit s emelte ki annak szükségét, hogy a magyar királlyal kötendő szövetségben keressenek menedéket . . . lehetetlen vala a hazafiaknak titkolni aggályaikat s mennél ingerültebbé tette Báthoryt a küzdelem makacssága, annál inkább érlelődött azokban az eszme, hogy a veszélyek elhárításáról eleve gondoskodjanak. Így lőn, hogy Bethlen Gábor eddig legkiválóbb híve, tanácsosa s udvari kapitánya, biztosokat küldött a székelyekhez, mint ezek főkapitánya, kik által azokat minden eshetőségre a maga részére igyekezett kötelezni. Aztán a temesvári basát levélben figyelmeztette, hogy Báthory a portától elszakadást forgat fejében: s ha e cél megvalósulna és ő 1500 emberrel beütne, maga Bethlen s a szászok és székelyek feltétlenül részére fognak állani. A levél nem rendeltetése helyére jutott: ellenkezőleg: a fejedelem kezébe esett. – A dolog Bethlenre nézve, főleg Báthory jelleménél fogva, kétszeresen veszélyessé válhatott volna. Ez emberben rossz tulajdonai egy idő óta mind jobban kezdtek fejlődni. A lázadás gyanakodóvá tette s szigorúsága kegyetlenségbe ment át. Egy kolozsvári polgárt ok nélkül meggyilkolt, foglyokat a szebeni toronyból ugratott le, lovászmesterét, Horváth Miklóst, hirtelen haragjában lovaival tapostatta össze, Bedő Istvánt adott kegyelme dacára megölette, Csiszár Miklóst, a földvári porkolábot, e vár feladásáért lábánál fogva akasztatta fel. Ily szomorú, bár megérdemlett kimenetele lett Nagy András hajdúkapitánynak is . . . Ilyszerű tetteivel híveit folytonos rettegésben tartotta. Ehhez járult erkölcseinek lazulása, feslettsége, mely naponként újabb botrányokat okozott; „még kevélyebbé, esztelenebbé lett,” mondja róla egy szász évkönyvíró. Ily körülmények közt ránézve teljesen végzetszerűvé lőn, hogy apró surlódások őt a máris elidegenedett Bethlen Gáborral teljes meghasonlásba hozták s ezt nyilt fellépésre kényszeríték. Ez félelmesebb ellenség Giczynél, s annyival félelmesebb, mert a portán eszéért, tehetségéért, higgadtságáért, és főként próbált hűségéért valóságos tekintély, mert otthon azon párt, mely a független államélet és vallásszabadság fenntartását a török frigyben kereste, az naptól fogva, hogy Báthory ettől elfordult, szükségképen az ő táborába ment át. Ezen elvkérdés volt a benső, igazi, valódi ok s a többé kevésbbé heves összezördülések csak következményei, inkább jelenségei a meghasonlásnak. Még tavasszal kezdett gyanakodni. Midőn a fejedelmi hadjárat alatt a brassóiak a Rozsnyót ostromló ágyúkat beszegezték, Báthory megfenyegette Bethlent: „bizony nem más dolga ez, hanem tiéd,” mondá neki. Bethlen elhalványult, de a dolog ezúttal annyiban maradt. Utóbb egy ízben Bethlen Gábor lakomát adott Szebenben, melyen a fejedelem is jelen volt. Távozásakor „egy kő kiesék a garádicsnak felső lépcsőjéből, mely kő a fejedelmet alig le nem üté lábáról.” Haragja első pillanatában a dolgot szándékosnak tekinté s szidalommal és fenyegetéssel illette Bethlent, ki valóban tartott a támadástól, s házát eltorlaszolta. De Nagy Gergely az udvari gyalogok kapitánya, s Kákonyi István ezúttal lecsillapíták haragját. Máskor a fejedelem rendezett egy bált, melyre a szebeni előkelő hölgyek is meghivattak, ezek azonban, minthogy az ilyen mulatságok olykoron bachanaliákká fajultak, nem akartak megjelenni. Bethlen szavával állott jót, hogy az illem szabályai nem fognak megsértetni, s ezek eljöttek. A mulatság egy ideig tisztességes volt, utóbb azonban a bortól nekihevült fejedelem egy hölggyel egy pamlagokkal körülvett sötét zúgba húzódott. Bethlen, kötelezve adott szava által, égő gyertyával a zúg felé sietett, de a mérsékletet nem ismerő Báthory kikapta kezéből a gyertyát s Bethlen szakállában oltotta el. Bethlen távozott a palotából s várába, Dévára vonult vissza.” Egy más alkalommal a fejedelmi asztalnál ülve, Bethlen az inasnak, aki Báthorynak vörös, neki meg csak fehér bort adott, azt kiáltotta oda: „öcsém, hozz nekem is a veresből, mert megérdemlem!” Ezen a fejedelem annyira felindult, hogy mindig oldalán hordott kardját megcsapva, Bethlent árulónak nevezte, majd „dühében kebelébe nyult és Bethlennek a temesvári basához írt levelét elévonva, esküdözik, hogy nemhogy veres bort adatna neki inni, hanem hogy vérével fogja a padlót megfesteni. De midőn kirántott kardjával feléje ment, Kapi András és Rhédei Pál, felhasználva a zajt, Bethlent kisegíték a palotából, ki aztán emberei segélyével nyomon Dévára szaladt. Báthory Alvinczen hált, s itt kedvesének, Dengeleghy Mihálynénak szül. Török Katának bizalmas beszélgetésben kijelenté, hogy Bethlent meg fogja öletni. Dengeleghyné rokona volt Bethlennek s midőn másnap ennek egy szolgájával, Debreczeni Andrással Fehérvárott találkozott, megizente neki a fejedelem szándékát. Ugyanakkor Rettegi, az udvari pap, Rhédei és Kapi is írtak neki, hogy semmi csellel se engedje magát Fehérvárra hivatni.” Bethlen erre Dévát őrséggel jól megrakván, szeptember 13-án Temesvárra ment, melynek beglerbégje, Mehemet bizalmas barátja volt. Innen még az őszön Budára ment Hasszán pasához, majd Tolnán, Kanizsán át, ahol Szkander béget nyerte meg a maga számára, Eszékre, Nándorfehérvárra, majd 1613 február havában a szultánhoz Drinápolyba ment. Itt Gürcsi Mehemet pasa karolta fel ügyét. Naszúf nagyvezír, Giczy manipulációinak hatása alatt, szkeptikusan fogadta Bethlen ajánlatait, hanem aztán ő is beadta a derekát és Bethlen többi barátai oda vitték a dolgot, hogy a diván Báthory letételét és Bethlen Gábornak fejedelemmé emelését határozta el.[4] A legközelebbi kihallgatáson Bethlent már mint fejedelmet üdvözölték s a szultán karddal, buzogánnyal, 2000 tallérral, 3 szép felszerszámozott lóval, 5 szamárral és 5 tevével ajándékozta meg. Majd elhatározták, hogy Bethlent sereg élén küldik Erdélybe, melynek szerdárává Szkander béget, a kanizsai pasát nevezték ki, akinek egy csoporttal Temesvár mellől a Vaskapun át kellett Erdélybe bevonulnia. Rajtuk kívül Sahin Giráj tatár khán és a két oláh vajda is parancsot kaptak, hogy a török hadak segítségére legyenek Bethlen Gábor bevitelében és a fejedelmi trónra való emelésében.

Közben azonban a szultán tanácsosai Báthorynak ugyancsak a szultán előtt megjelent és Konstantinápolyba is átrándult követeivel, Balassi Ferenccel és Borsos Tamással is folytatták a tárgyalásokat és alkudozásokat,[5] akiket Mátyásnak ugyancsak jelen volt követe, Negroni támogatott nehéz munkájukban. És amikor augusztus közepe táján a nagyvezír biztos tudósítást kapott a Brassó és Báthory között létrejött megegyezésről, a könnyen befolyásolható és ingatag Naszuf pasa már hajlandó volt Báthorynak megkegyelmezni és utóbbinak megbízottait azzal eresztette útnak, hogy ha Szkender és Magyar Ogli pasák még nem vonultak volna be Erdélybe, akkor még szó lehet a Báthoryval való megegyezésről.

Ez időtájt, augusztus 20-ika körül, Szkender pasa csoportjával a temesi vilajetben Erdély határszélén táborozott, a tatár előcsapatok pedig Horváth György kalauzolása mellett a Barcaságba érkeztek, de Magyar Ogli és Sahim Giráj még mindig késtek s előbbi csak augusztus vége felé ért Foksanihoz és Szkender pasa csak akkor szándékozott előnyomulását a Vaskapun át megkezdeni, amikor az előbbi csoport már szintén a Barcaságba ért. E várakozása közben érkezett szeptember elején Mehemet Deák bég és Balassi Ferenc a nagyvezír fermánjával Szkender pasa táborába, amelyben ez utasította, hogy próbáljon Báthoryval a következő feltételek mellett kiegyezni: 1. Báthory fizesse meg az ötévi adóhátralékot; 2. Lippát és Jenőt adja át a portának; 3. Szebent adja vissza a szászoknak; 4. Bethlen Gábort helyezze vissza birtokaiba, méltóságába.[6]

Báthory ekkor Gyulafehérvár melletti táborában tartózkodott, ahol mintegy 10.000 embere volt együtt, mindamellett, hogy „sem a hajdúk, sem a nemesség, sem a székelység, sem senki nem mene takarosan és szívesen melléje, hanem csak imígy-amúgy, ímmel-ámmal és kedvetlenűl, sőt aki oda ment is, csak elfutó módon volt ott, mintha menten el kellene futni és csak látni ment volna oda.”[7]

Miután a török seregek nem igen akartak megmozdulni, sőt most alkudozásokat is kezdtek, Báthory úgy vélte, hogy a felajánlott egyezség elfogadása nem túlságosan sürgős. Ezért szeptember 9-iki válaszában az adót megigérte, de csak egy évre, ellenben 15.000 aranyra felemelve. Szebent nem volt hajlandó kiadni s Bethlennek sem akart megkegyelmezni. Báthory most már annyira bízott az egyezség létrejöttében, hogy még a Mátyás által Dóczy Endre szatmári kapitány vezetése alatt kilátásba helyezett segítséget is mint feleslegeset visszarendelte.

Ámde Szkender pasa Báthory elbizakodottságán felbőszülve, minden további tárgyalástól eltekintett s szeptember 24-én negyven napi tétlenkedés után átvezette hadait a Vaskapun.[8] „Ekkor már – írja Szilágyi id. m. 274. – a Brassó felől beütő hadak is útban voltak. Magyar Ogli Alibasa szeptember 2-án lépte át Erdély határát. Vele volt Radul oláh vajda is hadaival s némi tatárság Sehan Mirza alatt. Hétfalunál szálltak táborba, Benkner János kalauzolta őket . . . s csaknem az egész hónapot ott töltötték helyben. Magyar Ogli hadi népe éppen nem volt derekas. Várta, hogy a moldvai vajda is csatlakozzék hozzá, várta Sahin Girájt s hordáját. Aztán szerette volna a székelyeket is megnyerni s ezekkel alkudozásokba bocsátkozott. Ezek egy része valóban kész volt meghódolni, de maga a nemzet hű volt Báthoryhoz s azért színleg alkudozásba bocsátkozott a basával, hogy ezzel is visszatartsa. S midőn ennek folyama alatt a törökök gyengeségét kikémlelte, hegyeit elzárta és megerősítette, mert különben is tudta, hogy a Báthoryhoz szító Radul vajdában s oláh hadakban a basa nem bízhatik, a török csapatok zsákmánylásait s rab-hajtásait egyes kicsapásokkal torolta vissza . . . Szeptember 12-én a török had új növekedést nyert. Tomsa István moldvai vajda megérkezett hadaival. A rablás és pusztítás még mindig folyt. . . Szeptember 25-én végre megérkezett a mintegy 15.000 főnyi tatár horda is Sahin Giráj khán vezérlete alatt, mire az egész sereg megindult s szeptember 27-én átment a Sárkányon, rabolva, égetve, pusztítva, mindent, ami útjába esett.” Szeptember 30-án az egyesült török-tatár had Szakadátot érte el s másnap a Kákonyi István parancsnoksága alatt álló Szeben alatt elhaladva, Kereszténysziget alá ért.

Báthory eredetileg az általa bevehetetlennek tartott Szebenbe akarta hadát vezetni, de miután az ellenség most már elvágta előle az odafelé vezető utat, október 1-én ő is felszedte gyulafehérvári táborát és Kolozsvár felé indult el, ahova hadának egy része október 2-án, ő maga pedig a derékhaddal 3-án érkezett meg. A tatár had egy része sarkon követte, de miután az ötvösök tornyából Sehan Mirzát lelőtték, a tatárok most már rablás és rabhajtás végett elszéledtek a közeli vidékeken. Ámde a kolozsváriak Báthoryt sem engedték be, mire hadának egy része eloszlott, de sokan még vele maradtak. „Ezekkel ő – írja folytatólag Szilágyi – Várad felé indult – csak Sebesváraljáig kísérjék, igéré nekik, ott fel fogja őket esküjök alól szabadítani. S főurai és csapatai el is mentek, de nem oda, mert a kalauzok által „más bolygó utakra, sűrű erdőkre tévelyeztettek”, mialatt maga Báthory néhány hívével Almás felé tért, hol kedvese, Dengleghy Luppa tartózkodott s honnan a Szilágyságon át folytatta útját Váradra, ahova október 16-án szállt be hajdúival, udvari népével.”[9] Embereinek száma alig volt több néhány száznál. Vele voltak Giczy, Kamuthy Farkas, Wesselényi Pál és még mások.

Közben Magyar Ogli október 3-án Gyulafehérvárra érve, elfoglalta az ottani üresen maradt tábort. Másnap a pasa és a két vajda a fejedelmi palotába szálltak. Október 5-én ideérkezett Szkender pasa is Bethlen Gáborral és a mintegy 40.000 főnyi had[10] október 9-én elindult Báthory üldözésére.

Bethlen október 15-én ért Kolozsvárra s 18-án Szkender pasa az egybegyült nemesek előtt kijelentette és azt írásba is adta, „hogy Báthorynak soha Erdélyt bírni nem hagyja, még ha egy nagy havast megtöltene is arannyal és az hatalmas császárnak adná.” Majd ezeket mondja levelében: „Kolozsvárra menjen minden ember, s ott fejedelmet válaszszon Kegyelmetek magoknak. Innet általán fogva az országból addig ki nem megyünk; de mihelyt az fejedelemválasztás meglészen, az mi Istenünkre esküszünk: hogy mindjárt kimegyünk.” Erre a Kolozsvárott levő főurak, nemesek, székelyek, szászok, Szkender pasa kívánságához képest országgyűléssé alakultak s október 23-án Bethlen Gábort fejedelemmé választották, „elkészítették a föltételeket, – írja folytatólag Szilágyi – s hűséget esküdtek neki, ki maga is elfogadván a föltételeket, október 24-én letette az esküt. Most a gyülés a tordai táborba ment, hol másnap Szkender pasa, Magyar Ogli s a két oláh vajda jelenlétében Bethlent a porta részéről fejedelmi jelvényekkel földíszíté.[11] Ekkor az új fejedelem s a két oláh vajda egymásnak kezet adva, örök barátságot fogadtak. Ekkép rendezve lévén minden, október 27-én a török, tatár s oláh hadak – 6000 ember kivételével – elvonultak az országból.[12] Bethlen visszatért Kolozsvárra, hol október 28-án a székelyek és szászok letették a hűség esküjét – de nem a magyarok – irja Hegyes –, mert ezek többnyire Báthory-pártiak voltak.”[13]

Ezalatt Báthory, Forgách Zsigmondot segélynyujtásra szólítván fel, Váradon rendes életmódját folytatta. „Tánccal és víg lakásokkal” töltötte idejét „s azon török hölgyekkel, kiket Petneházy István jenei kapitány ajándékba küldött neki.” – Egyébként „dühös volt – írja Angyal id. m. 109. old. – hogy ennyire megcsalatkozott a szövetségbe vetett hitében. A segítség elmaradásáért megtorlással fenyegetőzött. „Bizony tromffal ütöm, ha Lippát, Jenőt oda kell adnom is a töröknek” – ilyeneket mondogatott. Sőt Prépostváry Zsigmond, ki a fejedelemre neje üldözése miatt haragudott, azt izené Dóczy Andrásnak, a szatmári kapitánynak, hogy Báthory Váradot át akarja adni a töröknek.[14] Dóczy kapott az izeneten, noha minden jel arra mutatott, hogy Báthory szívesen fordult volna a török ellen, ha a keresztény szövetséges megsegíti.[15] Forgách Zsigmond a rakamazi táborból Abaffy Miklós tokaji kapitányt vagy 2000 emberrel el is indította Váradra, nem hogy Báthorynak segítsen, hanem hogy a királynak elfoglalja a fontos végvárat. A Várad megszerzésére irányult vállalat Dóczy közvetlen vezetése alatt állott. Ferdinánd főherceg, aki kormányzó volt, amíg Mátyás a regensburgi gyülésből vissza nem tért, jelentéseket kapott Dóczytól s nagyon dícsérte buzgalmát.[16] Báthory nagyon keveslette Abaffy csapatját s állítólag kijelentette a kapitány előtt, hogy Váradot átadja a törököknek, ha a király meg nem segíti. Abaffy ezt meg akarta akadályozni.”

Az Abaffy által hozott segítség száma 2000 embert tett ki; ezeket Báthory nagy tisztességgel fogadta ugyan, de a várba nem bocsátotta be, hanem azon kívül helyezte el; épígy saját udvari drabantjait is kapitányukkal, Nagy Balázs-zsal, kék hacérit pedig a száguldó tatár hordák ellen küldé.

Az ezután történtekről Szilágyi id. m. 283. old. a következőket írja: „Báthory szerencséjének lehanyatlása az áruló Géczyt újabb árulásra bírta. Előtte világosan állott, hogy Báthory a törökkel ki nem egyezhet, s hogy az események által kényszerítve van magát Mátyás karjaiba vetni. Ez az ő és a hajdúkapitányok magánérdekeivel nagy mértékben ellenkezett. De egyszersmind elzárva látta magát attól is, hogy az új erdélyi fejedelemmel s általa a törökkel is kiegyezhessék. Erre úgy hitte, egy út vezet: Báthory holt testén keresztül. Az aljas ember ez utálatos bűntől sem irtózott. Előre kiegyezett a hajdúkapitányokkal, Szilassyval és Ladányival, magával Abaffyval is. Sőt, ha az akkori híreknek hinni lehet, a bihari főurak, Dezsőffi Gáspár, Boldai Gergely is beleegyeztek az orgyilkosságba. Kezdetben saját palotájában akarták megölni, még pedig Géczy és Abaffy együttesen. Október 26-án bementek tehát hozzá és köszöntötték, mire a fejedelem felállott és tisztességesen fogadta őket. Erre aztán Abaffy az előzetes megállapodás szerint dícsérni kezdte a fejedelem asztalán levő kardját, a fejedelem is mondá, hogy igen jó és mindjárást kivoná a kardot és Abaffynak kezébe adá, mondván: „Ihon, lássa kegyelmed, hogy jó kard ez.” De a fejedelem szívében lehetett valami gondolat, mert mihelyest a kardot kezébe adá, „ottan mindjárást fordula és a szögön levő hegyös tőrét kivoná és ő is kezében tartván és forgatván, dícséri vala igen; hogy az még az kardnál is jobb volna. Azonban egy más benyitá az ajtót reájok, mert csak hárman valának a palotában és letevé Abaffy a kardot, a fejedelem pedig helyére tevé a fegyvereket.” – Az első kísérlet meghiúsulása után Géczyék másképpen fogtak tervük kivételéhez. „Október 27-én – írja Bojthi – elrendezék a gyilkosokat azon az úton, melyen 10 festett lótól húzott aranyos kocsijában a táborba szokott menni. De éppen ez napon honn maradt. Most Géczy ebéd után a váron kívül néhány házat felgyújtatott s ezzel csalta ki.” Némi eltéréssel s valószínűbben adja elő a tényt Sepsi Laczkó. „Ez napon ebéd után beméne Géczy András a fejedelemhez és monda: fölséges uram, a hadban oda ki oly hír vagyon, hogy fölséged féltében Ecsed várába ment és a felföldi hadak mind haza akarnak menni, immár mind felültenek, csak induló félben vannak – úgymond. Mely dolog, ha úgy leszen, igen nagy kára következik belőle fölségednek, mert semmi had mellettünk nem lészen és félő, hogy a török eljövén, a várat ránk ne szállja. Hanem – úgymond – ha tetszenék fölségednek, én igen javallanám, hogy fölséged menne ki a várból a hintón, hadd látnák a hadak fölségedet, hogy sehova nem ment fölséged és ha látnának, inkább megmaraszthatnánk őket. A fejedelemnek tetszék a szíves tanács és monda: Bátor úgy legyen! Készítsék a hintót, kimegyek, hadd lássanak. A fejedelem hintójára ülvén, kiméne a várból. És mikor a vártól egy kicsinnyé a hostát utcájában haladott volna, a vár kapuját mindjárt felvonák, melyben a fejedelem semmit nem tud vala. Mikor pedig a mezőre kiment volna egy kicsinnyé, mondá a fejedelem: menjünk vissza immár. Visszatérvén, amely utcán be szokott volna járni, a belső sarampó kapuját addig előtte beláncolák és hogy a külső sarampókapun behalada a hintóval, a subornatus sicariusok mintegy hatvan lóval utána nyargalának, az utcán mintegy kertbe szoríták és Szilassy János, Ladányi Gergely és a tokaji kapitány, Abaffy Miklós hadabeliek, Basa János a zászlótartója, Zámbó Balázs és többek a fejedelmet véletlenül a déljesti contio alatt (a Velence utcában) három és négy óra között a Pecze Vize mellett hintójában meglövöldözték és hintójából kiszökvén, hogy magát oltalmazza, egy fűzfánál megölték, testit megfosztván, a Pecze vízébe veték. Mely dolog a hadaknál kinyilatkoztatván, igen megzendülének, a fejedelmet igen szánták, és Nagy Balázs, a gyalogok kapitánya a testet fölvevén, szállására vitte, aztán szekérre tevén, Ecsedbe vitte, azután a felföldi hadakat mind haza bocsáták Váradról.”

A szerencsétlen fejedelem 13 sebet kapott. A gyilkosok hintaját és otthon maradt holmiját kirabolták, zsákmánnyá tették. Báthoryt két szolgája védelmezé: Lónyay Farkas és Komáromi Endre. Mindketten megsebesültek; az első pár nap mulva meghalt, az utóbbi felgyógyult ugyan, de haláláig szenvedő maradt.

A gyilkosok bizton nemcsak az új fejedelem kegyelmére, de kegyére is számítottak; azonban tévedtek. Géczy hosszasabban Fogaras várában sanyargattatván, utóbb akasztófára került. A többi gyilkosok – Szilassy, Nadányi, Zámbó – az 1614. évi medgyesi országgyűlésen fenhéjázóan nem büntetést, hanem jutalmat vártak, de az országgyűlés törvényszék elé utasította őket. Azonban mielőtt ez bekövetkezett volna, a nép ítélt fölöttük. Amikor a nyomorultak a gyűlésből kiléptek, a darabontok üldözőbe vették őket. Kétségbeesetten szaladtak egy puszta toronyba s védelmezni kezdték magukat. A darabontok azonban bevették a tornyot s mindhármukat kilökték az ablakon.

[1] Mika Sándor, Egy év Brassó és Erdély történetéből (Erdélyi Múzeum-Egylet kiadványa, VIII, 13.)

[2] Katona id. m. XXIV, 493. – Hatvani, Brüsseli Okmt. IV, 66. – Mátyás levele Albert főherceghez 1614. febr. 5-ről.

[3] Lásd erre nézve bővebben Szekfü, Bethlen Gábor című műve 28. és köv. oldalait.

[4] Óváry, Oklevéltár Bethlen Gábor diplomáciai összeköttetései történetéhez, 449. – Hurmuzaki id. m. Suppl. I, 154.

[5] Szilágyi, Erdélyi Orsz. Emlékek, 257. – Szádedzky–Szabó, Székely oklevéltár, IV, 188. – Kemény és Kovács, Erdélyország Tört. Tára, 233. – Borsos Tamás Itinerarium ad fulgidam portam ottomanicam (Erdélyország Történeti Tára, II. köt.)

[6] Bojthi id. m. 335., Fuchs, Trausch Chroniconjában, I, 271. és Nössner id. m. 76. nyomán Szilágyi, Báthory Gábor, 268.

[7] Nagy Szabó Ferenc id. m. 113.

[8] Bojthi id. m. 236. – Bethlen Gábor 1613. nov. 11-én kelt levele Thurzó nádorhoz, Acta Londorpii I, 148.

[9] Segesvári Bálint id. m. 181. – Továbbá Bojthi, Bánffi, Hegyes, Krauss, Nössner id. m.

[10] Szalay Mihály id. m. IV, 529. és Fessler–Klein id. m. IV, 110. szerint az egyesült hadak létszáma 80.000 főt tett ki.

[11] Ennek ellenében Bethlennek Lippa és Jenőn kívül még Aradnak, átadását is meg kellett igérnie.

[12] De nem üres kézzel, mert segítségük díjául nagy martalékot s mintegy 25.000 rabot hurcoltak ki magukkal. Bethlen ezt az erőszakot nem gátolhatta meg, de utóbb e szerencsétlenek nagyobb részének, 16.000-nek szabadságát visszaszerezte. (Nagy Szabó és Sepsi Laczkó Máté az id. h. – Bojthi id. m. 332. – Kazy id. m. I, 106. – Závodszky, Katonánál, 503. – Approb. Compil, II, 25.)

[13] Bojthi id. m. – Szalárdy id. m. I, 27. – Felner, Hist. Transsilv. – Miller, Principatus Gabr. Bethlen documentis illustratus, I, 1.

[14] Szilágyi, Erd. Orsz. Eml. 80. és Gyulaffy levele, közli Szilágyi, Történeti Lapok, II. 836.

[15] Óváry id. m. 466. közölt levelében Báthory még Váradról is fenyegeti a törököt.

[16] Ferdinánd levele, közli Szilágyi, Történelmi Tár, 1879. évf. 219.