Mátyás főherceg csak szeptember 27.-én érkezett a táborba, s az volt szándéka, hogy a sereg kellő pihentetése után Ferdinánd főherceg támogatására Kanizsa alá megy, mihelyt azonban megtudta, hogy a török Fehérvár visszavételére készül, előbbeni tervét elejtette és hogy Fehérvár védelmi körletét kibővítse, Dunaföldvár, Simontornya és Koppány megvételét rendelte el, ami állítólag sikerült is.[1]

A sereg egyébként igen sokat szenvedett az időjárás viszontagságaitól; a folytonos esőzés és nagy hideg emberben és lóban sok áldozatot követelt, úgy hogy naponta átlag majdnem 100 ember halt el. Ennek folytán a sereg már szeptember 25.-én, vagyis még Mátyás főherceg beérkezte előtt Csókakő mellé egy erdő alá vonult, ahol egyrészt oltalmat nyert, másrészt elegendő tüzifa is állt rendelkezésére.

Közben mind biztosabb hírek érkeztek a törökök nagyarányú készülődéseiről, minek folytán Mátyás főherceg elhatározta, hogy seregét Székesfehérvár környékén összpontosítja, mihez képest a csapatok a csókakői tábort odahagyva, a várostól délre egy mérföldnyire a St. Vitus templom közelében táborba szálltak s azonnal hozzáfogtak annak megerősítéséhez. Itt akarta a főherceg mintegy 13.000 főnyi seregével az ellenség beérkezését megvárni.

Október 7.-én híre jött, hogy Mohammed béglerbég Adonyba érkezett, s hogy Hasszán pasa az új nagyvezír tetemes sereggel szintén közel van már; kémhírek az egész török sereg létszámát 80.000 főre tették.

Október 9.-én déltájban a törökök mintegy 5000 főnyi elővéde feltűnt a császári tábor közelében, amelynek megtámadására Mátyás főherceg Ruszworm tábornagyot rendelte ki. Ebből néhány órai kisebbszerű, de nem komoly csatározás fejlődött ki, mely alatt a török hadsereg zöme a császári tábort megkerülvén, estig ez utóbbi és Székesfehérvár között, egy tó (Sóstó?) mellett szállt táborba,[2] amelyet néhány óra alatt földsáncokkal és szekérvárral vett körül.

Október 10.-én d. e. fél 10 óra tájban egy erős török csoport egy valószínűleg posványok által képezett szoroson, illetve mélyúton át a császári elsáncolt tábor felé nyomult előre, kipuhatolandó, hogy hol lehetne azt legjobban megtámadni. Ezt a seregcsoportot ismét Ruszworm tábornagy támadta meg 2000 lovassal. Ebből kemény összeütközésre került a dolog – írja egykorú adatok nyomán Gömöry. [3] – Bár a tábornagynak az ellenséget a szűk úton, melyen az előrenyomult, visszavetni sikerült, de a harc hevétől elragadtatva az ellenséget oly távolra követé, hogy lovasai, – kik eközben Kollonics 1000 lovasával erősbíttettek – a nád közé elrejtett janicsárok öldöklő ágyú és muskéta tüzébe kerültek… úgy hogy a helyzet a császáriakra már válságos kezdett lenni.[4] Ekkor Mercoeur herceg 600 gyalogossal és a lovasság még fennmaradt részével a törökök jobb szárnyára támadt. A csekélyszámú csapat azonban a janicsárok nagyobb ereje által túlszárnyaltatott; állhatatos kitartásuk mindazonáltal azt eredményezte, hogy Mátyás főherceg gyalogságának legnagyobb részével az ellenség balszárnyát megtámadhatta és e támadásával nemcsak az erősen szorongatott lovasságot fölmentette, hanem végül az egész ellenséges sereget táborába visszavonulni kényszeríté. A csata az éj beálltával ért véget s utána a császári sereg már csak kb. 10.000 harcképes fegyverest számlált.“

A fenti leírásból következtethetjük, hogy Hasszán pasa nagyvezír Székesfehérvár közelébe érve, arra törekedett, hogy magát seregével a város és az attól délre tábort ütött keresztény sereg közé közbeékelje s aztán a sereg egy részével a város körülzárásához fogott, mely művelet biztosítására egy megfelelően erős seregcsoportot a keresztény sereg megtámadására, illetve lekötésére rendelt ki. Miután ezzel szemben fokozatosan az egész keresztény sereg lépett akcióba, Hasszán pasának a nehéz viszonyok közé került kikülönített seregcsoport támogatására csakhamar mindig több és több csapatot kellett céli irányban elindítani, amiből aztán a mondott napon, október 10.-én, egész komoly csata fejlődött ki, mely végeredményben, bár igen jelentékeny veszteségek árán, de mégis a császáriak győzelmével végződött.

A kemény harcnak csak az est beálltával szakadt vége. E miatt és a csapatok nagymérvű kimerülésére való tekintettel Mátyás főherceg üldözésre nem igen gondolhatott, hanem az éjjelt, másnap a küzdelem megújítására számítva, a mintegy 2000 lépéssel hátrább fekvő táborban töltötte, arccal természetesen már nem mint az eredeti táborbaszálláskor délkelet, hanem észak felé.

„A hadsereg fölállítása – írja Gömöry (id. m. 611.) – most már arccal a vár felé fordítva – nem volt kedvező. A jobbszárny egy magaslaton vala s úgy a szárnyon, mint a hátban magas (?) hegyek uralkodtak az állás fölött,[5] a balszárny pedig síkságon végződött. Az összeköttetés a várral még szabad volt és a helyőrségnek egy része ki is jött hogy 4 ágyút és sánckosarakat szállítson be. – Október 11. és 12-ikét arra használta föl a főherceg, hogy állása hátrányait földhányásokkal és szekérvár alakításával hárítsa el, amit az ellenségtől háboríttatlanul végre is hajthatott.“

„Október 13.-án napfölkeltével megmozdult az egész török hadsereg és egész a táborig nyomult előre; a d. e. 10 óráig tartó sűrű köd elősegítette e mozdulatot. A törökök az ütközetet egy sánc megtámadásával nyitották meg, mely a császáriak jobb szárnya előtt egy ágyúlövés távolságra volt. A legénység kezdetben serényen hozzálátott a védekezéshez, de utóbb engednie kellett. Az ellenség a futókat egészen a keresztény táborig üldözé és legtöbbjüket felkoncolá. Egyidejűleg az elfoglalt sáncot a legnagyobb gyorsasággal megszállva, 2 ágyút helyezett el benne, melyek azonnal működésbe hozattak. Délfelé egyes török csapatok már a főherceg állásának háta és jobb szárnya felett uralkodó magaslatokat és rajtok levő sáncokat is birtokukba ejtették… Az előnyös pontokon fölállított ellenséges lövegek most majd mind megszólaltak, halált és romlást szórva a keresztény táborra. Jóformán minden lövedék talált és rombolt harcosaink sűrű soraiban, sőt egy ágyúgolyó a főherceg sátoráig eljutva, megölte egy harcménét. – Mialatt itt a keresztény harcosok pusztíttattak, az oszmán hadseregnek egy másik része táborunk bal szárnyát fenyegette. Igy csaknem minden oldalról körülvéve, lehetetlennek látszott a pusztító ágyútűz és a minden oldalról meg-megújuló támadásoknak ellenállni. A pillanat borzasztó volt. A legbátrabbak megingottak a küzdelem láttára, mely őket áldozatul kívánni látszott. „Csakis a véletlen hozhatott segítséget – írja később Ruszworm –; őszintén értesítem fenségedet, hogy ha az Isten kegyelme meg nem ment, egész táborunk s magunk is elveszünk, mert az ellenség nem kevesebb, mint 50.000 harcképes emberrel vett részt az ütközetben.“ – Midőn a szerdár a közeli magaslatokról a keresztény tábort és veszedelmes helyzetét megpillantá, határtalan büszkeségében és önhittségében így kiáltott fel: „három óra múlva egy kereszténynek se mozduljon a lába, és az éjszakát a táborukban akarom tölteni.“

„Ily kétségbeejtő helyzetben gyors elhatározásra volt szükség, mert egyedül ez menthette meg a keresztény harcosokat. A kezdeményezés a főherceg érdeme. Mercoeur herceggel és Ruszworm tábornaggyal való rövid értekezés után elhatároztatott, hogy míg a tábor balszárnya a csapatok egy részével védekező állásba helyezkedik, azalatt a fölmaradt csapatokkal a magaslaton levő ellenség támadtassék meg. E célból a főherceg birtokába vette a császári tábor balszárnyán lévő St. Vitus templomot és gyalogságával lehetőleg kedvező védőállásba helyezkedett. Mercoeur herceg ellenben és Ruszworm kivonultak a táborból jobbra és csatarendben nyomultak a visszafoglalt sáncok mellett a magaslatokon át az erdő felé. Délután 3 óra volt, midőn Ruszworm a főtámadást – csapatait, melyek 3 ezred gyalogost és 1000 lovast számláltak, cserjék és bokrok fedezete alatt egy szűk úton, hol csak 3 ember-szélességben haladhatott, a legnagyobb elhatározással előre vezetvén, – végrehajtotta, míg Mercoeur a lovasság zömével a templom és az erdő közti téren álló törököket rohammal támadta meg. Az összeütközésből borzasztó öldöklés fejlődött ki. Lovasok és gyalogosok a legnagyobb elkeseredéssel és odaadással küzdöttek. A kölcsönös támogatás oly erélyes volt, hogy a keresztényeknek sikerült végre az ellenséget makacs ellentállás után visszavonulásra bírni, 10 ágyút és néhány száz ágyúgolyót ejtvén zsákmányul. Az ellenség az éj beálltáig védekező magatartásban maradt és meglehetős jó rendben vonult vissza táborába. Ebben a keresztények számára oly dicsőséges csatában, hol 10.000 keresztény harcos 70.000 főnyi[6] “ ellenség által volt körülfogva, a menekülés nem csupán az isteni gondviselésnek, hanem a három vezér erélyes elhatározásának és a csapatok fényes vitézségének is tulajdonítható.“

A veszteség, bár számszerű adatok nem állnak rendelkezésre, mindkét részen tetemes volt.

Azzal a főherceg most már tisztában volt, hogy seregével eddigi állásában, illetve helyén nem maradhat meg. Ezért elhatározta, hogy a még mindig szabadon álló Várpalotai út mellé teszi át táborát, ahol az a Sárrét mocsaraira támaszkodva, nagyobb biztonságban érezheti magát s azonkívül a fehérvári várőrséggel is könnyebben tarthatja fenn az összeköttetést. Ezt a szándékát azonban október 14.-én az ellenség mindúntalan megismétlődő támadásai és a tábornak az ellenség által történt folytonos körülrajzása folytán nem hajthatta végre. E kellemetlen körülmények miatt a sereg az október 13-áról 14-ikére hajló, vagyis a csatára következő éjszakát csatarendben, fegyver alatt töltötte.

Október 14.-én reggel a sereg megkezdte ugyan az elvonulást, de az ellenség a gróf Nádasdy Ferenc huszárjai által képezett elővédet oly vehemens erővel támadta meg, hogy azt a segítségül érkezett német lovassággal együtt visszavetette. Újabb erősbítések közbevetésével sikerült ugyan a törökök további támadásának és térnyerésének gátat vetni, de a megkezdett menet folytatását a főherceg még sem tartotta tanácsosnak. Felette deprimálólag hatott, hogy a Batthyány-ezred ezekben a harcokban két huszár-standarton (kisebb zászlón) kívül még a császári sassal díszített nagy zászlaját is elvesztette, ami még jobban fokozta a törökök vállalkozó kedvét, akik a tábort a következő egész éjjel körülrajozva, nemcsak az annak jobb szárnyán levő magaslatokat igyekeztek hatalmukba keríteni, hanem a völgyben levő 500 poggyászkocsin is rajtaütöttek, azonban mindkét vállalatuk kudarccal végződött.

„Mátyás főherceg – írja Gömöry (id. m. 614.) – most sokkal nehezebb helyzetben volt, mint négy nappal ezelőtt. Harcképes embereinek száma a fárasztó folytonos készültség és a betegségek következtében napról-napra fogyott.“ Az összeköttetés a várpalotai őrséggel még fennállott ugyan, de egy Győrből küldött 200 kocsi élelmiszer szállítmány, melyből csak 50 kocsit sikerült megmenteni, az ellenség kezébe került. A sereg felbomlása – az volt az általános felfogás – hacsak a viszonyok lényegesen nem javulnak, kikerülhetetlennek látszott. Ezért az összehívott haditanács megmaradt előbbeni elhatározása mellett. Ugy vélekedtek a magasabb vezetők, hogy előnyösebb állásba kell menni anélkül, hogy a sereg a vártól eltávozna s ezt a szándékot, ha kell, fegyveres erőszakkal is végre kell hajtani.

„Egy fáradt, lecsigázott sereggel – írja folytatólag Gömöry –, egy túlsúlyban fölényt érző ellenség szemeláttára ezt végrehajtani bizonyára egyike azon nehezebb feladatoknak, melyek valaha egy hadvezérnek jutottak. És ez a feladat mégis ritka bátorsággal és ügyességgel hajtatott végre.“

„Október 15.-én napfelkelte előtt (2 órakor) hagyta el a keresztény sereg a tábort. A menetet az elővéd nyitotta meg; ezt követte a málhavonat s végre következett a nyolc csoportba osztott sereg.[7] – A törökök, megtudva a főherceg szándékát, éjszaka megszálltak több magaslatot, melyeken a keresztény seregnek keresztül kellett mennie s melyek a Palota és Székesfehérvár közti mocsárig terjedtek ki. – Reggel 7 óra volt, midőn a köd felszállt s az elővéd minden oldalról megtámadtatott. A törökök főtámadásukat a málhaoszlopra irányították, de ez Thurn gróf lovasai által, kik közé muskétásokat is osztott be, meghiúsíttatott. A sereg a török által megszállt magaslatokhoz közeledett. Föltétlenül szükséges volt innét a törököket elűzni, hogy a málhavonat átvonulhasson. Az egész Breuner-lovas ezred, Isolano gróf és egy század Kollonics lovasaiból 3 tábori ágyúval előretört a menetoszlopból, megtámadta a magaslatokat és az ellenséget visszaűzte. – A törökök ezután erősbítést nyertek és egész napon át ismételték a legdühösebb támadásokat, de minden fáradságuk hajótörést szenvedett; a német lovasság rendületlenül kitartott mindaddig, míg a málhavonat a Palotától egy mérföldre eső mocsár mellett a kiszemelt táborba szerencsésen megérkezett.“

A császári hadsereg ezalatt a legnagyobb rendben haladt a Palota és Székesfehérvár közt elterülő síkság felé. De amint ennek széléhez ért, a törökök azt is megtámadták. Murad budai pasa és Mehemet, a budai helytartó chiája, a Thúry parancsnoksága alatt levő magyarokat a jobbszárnyon délután a legnagyobb dühvel rohanták meg. A magyarok kitértek az erős támadás elől, mire Mercoeur németalföldi lovas ezrede és Ruszworm tábornagy a Hodritzki lovas csapattal előre rugtattak s a magyarokkal egyesülve, az ellenség arcvonalára és szárnyára törtek. – Ezalatt a zöm és a balszárny is a harcba vonatott.

„Bármily kétségbeesetten küzdöttek is a törökök, az erőteljes, kemény ellenállás (illetve ellentámadás) következtében kénytelenek voltak visszavonulni és a harcmezőt a keresztényeknek átengedni.“

Az imént lefolyt kemény harc alatt a fentemlített két török vezéren kívül még a boszniai pasa fia, Murad és még 7 szandzsákbég is elesett. A később, október 28.-án elfogott Dsáfer szigeti bég chiájának állítása szerint a törökök ebben a harcban 12.000 emberrel vettek részt és 7 szandzsák bégüket vesztették el. A törökök összes vesztesége 4000–5000, a keresztényeké állítólag csak 1000 emberre rúgott.

„Az ütközet főintézői a főherceg és Mercoeur voltak, akik a legnagyobb tevékenységet fejtették ki s személyes jelenlétükkel sarkalták a csüggedőket.“

Ennek a déltájban lejátszódott csatának a befejezése után a sereg menetét egyideig elég nyugodtan folytathatta, úgyhogy a legtöbb csapattest visszatérhetett a menetoszlopban elfoglalt régi beosztásába. Délután 3 óra tájban azonban új veszedelem érte a keresztényeket. Ekkor ugyanis maga a nagyvezír érkezett újabb csapatokkal a küzdelem színterére és ő maga csapott rá a császáriaknak még mindig mozgásban lévő menetoszlopára. Elsőnek a Bärenhausen-gyalogezredet támadta meg, „de nemcsak ez, hanem a többi ezredek is résztvettek az ellenség ama szándékának meghiúsításában, hogy a császáriak menetét megzavarja. Minden megtámadott ezred kivált a menetoszlopból, arcot fordított az ellenség felé s midőn azt elűzte, ismét elfoglalta beosztását.

Lelkesítőleg hatottak harcosainkra e nehéz órákban Brindisi Lőrinc kapucinus barát buzdító szavai, aki kereszttel kezében a támadó oszlopok élére állva, kitartásra serkentette a már-már csüggedő, elfáradt, elcsigázott csapatokat.[8] A főherceg ez alkalommal maga is belevegyült udvari zászlójával és testőrségével az ellenséges tömegbe, mely, miután reggel 7 órától napnyugtáig folyton a legnagyobb elkeseredéssel küzdött, végre is kénytelen volt a németek és magyarok rendíthetetlen bátorsága és kitartása elől kitérni és visszavonulni.[9]

Az éj beálltával a keresztény sereg elfoglalta egy nádas mocsár és egy szőlőtermő dombsor között elterülő új táborhelyét, melynek természetes előnyeit az nagy árkok és sáncok ásása által is fokozta.

A bécsi cs. és kir. udvari tanács egyik kiadványában a következőket sorolja fel mint olyanokat, akik ezekben a harcokban különösen kitüntették magukat: Anhalt Ernő, Althann Adolf, Kollonics Szigfried, Breuner János, Nádasdy Ferenc, Hodritzky Ferenc, Forgách Zsigmond és Thúrzó György.

„Az új táborból – írja Gömöry (id. m. 617.) – könnyebben lehetett Székesfehérvárt támogatni és nyitva tartotta az összeköttetést Palota, Veszprém és Győrrel, miáltal az élelmiszerszállítás is nagyobb biztosságot nyert.“

A további eseményeket Gömöry nyomán a következőkben foglalhatjuk össze: Október 16.-án reggel 8 órakor ismét mutatkozott néhány török csoport a tábor körül; nagy lármát csapva az előörsökhöz közeledtek s tudtul adták, hogy hajlandók néhány keresztény foglyot szabadon bocsátani, ha az elesett két pasa feje nekik átadatik. A tárgyalások megindultak ugyan, de a két fej nem volt átadható, mert a főherceg azokat Kanizsára küldte Ferdinánd főherceghez, hogy azok felmutatásával demonstrálhassa a törököknek, hogy akiktől segítséget várnak, már nem élnek. Alább látni fogjuk, hogy ezzel ép az ellenkező hatást érték el.

Október 17.-én a tábor két szárnyát sáncokkal látták el, a főherceg pedig vízhiány miatt levonult udvari sátrával a magaslatról a síkságra. Egyébként a beköszöntött esős idő sok kellemetlenséget okozott a táborozóknak s a vihar több sátort rombolt szét.

Az ellenség a várral eddig keveset törődött s a várbeliek is csak egyszer törtek ki, amikor néhány száz tevét és néhány törököt sikerült kézre keríteniök. Október 18.-án azt a hírt vette a főherceg, hogy az ellenség táborát két részre osztotta és hogy a várat egyszerre három oldalról szándékozik megtámadni. Az is kitudódott, hogy Hasszán pasa nagyvezír a legutolsó ütközetben szintén súlyos sebet kapott;[10] továbbá, hogy a törökökhöz átpártolt pápai vallonok ezredese és vallonjai közül sokan elestek; továbbá, hogy ők nem bíznak többé a törökökben, akik ismételten cserben hagyták őket.

Alig ért ez a jelentés a keresztény táborba, máris ágyúdörgés hallatszott; a törökök ugyanis támadást intéztek a Szigetkülváros és egy másik védőmű ellen, de Fehérvár védőrsége visszaverte őket.

Október 19.-én a főherceg 500 gyalogost küldött a várőrség megerősítésére, amelynek biztonság most már annyiban javult, amennyiben a várfalak mentén elterülő mocsár a folytonos esőzés következtében erősen megdagadt.

„A török táborban ezalatt rendetlenség és csüggedés állott be. A vezérek nem tudták, mire határozzák el magukat. A csapatokban a legnagyobb féktelenség uralkodott, a janicsárok föllázadtak és követelték a szerdártól szolgálatuk megjutalmazását, kijelentvén, ha ezt tenni vonakodik, felmondják az engedelmességet. A vár megrohanásának fentemlített visszaverése után ez a fegyelmetlenség teljes lázadássá fajult el. A lázongók fölégették a nagyvezír és a defterdár sátorát. Hiába kért, könyörgött a szerdár, hogy állítsák helyre a rendet és hogy kíséreljék meg legalább a vár egyik elővárosát bevenni, vagy az ellenséget nyílt mezőn megtámadni. A janicsárok és szpáhik dacukban megmaradva, elvonulással fenyegetőztek, sőt kijelentették, miszerint semmi valószínűségét sem látják annak, hogy a keresztény sereget, melynek a nyílt mezőn nem árthattak, ily előnyös és megerősített táborban legyőzhessék. A szerdárnak végre engedni kellett s ehhez képest elrendelte a visszavonulást s október 22.-én a nagy ágyút előre küldte Budára.“

Minderről a főherceg szökevények révén tudomást szerzett.

Október 24.-én a főherceg haditanácsot tartott, hogy miként lehetne az elvonult és Budától 4 mérföldnyire táborozó ellenségnek a lehető legnagyobb kárt okozni. A megbeszélés folyamán Mercoeur herceg fölajánlotta, hogy 2000 lovassal követi ez ellenséget a visszavonulásában háborgatja. Ruszworm meg éppen azt ajánlotta, hogy a török tábort meg kell támadni és ezáltal kényszeríteni a visszavonulásra. E két tábornok ez igen helyes tervét azonban a többiek elejtették s végül azt határozták, hogy az ellenség elvonulását nyugodtan be kell várni, nehogy az egyszer kivívott győzelem egy újabb ütközet által kockára tétessék.

A török hadsereg elvonulását fentieken kívül még azt is siettette, hogy közben Kanizsáról küldönc érkezett a szerdárhoz azzal a jelentéssel, hogy ha 3 nap alatt várat fel nem menti, azt tovább nem bírják tartani. Ennek folytán Hasszán pasa október 25.-én reggel 2 és 4 óra között táborát a legnagyobb csendben fölszedve, Adony felé elvonult.

Az elvonuló ellenséget Kollonics ezredes követte 2 század lovassal és néhány száz lövésszel; rá is talált az ellenség utóvédjére, az ütközet azonban különös jelentőségű eredmény nélkül folyt le. A főherceg, miután az ellenség elvonult, még néhány napig a táborban maradt azzal a szándékkal, hogy Kanizsa alá megy Ferdinánd testvérének segítségére. És október 29.-én, miután Székesfehérvárt 1000 német és 600 magyar gyalogossal megerősítette, csakugyan el is indult a császári sereggel, de nem Kanizsa, hanem Pápa felé, ahova november 1.-én érkezett meg. E három napi menet alatt a sereg éhség és a hideg következtében 1000 embert vesztett.[11] Pápán kapta meg a főherceg Ferdinánd fívérének támogatás iránti újabb sürgős felhívását, mire november 7.-én Ruszworm 5 ezreddel útnak indíttatott Kanizsára. A sereg többi része feloszlott, Mátyás főherceg pedig november 12.-én Mercoeur herceggel Bécsbe ment, ahol nagy ünnepélyességgel fogadták.

Székesfehérvár kapitányává december végén Starhemberg helyett conte Isolano János Márius neveztetett ki.

[1] Ortelius id. m. 295.

[2] Stauffer Albert, Ruszworm Herman gróf (München, 1881.), 82. old. szerint a török tábor oly módon volt kitűzve, hogy kétszer oly messze esett a császáriak előőrseitől mint a vár kapuitól s háromszor nagyobb tért foglalt el, mint a keresztények tábora. Ezen a környéken játszódtak le tehát a következő harcok. Ezzel szemben Horváth Mihály id. m. IV. 476. és utána Rónai Horváth Jenő, Magyar hadi krónika II. 148 e harcok színhelyét tévesen Csókakő környékére teszik. – Épígy téves Hammer-Purgstall (id. m. II. 648.) következő adata is, mely szerint ezek a csaták a Velencei tó környékén játszódtak volna le: „Erst drey Wochen hernach (t. i. Székesfehrévár megvétele után) begegneten sich die beyden Heere unter den Mauern von Stuhlweissenburg am Velensersee in offener Schlacht.“

[3] Id. m. 610.

[4] Lásd a XIV/24–a. számú mellékletet.

[5] Amint a XIV/24–a. számú vázlaton is látható, itt minden valószínűség szerint a Kurucz halom és Strázsa halom magaslati vonulatról lehet szó, ezek a halmok s azok további folytatásai délfelé semmikép sem vonhatók a „magas“ hegyek fogalma alá.

[6] Ez minden esetre túlzás. A csapatok egy részét a nagyvezírnek a várral szemben is állva kellett hagynia. Ennek megfelelően Ruszworm is fenti jelentésében csupán 50.000-re taksálja a harcban részt vett törökök erejét.

[7] Lásd a XIV/24–c. számú mellékletet. Itt meg kell jegyeznem, hogy a Székesfehérvár körül 1601. okt. 10. és 15.-ike között lezajlott küzdelmek vázlatait magam állítottam össze a rendelkezésemre álló források, elsősorban Gömöry igen értékes tanulmánya alapján. Nagyon természetes, hogy ezek teljes hitelességre nem tarthatnak számot és egyedüli céljuk, hogy könnyebb áttekintés és tanulmányozhatás céljából legalább approximative rögzítsék le az egyes fontosabb momentumokat, helyzeteket.

[8] Hammer-Purgstll id. m. II. 648.: „Der Cepuziner Lorenz von Bridisi, mit dem Kreuze in der Hand, begeisterte, wie vormahls der Franziscaner Capistran bei der Vertheidigung Belgrads… die christlichen Scharen zum Siege.“ Lásd még Coccaglio művét. Lib. I. cap. 9. pag. 77.

[9] Ezt a szép győzelmet később, 1602-ben Lindenberger ügyvéd Pugna ardua variique conflictus stb. cím alatt meg is énekelte (Bécsi cs. és ir. udvari könyvtár, 46. F. 43. (5).)

[10] Ez azonban túlzás volt, mert ha meg is sebesült, sebesülése nem volt súlyos.

[11] Török István főkapitány tudósítása. Cs. és kir. udvari hadi tanács levéltára, 1601.