Alig van nemzet, mely habár csak időlegesen is, mostohább körülmények és viszonyok közé került volna, mint a magyar a XVII. század elején. A törökkel való hosszas küzdelemben végkép kimerülve, immár saját királyában és annak kormányában nem támogatót, segítőt, hanem elnyomóját, tönkretevőjét kellett látnia. A Habsburg-dinasztia évszázados politikájának soha meg nem szűnő egyik legsarkalatosabb tétele Magyarország önállóságának és függetlenségének megsemmisítésében állott s aszerint amint az időnkénti uralkodók csak Ausztriának illetve azonkívül még a német birodalomnak is császárjai voltak, egyik legfőbb törekvésük mindig az volt, hogy Magyarországot Ausztriába, illetve a német birodalomba bekebelezzék.

Új veszedelem mutatkozott Magyarország egén azon időponttól kezdve, amikor a különben is makacs és önfejű Rudolf császár-király az ellenreformáció terére lépve, a leghatározottabban eltökélte magában, hogy erre vonatkozó tervét, ha kell, fegyveres erővel is rákényszeríti a nemzetre, ami végkövetkezményben a két felet, amelynek tulajdonképpen egy testnek, egy léleknek kellett volna lennie, fegyveres kézzel állította egymással szembe. A véletlen úgy akarta, hogy ebben a küzdelemben az a férfi képviselje a nemzetet, aki röviddel azelőtt még testestől lelkestől királypárti volt s aki nem szívesen, hanem csakis a viszonyok által kényszerítve, tulajdonképpen reményt alig nyujtó kilátások között fogott fegyvert uralkodója ellen. Fentebb Acsády nyomán röviden már összefoglaltuk az e férfiúnak, Bocskay Istvánnak, multjára vonatkozó legfontosabb adatokat; az ezáltal róla és az akkori viszonyokról nyert képet most ugyancsak Acsády nyomán kissé még jobban kibővítjük. „A Szent Isten . . . – irja Acsády[1] – Bocskayban megadta a népnek azt a vezért, kihez a társadalom minden rétege csatlakozott” s közben mindazon tehetség összhangzatosan egyesült, melyet a nemzeti ügy diadalra juttatása megkívánt. Katona és államférfiú volt egy személyben. Erős magyar, erős kálvinista érzésű ember, de éppen mert évekig kívül állt a felekezeti és társadalmi küzdelmeken, bizonyos elfogulatlansággal ítélte meg azokat. Egy párthoz sem tartozván, a pártélet apró szenvedélyeit és gyűlölségeit nem ismerte, s éppen azért támadhatott föl benne a gondolat, hogy egy párttá egyesíti az egész nemzetet s kezébe új zászlót ad, melyre az állami önállóság és lelkiismereti szabadság biztosítását írta föl. Mindazáltal nem szívesen, nem önként ment a harcba. A körülmények sem igen biztathatták a fegyverfogásra. Nyakán ült a német Váradon Belgiojoso nagyobb haddal Rakamaznál táborozott, az ország rabláncra volt verve, messze területek elnéptelenedtek, a megmaradottak sokkal alaposabban ki voltak fosztva, hogysem egy komoly háború költségeit viselhették volna. Magának sem elég pénze, sem elég hada nem volt. Némi siker esetén számíthatott ugyan az elkeseredett tömegek csatlakozására, csakhogy e tömeggel szemben álltak a kellően szervezett császári csapatok, melyektől csaknem lehetetlennek látszott elragadni a diadalt. Számíthatott továbbá a török támogatására is, de előre tudhatta, hogy e támogatásnak nagy ára lesz. Mindez méltán óvatosságra intette. Csakhogy bármi kedvezőtlenek voltak a viszonyok, bármi reménytelennek látszott a helyzet, Bocskaynak nem volt többé választása . . . Meghozta tehát elhatározásait, védelemre készült. Ama perctől kezdve, melyben határozott jövőjéről, bámulatos tevékenységet fejtett ki s rövid idő alatt olyan hadsereget teremtett, melynek győzelmei megremegtették Bécset és Prágát s Magyarországra irányították egész Európa figyelmét. Éles eszével felfogta a helyzetet. Ott kereste szövetségeseit, ahol azok ezernyi számban mutatkoztak, a köznép tömegeiben, a hajdúkban, kiket a nemesi társadalom eddig kegyetlen törvényekkel üldözött, tűzzel-vassal irtani törekedett s ekképpen a németek karjaiba hajtott. A király és Mátyás főherceg legalább egy részüket zsoldjába fogadta s Rudolf politikájának egyik főeszköze a magyar és erdélyi földön a hajdúság volt. Bocskay ismerte ez eszköz értékét s ki akarta csavarni a király kezéből. A hajdúkhoz folyamodott és nem hasztalan… Érezték, hogy Belgiojoso az egész magyarságot ki akarja irtani s „nem akartak nemzetök hóhéri lenni”, hanem a végveszélyben forgó Bocskaynak ajánlották fel szolgálataikat. Bocskay elfogadta kinyujtott kezüket és ezzel az uralkodó társadalom és a hajléktalan néptömegek közt létrejött az a szövetség, mely a magyar nemzet megmentésének legfőbb tényezőjévé lett. A szövetségben mindegyik fél megkapta azt, amire leginkább szüksége volt; Bocskay az önvédelem eszközét, a kész sereget, a tömegek pedig atyai gondviselőjüket, ki újra tűzhelyet, hajlékot kínált a hontalanoknak, aki ismét be akarta őket illeszteni Magyarország állami, társadalmi és gazdasági szervezetébe.”

Az egyének és viszonyok ez általános jellemzése után nézzük most már meg az egymással szembe került új küzdő felek katonai vonatkozású intézkedéseit és az azokból eredő eseményeket.

Belgiojoso, mihelyt az udvartól Bocskayval szemben szabad kezet nyert, nyomban annak birtokaira vetette ki hálóját. De ime már ez az első kísérlet is gyengén ütött ki, amennyiben Concini váradi kapitány egész ereje nem volt elég ahhoz, hogy Bocskay egyik várát, Kerekit, erőhatalommal megvegye. Az erről szóló hírre Belgiojoso feldühödött vadkan módjára minden rendelkezésre álló erejét Nagyváradra rendeli, amellyel oly csapást mérhet az igénytelen Kerekire, hogy az menten beadja a derekát. A sereg zöme hamarosan be is érkezik Nagyváradra, ámde a császári vezér ezt még nem tartja elegendőnek, hanem be akarja várni a még hiányzó két csoport csatlakozását is, s hogy ez mielőbb megtörténhessen, ő maga a Nagyváradnál álló főerővel inkább visszafelé megy a Berettyóig, ahonnan a két künnlevő csoportnak Kerekiig rövidebb utat kell majd megtennie, mint hogyha előbb Váradra kellene lesétálniok. Ez a gondolatmenet, és az abból fakadó elhatározás az összes erőknek a Berettyó mentén való egyesítésére, elfogadható, hanem ami ezzel kapcsolatban történt, az már igazán gyenge dolog. És szinte megfoghatatlan, miképpen történhetett meg, hogy az a csoport, amelynek érdekében Belgiojoso a főerővel ismét a Berettyó mellé vonult vissza, ennek a főerőnek tőszomszédságában órák hosszáig halálosan komoly küzdelmet vív anélkül, hogy ennek a főerőnek egyetlen embere részéről támogatásban részesült volna. Ez a tétlenség abban az esetben, ha az ellenség valami nagy túlerővel lépett volna fel, még érthető és némileg indokolható volna azzal, hogy Belgiojoso saját csoportjának harcba dobása előtt az erdélyi csoport beérkezését akarta megvárni, de így egyáltalán nem csodálkozhatunk Gömöry (id. m. 711) ama kijelentésén, hogy „az egykorú jelentések és iratok, melyek az ütközet felől szólnak, mind elítélik Belgiojosot.” A csapás, mely a Petz-csoportot s vele kapcsolatban az egész császári sereget Álmosdnál érte, kétségkívül nagy és szégyenteljes volt, de az még semmikép sem tette indokolttá, hogy ebből kifolyólag Belgiojoso nemcsak a kerekii vállalatnak, hanem egész erdélyi működésének a tervét szegre akassza. Akiben ennyi kishitűség lakozik, hogy még a saját árnyékától is megijed, az nemcsak hogy hadvezérnek, de még csapat-, osztály-, sőt még alosztály-parancsnoknak sem való. Hátha még Bocskaynak számra nézve legalább megközelítőleg annyi ereje lett volna mint Belgiojosonak, akkor ez a nagy szájhős alighanem még a legközelebbi egérlyukba is bebujt volna fogvacogtató nagy félelmében. De hiszen éppen ez volt a szerencséje Bocskaynak, a többi magyar vezéreknek, sőt az egész magyarságnak, hogy a prágai udvar kevés kivétellel csupa ilyen nagyhangú, de meglehetősen üres tartamú szakramentovicsokat állított magyarországi seregeinek élére.

Egyébként Petz ezredes részben maga is oka volt a maga és csoportja szerencsétlenségének. Már az elindulásnál baja támadt a sziléziai lovasokkal, akik jobban szerettek volna Kassán puha ágyban, jólétben megmaradni, mint Nagyvárad bérces vidékein azokkal az ördöngős magyarokkal háborúra kelni. És az egyszer megint az okosabb engedett; a szegény ezredes tehetetlenségében a sziléziai lovasokat, akiknek a menetrendben legelől lett volna a helyük, legutolsóknak, utóvéd viszonylatban osztotta be. De ha legalább többi csapatjainak, a gyalogság és tüzérség beosztásánál ésszerűbben járt volna el! De vajjon ki hallotta azt, hogy ellenség előtti előremenetelnél a tüzérséget minden fedezet nélkül az élre osszák be s a gyalogság csak jó nagy távolságra kövesse azt, ahogyan az Ortelius tudósításából minden kételyt kizáróan kitűnik. Igy aztán nem csoda, hogy a vakmerő és szilaj hajdúk ezt a szegény tüzérséget rövid néhány perc alatt, úgyszólván hajnali früstökre végkép elintézték. Ily szerencsés kezdet után természetesen már a megdöbbent gyalogsággal is könnyebben ment a dolog, amin aztán a részletenként elkésve beérkezett sziléziai lovasság már mit sem segíthetett.

Az egyébként elég szerény keretek között, mindkét részről mindössze néhány ezer főnyi csapat részvételével lejátszódott álmosdi ütközetnek szinte beláthatatlan következményei lettek. Ez az álmosdi győzelem egy csapásra meglapította Bocskay túlsúlyát Felső-Magyarországon és Erdélyben. A nevezetes győzelem híre, természetesen sokszoros nagyításban, villámgyorsan terjedt el nemcsak a fenti országrészekben, hanem a királyi Magyarország területén is és a nagy lelkesedés ezrivel teremtett új híveket Bocskaynak és az általa képviselt nagy eszmének. Viszont Belgiojoso, a mozgalom erősödését és futótűz módjára történő gyors terjedését látva, bár elég tekintélyes had állt rendelkezésére, nemcsak hogy kitűzött célját, a protestánsok és az élükön álló Bocskay elnyomását nem merte tovább folytatni, hanem az általa túlságosan nagyítva látott fenyegető veszély elől mindenekelőtt sietve Várad védő falai mögé húzódott, de itt sem volt sokáig maradása, mert mint a következő fejezetben részletesen látni fogjuk majd, már pár nap mulva csapatostul a Tisza mögé vonult.

[1] Szilágyi-Acsády id. m. V, 585.