Bocskay korai halála folytán az ő nagy műve is, megszilárdulásra nem lévén ideje, hamarosan recsegni, inogni kezdett. A baj Erdélyben kezdődött, ahol a rendek 1607 február 12-én nem a Bocskay által végrendeletileg ajánlott Homonnay Bálintot, hanem az annak idején ugyancsak Bocskay által kormányzásukkal megbízott Rákóczy Zsigmondot választották meg utódjául a fejedelmi székben. Ámde Rákóczynak már ezt megelőzően több riválisa támadt. Mindenekelőt az ifjú Báthory Gábor lépett fel trónjelöltnek, aki 1607 január 2-án, hogy a török kegyét megnyerje, hűséget fogadott a szultánnak, sőt utóbb Rudolf császár is Báthory Gábort nevezte ki Erdély kormányzójává, miután ez április 13-án írásban kötelezte magát nemcsak a király iránti hűségre, hanem a katolikus egyház védelmére is, habár ő maga protestáns volt.[1]

Hogy a dolog még jobban komplikálódjék, harmadiknak Homonnay Bálint nyujtotta ki kezét az elhúnyt fejedelem öröksége után, akinek magyarországi hívei Bocskay végrendeletéhez képest kivétel nélkül Homonnay mellett foglaltak állást. Ez tehát 1607 február 3-án a legjobb reményekkel indult mintegy 5000 főnyi, nagyobbára önkéntesen hozzácsatlakozó nép kíséretében a fejedelem hült tetemével Kassáról útnak, hogy azt a végrendelete értelmében a gyulafehérvári fejedelmi sírboltba elhelyezze.[2]

Az erdélyi rendek nem vették jó néven, hogy Homonnay, akit Bocskay különben is nem erdélyi létére jelölt ki végrendeletileg fejedelmük gyanánt, a temetési gyászkíséret örve alatt oly nagyszámú fegyveres néppel vonult be országukba s ez is nagyban hozzájárult, hogy Rákóczy Zsigmondot oly sietve kiáltották ki fejedelmükké. Amikor Homonnay a gyászkísérettel Erdély szélén, Goroszlónál ennek hirét vette, ipával, Báthory Zsigmonddal viszályba elegyedni nem akarván, azzal hamarosan kibékült, miután utóbbitól az elhúnyt fejedelem kincseit s azok között a szultántól kapott koronát is megkapta. Igy aztán György testvérével és híveinek legnagyobb részével nyomban visszafordult Erdély határszéléről.[3]

Hogy egy másik riválissal, Báthory Gáborral is hamarosan végezhessen, Rákóczy Zsigmond ennek legjobb kortesét, Bethlen Gábort elfogatta, de hamarosan újból szabadon bocsátotta.[4] Most aztán a fejedelmi méltóságban való megerősítése végett követséget küldött a portára, ezáltal azt üzenvén, hogy a Bocskay által is igért Lippát és Jenőt nyomban átadja, ha kérelmét teljesítik,[5] de addig is, míg ebben célt érne, ama okmányban, amelyet egy csausz Murad nagyvezírtől Homonnay Bálint számára hozott, ennek kivakart neve helyébe a magáét iratta be[6] s végül mind Rudolfhoz, mind Mátyás főherceghez követeket küldött, hogy ezek is őt ismerjék el erdélyi fejedelmül. Rudolf a kért megerősítést, bár előbb, mint tudjuk, erre nézve Bethlen Gáborral egyezett volt meg, hamarosan el is küldte Rákóczynak,[7] amiért viszont az azt követelte, hogy a fejedelem a jezsuitákat bocsássa be Erdélybe, ami ellen azonban a Kolozsvárott összegyült rendek erélyesen tiltakoztak.[8]

Mialatt Erdélyben Rákóczy, Homonnay és Báthory Gábor versengtek a fejedelmi méltóság elnyeréséért, Magyarországon is mind egyre jobban bonyolódtak a viszonyok. A rendek többsége, a Bocskay álláspontján álló nemzeti párt, melynek vezére Illésházy István lett, állhatatosan a bécsi és zsitvatoroki béke megtartása mellett kardoskodott, de aránylag nem kis számban voltak olyan elemek is, akik ismét mindent fel akartak forgatni, hogy a zavarosban annál kényelmesebben halászhassanak. Ezekkel az elégedetlen, felforgató elemekkel léptek összeköttetésbe Rudolf és prágai tanácsosai, akik közben megbánták, hogy a Mátyás főherceg közvetítésével létrejött zsitvatoroki béke megkötéséhez hozzájárultak. Rudolf ugyanis 1606 december 9-én a zsitvatoroki békét is megerősítette, de az állhatatlan uralkodó hamar megbánta ezt a tettét is s nyomban meghagyta Mátyás főhercegnek, hogy a szentesített szerődést nem küldje el a portának, de erre ez május 10-én azt felelte, hogy már késő, mert ő azt már továbbította a budai pasához, de különben is ő a törvényes formák között létrejött békét okvetlenül megtartandónak véli. „Egyébiránt – írta többek között a főherceg császári bátyjának – ezt a békét, mely a törökkel az ő felhatalmazására rendes módon köttetett meg s melyre megbizottai meg is esküdtek, amelyet ő maga meg is erősített s mely nélkül a bécsi békekötés is meghiusul, császári-királyi méltóságának sérelme nélkül többé vissza nem vonhatja. Ezért ő isten és világ előtt felelős; felelős a történelem előtt, melynek szigorú ítélete sújtja azokat, kik az ily rendesen megkötött békét megszegvén, országaikat, népeiket romlásba döntik.[9]

Rudolf és tanácsosai a jóváhagyott szerződés elhamarkodott elküldésében szándékosságot láttak, amiből a két testvér között még az eddiginél is feszültebb viszony keletkezett, melynek következtében a császár utóbb Mátyás főherceg mellőzésével Lipót főherceget akarta örökösévé megtenni. A zsitvatoroki békekötés felbontása illetve megtagadása természetesen újabb török háború veszedelmét jelentette és a császár tanácsosai elég lelkiismeretlenek voltak, hogy a beteg uralkodóban ennek a veszedelemnek a tüzét állandóan lángra lobbantsák, mondván, „hogy a háború nyújtja a legjobb eszközöket arra, hogy az alattvalók engedelmességre, a lázadó magyarok hódolatra szoríttassanak s az ország alkotmánya tetszés szerint módosíttassék.”[10] Pedig az adott viszonyok között ennek a háborúnak még a gondolata is az őrültséggel volt határos, mert a császárnak erre a célra pénze egyáltalában nem volt; adósságai immár 16 millióra nőttek s ezek kamatai valamint a költséges udvartartás szükségletei minden befolyó jövedelmet felemésztettek, üres zsebbel és üres kézzel pedig háborút tudvalevőleg viselni nem lehet. E bajon segítendő, Rudolf 1607 április 24-ikére Regensburgba birodalmi gyülést hirdetett, mely azonban nem Mátyás, – akit követei által arról vádolt, hogy alattomban és nyilvánosan ellene, a császár ellen működik, hogy a magyar lázadókkal és a szultánnal gyalázatos békét kötött, megadva minden kívánságaikat, a császári tekintély megrövidítésével,[11] – hanem Ferdinánd által nyittatott meg s amelyen nemcsak a törökök, hanem a lázadó magyarok ellen is kért segélyt, amit azonban a protestáns rendek többsége megtagadott.[12]

Ezzel szemben Rudolf a nagy unszolásra 1607. július 25-ikére Pozsonyba hirdetett s Mátyás főherceg által is ismételten sürgetett országgyűlést nem engedte megtartani; amiből a két testvér között a viszonynak oly nagyfokú elmérgesedése következett be, mely a nyílt szakadást immár annál is inkább elkerülhetetlenné tette, mert időközben Ferdinánd elárulta bátyjának a testvérek között 1606 április 25-én létrejött ama családi megállapodást, mely Rudolf mellőzésével Mátyás főherceget jelölte illetve nevezte ki az uralkodóház fejévé, akit egyben felhatalmazott, hogy ha a dinasztia érdekében fekvőnek látszik, Rudolfot ha kell, erőszakkal még a trónról is eltávolítsa,[13] minek folytán az utóbbi hálából most már Ferdinándnak tett igéretet, hogy halála esetére őt teszi meg a trón örökösének.

Mátyás főherceg az ebből reá háramló veszedelem tudatára ébredvén, bátyjával szemben döntő lépés megtételére határozta el magát, mi célból úgy a magyar, mint az osztrák örökös tartományok rendeinél keresett támogatást, akik ép úgy el voltak keseredve Rudolf iránt, mint a magyarok. A további teendők megbeszélése végett Mátyás főherceg a hozzá csatlakozott osztrák rendekkel megjelent az 1608. január 15-ikére Pozsonyba hirdetett országgyűlésen, amelyet január 21-én megnyitván, kijelentette, hogy ő az ország javáért, fentartásáért mindenre el van szánva és kész, ha kell, még életét is feláldozni.[14] A fennmaradt tudósítások szerint a főherceg akkortájt, hogy a magyaroknak kedvezzen s őket jobban megnyerje, magyar ruhát viselt, haját, szakállát magyar módra nyíratta stb. Ezek után az országgyűlés megkezdte tanácskozásait s a főhercegnek, akit mindenekelőtt örökös kormányzónak kiáltottak ki, 120.000 tallért szavaztak meg költségeinek fedezésére, majd a személyes fegyverrekelést határozván el, minden 3 porta után 1-1 lovast szavaztak meg s főkapitányokká a Dunántúl számára Zrinyi Miklóst és Szécsy Tamást, a Dunáninnenre Thurzó Györgyöt és Révay Pétert, Horvátország számára pedig Erdődy Tamást és Keglevich Györgyöt választották meg, a felvidék kapitányainak megválasztását ezen részek rendeire bízván. Végre adóul minden fürtre 1-1 tallér vettetett ki.[15] Ezek után a két ország, Ausztria és Magyarország rendei beható előzetes tanácskozás után február 1-én szövetséget kötöttek egymással, amelyben kijelentették, hogy Mátyás főherceg vezetése alatt bárkitől eredő támadás ellen védeni fogják a bécsi és zsitvatoroki békét. Minthogy pedig ezeket a békéket egyedül Rudolf fenyegette, nyilvánvaló, hogy a szövetség közvetlenül az ő személye ellen irányult. Ezt a szövetséglevelet[16] Mátyás főhercegen kívül 38 osztrák és 28 magyar írta alá.[17]

Ezek után a főherceg nyomban megkezdte a szükséges hadak felfogadását, hogy azokkal Prága ellen nyomulva, ott karddal kényszerítse bátyját a bécsi és zsitvatoroki béke megtartására és a trónöröklés rendezésére. Itt kell megjegyeznünk, hogy a két testvér között kitört viszályban a pápa és a spanyol király Mátyás főherceg pártját fogta, olyannyira, hogy a spanyol udvar még pénzzel is segítette a hadak felfogadásában. Azonkívül meg kell még említenünk, hogy IV. Henrik francia király, miután lankadatlan munkálkodással és üdvös reformtevékenységével a vallásharcok által nemzetén ütött sebeket begyógyítván, újra a Habsburgok uralmának megtörésén kezdett fáradozni, mire nézve állítólag azt a tervet eszelte ki, hogy a Habsburgokat megfosztván a német, magyar és a cseh koronától, az osztrák tartományokkal megnagyobbított Magyarországot önálló választó királyságnak teszi meg.[18]

Amikor Rudolf öccse nagyarányu készülődéseinek hírét vette, dühöngeni, őrjöngeni kezdett, a prágai tanácsosok pedig az őrjöngőnek még őrjöngőbb tanácsokat adtak, „többek között azt, nyilvánítsa Magyarország, Morva s a két Ausztria összes rendjeit felségárulóknak, foglalja le javaikat, jobbágyaikat és a városokat pedig fegyverezze fel ellenük.” Mátyás főherceg egyidejűleg parancsot kapott, hogy fejvesztés terhe mellett hagyjon azonnal fel fondorlataival és a hadikészülődéssel s haladék nélkül jelenjen meg az udvarnál. Azonkívül próbát tettek a magyar hajdúk felfogadására, hogy azokat használják fel Mátyás ellenében. Ámde azok 1607 október végén a törökök által uszítva, Nagy Endre kapitányuk alatt ismét lázongani kezdtek és Szikszónál oly szándékkal szálltak táborba, hogy Homonnay Bálintot kiáltják ki Magyarország királyává. Majd utóbb jó részüket Illésházy és Thurzó útján Nagy Endrével együtt Mátyás főherceg szerezte meg magának, a többiek pedig Géczy András parancsnoksága alatt Báthory Gábor mellé állottak, aki az erdélyi trónviszályból csakhamar győztesként került ki. Homonnay ugyanis önként félreállván, utóbb maga Rákóczy Zsigmond is leköszönt és magyarországi jószágaira vonult vissza, mire aztán a mindössze 19 éves Báthory, az őt erősen támogató Bethlen Gábor segítségével, a kolozsvári országgyűlés 1608. március 7-iki határozatából elfoglalhatta a fejedelmi széket.[19] Mindjárt itt jegyezzük meg, hogy a szultán Báthoryt, akinek érdekében maga Bethlen Gábor ment el Konstantinápolyba követségbe, augusztus 16-án megerősítette a fejedelemségben,[20] majd néhány nappal később megbízottai, Imrefy János és Kornis Gáspár, a felsőmagyarországi rendekkel is szerződést kötöttek, akik Illésházy Istvánnal, Mátyás főherceg teljhatalmú biztosával, július 24-ike óta Kassán tanácskoztak a bécsi békekötés és a királyválasztás elismerése tárgyában.[21] A szerződés szerint Báthory Gábor kötelezte magát, hogy a bécsi békekötést elfogadja és a magyar korona felsőségét elismeri, az Erdélyhez kapcsolt vármegyéket pedig el nem idegeníti.[22]

Miután 1608 április 19-én a morva rendek is csatlakoztak a pozsonyi szövetséghez, Mátyás főherceg nyomban előkészületeket tett a hadjárat megindítására. Ő maga Znaimnál[23] gyülekeztette mintegy 20.000 főből és 18 ágyúból álló seregét, melyben a hajdúk száma 6000 főre rúgott. Ide vonult be április 24-én 4500 morva fegyveres is. Ezzel a sereggel a főherceg számos magyar úr kíséretében Csehországba készült, míg Homonnay Bálint 18.000 emberrel a magyar határon maradt, hogy ha kell, a főherceg segítségére siethessen.

Ezzel szemben Rudolfnak egyelőre mindössze 1500 lovasa és 3000 gyalogosa állott fegyverben Tilly János és Althan Adolf tábornokok parancsnoksága alatt, miután Basta 1607 november 22-én gutaütés következtében megszünt élni. A nagyfokú készületlenség arra indította a prágai udvart, hogy Mátyással alkudozásokat kezdjen, de ez Znaimból elindulva, május 10-én Časlauba ért, ahol a cseheknek kellett volna hozzá csatlakozniok, de ezek inkább Rudolf pártjára állottak, akinek ennek folytán hamarosan 10.000 főnyi sereg állott Visehradnál rendelkezésére. De ez távolról sem volt elegendő, hogy a folyton előbbre vonuló Mátyással a küzelmet sikerre való kilátással felvehesse, aki május 15-én Kolinba, 18-án pedig Cseh-Brodba, Prágától mindössze 30 kilométerre tette át főhadiszállását. Most aztán Miksa és Ferdinánd főhercegek, továbbá a Szentszék, spanyol király s a brandenburgi és szász választófejedelmek követei is közbevetették magukat, minek folytán 1608 június 24-én létrejött az úgynevezett liebeni szerződés, amelynek értelmében Rudolf átengedte Mátyásnak Morvát, Ausztriát, Sziléziát és Magyarországot és ennek örökösödési jogát a Habsburg-ház többi országaira is biztosította. Rudolfnak haláláig csak Csehország maradt meg. Ezzel a magyar trónkérdés el volt döntve, s miután Rudolf a koronának és a koronázási jelvények átadására is kötelezte magát, az ő uralkodása immár Magyarországon véget ért.[24]

1608 szeptember 29-ikére Mátyás főherceg Pozsonyba országgyülést hirdetett, de ő maga az osztrákokkal való elfoglaltsága miatt csak október 22-én érkezhetett oda. Itt aztán a királyválasztás előtt és után egy egész csomó törvénycikket alkottak. A választási feltételeket tartalmazó úgynevezett koronázás előtti törvények 23 cikkelye közül katonai szempontból a legfontosabbak: hogy a rendek tudta és megegyezése nélkül a király az ország egyik részében se viseljen háborút és külföldi zsoldost ne tartson; hivatalokat csak magyarok viselhessenek s külföldieknek a kormányzásba semminemű befolyásuk ne legyen; a végvárakat azonnal magyar várnagyok kezébe kell adni, csak Győrött lehessen német parancsnok, de ez is függjön a nádortól; Horvát- és Tótországban a báni hivatal, hatalmával a Drávától az Adriáig állíttassék vissza s ehhez képest a szlavóniai és horvát végek mentessenek fel Ferdinánd főherceg fenhatósága alól; a király az országban lakjék és személyesen kormányozza az országot, mi mellett sértetlenül tartsa fenn az ország összes szabadságait és törvényeit; esetleg szükségessé váló távolléte tartamára a nádort és az országtanácsot bízza meg a kormányzással.[25]

Az e törvénycikkekre vonatkozó megállapodás után az országgyűlés Mátyást november 16-án kitörő lelkesedéssel királlyá választotta, a következő napon pedig Illésházy Istvánt nádorrá. Végül november 19-én Forgács Ferenc esztergomi érsek Mátyást meg is koronázta.[26] Ennek megtörténte után az új király az országos hivatalokat töltötte be s főkapitányokká a Dunántúl Batthyány Ferencet, a Dunáninnen Kollonics Siegfriedet, a felvidéken pedig Forgách Zsigmondot nevezte ki.

Ennek megtörténte után az országgyűlés folytatta törvényalkotó tevékenységét, aminek további 27 törvénycikk, az úgynevezett koronázás utáni törvények lettek az eredményei. Ezek egyike kimondotta, hogy az ország 4 rendből áll: a főpapok, az urak vagyis főnemesek, a nemesek és a szabad királyi városok rendjéből; adó fejében minden kapura 4 forint vettetett ki stb.[27]

Szép és üdvös dolgok voltak ezek, „évtizedek visszaéléseit szüntették meg e törvények, évtizedek nehéz küzdelmeit juttatták diadalra,” csak az a kár, hogy „nagyrészük jövőre is írott malaszt, holt betű maradt.”[28]

[1] Reversalisa a bécsi állami levéltárban.

[2] Bethlen Farkas id. m. XV., Katonánál, XXVIII, 694. – Sepsi Laczkó Máté Krónikája, gróf Mikó Imrénél, Erdélyi Tört. Adatok, III, 116.

[3] Bethlen F. és Laczkó Máté az id. h. továbbá Istvánffy id. m. XXIV, 847.

[4] Istvánffy az id. h. – Katona id. m. XXVIII, 694.

[5] Katona id. m. XXVIII, 705.

[6] Gróf Mikó Imre id. m. III, 120.

[7] Rumy id. m. 341.

[8] Kazy, Hist. Rer. Hung. I, 66, 90.

[9] Hatvani, Brüsseli Okmánytár, III, 226.

[10] Gindely, Kaiser Rudolf, I, 93.

[11] Khevenhiller, Annales Ferdinandi, VII, 7. – Schmidt, id. m. VIII. 205.

[12] Laczkó Máté id. m. gróf Mikónál, 123.

[13] Az előzményeket lásd a 41. oldalon.

[14] Katona id. m. XXVIII, 755.

[15] Vischer Péter, Albert főherceg követének levele, Hatvaninál, Brüsseli Okmt. III, 261. 265. 271. – Mátyás főherceg manifesztuma, u. o. III, 296.

[16] Eredetijét lásd az Országos levéltárban.

[17] Szilágyi–Acsády id. m. V, 634.

[18] Ezt azonban csak Sully herceg tábornagy említi Économies royales című emlékirataiban.

[19] Mikó Ferenc, Erdély Históriája. – Szilágyi Sándor, Erdélyország története, II, 88.

[20] Az athnámét közli gróf Mikó Imre, Erd. Tört. Adatok, II. 328. o.

[21] Kovachic, Suppl. ad. Vest. Comt. III, 361. – Berger Éliás, Jubilaeus de orig. et restitut. S. Coronae 1608. – Jászay Pál, Tudománytár, 1841. évf. I. 124.

[22] Katona id. m. XXIX, 176. – Hidvégi Mikó Ferenc, Erdélyi Históriája, – Bethlen Farkas, Historia de Rebus Transylvanicis, VI, 505. Szilágyi Sándor, Báthory Gábor, 299.

[23] A helyneveket lásd a XI/1. számú mellékletben.

[24] Katona id. m. XXVIII, 815. – Istvánffy id. m. XXXV. – Diarium anonymi coaevi, Dobnernél, II. 304. – Hammer-Purgstall, Khlesel's Leben II, 229. – Hurter id. m. VI. 56.

[25] Corpus Juris Hung. I, 651. – Batthyány, Leges Eccl. Regni. Hung. I, 660.

[26] Révay Monarchia et s. corona regni Hung. Scghwandtnernél II, 796. – Acta coronationis Matthiae II. Katonánál id. m. XXIX, 10. – Péterffy, Concilia Hung. II, 192. – Jessenius, Coronatio Matthiae II, Kovachichnál, Solennia inaugurationis, 154.

[27] Corpus Juris Hung. I, 656. – Batthány id. m. I, 664.

[28] Szilágyi–Acsády id. m. V. 642.