Amikor Mátyás főherceg a Bécsbe visszaérkező Náprágyitól és Forgáchtól[1] megtudta, hogy az ország északkeleti része Bocskayhoz átpártolva máris fegyverben áll és hogy a mozgalom nyugat felé is rohamosan terjed, úgy hogy Bastának sietve egészen Pozsonyig vissza kellett vonulnia, őt, mint a magyar korona várományosát, egyszerre igen nagy aggodalom fogta el és hamarosan tisztába jött vele, hogy itt csak nagyarányú engedékenység és a magyarok kívánalmainak bizonyos fokig menő teljesítése által lehet még némi eredményt elérni. Eziránt Prágába nyomban előterjesztéseket is tett, de az udvari körök dölyfös elvakultságukban a főherceg békés tanácsaival egyet nem értve, nemcsak hogy Rudolfot azok teljesítése ellen hangolták, hanem 1605 március 31-én Ausztriában a császár nevében még általános fegyverrekelést is hirdettek a magyarok ellen.[2] Amikor pedig a hajdúk már Morvaországba és Ausztriába is betörtek, Mátyás főherceg egyik levelet és egyik hírnököt a másik után menesztette Prágába, hogy vagy hatalmazzák fel a Bocskayval való tárgyalások megkezdésére, vagy küldjenek elegendő pénzt a csapatok hátralékos zsoldjának kifizetésére, mert különben ezek is mind nagyobb tömegekben az ellenséghez pártolnak át. Csakhogy Rudolf kórságos állapota most már olyan nagyfokú volt, hogy néha hetekig sem bocsátott senkit maga elé s így ebben a fontos ügyben sem történt semmi sem. Mikor aztán híre jött, hogy Bocskayt április 20-án fejedelemmé választották, Mátyás, Miksa, Ferdinánd és Ernő főhercegek az említett hónap 30-án Linzben elhatározták, hogy együttesen a császár elé mennek s akármilyen úton-módon rászorítják, hogy a birodalom megmentése érdekében a szükséges intézkedéseket megtegye. Ámde Rudolf nem állt szóba testvéreivel, mire ezek május 15-én, 19-én 23-án, 27-én és 30-án mindíg újabb és újabb, eleinte kérő, majd fenyegető hangon tartott írásbeli előterjesztéseikben követelték, hogy végre valahára már történjen valami, de a császár kikérte magának a sok alkalmatlankodást, kijelentvén, hogy a kellő időben neki, mint uralkodónak, lesz gondja mindenre.[3] Végre Rudolf legalább abba beleegyezett, hogy Mátyás tárgyalásokba bocsátkozzék Bocskayval, micélból június 4-én Forgách Zsigmond és Pogrányi Benedek útba indultak Prágából és Varsón át menve, ahol a lengyel királyt is közbenjárásra felkérvén, június 30-án Kassára érkeztek. Most azonban Bocskay volt az, aki többféle okból nem nagyon siettette a tárgyalásokat. A felső-magyarországi hadjárat akkori állása ránézve ugyan igen kedvező volt, de Illésházy tanácsa szerint is kívánatos volt előbb még Pozsony elestét is megvárni.[4] „De volt még egy fontos ok, – írja Rónai Horváth id. m. 613. – mely várakozást parancsolt. Bocskay most már teljes bizonyosságot nyert afelől, hogy a szultán kész őt egész erejével támogatni. Egy török hadsereg már is betört Erdélybe és a szászoktól, kik meghódolni még mindíg vonakodtak, úgyszintén Szeben, Brassó városoktól, valamint Déva és Fogaras váraktól kötelező ígéretet vett, hogy Bocskayt fejedelmül ők is elismerik; maga a nagyvezír pedig Belgrádban erősen készült a magyarországi nagy hadjáratra, melynek célja a megegyezés szerint az volt, hogy Rudolf császárt hasonlókép Bocskay elismerésére és a magyar ügy rendezésére kényszerítse.”

Erről, valamint a Trencsén elfoglalásáról és Lippa Jenő, Karánsebes és Lugos meghódolásáról szóló kedvező hírek folytán Bocskay nyomban, július 17-én, megüzente Mátyás főherceg követeinek, hogy most hosszú békealkudozásokra nincs ideje, mivel Erdély hódolatának átvételére oda kell neki utaznia, mindazonáltal békefeltételeit néhány nap mulva írásban fogja nekik átadni. Ezek a feltételek nagyban véve következőleg hangzottak: ő, Bocskay, hajlandó a császárnak visszaadni Magyarországot a bányavárosokkal együtt, feltéve, hogy Őfelsége viszont Erdélyt fejedelmi címmel s a tiszai megyéket neki engedi át; azonkívül a nemzet sérelmeit orvosolja és a vallás szabadságát biztosítja. Végül szükséges még, hogy a törökökkel is megköttessék a béke, aki nem is fog attól idegenkedni, ha Esztergomot, Kanizsát és Egert megkapja.[5] Érdekes felemlítenünk, hogy habár Bocskay állása időközben jóval megerősödött és megszilárdult, azért az ő feltételei még mindíg a régiek maradtak.[6]

Itt kell még megemlítenünk, hogy közben Mátyás főherceg már május végén a még mindíg Krakóban időző Illésházyt is felszólította, járna közbe a Bocskayval való megegyezés létesítése érdekében, mi célból július 20-ikán el is utazott Kassára, ahova beérkezve, Bocskay nyomban kincstárnokká és a dunamelléki vármegyék főkapitányává nevezte ki, amint Illésházy azzal hozott a főherceg tudomására, hogy e tisztséget leginkább azért fogadta el, hogy a béke ügyét annál sikeresebben szolgálhassa, amit a főherceg tudomásul is vett.[7]

[1] Lásd a 31. oldalon.

[2] Joó János volt kir. személynök levele Nádasdy Tamáshoz, Podhradszkynál, Új Magyar Múzeum, 1856, VI. füz. 315.

[3] Hatvani, Brüsseli Okmánytár, III, 170–181.

[4] A katona dolgokban is bámulatos éleslátású és helyes ítélőképességű Illésházy 1605 június 19-én Krakóból Bocskayhoz intézett levelében többek között írja: „Jó lenne fölségednek talán, hogy a követeket ne sietne elbocsátani, hogy vonódnék az dolog, és azalatt Posontól el kellene az német hadat kergetni; Poson azonnal megadná magát, jobb módunk volna aztán az tractatióhoz, ha ugyan fölséged valóban arra hajol, hogy békesség legyen.”

[5] A követek aug. 3-iki jelentése Mátyás főherceghez, Jászay Pál okmánygyűjteményében.

[6] Lásd ezeket a 27. oldalon.

[7] Illésházy levelei Majláthnál, Geschichte der Magyaren, IV.