A Bocskay fölkelése révén a nemzet és királya között támadt konfliktus az udvari körök előtt már kezdettől fogva felette veszélyes színben kellett, hogy feltűnjék s rendes körülmények között azok bizonyára nyomban hatalmas csapattömegeket állítottak volna sorompóba, hogy a mozgalmat lehetőleg már csirájában elfojtsák. E helyett azt látjuk, hogy pénz hiányában egész télen át semmi sem történik, úgy hogy az 1605. év tavaszán nem marad egyéb hátra, mint a gyűlölt lázadóval alkudozásokba bocsátkozni. Ámde ennek a lázadónak, ahogyan az ellenpárton Bocskayt nevezték, sem volt rózsás a helyzete. Egyelőre neki se volt se pénze, se posztója, elegendő mennyiségben s így ő sem zárkózott el a békés, de tisztességes megegyezés elől. „A baj kútfeje – írja Acsády Bocskayra vonatkozólag[1] – ekkor is ott volt, ahol régebben. A sereg kellő ellátásáról gondoskodni nem lehetett, mert nem álltak rendelkezésre a nagy háború viseléséhez megkívántató pénzügyi segélyforrások. Katona volt elég, mert (előbb-utóbb) fegyvert fogott az egész nemzet. Ellenben hiányzott a pénz a katona eltartására. A rendek szavaztak ugyan adót Bocskaynak,[2] de a befolyó összeg a szükségletet a legtávolabbról sem fedezte. A fejedelem a hiányt sajátjából, a török szövetségestől kapott segélyből, mely azonban igen szerény lehetett, igyekezett fedezni. A szultán ugyanis pénzbeli segélyt is igért s a fejedelem ismételve kérte, nyissa fel mérhetetlen kincstárát. Ez a kincstár azonban akkor már nagyon üres volt s ha Bocskay kapott is belőle valamit, az roppant kiadásaival nem állt arányban. Miután tehát ez sem volt elég, a roppant szükséglet kielégítésére ő is Rudolf-féle eszközökhöz kényszerült folyamodni. Lefoglalta ellenfelei, különösen a katholikus főpapok jószágait s zálogba tételükkel segített magán. E címen valami 140.000 frtot a jezsuiták kezén levő túróczi prépostság javainak elzálogosításával szerzett. Mindez azonban csak egy csöpp volt a tengerben. Kisebb-nagyobb jószágadományozásokkal egyenlítette ki tehát híveinek, főleg a sereg tiszti karának, a hajdúvezéreknek követeléseit.”

Ebből láthatjuk tehát, hogy pénz, vagy jobban mondva pénztelenség dolgában mindkét fél egyformán rosszul állt.

Bocskay csapatjainak zöme a hajdúk sorából telt ki; a fölkelt nemesség ritkán s nem valami nagy számban vett részt a hadműveletekben. A hajdúknak eleinte jó hasznát vette Bocskay, de később mindig több panasz merült fel fegyelmetlenségük, zsarolásaik és fosztogatásaik miatt. Sőt megbízhatóságuk sem állott valami biztos alapon; legjobb bizonyítéka ennek a 40. oldalon említett csallóközi affér, a Homonnay seregcsoportjában ismételten előfordult lázadás, de legkivált az a körülmény, hogy Bocskaynak még egyik legkitűnőbb hajdúvezérét, Lippay Balázst is halálos büntetéssel kellett sújtania.

Az erők elégtelenségének volt tulajdonítható, hogy Bocskay nyugodtan tűrte és csak messziről nézte, hogy Basta ugyancsak csekély hadával tokaji expedícióját eredményesen és bántatlanul végrehajthatta, ami azonban legkevésbbé sem tarthat vissza bennünket ama megjegyzés megkockáztatásától, hogy a felmutatottnál jóval nagyobb mersz és tevékenység Bocskay és hadai részén nemcsak helyénvaló, hanem okvetlenül szükséges is lett volna. Az akkor fennálló kölcsönös erőviszonyokat nem ismerjük, de ha egy oly rutinozott vezér mint Basta, Eperjesre visszatérve, ha nem is mindjárt, de néhány hét mulva szükségesnek látta, hogy sátorfáját felszedve, rakoncátlan csapatjaival mindjárt egy iramban a Pozsonyig való visszavonulást határozza el, úgy elképzelhetjük, hogy létszám tekintetében is Bocskay jelentékeny túlsúlyban lehetett. Tudjuk, hogy Basta csapatjai milyen állapotban érkeztek meg Pozsonyba; hátha még Bocskay minden erejét összeszedve és a németek után iramodva, nem mulasztotta volna el az alkalmat, hogy amikor csak szerét teheti, alaposan azok sarkára lépjen. De eltekintve attól, hogy ő maga nem követte a visszavonulókat, úgy látszik, az utánuk küldött Rhédey- és Némethy-csoportoknak sem igen kötötte szívükre az erélyes, döntést kereső üldözést, amivel Bastát igen nagy hálára kötelezte. Ez a lagymatagság később megbosszulta magát, mert Basta alkalmat nyervén, hogy Pozsonyban jól befészkelje és alaposan elsáncolja magát, onnan többé kimozdítható nem volt. Pedig Pozsony megvétele Bocskayék részéről óriási horderejű eseménynek bizonyult volna. Basta szívós kitartása Pozsony tájékán és dacára az ellene irányuló koncentrikus támadásnak és dacára annak, hogy a magyar csapatok a Dunától északra és délre Ausztriába és Morvaországba betörtek, minden esetre elismerést érdemel.

Bocskay alvezérei, ahelyett, hogy támadólagos szellemtől áthatva, minél előbb igyekeztek volna az ország határáig, sőt azon túl is tért nyerni, ahogyan azt Illésházy helyes érzékkel ismételten javasolta, az útjukba eső várak és erődítések hosszadalmas ostromához fognak, bár csapatjaik ily műveletekhez még szűkösen sem voltak a szükséges eszközökkel fölszerelve. Ebbe a hibába esett később Homonnay is, amikor nem tudott ellenállni Rhédey ismételt kéréseinek s ahelyett, hogy elég számos csoportjával minél gyorsabban tért nyerni s Bastát végre mégis Pozsonyból kipiszkálni és onnan elűzni igyekezett volna, miáltal Mátyás főherceg, illetve a prágai udvar megpuhítása és békekészségének kierőszakolása legkönnyebben volt elérhető, ő maga is Érsekújvárnak sok időbe és hiábavaló fáradságba kerülő ostromának kemény diójába harapott bele, amik jó hosszú időre tolta ki a döntés bekövetkezését. Sokkal gyorsabban, könnyebben és alaposabban végzett Cselej bég Besztercebányával, de az is igaz, hogy ez a város jóval gyengébben volt megerődítve, mint akár Fülek, akár Érsekújvár.

Utóbbinak ostroma a Homonnay által a törökkel űzött sikeres csalafintaságoktól eltekintve, kivált katonai szempontból nem sok érdekes és tanulságos tünetet mutat fel s itt azzal tovább nem is foglalkozunk, hanem csupán annak leszögezésére szorítkozunk, hogy miután a vár parancsnoka, Strein, minden tekintetben helyénvaló ember volt, az ostromszerekkel csak hiányosan felszerelt magyar–török csapatok minden erőlködése hiábavalónak bizonyult, míg végre nem a fegyveres erőszak, hanem az éhhalál veszedelmes réme kényszerítette térdre a feladatát mindvégig lelkiismeretesen teljesítő derék várőrséget.

Némethy Gergely dunántúli hadjárata eleinte igen szépen indult s a nemesség hozzácsatlakozása után a behódítás munkája annál könnyebben ment, mivel a magukra hagyott császári védőrségek sokáig úgy sem tarthatták magukat a rájuk bízott városokban s erősségekben. És amikor Némethy a török támogatást is megkapta, könnyen rászánhatta magát az osztrák tartományokba való betörésre. De a mód, mely szerint ezek a hadak az osztrák örökös tartományok elleni hadműveleteiket végezték, többet ártott, mint használt Bocskay ügyének. Mi is volt az, amit a minden tekintetben helyes érzésű és felfogású Illésházy javasolt? Határozott, erőteljes előnyomulás Bécs felé, melynek komoly veszélyeztetése a Pozsonynál szívósan kitartó Bastát is hamarosan a császárvárosba való visszavonulásra késztette volna. E helyett a határt átlépő osztagok igazi fegyelmezetlen rablóbandák módjára a védtelen lakosságot kezdték sanyargatni, ami csakhamar oly elkeseredést szült, hogy a nyugati határmenti osztrák parancsnokok a gráci körletparancsnokság rendeletére összes erejüket és csapatjaikat összeszedve, egyesített erővel támadtak rá Némethynek a portyázó osztagok kikülönítése által alaposan meggyengített dunántúli hadára, amelyet egy-kettőre és elég könnyen megfosztottak minden eddigi babéraitól.

Ha ehhez hozzávesszük még Gyulaffy Lászlónak erdélyi elhamarkodott, kellőleg elő nem készített és gondosan meg nem alapozott hadi munkálkodását, úgy végkonklúzió gyanánt bátran kimondhatjuk a szentenciát, hogy Bocskay alvezérei, talán az egy Lippay Balázst kivéve, aki azonban nagy erkölcsi fogyatkozásai miatt vált lehetetlenné, katonai tekintetben egyáltalában nem állottak a helyzet magaslatán.

Hogy Gyulaffy az erdélyi ügyek s kivált a katonai dolgok intézését teljesen elhibázott alapon kezdte meg, az legjobban abból a játszi könnyedségből tűnik ki, amellyel Bocskay odaérkezve, hamarosan az egyedül renitenskedő szászokkal is rendet teremtett, akiknek azonban ő nem vakon, üres kézzel, hanem csak a magával hozott és a tartományban melléje állott hadak egyesítése után ment neki. Bocskaynak ezt a katonai műveletét nemcsak sikerültnek, hanem határozottan jónak is minősíthetjük.

Lala Mohamed nagyvezír szószegő eljárása, amellyel a megkötött szerződés ellenére Visegrádot és Esztergomot megtámadta és elfoglalta, Bocskayt méltán gondolkodóba ejthette szövetségesének további szótartása és megbízhatósága iránt. Ez a kvalifikálhatatlan eljárás váltotta ki a fejedelem lelkében azt a nagyfokú bizonytalanságot és ólomsúllyal ránehezedő érzést, amellyel a nagyvezír barátságos meghívásának eleget tett, mert habár nem szívesen, de az általa képviselt ügy érdekében e meghívásnak feltétlenül eleget kellett tennie. De csakhamar kiderült, hogy a nagyvezírnek ezzel a szerződésellenes tettével csupán az volt a célja, hogy a küszöbön álló béketárgyalások számára az említett két, a török érdekek szempontjából kiválóan fontos várat illetőleg fait accompli-t, bevégzett tényt teremtsen. Igy aztán az eleinte felette ködös-borongósnak látszó találkozás a kételyek eloszlatása után csakhamar nem várt verőfényes nappá változott át, mely végeredményben Bocskay összes vágyainak és reményeinek teljesülését vonta maga után. Bocskaynak e találkozás alkalmával tanusított tapintatát és bölcs mérsékletét, amellyel a neki a szultán által felajánlott koronát nem mint a királyság jelvényét, hanem csak mint a hatalmas pártfogó ajándékát fogadta el, nem tudjuk eléggé nyomatékosan kiemelni. Ezzel a tettével ez az igazi nagy ember a legfényesebben bebizonyította, hogy az ő szemei előtt nem a magánérdek, hanem egyesegyedül a haza java, megmentése és boldogulása lebegett a mozgalomba való bekapcsolódásának első percétől az utolsóig. Ilyen ember, ilyen jellem az akkor felette érdekleső világban valóban ritkaság számba ment, sőt még ennél is többet mondhatunk, azt, hogy a mi egész történelmünkben ő hozzá fogható puritán jellem és egyéniség talán egyedül II. Rákóczi Ferenc és Deák Ferenc volt.

[1] Szilágyi–Acsády id. m. V, 599.

[2] Lásd a 32. oldalon.