Miután Báthory két legfőbb ellenfele, az oláhországi vajda és Mátyás király hadvezére, Forgách Zsigmond, a játékból kikapcsolódott, Erdély nagyratörő fejedelme méltán azt hihette, hogy most már legalább a fejedelemség belső területén hamarosan végkép megszilárdíthatja uralmát. Arra, hogy Weiss Mihály az egész szászság élére állva, késhegyig menő harcot folytasson vele, azt a brassóiakon kívül senki sem tartotta lehetőnek és valószínűnek. És ime, csakhamar kitűnt, hogy a brassói királybírót nemcsak számottevő, hanem határozottan veszedelmes ellenfélnek kell tekinteni, főleg miután az Báthory hűtlenné vált hívével, Giczyvel szövetkezett a fejedelem megbuktatására.

Ezúttal Báthory megint azt a kardinális hibát követte el, hogy ahelyett, hogy megfelelő erejű és összetételű sereget gyüjtött volna és azzal egyenesen az ellenség főfészke, Brassó ellen indult volna, hogy ott ellenfelét döntő csatára kényszerítse, avagy hogy annak várát, ha még oly erős is, megostromolja, drága idejét kisebb jelentőségű templomkastélyok megvételére pocsékolta el, miáltal Weiss Mihálynak időt és alkalmat adott egyrészt a szívós ellenállás megszervezésére, másrészt újabb zsoldos hadak gyüjtésére és szövetségek szerzésére.

Hogy Báthory még ezekkel a kisebb helyekkel, a templom-kastélyokkal szemben is elég erélytelenül folytathatta a hadakozást, annak legjobb bizonyítéka, hogy ama bizonyos cseh festőnek maréknyi hada is elegendő volt ahhoz, hogy a hatalmasnak vélt könyörtelen fejedelmet alaposan megtréfálja. Szégyenteljes tehetetlensége érzetében Báthory sértett vadkan módjára duzzogva fejezte be kézzel fogható eredmény nélkül maradt 14 napi tapogatódzó hadműveleteit, melyek legkevésbé sem voltak alkalmasak hadvezéri presztizsének emelésére.

Ily nyomasztó hangulat közepette Weiss Mihály türelmetlensége és meggondolatlan vakmerő támadó föllépése, bár szövetségese, Giczy, óva intette az elhamarkodott és indokolatlan lépés súlyos következményeire, szabadította meg a tanácstalanul álló Báthoryt kínos helyzetéből, akit ellenségeinek provokáló fellépése legalább némi hadaknak gyors előteremtésére ösztönzött s ekkor kiderült, hogy ez a csekélyszámú had is elegendő, hogy az ellenségnek még kisebb és silányabb szedett-vedett hadát pozdorjává verje. Így lett a sok kudarcot vallott fejedelemből néhány pillanat alatt egy csapásra diadalmas hadvezér. De ezt a dicsőséget nem a hadvezéri képesség által inaugurált célszerű munkásság és tevékenység jól megérdemelt gyümölcse, hanem tisztán csak a véletlen szerencse szerezte meg neki s a nem remélt fényes diadal talán őt lepte meg leginkább.

A nagy intelligenciájú, nagy műveltségű Weiss Mihálynak mint nem hivatásos katonának Brassó és a szász nép érdekében mind politikai, mind katonai tekintetben kifejtett bámulatos tevékenysége, szívós kitartása és lankadatlan energiája mindenesetre elismerésre tarthat számot. A szakmáján kívül eső katonai dolgokban kifejezésre jutott túlbuzgóságát, mellyel mint nemkatona még a hadsereg tulajdonképpeni vezetőjét, Giczyt is rávette az utóbbi által kilátástalannak tartott harc elfogadására illetve kezdeményezésére, a bátorszívű királybíró, mint városának és népének igazi hőse, a harcmezőn életével fizette meg. Dicsőségéből nem túl sokat von le ama körülmény, hogy a halál nem a csapatok élén harcolva, hanem menekülés közben érte utól.[1]

[1] Szilágyi id. m. 209. old. talán kissé elfogultan, a következőket írja róla: „Rossz katona, de ügyes államférfi, erélyes pártember, de nagyravágyó lázadó volt. Míg az ellenállás terén maradt, cselszövényeivel tudott terveinek bizonyos sikereket teremteni, de természetes volt bukása azon percben, melyben támadólag lépett fel. Belátása itt elhagyta s hibát hibával tetézett, mígnem maga is áldozatul esett.”