A bécsi és zsitvatoroki béke nyélbeütésével Bocskay befejezte történelmi hivatását. Nagy és nehéz munkára vállalkozott; olyan munkára, amelynek elvégzésére a mohácsi vész óta eltelt 80 év alatt igen sokan vállalkoztak, de azt dűlőre juttatni és betetőzni, még pedig aránylag igen rövid idő alatt és az akkor elgondolható legjobb eredménnyel, csakis őneki sikerült.[1] A mohácsi gyásznap által teremtett s elsősorban Magyarországot, de tulajdonképpen az egész kereszténységet mélyen érintő küzdelemben három tényező állott egymással szemben: az osztrák illetve német császár s egyúttal magyar király, Erdély mindenkori fejedelme illetve ügyeinek legfőbb intézője és a török szultán. A mindenkori császár-királyok eleinte, sőt úgyszólván az utolsó pillanatig oly nagyra tartották hatalmukat, hogy annak révén jogosítottaknak érezték magukat arra, hogy a másik két ellenfél törekvéseinek erőszakkal való letörésére törekedjenek. A mindenkori szultánok, köztük még a nagy Szulejmán is, már sokkal szerényebbek voltak; ők már kezdettől fogva tisztában voltak azzal, miszerint ahhoz, hogy mindkét ellenféllel szemben egyidejűleg kíméletlen és könyörtelen agresszivitással lépjenek fel, még az ő hatalmuk sem elegendő, bár az eleinte végtelennek és kifogyhatatlannak látszott és csak később zsugorodott mindig jobban és jobban össze.[2] Végül a harmadik, inkább erkölcsi mint anyagi erőkben gazdag, de a másik két ellenféllel szemben felette gyöngének mondható ellenfél már kezdettől fogva defenzív magatartásra és arra volt utalva, hogy lehetőleg mindkét másik féllel, sokszor mindenféle szemfényvesztő furfang igénybevételével és alkalmazása mellett, a barátságos megegyezést keresse, vagy legalább is színlelje. Míg tehát a császár-királyt és a szultánt határozottan harcias és területnagyobbító törekvések gondolatai és vágyai fűtötték, addig Erdély mindenkori urának és vezetőjének, főleg kezdetben, legalább a meglevő birtokállománynak fenntartása és biztosítása lebegett elérendő cél gyanánt szemei előtt, hogy ezáltal képes legyen a Magyarország fölötti uralomért egymással rivalizáló, egymással már az évek hosszú sora óta elkeseredett harcot folytató másik két hatalom között az egyensúlyt fenntartani.[3] Ez volt nagyban véve Bocskaynak is a törekvése, kiegészítve még azzal az események folytán immár elodázhatatlanná vált kívánalommal, hogy Magyarországon és Erdélyben a megbomlott törvényes és alkotmányos rend és állapot, valamint a vallás szabad gyakorlata helyreállíttassék. Mindez természetesen csakis a három küzdő fél kibékülése révén jöhetett létre. És mindezt Bocskay teljes egészében el is érte. Még messzebbmenő óhajok és a tulajdonképpeni végcél megvalósítására, mely abból állott, hogy Magyarország régi egysége egy lehetőleg nemzeti uralkodó jogara alatt újból helyreállíttassék, az akkori viszonyok között mégcsak gondolni sem lehetett.

Most pedig, ha még egyszer végiggondoljuk és reasszumáljuk a Bocskay-mozgalom eseményeit, arra a meggyőződésre jutunk s azt kell megállapítanunk, hogy abban tulajdonképpen nem a kard hatalma, hanem az eszme ereje győzött. Ezzel összefüggésben és összhangzásban a 29. oldalon mondottakkal az igazságnak megfelelően azt is le kell szögeznünk, hogy katonai téren Bocskaynak kiválósága nem a hadjáratok, ütközetek és csaták ügyes vezetésében, hiszen ilyenről legfeljebb az erdélyi események tesznek tanuságot, hanem mindenekelőtt ama jó eszmében nyilvánult meg, hogy céljainak elérésére a nagyobbára szintén az elnyomott protestáns vallást követő hajdúkat szemelte ki és állította be legfontosabb tényező gyanánt fenti tervének keretébe. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy Bocskay nagy súlyt helyezett arra, hogy ebből a rakoncátlan, fegyelmezetlen népségből lehetőleg megbízható és kiválóan alkalmazható hadat formáljon, úgy mindaz előttünk fekszik, amit katonai tevékenységéről, mint kiválóan elismerésre és dicséretre méltó dolgot kiemelhetünk. Ellenben tény és való, hogy arra nem volt alkalma, vagy ha néha kínálkozott is, nem igen kereste azt, hogy mint bátor csapatvezető és mint ügyes hadvezér is bemutassa képességeit és hadratermettségét.

Mindezek gondos és lelkiismeretes mérlegelése alapján ehelyütt végső konklúzió gyanánt megint csak azt kell újból leszögeznem, hogy Bocskay mint politikus és államférfi kétségkívül legelsőrendű nagyság volt; azt is el kell ismernünk, hogy mint csapatszervező szintén kiváló dolgokat produkált, de arra már nemigen tarthat számot, hogy harctéri és hadmüveleti tevékenysége és teljesítményei révén az igazi nagy magyar hadvezérek pantheonjában is számottevő helyet juttassunk számára. Ennek minden kertelés nélküli kimondására lelkiismeretem késztetett és ha egyik-másik Bocskay-imádó[4] e miatt követ dobna rám, én erre mást nem mondhatok, mint hogy: fiat justitia, pereat mundus.

[1] A zsitvatoroki béke jelentőségéről Zinkeisen id. m. III. 621. a következőket írja: „Entsprach er (t. i. a béke) übrigens den gehegten Erwartungen nicht allgemein, fand er im Gegentheil noch hie und da sehr entschiedener Wiedersacher, so konnten doch bei ruhiger Erwägung der Verhältnisse, unter denen er zu Stande gekommen war, die sehr wesentlichen Vortheile desselben, nicht nur für die Beziehung Oestreichs zur Pforte, sondern auch die fernere Stellung der christlich-europäischen Welt zum osmanischen Reiche überhaupt, nicht verkannt werden. Allerdings war durch diesen Frieden in Ungarn weder ein gesicherter Besitzstand, noch die Wiederherstellung und die Fortdauer der Ruhe verbürgt . . . Dagegen waren mit dem Frieden von Sitvatorok zwei für die Stellung der Pforte zu den europäischen Staaten hőchst wichtige Punkte erreicht: Die Aufhebung des Tributs, welcher Öestreich bis dahin in einer eben so lästigen als unwürdigen Abhängigkeit erhalten hatte, und die Anerkennung gleicher Berechtigung der beiden contrahirenden Mächte in ihren politischen Beziehungen und dem dadurch bedingten diplomatischen Verkehre von Seiten der Pforte. Das war es, was den Frieden von Sitvatorok zu einem de bedeutendsten Momente in der Geschichte des osmanischen Reichs in Europa gemacht hat. Denn während er auf der einen Seite die zunehmende Schwäche osmanischer Macht offenbarte, war er auf der andern, nach dem Siege bei Lepanto, wieder ein erster entscheidender Schritt zu jener geistigen und politischen Ueberlegenheit, welche in dem weltgeschichtlichen Kampfe des osmanischen Islamismus gegen das christliche Europa am Ende doch dem letzteren als bleibender Gewinn beschieden war.” – Hasonlóképpen vélekedik Hammer-Purgstall is id. m. II, 701., mondván: „Diess ist der Inhalt des nicht nur für die Geschichte Ungarns und des osmanischen Reiches, sondern auch für die künftige Gestaltung völkerrechtlicher Verhältnisse zwischen der Türkey und dem übrigen Europa hőchst wichtigen Friedens von Sitvatorok . . . er ist der erste europäische völkerrechtliche Gränzstein, welcher der osmanischen, Europa mit Eroberung und Herrschaft bedrohenden Macht, das Bishieher und nicht weiter zum ersten Mahle laut vorhält. Die Kette, steuerpflichtiger Unterwürfigkeit, welche ein halbes Jahrhundert hindurch, alljährlich durch Gesandte, Überbringer des sogenannten Ehrengeschänkes, welches die Türken Tribut hiessen, klirrend geschleppt worden, war für immer gesprengt, das diplomatische Verhältniss künftiger gegenseitiger Behandlung auf der Grundlage freundschaftlicher Gleichheit hergestellt, Siebenbürgen durch den in diesem Frieden eingeschlossenen Vertrag mit Bocskay dem türkischen Joche wenigstens halb entzogen, und Ungarn, wenngleich noch grössten Theils unter demselben schmachtend, doch der Schmach des für den gewährten Besitz des kleineren Theils alljährlich bezahlten Tributes frey und ledig. Das erste Mahl war der Friede unter der bisher nie beobachteten völkerrechtlichen Förmlichkeit gehöriger Vollmachten von Seite des Sultans und Grosswesirs verhandelt, das erste Mahl die Beobachtung geziemenden gesandschafftlichen Anstandes durch die Bestimmung des Ranges türkischer Botschafter berücksichtiget worden.”

[2] Legújabban, az óriási veszteségeket okozott perzsa háborúk után nagyarányú belső források és lázongások emésztették az egykor oly hatalmas török birodalmat. Lásd erre nézve Gontaud-Biron francia követ, Ambassade en Turquie 1605–10 című érdekes jelentéseit. Ez az állapot tette az új szultánt annyira hajlandóvá a Bocskayval és Rudolffal való békés megegyezésre.

[3] Jóval e sorok megírása után került kezembe Szekfü, Magyar Története, amelyben (IV, 386.) a következőket olvassuk: „Ő (t. i. Bocskay) az első, kinek fejében török és német egyensúlyozásának gondolata megszületék. Jegyezzük meg: a két hatalmas szomszédot egyensúlyba akarja hozni, hogy ne feküdhessék többé rá ormótlan erejével a megmaradt kis magyarságra; egyensúlyozni, ez nem annyit jelent, hogy egymással kijátszani, hogy egyiket a másik ellen felhasználni, mint ezt korábban homályos formában Fráter György elképzelte, s később Bethlen Gábor néha meg is valósította.” – Majd alább: „A magyarságot, ha a két császár közt békésen akar élni, államjogilag új szervezetbe kell fogni. Ez az új szervezet a tiszai és felvidéki vármegyékkel megerősített erdélyi fejedelemség, mely Bocskay szerint „legerősebb paizsa az mi nemzetségünk megmaradásának; ha örökössé lehet önmagában és nem szaggathatják idestova, abból várhatjuk örökös megmaradását egész nemzetségünknek.” Új hang és egészen új felfogás ez, melynek fogalmi tartalma bizonyára nem a régi, valóságos, Basta alatt meghúzódó, Báthory Zsigmond és oláh vajdák előtt annyiszor alázkodó kis Erdélyország, nem a három nemzet laza, anorganikus konglomeratuma, hanem egy eddig csak Bocskay agyában élő posztulátum, új, ezután életre hívandó államalakulat ...” S végül: „Az erdélyi koncepció lemondás Nagymagyarországról, visszavonulás, de ezt senki sem vethette Bocskay szemére, aki akkor az egyedüli alkotó magyar volt.” – Elhisszük, mert a valóságnak megfelel, hogy 1606-ban Bocskay terve volt az egyedüli, melyet az akkori viszonyok közt realizálni lehetett. Ezzel szemben állott az akkori idők egy másik kiváló egyéniségének, a nagytudású, kiválóan helyes érzékű s felfogású, a messze jövőbe látó és annak eshetőségeit is szem előtt tartó, Bocskaynak is nem egy, hanem számtalan okos politikai és katonai tanácsot adó Illésházy álláspontja, aki erre nézve 1606 dec. 6-án a következőket írta Bocskaynak Trencsénből: „Énnekem igazat kell mondanom fölségednek, mert azzal tartozom. Soha nem tetszett énnekem és most sem tetszik, hogy ez megmaradt darab országot két felé szakasszuk két birodalom alá, és azzal ennél is erőtlenbé tegyük, az mint most vagyon; mert az királyok meghalnak, de megmarad az ország. Ha Magyarországba két libera electio marad: Erdély, hozzá való tartománnyal, egy királyt válasszon, az ide való része meg mást – akkor vész el Magyarország ennél is jobban. Ki nem láthatja azt, hogy Rudolfus császár immár sokat nem élhet és csaknem az ajtó előtt vagyon az változás? Nem kellene azért így megszaggatnunk hazánkat. Most is azt mondom: „az magyarországi koronának és az prosperitásnak semmit ártalmasabbat nem cselekedhetik fölséged, mint ezt, hogy két felé szakasztja az országot. Messzebbre is és jövendőre is nézzen fölséged; nemcsak az előttünk való kicsin haszonra.” És alapjában véve mindkét nagy emberünknek igaza volt: Bocskaynak az akkori jelenre nézve, Illésházynak a jövő tekintetében.

[4] Megjegyzem, hogy tulajdonképpen jómagam is az vagyok, de nem katonai, hanem államférfiúi zsenialitása, kifejtett tevékenysége és elért remek sikerei révén.