XIV/1. számú melléklet.

A tótváradi csata után Bethlen Gábor felöltőjében talált iratok[1] amelyekből kitűnt, hogy Bocskay István úgy a bujdosókkal, mint a törökökkel alkudozik, nagy megdöbbenést okoztak a prágai udvarnál s hogy az ebből származható nagyobb bajoknak elejét vegyék, az egyidejűleg a felsőmagyarországi hadak parancsnokává véglegesen kinevezett Belgiojoso tábornoknak parancsot küldtek, hogy a protestáns ellenzéket, mindenekfölött pedig annak vezérét, Bocskay Istvánt megtörje s utóbbit jószágainak elkobzása után fogja el.

Alább látni fogjuk, hogy Belgiojoso miként járt el tisztében, előbb azonban Bocskayról kell néhány szót szólnunk. Acsády többször említett művében[2] találó képet fest úgy róla, mint a vele kapcsolatos viszonyokról; lássunk ebből néhány ecsetvonást. „Bocskay – írja Acsády – Báthory Zsigmond nagybátyja és diplomatája, az 1595-iki oláhországi hadjárat diadalmas vezére, 1599 óta föltétlenül németpárti volt s ezért Erdélyben háromszor egymásután, a legkülönbözőbb rendszerek, – Endre, Mihály és a nemesi reakció idején – megfosztották jószágaitól. Családjában hagyományos volt a Habsburg-pártiság. Atyját, Györgyöt, János Zsigmond e címen záratta el s felesége megosztván férjével a büntetést, István a fogságban született 1557-ben.[3] Ifjan Miksa király udvarába került s ott maradt 1576-ig. Ekkor visszatért szülőföldjére, s minthogy nővére Báthory Kristóf fejedelem hitvese volt, reá is nagy szerep várakozott, főleg később, Zsigmond fejedelemsége idején, kinek trónját valósággal ő tartotta fenn.[4] 1598-ban Zsigmond Bocskaynak is felajánlotta a fejedelmi széket. A következő évben Erdélyben megnótáztatták, hűtlenség bűnében elmarasztalták s lefoglalták vagyonát, mire Prágába vonult, hol Rudolfot erdélyi ügyekben tanácsával szolgálta. A király, ki habár csak pillanatnyilag is, de szintén gondolt arra, hogy Bocskayt teszi fejedelemmé, már 1599-ben intézkedett, hogy, tekintve sok alkalommal bebizonyított hűségét, Biharban levő jószágait ne bántsák. 1604 elején meg visszaadatta erdélyi birtokait. Ekkor Bocskay maga Erdélybe ment, hogy jószágán szétnézzen s rémülve látta, milyen szánalmas sorsra jutott az ország, mely, mint néhány hónap mulva a székelyeknek írta, neki is „édesanyja” volt. Másrészt már előbb tapasztalhatta, hogy minden hűsége és szolgálata dacára, a király magyarországi és erdélyi emberei közt az ő helyzete is fölöttébb bizonytalanná vált. Unokaöccsét, Bánffy Dénest, a mult évben a leghaszontalanabb ürügyek alatt elfogták s Bocskay csak drága pénzen tudta nagy sokára kiszabadítani. Sőt tapasztalnia kellett, hogy Belgiojoso közvetlenül reá magára vetett szemet. Lefoglalta a biharmegyei tizedet, ami ellen Bocskay tiltakozott. Ezzel viszonyuk megromlott s Bocskayban aggodalmak támadtak személyes biztossága iránt. Mindazonáltal elutasította az erdélyi bujdosókat, kik hozzá fordultak s felajánlották neki a fejedelemséget, ha élükre áll. Hazája megsegítésére, elnyomott nemzete felszabadítására kérték s megható módon ecsetelték Erdély szenvedéseit. Tudták ugyan, hogy addig „német lelke” volt, de azt mondták neki, tekintse az ország végveszedelmét és „kösse fel a harangot.” Bocskay reménytelennek ítélhette a bujdosók vállalatát s nem csatlakozott hozzájuk. „Az ő felsége hűsége mellől” a szó igaz értelmében „erővel az ő felsége ágyúival s éles kardjával”[5] kellett őt „elkergetni.” Igen erős érzéke volt a törvényesség iránt s bármi veszélyek fenyegették, nem akart a fegyver útjára lépni. A Belgiojosoval támadt pörpatvar ügyében is Prágába akart menni, mert azt hitte, hogy ott „személyes megjelenésével hamar rendbe hozza a dolgot.” De közbejött a tótváradi dolog. Bocskay éppen Szatmáron volt, ahol a németekkel tárgyalt, akik nagyobb kölcsönt kértek tőle. A történtekről értesülve, haza sietett s minthogy attól kellett félnie, hogy a bujdosókkal való érintkezésének titka el van árulva s hogy ártatlansága dacára gyanúba fog kerülni, „hamar tisztába jött önmagával, hogy most már nem marad más hátra, mint nyilt fölkelésbe átcsapni a császár ellen. Ezért, amikor Belgiojoso nemsokára igazolás céljából a rakamazi táborba rendelte, ő nem ment oda, hanem Sólyomkő várába húzódott s onnan tette meg további intézkedéseit. Sok ideje azonban nem maradt, mert Belgiojoso hamarosan megindította ellene az eljárást, meghagyván Concini Ciprián váradi kapitánynak, hogy Bocskay közelben fekvő birtokait és jószágait foglalja el. Erre Concini nyomban megrohanta és be is vette hadával a Bocskay tulajdonát képező Szent-Jobb várat s azután Kerekit is rajtaütéssel akarta megvenni, de itt pórul járt, mert a vár kapitánya, Örvendy Pál, a közelben tanyázó mintegy 300 hajdút is urának megnyervén, a németek véres fővel voltak kénytelenek a vár ostromával felhagyni.”

Ezalatt Belgiojoso vallon zsoldosaival, továbbá Kotkowitz Melchior 300 főnyi válogatott sziléziai lovasával, László Péter 300 huszárjával és egyéb 1000 főnyi lovassal a rakamazi táborba ment, hogy onnan intézkedjék a Bocskay-birtokok bevonása és megszállása iránt. Rakamazi táborából Belgiojoso azt kürtöltette világgá, hogy „Bocskay gazemberré lett, miután Nagyvárad körül fekvő birtokait, várait a törököknek átadni szándékozik s e célból egyik hívét már el is küldte hozzájuk.”

Ez ürügyet felhasználva, a Concinitól vett jelentésre elhatározta, hogy személyesen felkeresi hadával Bocskayt és érdeme szerint megfenyíti. E célból seregével, melyhez még Lippay Balázs, Ábrahám Ferenc, Vannuty Mihály és Zina Mátyás nemesek, kiknek szintén Felső-Magyarországban és a Tisza mentén voltak birtokaik, drabantokkal, hajdúkkal és pandúrokkal csatlakoztak, október első napjaiban Nagyvárad felé nyomult előre. Ide rendelte a közben ismét Lippára visszatért Dampierre grófot 6000 főnyi hadával, Caprioli grófot az erdélyi hadakkal, valamint a Kassán visszamaradt Petz ezredest 6 zászló muskétással, tűzérséggel és a sziléziai lovassággal.

Közben Bocskay Sólyomkő várában alig tudott 500 hajdúnál és 200-300 főnyi más gyalog és lovas katonaságnál többet összegyüjteni, mellyel, Belgiojoso közeledéséről hírt véve, eléje ment a császári hadaknak s a Berettyón való átkelés után az Ér- és Berettyó átjárókat Székelyhíd és Zsáka között megszállotta. Azonban sokkal gyöngébb lévén, semhogy Belgiojoso közeledő hadát megtámadhatta volna, nemcsak ettől állott el, hanem még a császáriak útjába eső osztagait is bevonta s csupán kísérgette, körülkalandoztatta hajdúival Belgiojoso hadait, melyek ilyenformán nagyobb akadály nélkül érték el Nagyváradot, ahol az időközben odaérkezett Dampierrel egyesültek. Ellenben Caprioli erdélyi hada és Petz kassai ezredes csapatjai még csak útban voltak. Bocskay, Belgiojoso elvonulása után az Ér és Berettyó mellől kivont és a rendelkezésére álló többi csapatokkal Debrecen tájékára húzódott, amellett azonban sűrű hadjúcsoportokat hagyott vissza az ellenség szemmeltartására és még más fontos misszióval, feladatukká tevén, hogy az ellenség táborában levő hajdú-csapatokat a hozzá való átpártolásra rábírják. Ezek a csoportok már Dampierrenek Gyuláról Nagyváradra menetelő hajdú-csapatjaival érintkezésbe léptek, mely érintkezés annyira ment, hogy Bocskay hajdúi nap-nap mellett szabadon jártak-keltek Dampierre táborában és nem eredmény nélkül, mert a kétféle hajdúcsoport vezetői között csakhamar létrejött a megállapodás az átpártolásra olyanformán Bocskay hajdúi alkalmas pillanatban megtámadják a császáriak valamely elkülönített részét, mely támadásban aztán Dampierre hajdúi is részt vesznek, ez lévén a legjobb alkalom a császáriaktól való elszakadásra és az ellentáborba való átjutásra. Ennek megtörténte után a kétrendbeli hajdúk egyesült erővel rávetik magukat a közelben levő németekre s azokat irgalom nélkül lekaszabolják. És az alkalom nem is soká késett a kieszelt és kölcsönösen megállapított terv végrehajtására.

Lehet, hogy Belgiojoso neszét vette, hogy a közeledő Petzet veszély fenyegeti, ami már csak azért is valószínűnek látszott, mert hiszen az nem lehetett előtte titok, hogy Bocskay haderejének zömével az Ér mellől Debrecen tájékára húzódott vissza. Elég az hozzá, hogy a már előzőleg Kereki ellen elhatározott támadást, mely Concini jelentése szerint különben sem mutatkozott könnyű dolognak, Belgiojoso most már csak összes erőinek egyesítése után szándékozott végrehajtani; s hogy Petz felől is elhárítsa a fenyegető veszedelmet, elhatározta, hogy az erők egyesítését az Ér mentén Diószeg tájékán hajtja végre s annak megtörténte után onnan indul el Kereki megtámadására.

Ebből kifolyólag október 14-én estig a császáriak helyzete következőleg alakult ki: Belgiojoso a magával hozott csapatokkal és Dampierre csoportjával Adorjánig jutott előre s ott a Berettyón átkelvén, táborba szállt. Egyidejüleg Dampierre hajdúi az Ér-átjárónak Petz számára leendő biztosítása céljából Diószegre tolattak előre. Petz csoportja Álmosdnál, Caprioli erdélyi hada pedig Adorjántól 4 mérföldnyire, tehát valószínűleg a Berettyó völgyében fekvő Margitta tájékán szállt táborba.

Ezzel szemben Bocskay 3000, mások szerint 9000 emberrel, de ez utóbbi nagyarányú szándékos túlzás színében tűnik fel, Álmosd tájékán egy közeli erdőben fedett felállítást vett.[6] Innen lépett Bocskay Dampierrenek Diószegnél álló hajdúival ismét érintkezésbe, akikkel hamarosan elhatározták, hogy a már előbb tervezett közös támadást másnap hajnalban fogják Petz ezredesnek 3500 főnyi elkülönített csoportja ellen végrehajtani.

Ezt a támadást Rónai Horváth a rendelkezésre álló források nyomán következőleg írja le:[7] „Petz ezredes éjfél után 2 órakor indult el Álmosdról Diószeg felé; élén az ezredes és egy kevés lovasság, utána a gyalogság a tüzérséggel és a szekerekkel,[8] s végre hátul – egy jó mérföldnyi távolságra – a sziléziai lovasság, melynek a csoportot oltalmazni kellett volna, de a gyalogsággal és tüzérséggel együtt elindulni vonakodott. – Midőn Petz Diószeghez közeledett és az Ér-en átvezető híd használhatóságát megvizsgálandó, előre lovagolt, találkozott Dampierre hajdúinak egy részével; gyanakodva kérdezé őket, hogy kik ők és mi járatban vannak? A hajdúk azt válaszolák, hogy ők a császári sereghez tartoznak s most Debrecen felé vannak küldve. Petz elbocsátotta őket, de csakhamar új, még pedig sokkal nagyobb hajdúcsapattal találkozott, mely azonban már nem beszélt semmit, hanem Petzet és lovasait megtámadta, mire azok a gyalogság felé hátráltak.”

A történtek magyarázatául meg kell említenünk, hogy amikor Dampierre október 15-én hajnalhasadta előtt a gyülekezőre „a szokásos háromszoros jelet adatta, a hajdúk sorakoztak ugyan, de kijelentették, hogy „biztosan tudják, miszerint Belgiojoso és a német a vallás elnyomásán és az azt védő Bocskay elvesztésén dolgozik, s hogy ezután a hajdúkat is kiirtani szándékozik; ők tehát németekkel többé egy zászló alatt nem szolgálnak”, – mire nagy zajjal, káromkodással, folyton a németet szidva, elvágtattak s Dampierret otthagyták.”[9] A lázadó hajdúk első kisebb csapata nem bántotta a Petz-cel menő német lovasokat, mert a Bocskay-hajdúknak akart hírt adni és azokkal egyetemben a német gyalogságot és tüzérséget akarta megtámadni, amit meg is tett. Midőn Petz ezredes, a második hajdú-csapat által szorítva gyalogságához ért, ott már javában folyt a harc: a Dampierre-hajdúk elől és oldalt, a Bocskay-hajdúk hátulról vágták a német gyalogságot és tüzérséget, míg most előlről a hajdúság zöme rontott a németek oszlopára. – A küzdelem helye az Álmosdtól Diószegre vezető úton, körülbelül Csokalytól északnyugatra, egy erdő közelében keresendő. . .[10] Istvánffy és a német források megegyeznek abban, hogy Petz ezredes emberei, úgy a lovasság mint a gyalogság – ez utóbbi egy hevenyészett szekérvárban – nagy kitartással harcoltak. De a hajdúk mind nagyobb tömege sikeres védelmet lehetetlenné tett. Petz ezredes már az ütközet elején sürgős parancsot küldött az elmaradt sziléziai lovasságnak és jelentést tett a veszedelemről Belgiojosonak is, segedelmet sürgetvén. Petz maga ezután nemsokára harcképtelenné vált; lova lelövetett s maga is megsebesült, mire a hajdúk fogságába esett. – A sziléziai lovasok közül mintegy 450 lovas, Rottwitz és Schneckenhaus zászlóiból, későn bár, de megjelent a harc színhelyén.[11] Későn azért, mert megérkezésükkor Petz ezredes már fogva, ágyúinak kerekei összetörve, lovasai lekaszabolva vagy szétszórva, gyalogságának nagy része szintén levágva vagy szétűzve volt. A megmaradt gyalogság azonban, kivált azon rész, mely a szekérvárban volt, a sziléziai lovasok megérkeztéből új erőt merítve, ismét tüzelni kezdett és a sziléziai lovasok harcát sikeresen támogatta.[12] Háromszor keresztül vágták magukat a német lovasok, de mindig újra és újra körülfogták őket s így eredményre való kilátás nélkül, csupán önfentartási ösztönüktől hajtva küzdöttek mindaddig, míg az ütközetnek egy esemény véget nem vetett. A szekérvárban küzdő gyalogosok lőszere kifogyván, a közelükben levő lőporos szekerekből pótolták azt;[13] egy ily pótlásnál égő kanóc esett a lőpor közé, mi előbb az egyik, majd a többi kocsikat is fölrobbantotta. A robbanás szerteszórta a szekérvárat és annak védelmezőit s egyszerre megszüntette a gyalogság harcát; a füst oltalma alatt újból előtörő hajdúk pedig szétverték a több órai harctól kimerült sziléziaiak utolsó csoportját[14] is és ezzel a küzdelem véget ért.[15]

Gömöry szerint (id. m. 710.) a harc végül mégis egyezséggel végződött, amennyiben a császáriak Bocskaytól szabad elvonulást nyertek.[16]

A császáriak vesztesége igen nagy volt. A sziléziai lovasokból csak 40, a 6 zászlóalj muskétásból alig 30 és a kassai lövészekből csak 2 ember menekült meg. A sziléziai lovasság és Petz ezredének összes tisztjei mind a harctéren maradtak.[17] László Péter ezredes megsebesült.

„A harcból már előbb megfutott és az ütközet végével megmaradt németek – írja Rónai Horváth – Diószeg felé menekültek, hol őket Belgiojoso hada fölvette. – A fővezér, Istvánffy előadása szerint, Petz jelentéseinek vétele után azonnal megindult Adorjánból Diószeg felé és Capriolit is a harctérre rendelte. Diószegnél a hídhoz érve azonban Belgiojoso megállott és Capriolira várt. E várakozás elég időt adott a hajdúknak, hogy Petz különítményét megsemmisítsék.

„Az ütközet után a hajdúk az eléjük jött Bocskay Istvánnal Debrecenbe vonultak be, magukkal vivén Petz ezredest, a németek ágyúit, az elfogott zászlókat és egyéb zsákmányt.[18] Belgiojoso pedig Kereki ostromának tervét föladván, Adorjánra, másnap pedig Nagyváradra vonult vissza.”

[1] Az előzményeket lásd a XIV. rész 423. oldalán.

[2] Szilágyi-Acsády id. m. V, 584.

[3] Tudom. Gyüjt. 1818. I. 68.

[4] Jakab Elek, Új adatok Bocskay életéhez. Századok, 1894.

[5] Bocskay, 1605. ápr. 5-iki levele. Thaly Kálmán, Bocskay leveles könyve. Magyar Tört. Tár, XIX, 102. – Lásd még Károlyi Árpád, Bocskay és a bécsi béke.

[6] Gömöry Gusztáv, az álmosdi ütközet 1604 október 15-én (Hadt. Közl. 1891. évf. 710.) című cikkében ugyan azt állítja, hogy Bocskay e napon magát Álmosdot tartotta megszállva, de ez ellentétben áll a Petz csoportról fentebb mondottakkal. De nincs kizárva, hogy Bocskay a nap folyamán eredetileg tényleg Álmosdon tartózkodott hadával, hanem aztán Petz közeledésének hírére távozott el a helység közelében fekvő rejtekhelyére, hogy a következő éjjel végrehajthassa a Dampierre-hajdúkkal talán már megbeszélt rajtaütést.

[7] Rónai Horváth Jenő, Bocskay István háborúja Rudolf ellen. Hadt. Közl. 1893. évf. 582.

[8] Ortelius, Ungarische und Siebenbürgische Kriegshändel, I, 366: máskép adja a menetrendet, még pedig legelől Petz, azután a tűzérség minden fedezet nélkül (lásd a 15. sz. jegyzetet), utána a gyalogság s legvégül a lovasság.

[9] Istvánffy, Historia de rebus Ungaricis XXXIII.

[10] Az ütközet színhelyére nézve a források nem egyeznek egymással. Istvánffy id. m. azt mondja, hogy Belgiojoso hadának zömével Adorjánnál állt s hogy az ütközet Almásnál volt. – Gömöry Gusztáv az idézett helyen (Hadt. Közl. 1891. évf. 710.) azt mondja, hogy „október 15-én az egész hadtest lövegekkel és lőszerekkel ellátva, Diószegnél volt összegyüjtve.” Szerinte az ütközet Adorjánnál folyt le s ezért a 6. alatt említett cikkének ő ezt a címet adta: „Az adorjáni ütközet 1604 október 15-én”, amit azonban Rónai Horvát, mint a Hadt. Közl. akkori szerkesztője változtatott meg „álmosdi”-ra (Hadt. Közl. 1893. évf. 580. old. 2. alatti megjegyzés). – Horváth Mihály Magyarország történelme V, 8. szerint a sereg zöme szintén Diószegnél, az ütközet pedig Álmosdnál lett volna. – Szalay László, Magyarország története, IV, 469. szerint, – forrásként Istvánffy XXXIII, Bethlen F. Historiarum Pannonico Dacicarum libri X. III., 137, Mikó Ferenc, Monum. Hist. Hung. Scriptores, VII, 167-re hivatkozva, a hajdúk „október 14-én éjtszaka Belgiojoso hadainak egyik német osztályát Diószeg és Álmosd között megrohanják, erős vita után megszalasztják, részét a Berettyóba fulasztják, Petz János hadnagyot elfogják, és busásan felzsákmányolva Debrecennél Bocskayval egyesülnek. – Ortelius id. m. I, 366, a csata színhelyét elég határozatlanul egy Kálló és Nagyvárad közt fekvő erdő mellé helyezi. – Schels I. B. Geschichte der Länder des oestreichischen Kaiserstaates, VIII, 374: „Die Haiducken überfielen und schlugen bey Diószeg die deutschen, im Marsche auf Grosswardein begriffenen Truppen und vereinigten sich dann mit Bocskai in Debretzin.”

[11] Ortelius id. m. I, 367. Egy részük azonban még most sem törtetett előre: „In dem seyn die andere Schlesische Reuter, so hin und wieder zerstrewet gelegen und des unversehenen Einfalls sich nicht versehen, im Nachtrab gefolgt.”

[12] Gömöry id. m. 710: „Az ütközet további folyamán Bocskay hívei tudtul adták, hogy készek tárgyalásokba bocsátkozni és a császáriakat bántódás nélkül elvonulni engedni, ha azok fegyvereiket leteszik. Erre azonban a császáriak nem lévén hajlandók, a harc tovább folyt.”

[13] Gömöry id. m. 710 szerint: Végre a tűzérség és a muskétások lőszere kifogyott és az újoncok, kik közül sokan elestek, elhagyták lövegeiket és a közeli erdőben kerestek menedéket. Ide menekült még mintegy 200 ember.”

[14] Ortelius id. m. 367: „Unterdessen hat sich ein Musquetirer auss unsern Soldaten zur Munition (Pulver), so ihme gemangelt, abzuholen, begeben, welchem unversehens ein brennender Zündlunde entfallen, dardurch alles Pulver in Rauch hinweg gangen. Als solches die Rebellen gewahr worden, haben sie stracks die Schlesische Reuter, so im Vor- und Nachzug gewest, angefallen und umbringt, dei bey 3. ganzer Stund lang dem Feinde als redliche Soldaten starcken Widerstand gethan.”

[15] Ortelius (id. m. I. 366–367) mint a legrégibb kútfők egyike, sok tekintetben máskép mutatja be a fenti eseményeket, miért is azok legfontosabb részleteit szószerint ideiktatom. „Wie Herr Petz . . . im Vorzug, hat sich des Botschkay bestellter Feldobrister Lippai Balas nach eingezogener Kundschaft zwischen Calo (Kálló) und Wardein mit den rebellischen Heyducken auss dem Wald heraus begeben, erstlichen unsere Büchsenmeister, so mit der Artolerey allein gezogen kommen, etlich 1000 starck. . . angegriffen, ihnen stark zugesetzt, da Geschütz abgejagt, die Räder davon zerhawen und zu nicht gemacht, und fast alle, ausser wenigen, so flüchtig entrunnen, niedergehawen. Indem als die Rebellen des Petzischen Fussvolcks, sobald auf die Artolerey gefolgt, ansichtig worden, haben sie alsbald zu Ross und zu Fuss auf dieselbigen . . . gedrungen und sie in die Flucht geschlagen.”

[16] Rónai Horváth id. m. 585. erre nézve azt jegyzi meg, hogy „az alkudozásokról és egyezkedésekről, melyekről Gömöry cikke szól, a források nem tudnak semmit.”

[17] Gömöry id. m. 710.

[18] Erre nézve Gömöry (id. m. 711.) ezeket mondja: „A hajdúk a császáriaktól nagy zsákmányt szedtek. Az elfoglalt zászlókat Mahomed szerdárnak Budára küldték, míg ellenben a hátrahagyott lövegek Bocskay intézkedése folytán nem szállíttattak el, hanem egyelőre a csatatéren őriztettek.