Báthory működésének utolsó felvonása katonai és hadműveleti szempontból alig mutat fel említésre méltó érdekesebb mementumokat. Nagyfokú bizonytalanság és erélytelenség jellemzi most is minden tettét, minden elhatározását. Eredeti magasröptű külpolitikai céljait és törekvéseit sutba dobva, most már csak belső helyzetének megmentésén fáradozik, de ezt inkább alkudozások révén, mint fegyveres erővel igyekszik elérni. Azért elég tekintélyes számú sereget is gyüjt, de annak használhatóságáról és megbízhatóságáról nem valami megnyugtató lehetett a véleménye, mert mindvégig nem tudott elhatározásra jutni, vajjon megkockáztassa-e vele a küzdelemnek nyilt mezőn való felvételét, avagy Szeben mögött húzza-e meg magát vele. S végül egyik alternatívából sem lett semmi, mert mihelyt az ellenség szinte hallatlanul hosszú kunktároskodás után megkezdte a komolyabb előnyomulást, Báthory serege nyomban szétfoszlott. De nemcsak a sereg volt az, amely őt cserben hagyta, hanem legvégül az Almásra való kitérés által ő hagyta a bihari erdőrengetegben az utolsó maradványokat a faképnél.

Ilyenformán Báthory katonai és hadvezéri tevékenységéről és képességeiről az előző fejezetben említettek után alig marad mondani valónk. Mint szervező és hadvezér még a közepes mértéket sem ütötte meg. Ami pedig általános jellemzését és méltatását illeti, erre nézve hadd álljanak itt Szilágyi Sándornak a róla írt jeles tanulmány következő befejező sorai (id. m. 288. old.): „Báthoryról az egykorú történetírás két egymástól különböző képet hagyott ránk. Az egyik kéjencet, esztelen zsarnokot ad csak róla, kiben még emberi érzés sem volt – ezek festői ecsetöket a gyűlölet mérgébe márták, s még a természeti csapásokért is őt teszik felelőssé. Ide tartoznak a szászok mind, Nössner kivételével; ide Bojti, ki Bethlen Gábort ekkép vélte legjobban igazolhatni, ide Kazy, kit a vallásos gyűlölet heve ragadott el. Akik a másik félen állanak, „békés és kegyelmes urat” látnak benne, kiben „vitézi bátor szív, nagy liberalitás és kegyelmesség volt.” Ezek Nössner, Nagy Szabó, Sepsi Laczkó s a későbbkorú Szalárdi a középosztály közvéleményének voltak tolmácsai. Túlzás egyik úgy, mint a másik. Báthory nem volt esztelen zsarnok: szigorúbb rendszabályokra lázadások kényszerítették, s még azon, bár törvénytelen, de nagyszerű eszmére, hogy Erdélyt unificálja, ellenlábasai fondorlata vezette. De másfelől liberalitása, kegyelmessége is vesztegetésben állott s helyesen mondja Kemény János, hogy ha még soká él, a fejedelmi udvartartására sem marad vagyona az országnak. Pezsgő vére lehetetlenné tette nála a higgadt megfontolást, az államférfiúi bölcsesség helyét vakmerőség, dölyf foglalta el. Helyzetét félreismerte, számítani nem tudott. Mondhatni, megbuktatta önmagát. De azért nem lehet feladata a történetírásnak, hogy untalan csak a zsarnokság rémképét szemléltesse benne, – mert az nem volt. Elég lakolás volt rá nézve, elhalni ifjan s azok keze által, kiket leginkább méltatott bizalmára. Ne folytassa a történetírás is a lakoltatást túl az igazság határain.”

Ha csak közönséges halandóról volna szó, magam is osztanám Szilágyinak, történetíróink e kimagasló egyéniségének fenti véleményét, de Báthory, visszaélve magas pozíciójával és hatalmával, őrületes magaviseletével és tetteivel a legelőkelőbb családok egész sorát s főkép azok családi boldogságát tette tönkre és magát Erdélyt is a legkétségbeejtőbb helyzetbe sodorta. Mindezekért az én nézetem szerint őt és minden tettét nem szabad közönséges mértékkel mérnünk, hanem a legszigorúbb megítélés alá kell vonnunk, mely reá nézve, akár mint embert, akár mint fejedelmet állítjuk lelkiismeretünk és igazságérzetünk ítélőszéke elé, más, mint a leglesujtóbb nem lehet.