Magyarországon ez évben a hadiesemények a törököknek január végén Pápa ellen megkísérelt rajtaütésével kezdődtek, ami azonban nem sikerült. Egyébként az országban a mult évi török és tatár rablások és fosztogatások nyomán éhínség és pestisvész dühöngött s így a január 25.-én megnyílt országgyűlés csak nagynehezen tudta a király által követelt újabb hadiadót megszavazni, mely minden házhely után jobbágyonként egy forintra, a rendek erszényéből pedig személyenként 50 dénárra rúgott. Azonkívül négy-négy porta után 1-1 gyalog zsoldos katona kiállítása, a végvárakhoz pedig 6 napi ingyen munka szolgáltatása határoztatott el.[1] Röviddel az országgyűlés szétoszlása után március 23.-án a mindössze 50 éves Pálffy Miklós befejezte érdemdús életét.
Az éhínségen és pestisen kívül még más bajok is sanyargatták az országot. Az igen nagy számra felszaporodott szabad hajdúk és még inkább az idegen zsoldosok, akik, mivel zsoldjukat rendesen meg nem kapták, a védtelen nép kíméletlen fosztogatása révén szereztek maguknak kárpótlást.
De nemcsak egyes magánszemélyekre váltak veszélyessé ezek a fizetetlen zsoldosok, amint az az alábbi esetből is kitűnik.[2] Pápán 3000 zsoldos, köztük 1500 vallon teljesített szolgálatot, kiknek a császári kincstár mintegy félévi bér fejében 60.000 arannyal tartozott. A németek, spanyolok és egyéb idegenek türelmesen vártak, de a vallonok, élükön Finn és Molta nevű kapitányaikkal, erélyesen követelték hátralékos zsoldjuk kifizetését s mivel ezt meg nem kaphatták, június elején nyílt lázadásban törtek ki. A vár kapitánya ebben az időben Maróth Mihály volt; mint alkapitányok Slakovics Farkas és Bakács Sándor szerepeltek. A védőrségben igen kevés volt a magyarok száma, mely néhány környékbeli nemesből, azok fegyvereseiből és csekélyszámú magyar zsoldosból telt ki.
A vár kapitánya idejekorán jelentést tett úgy a császári fővezérletnek, mint a bécsi haditanácsnak az állapot tarthatatlanságáról, de csak hosszú idő múlva és csak annyit értek el, hogy a haditanács 2–3 havi hátralék kifizetését helyezte kilátásba, ámde a vallonok által felizgatott védőrség ezt az ajánlatot nem fogadta el és az egész hátralék kifizetését követelte, ellenkező esetre azzal fenyegetőzvén, hogy a várat a töröknek átadják s a franciákkal együtt török szolgálatba lépnek; sőt mindjárt fel is ajánlották Pápát Dervis fehérvári pasának 100.000 aranyért.
A császári fővezérlet erről tudomást szerezve, a vallonokat német őrséggel akarta felváltatni, mi célból Hofkirchen ezredest 5 zászlóaljjal Pápára küldték, de ez a kapukat már zárva találta s így eredmény nélkül kellett Győrbe visszatérnie. Az elégületlen zsoldosok ugyanis hamar tisztában voltak a fővezérlet szándékával s az új császári csapatok megjelenésekor Maróth Mihály várparancsnokot, az alkapitányokat és a velük nem tartó többi tiszteket börtönre vetették s parancsnokul egy La Motte nevű francia tisztet választottak meg. Ezután hozzáfogtak a pápai lakosok kifosztásához és a rablott holmik nagy részét egy házban fölhalmozva őrizet alá vették.
Maróth még fogságában is kísérletet tett, hogy a rakoncátlankodókat jobb útra térítse s a foglyok kiszabadítására 1800 aranyat kitevő egész vagyonát átadta a lázongóknak, de ezek most az ezer fogolyért 8000 aranyat követeltek s miután Maróthnak több pénze nem volt, a foglyok továbbra is a börtönökben maradtak.
Ezalatt Dervis pasával folytak a tárgyalások, aki az esetről a nagyvezírnek és a szultánnak jelentést tett s egyúttal túszok ellenében 10.000 arany előleg kifizetésére kötelezte magát, az összeg fennmaradó részét pedig a várnak június 25.-ére megállapított átadása alkalmával igérte kifizetni.[3]
Közben a császári fővezérlet Petz követet küldte Pápára újabb tárgyalások megindítása céljából, de a vallonok a császári biztost be sem eresztették a várba.
Most azután végre Schwarzenberg ment 2000 gyalogosból és 1000 Kollonits-lovasból álló haddal a lázadók megfékezésére. Június 10.-én Pápa alá érve, a császári biztos a sereg élén hirdette ki a falakon álló lázadóknak korábbi megbízatását, de a lázadók résen voltak s a malmokban 300 muskétást lesbe állítva, a közeledő oszlopot hátban megrohanták, szétverték, a tűzéreket és műszaki embereket pedig felkoncolták. Schwarzenberg belátva, hogy ily módon eredményt nem érhet el, visszavonult Győrbe. Az egész vállalat eredménye abból állt, hogy a Kollonits-huszároknak csel útján 25 magyar foglyot sikerült kiszabadítniok, akik elmondták, hogy a vallonok közt viszály és egyenetlenség tört ki.
Erre Schwarzenberg egy újabb, ostromszerekkel is bőven fölszerelt 3000 főnyi hadat küldött Pápa alá, mely június 24.-én újabb kísérletet tett a vár kézrekerítésére, azonban megint eredmény nélkül.
Miután Dervis pasa a szükséges pénzzel nem rendelkezett, a vár átadása a kitűzött időben nem történt meg; ellenben élelmet bőven juttatott a védőrségnek, amit a vallonok azzal háláltak meg, hogy az üres kocsikat magyar és német foglyokkal, továbbá fogolynőkkel és gyermekekkel rakták meg, akik ily módon török rabszolgaságba jutottak.
Közben Maróth titkos levelezés útján tudatta Schwarzenberggel, hogy mi volna a leghelyesebb eljárás a vár kézrekerítése érdekében, mire a tábornagy egy 9000 főnyi, tűzérséggel és ostromszerekkel bőségesen ellátott haddal ismét személyesen indul el Pápára, ahol július 12.-én megérkezvén, a várat 3 ütegből rögtön tűz alá fogta. A lázadók erre kirohanásokkal feleltek s még jobban sürgették Dervis pasával a megegyezést, de ez továbbra is tétovázott.
Július 26.-án a császáriak a malmokat elfoglalták s ezzel a vár körülzárása befejezést nyert, az ostrommunkálatok pedig nagy intenzitással kezdetüket vették, úgy hogy néhány nap múlva a futóárkok már a várárokig értek, magában a várban pedig már éhség jelei kezdtek mutatkozni.
„Július 29.-én – írja a fentebb említett névtelen[4] – a támadó művekbe az erősbítésül most érkezett Mörspurg-ezred rendeltetett, de a legénység legnagyobb része részeg lévén, a vallonok rajtuk ütöttek s egész századokat koncoltak fel. Az ezáltal támadt lármára Schwarzenberg is a helyszínére sietett, de egy vallon golyó találva, holtan rogyott össze. Benne a császári sereg egyik jeles vezérét vesztette el, ki nem érdemelte meg, hogy lázadók golyója által múljon ki. – Az ostromló sereg parancsnokságát most Nádasdy Ferenc vette át s a következő napon intézett nagy kirohanást eréllyel verte vissza; a lázadók közül ez alkalommal 300 esett el vagy jutott fogságba. A bécsi udvari haditanács azonban nem bízott a magyar vezérben, ki pedig helyét fényesen megállta és a sziléziai származású Redern Menyhértet küldte Bécsből a parancsnokság átvételére“.[5] Nádasdy szerényen félrevonult s ismét a lovasság parancsnokságát vette át.
Közben a várban az éhség igen magas fokra hágott, mire a lázadók elhatározták, hogy augusztus 9.-én éjjel kiszöknek. Azonban Nádasdy huszár-őrjáratai ezt észrevették, mire Nádasdy és Kollonics az összes magyar, Thurn gróf pedig az német lovassággal fölkerekedve, a szökevényeknek útját állották. Erre borzasztó vérengzés keletkezett. A 2000 lázadó, tervük felfedezését látva, előtt 100 társukat, kikre gyanakodtak, önmaguk koncolták föl, majd minden irányban menekülni próbáltak; 200 véletlenül a császári tábornak tartott, hol a gyalogság részben elfogta, részben levágta őket; a többit a lovasság vette üldözőbe. Kollonics maga vágta le La Motte lázadó főnököt, ki eddig az egésznek lelke volt; Nádasdy pedig Városlődnél szorította közre a lázadók zömét, melyből több száz maradt a küzdelem színhelyén, úgy hogy az összes elesettek száma mintegy 1000 főre rúgott; 500–600 Fehérvárra menekült, 400–500 pedig fogságba jutott. Maróth várkapitányt a lázadók magukkal cipelték, de Nádasdy lovasai kiszabadították s a táborba vitték.
Ezek után a császári had bevonult Pápára, ahol a foglyokat megszabadították, a sebesült vallonokat pedig az akkori szokáshoz képest összevagdalták.
Végül még a következőket olvassuk a fentebb említett névtelen író cikkében: „A lázadók Pápán annyira beleélték magukat a török szolgálatba való átlépés gondolatába, hogy igen sokan török módra éltek és öltözködtek, sőt egy leírás szerint „asszonyok dolgában még a törökökön is túltettek.“ Az elmenekültek azután csakugyan török szolgálatba léptek s ott rendkívüli kegyetlenségük által tűntek ki. – De szörnyű sors várt az elfogottakra; azokat a császár iránti hűségben megmaradt vallon társaiknak adták ki, akik őket legválogatottabb s legborzasztóbb kínzások között végezték ki. A vallonok csoportokat alkottak, melyek mindegyike más és más módot talált a kínzásra; az egyiknél a fogoly tagjait lassan és egyenkint vagdalták le; a másiknál a tagokat egyenként ízzó parázson elégették; szíjjakat hasogattak belőlük s azokból korbácsokat fonva, addig korbácsolták, míg mozogtak; vaskapcsokba hajigálták, vagy kerékbe törték; forró szurkot csöpögtettek testükre, a sebekbe pedig ecetet öntöttek, vagy sót és borsot hintettek; nyakig földbe ásva fejeikre nehéz vasgolyókkal pénzbe kugliztak; levágott lovak bőrébe varrták, úgy hogy fejök hátul kinézett, azután a bőrt tűzhöz téve, a megkínzott szörnyű arcfintorgatásain mulattak; a kapcsokon vagy kerekeken függőket társaik sült húsának evésére kényszerítették stb. – Ez volt a vallon lázadás vége“.[6]
A legsajnálatosabb a dologban azonban az, hogy a császári zsoldosok és a szabad hajdúk nemcsak itt, hanem az egész országban, valamint Erdélyben is, ha nem is ily rettenetes módon, de sokszor elég embertelenül garázdálkodtak s a szegény nép tőlük majdnem annyit, sőt gyakran még többet is szenvedett, mint a pogány ellenségtől, a törököktől és tatároktól.
Közben Ibrahim nagyvezír július végén Eszéknél a Dráván átkelve, eredetileg Esztergomot akarta ostrom alá fogni. Mivel azonban a szigetvári pasa, kivált a kanizsai hajdúk garázdálkodásai miatt bosszúért kiáltott fel, a nagyvezír seregével Kanizsa felé vette útját s útközben ő maga Siklóst, a Pethő Gergely által föladott Babocsát és Kis-Komáromot, Lala Mohammed rumili béglerbég pedig az őrsége által elhagyott Lakot és Bolondvárt hatalmába kerítvén, augusztus végén, miközben a tatárok szerte kalandoztak a Dunántúlon, Kanizsa alá érkezett s nyomban hozzáfogott annak körülzárásához. Kanizsát ekkor Paradeiser György német kapitány 1600 gyalogossal és 800 lovassal, melynek mintegy fele volt magyar, védelmezte.
Az ostrommunkálatok meglehetős lassan haladtak előre s a vár kapitánya, miután lőporraktára véletlenül fölrobbant, Zrinyi Györgytől kért lőport és támogatást, aki viszont Mátyás főherceget sürgette, hogy Kanizsa fölmentésére a szükséges intézkedéseket megtegye. A főherceg ép elindulófélben volt Kanizsa felé, amidőn Rudolf Prágába hívta s helyette Mercoeur Fülöp Emánuel [7] lotharingiai herceget jelölte ki a mintegy 20.000 főnyi magyar és német fölmentő sereg parancsnokául. A herceg szeptember 17.-én indult el a sereggel Győrből, amelyhez útközben Zrinyi, Nádasdy, Draskovics és még mások csatlakozván, ennek létszáma 25.000 főre szaporodott. Október 9.-én a sereg Sormáshoz ért, ahol a török útját akarta állani. Ebből október 12.-ig naponta meg-megújuló harcok keletkeztek, melyek elég kedvezően folytak a keresztényekre nézve, de arra, hogy az egész sereggel támadólag nekimenjenek a török tábornak, a herceg nem volt rábírható. Sőt még az sem sikerült, hogy a várba némi erősbítés és élelmicikkek bevitessenek. Ellenkezőleg csakhamar a fölmentő sereg is eleséghiányban kezdett szenvedni, mi miatt a császári hadvezér, Kanizsát a maga sorsára bízván, seregét a Duna mellé vezette vissza, ahol az csakhamar feloszlott.
Paradeiser még mindössze kilenc napig tartotta magát s aztán a törökkel tárgyalásokba bocsátkozván, neki a védőrség szabad elvonulásának biztosítása mellett, a kiéhezett várat átadta. E tette miatt Paradeisert 1601 október 19.-én Bécsben lefejezték.[8]
Kanizsával a Dunántúlnak és az egész országnak egy kiválóan fontos végvára veszett el, amit a császári hadvezetőség is annál jobban fájlalt, mert most már szabad lett a török számára az út a Dráva–Száva menti osztrák tartományok felé.
[1] Corpus Juris Hung. I. 618.
[2] Az alább közlendő dolgokra nézve lásd főleg egy névtelen író, „A vallonok lázadása Pápán 1600-ban“ című cikkét a Hadt. Közl. 1888. évf. 485. old.
[3] Istvánffy id. m. XXXIII. 751. – Hammer-Purgstall id. m. II. 633.
[4] Id. m. 488.
[5] Fessler, Geschichte der Ungarn, VII. 451.
[6] Istvánffy id. m. XXXII. 751. – Illésházy följegyzései.
[7] Teljes nevén: Philipp Emanuel von Vaudemont, Herzog von Mercoeur.
[8] Istvánffy id. m. XXXII. – Megiser id. m. 1698. – Montreult, Historie univ. des guerres du Turc depuis l'an 1565 jasque a la trefve, faicte en l'année 1606 (Paris, 1608.), 702–730.