| « c) A magyarországi események. A pápai vallon lázadás. Ibrahim nagyvezír hatalmába ejti Kanizsát. | KEZDŐLAP | 11. Az 1601. évi hadjáratok. » |
Rudolf nehéz kórsága és Báthory Zsigmond kapkodó állhatatlansága immár nehéz súllyal feküdt rá a sors által jó hosszú ideig megkímélt Erdélyre is és nem csoda, ha a szemfüles és nagyravágyó havasalföldi vajda sietett a kínálkozó alkalmat tőle telhetőleg a maga javára kiaknázni. Havasalföld, Moldva és Erdély egy kézben való egyesítésének gondolata kétségkívül nagy eszmét rejt magában, csak az a kár, hogy egy erkölcsileg oly mély ponton álló ember vállalkozott ennek az eszmének a realizálására, mint aminőnek Mihály vajdát már rég ismerték kortársai. Ennek a kérdésnek a felvetése és következetes végrehajtása Báthory Istvánhoz lett volna méltó, ami aztán kétségkívül egész Magyarország sorsára is döntő befolyást gyakorolt volna. Ámde a sors másként határozott. Báthory Istvánnak a lengyel királyságot juttatta, amiből Magyarországnak ha volt is haszna, ez főkép erkölcsi téren nyilvánult meg.
Ravaszság, furfang, merészség, bátorság dolgában Mihály vajda kétségkívül elég nagy legény volt a talpán, de ahhoz már nem értett, illetve azt már nem tudta ésszel felfogni, hogy a sokkal magasabb etikai és műveltségi fokon álló erdélyi népet s kivált az ottani urakat és nemeseket nem lehet tisztán csak a korbács hatalmával kormányozni, ahogy az a Havasalföldön helyénvaló és célhoz vezető is volt. Ennek a nagy különbségnek a fel nem ismerése és fel nem foghatása rontotta el a dolgot és pecsételte meg végeredményben a kétségkívül eszes, okos, de túlságosan elbizakodott, vad, erőszakos, durva és kegyetlen oláh vajda sorsát. Ezek az erkölcsi hibák és fogyatkozások tették meg a nem kevésbé rátarti és önhitt Bastát is kérlelhetetlen ellenségévé, akivel szemben azonban ismételten a rövidebbet kellett húznia.
Amikor első alkalommal szembekerültek egymással, mindketten igen helyesen, nem holmi várvívással, hanem nyílt mezőn egymással szembeszállva igyekeztek a kettejük között fennálló ellentétes ügyet elintézni, mi célból mindketten a gyors támadás elvi álláspontjára helyezkedtek, amit szintén helyeslőleg vehetünk tudomásul. Abban is megegyezett mindkét hadvezér felfogása, hogy a küszöbön álló harcot a Maros völgyében kell lefolytatni, ahol legkedvezőbbeknek igérkeztek a viszonyok úgy a harc vezetése, mint a seregek ellátása szempontjából.
Az is érdekes, hogy jövendő harctérül mindkét főparancsnok Miriszló tájékát választotta ki, amelynek gyors kézrekerítése és megszállása tekintetében a vajda bizonyult erélyesebbnek és szerencsésebbnek, ami ellenfelének elég nagy gondot okozott. A vajda által a Csákó helység felől lefolyó patak mögött elfoglalt állás valóban úgy védelem, mint támadás szempontjából igen előnyösnek mondható. A vajda úgy látszik jobban szerette volna, ha ellenfele őt erős állásában megtámadja; ezért küldte előre már szeptember 7.-én délután ingerlés és megtámadtatás kierőszakolása céljából csupán lovasságának egy jelentéktelen részét a patakon túlra, de az okos és óvatos Basta sehogy sem akart neki lépre menni; ellenben a provokálást még sem nézhette összetett kezekkel s így seregét minden eshetőségre csatakész állapotba helyezte. Ámde az ellenség megmozdulása nem bizonyult komolynak s így a két ellenfél az első éjszakát csatarendbe felállva, úgyszólván csupán kődobásnyira egymástól, meglehetős bizonytalanságban töltötte el, mert nem volt kizárva, hogy akár az egyik, akár a másik az éj folyamán rajtaütésszerű támadást fog végrehajtani. Mindkét fél ez alkalommal egész erejét egyetlen egy harcvonalba sorakoztatta fel; a vajda jobb szárnya mögött álló osztag ugyanis inkább tűzérségi fedezetnek és szárnytámasznak, mint számottevő általános tartaléknak tekinthető. Hogy az ily, csekély mélységi tagozást felmutató és általános tartalék fölött nem rendelkező csatarend, illetve harcfelállítás ideálisnak legkevésbbé sem volt mondható, azt már többször volt alkalmunk hangsúlyozni. Feltűnő még Basta felállításánál, hogy abban a csapatok nemzetiség, illetve honilletékesség szerint vannak egymás mellé állítva s így mindenik csoport lovasságból és gyalogságból tevődött össze. (Lásd a XIV/22. c) számú mellékletet.) A sereg homogenitásának teljes hiánya ezt a felállítási módot teljesen indokolttá tette. A homorú körívszerű felállítás arra enged következtetni, hogy Basta már kezdettől fogva mindkét szárnyát átkaroló támadásra akarta felhasználni, bár egyrészt a Maros, másrészt a támaszpontul szolgáló templom miatt egyik szárnya sem terjeszkedett és nem terjeszkedhetett a szemben álló ellenséges szárnyon túl.
Az első elhelyezkedésnél (lásd a XIV/22–a. számú mellékletet) figyelmet érdemelnek a kölcsönös biztonsági rendszabályokban mutatkozó különbségek. Mihály vajda elsáncolt táborában arcban az erődítéseken kívül némileg még az arcvonal előtt elfolyó patak által is biztosítva lévén, itt bizonyára csak biztonsági őröket alkalmazott, ami meg is felelt a célnak, ellenben kiadósan gondoskodott a szárnyak és oldalak biztonságáról is, mi célból igen helyesen, egyrészt még a Maroson túlra is küldött egy megfelelő erejű osztagot és a baloldalban fekvő magaslatokat is kellően megszállatta; mindkét intézkedés nemcsak a biztosítást, hanem a földerítést is hathatósan elősegítette, amennyiben ezeknek az oldalvédeknek az álláspontjáról úgyszólván az ellenséges sereg hasába is lehetett betekintést nyerni. Az utóbb említett rendszabályt, a kétoldali biztosítást, Basta elmulasztotta; ő csak az arcvonal elé tolt, a falu déli szegélyére biztosító osztagokat.
Hogy mindkét főparancsnok még a legutolsó pillanatban is legjobban szerette volna az ügyet békésen elintézni, annak legjobb bizonyítéka a szeptember 17-iki kölcsönös üzengetés és a helyzetről vallott felfogás, csakhogy mindegyik fél a másiktól várta a csatatérnek békés úton-módon való odahagyását. Az üzenetekben foglalt ámítások és félrevezetések megszokott tempói voltak az akkori hadműködésnek s így azokon nincs mit csodálkoznunk. Miután azonban egyik fél sem akarta a másiknak azt a szívességet megtenni, hogy a közbeeső éj leple alatt a küzdőteret elhagyja, ennek folytán másnap reggel mindét fél a küszöbön álló küzdelemhez csatarendbe sorakozik.
Érdekes, hogy ez a csatarendbe való sorakozás mindkét részen az előző napi felállítástól eltérően, most már nem egy, hanem három harcvonalban történt meg és azonkívül mindkét fél még egy tartalékféle csoportot is különített ki, mert végeredményben Perusith csoportja sem volt másnak, mint általános tartaléknak tekinthető, melynek szinte magától értetődőleg a sereg hátának fedezéséről is kellett gondoskodnia. Nem férhet hozzá kétség, hogy ez a kellő mértékű mélységi tagozás jobban megfelelt egy előreláthatólag hosszabb tartamú döntő harc végigküzdése szempontjából, mint az előző napi egyharcvonalas felállítás.
Érdekes különbség a két fél harcfelállításánál hogy amíg a vajda lovasságának zömét az I. harcvonalba állította, addig Bastánál ez a II. harcvonalban foglal helyet.
Erőelosztás tekintetében említésreméltó, sőt kissé különös is, hogy Basta a III. harcvonalat szabta legerősebbre, amelynek egyik csoportját ő maga vezette. Ez utóbbi jelenség akkoriban szokásban volt, de nem tekinthető célszerű rendszabálynak, mert már akkor is legjobb volt, ha a sereg főparancsnoka nem kötötte le magát egy helyre, illetve egy csoporthoz, hanem a szükséghez képest akkor és odamehetett, ahol esetről esetre jelenlétére és közbelépésére égető szükség volt. Mihály vajda különben, mint fentebb láttuk, tényleg ezt a helyes elvet követte. Végül a tartalékcsoportba mindkét főparancsnok a legkevésbbé harcképes, kevésbé kitartó és nem minden tekintetben megbízható elemeket helyezte, ami ellen célszerűségi szempontból nem lehet kifogást emelni.[1]
A szárnyak és oldalak biztosítására ezúttal már Basta is gondot fordít, bár még mindig nem oly mértékben, mint az előző hadi tapasztalatok révén a vezetésben határozottan igen ügyes és gyakorlott Mihály vajda. Annál inkább meglephet bennünket, hogy végeredményben mégis ő volt az, aki felült az ellenfele által számára vetett cselnek s Bástáék visszavonulását komolynak és véglegesnek vélvén, üldözési szándékkal nyomban utánuk iramodott. Azonban míly nagy volt meglepetése, amikor Décse előtt az ellenséget ismét csatasorba állni látta, mire ő sem tehetett egyebet, mint hogy a maga seregét is újból a csatarend felvételére utasította. Ámde különös, hogy ez az új csatarend mindkét félnél teljesen elütött a korábbi, a XIV/22–d. számú mellékleten feltüntetett csatarendtől. most már, alighanem a rendelkezésre álló tágasabb sík térre való tekintettel, amelyet úgylátszik mindketten teljesen kitölteni, illetve csapatokkal megrakni igyekeztek, mindkét fél csak egyetlen egy harcvonalba vonult fel, ahogyan azt a XIV/22–a. és az annak alapján általam modernebb és megérthetőbb módon a XIV/22–e. számú mellékleten feltüntetett harchelyzet mutatja. Ennek a harcfelállításnak az erőtlenség volt a legnagyobb gyengéje, mert ha azt az ellenségnek bárhol visszanyomni, illetve áttörni sikerült, nyomban az egész vonal tarthatatlanná vált, mert nem állt hátul semmiféle tartalék rendelkezésre, amellyel a helyileg és átmenetileg beálló kríziseket hamarosan újból paralizálni és kiküszöbölni lehetett volna. A sors úgy akarta, hogy ezek a helyi gyengeséget előidéző krízisek mindenekelőtt az oláhok oldalán mutatkozzanak. Ezt a gyengeségi állapotot kétségkívül ügyesen használta ki Basta azáltal, hogy megváltoztatva eredeti csatatervét, a támadást nemcsak a két szárnnyal vezettett be, hanem nyomban és egyszerre az egész sereggel hajtatta végre, ami aztán hamarosan döntő sikerre is vezetett.
A csata-kezdeményező, épúgy mint 17.-én, most is Mihály vajda volt, aki a harcot igen hatásos tűzérségi tűzzel vezette be. Különösen kiemelendő a kereszttűznek ügyes és az ellenségben sok kárt tevő alkalmazása és Bastáék nagyon rosszul tették, hogy kelleténél hosszabb ideig mozdulatlanul tűrték a feléjük zúduló, mint mondani szokás, kiválóan jól ülő ellenséges ágyútüzet. Ugylátszik, hogy a vajda tűzérei a távolságbecslésben és a tűz vezetésében igen gyakorlott emberek lehettek. Annál gyengébben nézett ki az oláh balszárnyon álló székelyek puskatüze.
A mód, ahogyan ezt a székely csoportot esküszegés révén saját hazájuk fiai, a székely nemesség, a végromlásba csalta, mindenesetre aljas és megvetni való. Becsületes keresztény emberek ilyet még a pogánnyal szemben is csak nagy ritkán szoktak volt elkövetni. Csalafintasággal lépre csalt védtelenek tömegmészárlása, ahogyan itt történt, még a legsötétebb középkorban sem tartozott a dícséretre és elismerésre méltó cselekedetek közé s a szegény székely köznépnek gyakran jutott ki az ilyesmiből.
Mihály vajda, midőn hosszú vékony csatasorát inogni látta, személyesen közbevetette magát, azonban érintetlen friss tartalékcsapat híjján természetesen fordulatot előidézni nem tudott. Igy bosszulta meg magát a seregnek hosszú vékony csatarendbe való felállítása. Ugyanez a veszély fenyegette volna Bastáékat is, ha Mihály vajda tűzérségének remek hatását kihasználva, azonnal és mindjárt kezdetben egységes, erőteljes támadásra vezette volna előre seregét. E lényeges pontban tehát Basta ügyesebb és szerencsésebb csatavezetőnek bizonyult.
A miriszlói küzdelmet Szádeczky s utána többen ütközetnek keresztelték el. Ehhez hasonló lapsus nem hivatásos katonán könnyen megesik. Az oly sorsdöntő élet-halál harc, mint a miriszlói, már nem tartozik az ütközetek, hanem minden kétséget kizáróan a csata fogalma alá. Szigorú határvonalat a két fogalom, az ütközet és a csata között ugyan vonni nem lehet; erre nézve még a küzdelemben résztvett csapatok száma sem mindig mérvadó; mert például egész helyesen beszélhetünk nemcsak egy század, zászlóalj, ezred, dandár, hadosztály, sőt még egy hadtest ütközetéről is, ha az nem gyakorolt döntő hatást a hadviselő felek között lángralobbant küzdelem végső eldöntéséhez. Hogy csak egy egyszerű, de könnyen megérthető példát felhozzak, az 1866. évi osztrák-porosz hadjáratban a wysokow-nachodi, a skalitzi, jicsini, trautenani stb. előcsatározások, bár azok mindegyikében egész hadtestek vettek részt, bátran illethetjük az ütközet elnevezéssel, mert azok végső döntést még nem idéztek elő; ellenben Königgrätznél már valóságos csatát vívott a két ellenfél, mert ez az egész háború sorsát is eldöntötte. Ugyanez áll a miriszlói küzdelemről is, melyet ennélfogva nem szabad a kisebb jelentőséget magába foglaló ütközet fogalma alá vonni.
A miriszlói csatában Mihály vajda döntő vereséget szenvedett ugyan, de az még sokszorta válságosabbá válhatott volna reá nézve, ha Basta a csata megnyerése után nyomban kíméletlen és könyörtelen üldözéshez fogott volna. Miután pedig ez elmaradt, a megvert vajda rövid idő múlva megint elég tekintélyes sereg élén állott, amellyel megint bizalommal birokra kelhetett volna előbbi legyőzőjével, ha Báthory Zsigmond és Zamojszki közben fel nem tűnnek a láthatáron. Ily egyenetlen és felette kedvezőtlen viszonyok között aztán nem csoda, ha Mihály vajda és meggyengült hadereje a Szeretnél csakhamar ismét terítékre került. Hátha meg Basta is a semmitmondó és nem sokat érő alkudozások és megegyezések helyett tovább folytatta volna az üldözést! Ezek a jelenségek mind arra mutatnak, hogy tulajdonképpen Mihály vajda jobban értett az igazi energikus hadműveletek intézéséhez, mint a császári fővezér; ellenben Báthory Zsigmond és Zamojszki Szeret-menti győzelmük után oly alaposan űzték, kergették csatát vesztett ellenfelüket, hogy annak még saját országából is teljesen ki kellett takarodnia.
Nos és mit szóljunk Rudolf és a prágai udvar ólomnehézségű gondolkodási és cselekvési képességéről, mely mindkét alkalommal nemcsak egy-két hosszal, hanem a pálya közepén letörve, következetesen lemaradt a célpontról? Erre valóban kár volna még több betűt és időt is elfecsérelni.
Az ezévi magyarországi események nem voltak ugyan valami nagyszabásúak, de annál jellemzőbbek és jelentőségteljesebbek.
Ibrahim nagyvezír határozatlansága, hogy Esztergomot avagy Kanizsát tisztelje-e meg látogatásával, az ő megelőző ténykedése után nem lephet meg bennünket. A sors ezúttal kedvezett neki, mert Esztergomnál aligha ért volna oly gyorsan és oly könnyen célt. Kanizsa elvesztése határozottan nagy veszteség volt nemcsak a magyarok, hanem az ezáltal nyitottá vált osztrák határra való tekintettel a prágai udvar szempontjából is. Alighanem az utóbb említett körülménynek köszönhette a szerencsétlen Paradeiser, hogy fejére halálos ítéletet mondtak ki. Egy olyan fontos várnak, mint Kanizsának az elvesztése a bécsi haditanács és a prágai udvar szemében nagyobb kár és bűnszámba ment, mintha akármelyik császári fővezér a nyílt mezőn egész seregének és összes készleteinek tönkrejutása mellett döntő csatát vesztett volna. Ilyen volt az akkori idők mentalitása!
Mercoeur herceggel, akit a prágai udvar az érdemdús Nádasdy mellőzésével állított a Kanizsát fölmenteni hivatott sereg élére, egy újabb tehetetlen taggal szaporodott volna a Magyarországon általában kevés sikerrel munkálkodó császári fő- és hadvezérek száma. Kétségtelen, hogy a Paradeiser-katasztrófához sok tekintetben ő is hozzájárult s azért neki még egy hajaszála se görbült meg. Azonban már most előre jelezhetjük, hogy a következő évben a hercegnek bő alkalma nyílt, hogy ezt a csorbát s a róla táplált kedvezőtlen véleményt igen szépen kiköszörülje.
A pápai vallon-lázadással azért foglalkoztunk kissé behatóbban és részletesebben, mert az tipikus példája a zsoldos hadak akkoriban annyira elfajult rakoncátlankodásának és hajmeresztő garázdálkodásának, melynek révén azok még nagyobb rémei lettek a saját országnak és az általuk ellepett vidék lakosságának, mint magának az ellenségnek, mely kellő pénz és váltságdíj árán nemcsak kíméletre, jóindulatra, hanem esetleg hathatós segítségre is számíthatott részükről.
Azok a válogatottnál válogatottabb, valóban bestiális kínzási módok, amelyeket a császárhű vallonok a kezükbe adott vallon testvéreikkel szemben alkalmaztak, igazán az egész kereszténység szégyenére válnak. A legnagyobb megbélyegzést, elítélést és utálatot pedig azok a vallon tisztek érdemlik meg, akik hozzájárultak és nyugodtan nézték, hogy alárendelt durvalelkű legényeik saját véreikkel ily embertelen ocsmányságot elkövessenek.
[1] Lásd a XIV/22–c. sz. mellékletet.
| « c) A magyarországi események. A pápai vallon lázadás. Ibrahim nagyvezír hatalmába ejti Kanizsát. | KEZDŐLAP | 11. Az 1601. évi hadjáratok. » |