A fejedelmi székbe belecsepent Báthory Endre oly nehéz viszonyok között vette át a tartomány kormányzását, hogy azokkal egy nálánál sokkal tapasztaltabb és erélyesebb férfiú sem igen tudott volna egykönnyen megbirkózni. Ezeket nehézségeket és az azok nyomán keletkezett eseményeket Acsády nyomán[1] következőkben foglaljuk össze, annak szavait helyenként szóról-szóra idézvé: Az új fejedelem ideje javát idegenben töltötte; papi pályán működvén, nem ismerte az életet, különösen Erdélyt nem a maga sajátos visznyaival és embereivel. Elődjének legalább egy hatalmas támasza volt, Bocskay István. Endre ezt is nélkülözni kényszerült… s így magára hagyatva állt alattvalói között. Nagyműveltségű, megnyerő, de könnyen hívő ember volt, s „csaknem gyermekes naívsága képtelenné tette, hogy a politika bonyodalmaiban megválassza a helyes utat.“[2] – Törökkel, némettel egyaránt a legzűrzavarosabb volt a viszony, mikor trónját elfoglalta. De a legnagyobb veszedelem Mihály oláh vajda részéről fenyegette, mert a vajda volt hozzá legközelebb. Gonosz, veszedelmes szomszéd, aki nem riadt vissza semmiféle eszköztől és mestere volt a képmutatásnak. Nemcsak a dicsvágy, hanem a legfőbb fontosságú politikai érdekek választották el egymástól Endrét és ravasz hűbéresét. Endre Lengyelországból jött, lengyel rokonszenvet hozott, sőt később Erdélyt lengyel védelem alá akarta helyezni. Ellenben Mihály vajd éppen Lengyelországot tekinté főellenségének, veszedelmesebbnek akár a töröknél. A lengyel politika Moldvát mindig a saját hatalmi és érdekkörébe tartozónak tekintette s még Havasalföldre is igényt emelt. Mihály vajda viszont Moldva megszerzésére törekedett s minthogy általában a lengyelektől félt leginkább, semmi áron sem tűrhette, hogy Erdély lengyelbarát uralkodó kezén legyen. Endre viszont Lengyelorzságból hozta magával a bizalmatlanságot Mihály iránt s tényleg fegyverkezni kezdett ellene. De a ravasz oláh folyton port hintett szemébe, letette neki a hűbéresküt, követeivel és leveleivel bolondította, minden alkalommal hűségét és esküjének szentségét hangsúlyozta… Endrének egyébiránt kénytelenségből is meg kellett nyugodnia Mihály vajda békés biztsításaiban, mert törökkel, némettel egyaránt meggyűlt a baja. Mindkettőt meg akarta nyerni, de mindegyik ellene fordult. – A török elvette tőle Lugost és Karánsebest, mire a fejedelem az udvarában levő csauszt elzáratta. Rudolf meg semmi áron sem akarta a trónon megtűrni és elűzése érdekében Mihály vajdával alkudozott. Hasztalan tett neki Endre ajánlatokat a békés megegyezésre, hasztalan lépett közbe VIII. Kelemen pápa, Rudolf még azt sem akarta tűrni, hogy a pápa külön követe, Malaspina [3] Erdélybe menjen s ott a békés kibontakozás eszközeit keresse… A pápa ugyanis általános keresztény szövetséget tervezett s számítván Endre csatlakozására, meg akarta tartani a trónon… Minthogy török is, német is ellene dolgozott, Endre III. Zsigmond lengyel királyhoz fordult azzal a tervvel, hogy Erdélyt lengyel védelem alá helyezze, s nyerje meg az eszmének a szultán támogatását. Maga is új kísérletet tett a porta kibékítésére s ezúttal sikerrel, mert a török kész volt fejedelemnek elismerni s fegyverrel támogatni. Eközben érkezett meg udvarába Malaspina, aki anélkül, hogy Rudolftól megbízatása vagy meghatalmazása lett volna az egyezkedésre, a fejedelemmel a következő szerződés-tervezetben állapodott meg: A király és fejedelem véd- és dac-szövetséget köt; Endre nőül veszi Krisztina főhercegnőt, a töröknek hadat üzen, s segélyül 6 hóra havonként 32.000 tallért kap; Váradot átengedi a királynak, de csak hűsége biztosításául, két évi időre.

Mialatt ezek a tárgyalások folytak, Mihály vajda egy szép napon Erdély földjén termett. Hasztalan sietett maga a nuntius a vajda táborába, hogy az Endre és Rudolf közt létrejött s közben utóbbi által el is fogadott egyezségről értesítse s távozásra bírja. Mihály azt felelte, hogy Rudolf király bízta meg az ország birtokba vételével s csak az esetre pihenteti a fegyvert, ha Endre leköszön, eltávozik, s neki, illetve Rudolfnak engedi át az országot… A nuntiust kétségbe ejtette Mihály makacssága s nemcsak ezt, hanem az udvar kétszínű játékát is élesen kárhoztatta. „Nem hihetem, nem akarom hinni, – írja október 21.-én[4] – hogy a császár keze vezette Mihályt e vészthozó vállalatra!“ Pedig akár hihette, akár nem, csakugyan úgy történt s Endre a legkellemetlenebb ármányoknak esett áldozatul. Ugyanakkor, mikor hűségéről biztosította, Mihály megegyezett Rudolffal a támadás iránt s ugyanakkor, midőn Rudolf a Malaspina és Endre közötti fegyverszünetet jóváhagyta, a leghatározottabban utasította Mihályt a harc megkezdésére s Mihály a parancsot sietett végrehajtani. De kétségkívül megtámadta volna Erdélyt enélkül is, mert sereget gyüjtött már oly időben, mikor még éppen nem volt kizárva, hogy Rudolf elismeri Endrét fejedelemnek. A vajda azonban ebben az esetben sem ismerte volna el s azért minden eshetőséggel szemben készenlétbe helyezte haderejét.

Mihály vajda és az erdélyi viszonyok jellemzésére a következő, ugyancsak Acsády [5] igen találó szavait idézzük: „Mihály vajda, a „vitéz“, mint honfitársai nevezeik, kétségkívül messze kimagaslott azok sorából, kik előtte vagy utána következtek az oláh vajdaságban. Más anyagból gyúrta a sors, mint azokat, akik a porta kegyelméből szoktak e században a moldva vagy oláh tartományok élén állani. Tehetséges, tapasztalt ember volt, de minden erkölcsi érzés híján, a hirhedt graeca fides egyik legtökéletesebb megtestesítője, ki esküvel, adott szóval, szerződéssel nem törődött, aki ámított, kizsákmányolt erdélyit, németet, magyart, törököt, tatárt s mindig csak durva önzéstől vezettette magát. Eleinte talán valóban csupán Endre elűzésére tört Erdélybe. Evés közben azonban megjött az étvágya; sikereivel céljai is megnőttek, s minden erejével azon buzgólkodott, hogy Erdély övé maradjon. Jól ismerte ez ország katonai értékét, s azt mondta róla, hogy könnyebben megvédhető, mint a mindenfelől nyílt Havasalföld. A bérces országban akarta tehát – ezt később nyíltan bevallotta Rudolf követeinek – a maga, fiai és maradéka számára fészkét megrakni. – Hogy ilyesmire csak gondolhatott, sőt tervét majdnem megvalósította, azt, s általában erdélyi sikereit, kevésbé tehetségének, mint tisztán Erdély feldúlt, mélyében fölzavart közállapotainak köszönheti.[6] Ismerte a székelyek szörnyű nyomorúságát, a tömeg bősz elkeseredését a fennálló rend iránt s a székely kérdést használta tervei valósítására. A székelyek nélkül soha be nem tehette volna lábát erdélyi földre, soha hódító gondolatok agyán át nem villanhattak volna. Seregének színe-java, magva, különösen lovasság, csupa székely volt, kik mellett ezernyi számmal szolgáltak magyar hajdúk, fogadott zsoldosok zászlai alatt. Mihály magyar hadakkal tört Erdély ellen s ottani háborúja inkább magyar polgárháború, mint oláh hódító hadjárat. A magyar néptömegek harcoltak a gyűlölt Báthoryak és kegyetlen elnyomóik: a nemes urak ellen. Évekig kacérkodott Báthory Zsigmond a székelyekkel; velük rettegtette a nemességet, hogy német politikája ellen moccanni ne merjen. A nemesség tudva, hogy a fejedelem bármely pillanatban reá uszíthatja a székelyeket, hallgatag tűrte vérengzéseit s azt a sok szeszélyt, hóbortot és változást, mely politikáját négy éven át kísérte… Az eszelős Báthory nem élt az uszítás jogával, de mikor az 1595-iki havasalföldi hadjáratban szüksége volt a székelyek kardjára, mint tudjuk, ünnepélyes okmányban állította vissza mindazon jobbágyok régi szabadságát, kik hozzá csatlakoznak. A székelyek boldogan, lelkesülten siettek köréje, sok ezren küldttek zászlai alatt s az ő halálraszántságuknak köszönhette ama hadjárat fényes sikerét. De alig hogy diadalmasan visszatértek szülőföldjükre, az országgyűlés nyomban, még decemberben semmisnek nyilvánította a fejedelem kiváltságát. A zsarnok, ki akarata elenzőit máskor kíméletlenül szokta örökre elnémítani, nem törődött székelyeivel, kiket e hitszegés a végnyomorba döntött. A nemesség fegyverrel állította helyre a jobbágyságot, s minthogy a székelyek fegyverrel védekeztek, kegyetlenül töltötte ki rajtuk bosszúját. Erre azt az időt használta, mikor a fejedelem 1596 elején Prágában járt. A nemesi összeesküvés tagjai titkon felkészülve, kivégezték az ellenkezőket. Akit le nem öltek, azt megcsonkították, orrát, fülét vágták le. Ez volt a székelyek „híres 1596-iki farsangja“ s ez nyitotta meg Mihály vajdának Erdély kapuit. E székelyek végleg elkeseredve a fejedelem ellen, ezernyi számmal menekültek hazai szolgaság elől a vajdához, ki zsoldjába vette s céljaira hsznált fel őket. Ez a székely kivándorlás tette lehetővé Mihálynak Erdély meghódítását. Seregének jó egy harmada magyar volt. És ez a magyar rész harcolt véglehelletéig a csatamezőn, mert tudta, hogy halál vagy győzelem közt kell választania s vereség esetén ismét visszakerül egykori urainak igája alá. Tisztei, Mihály legjobb csapatvezérei mind csupa magyarok voltak, s ilyen sereggel, melynek mindenáron győznie kellett, nyomult be Mihály 1599 október második felében erdélyi földre. Ott azzal a bíztatással, hogy visszaállítja régi szabadságukat, csatlakozásra hívta fel az otthon maradt székelyeket is, kik őt szabadítójukként üdvözölték. Csatlakozásukkal Mihály vajda serege állományát mintegy 36.000 főre emelte. Endre fejedelem nagy későn értesült a támadásról.“ Éppen országgyűlést tartott Gyulafehrévárott, amidőn megtudta, hogy a szószegő vajda Brassónál tábort ütött s hogy a székelyek, az Aranyos székieket kivéve, jobbára hozzá csatlakoztak. Ezért a rendeket nyomban hazabocsátotta, hogy fölfegyverkezve újból egybegyűljenek, s hadait mindenfelől gyorsan összeszedvén, azokat Kornis Gáspár vezérletére bízta. Eközben Malaspina pápai követ Székely Mózes és Bogáthy Menyhért kíséretében október 16.-án újból a vajdához siet s előadván neki, hogy a császár nemcsak akarja, hanem komolyan parancsolja, hogy a vajda Erdélyt odahagyja, távozásra szólítja fel Mihályt. Ámde ez látni akarja Rudolf erre vonatkozó írásbeli parancsát, mire a nuntius azt feleli, hogy az a fejedelemnél van. „Nekem pedig a császártól más rendelet van a zsebemben, melyet pontosan végrehajtani is fogok“, válaszolta Mihály vajda, mire a pápai követ kíséretével együtt felette kellemetlen és nyomasztó érzéssel tért vissza Gyulafehérvárra.

Addigra Báthory Endre és Kornis Gáspár mintegy 9000 főnyi hadat gyüjtöttek össze s azzal elindultak Nagyszeben felé és ott október 28.-án a Sellenberk és Szent Erzsébet közt elterülő síkon a két sereg megütközött egymással. A csata öt teljes óráig nagy elkeseredéssel folyt. Eleinte Endre hadai voltak előnyben, de a csata folyamán kozákjai az ellenfélhez pártoltak át s ezzel a vajda javára döntötték el a küzdelmet.

Szádecky Lajos szerint ellenben a csata eldöntetlen maradt s utána mindkét fél a maga táborába vonult. A vajda állítólag attól félt, hogy Endre másnap megújítja a támadást, de ez éjjel hadaival odahagyta táborát s ezzel elismerte legyőzetését.

A fejedelem emberei közül 2700-an a csatatéren estek el, 1000-en pedig fogságba kerültek, köztük maga a vezér, Kornis Gáspár is. A had fennmaradó része szerteszét futott. Báthory Endrének szintén sikerült kevesed magával a csatából elmenekülnie s neki most az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy székely földön át a legrövidebb úton Moldvába menekül. Már elég közel ért a határhoz, amikor a székelyek neszét vették futásának s november 3.-án Csík Szent Domokos és Szent Tamás között felismertetvén, egy Ördög Balázs nevű fiatal székely oly hatalmasat sújtott rá baltájával, hogy nyomban lefordult lováról. „Noha ő maga sohasem vétett a székelyeknek, ezek annyira gyűlölték benne a Báthoryt, hogy rátámadtak és csekély kíséretével legyilkolták. Zsigmond bűneiért őt, az ártatlant sújtotta a sors keze“.[7] Fejét a gyilkosok Mihály vajdához vitték, aki azt lefestette és Prágába küldte. Majd testét is elhozatta s Gyulafehrévárott testvére, Báthory Boldizsár mellé temettette.

A sellenberki csatában mindkét részen tetemes volt a veszteség. Mihály vajda veszteségéről számszerű adatok nem állanak rendelkezésre, ellenben ellenfelének serege teljesen megsemmisült s a fejedelem egész tábora, összes ágyúi és poggyásza a vajda kezébe kerültek.[8]

A sellenberki győzelem után Mihály lett Erdély ura, ahol magát ezentúl császári királyi helytartónak és főkapitánynak címeztette. Gyulafehérvár megnyitotta előtte kapuit, ami azonban nem gátolta a pénzsóvár vajdát, hogy a várostól 50.000 tallért zsaroljon ki; a többi városokat és vidékeket szintén hol jó szóval, hol kényszereszközökkel kényszerítette a meghódolásra, amihez Basta György felsőmagyarországi főkapitány és Bocskay István segítségét is igénybe akarta venni. De Basta nem jött be Erdélybe, hanem csak a kapcsolt részeket szállotta meg. Bocskaynak szintén nem állott érdekében, hhogyMihály hatalma túlságosan megerősödjék Erdélyben. Azonkívül őt Báthory Zsigmond is segítségül hívta, aki lengyel földről az év végén újból kísérletet tett a fejedelmi trón visszaszerzésére, azonban Bocskay most már teljesen elfordult tőle. Egyébként az Erdélyben beállott új rendről és viszonyokról Acsády nyomán[9] a következőket említhetjük: A kormányzat általában a régi maradt. Mihály már november 20.-ára országgyűlést hirdetett, azon magyarul tette meg előterjesztését s a gyűlés magyarul hozta meg végzéseit. „Seregének színe-java, főleg igazi ereje, a lovasság, magyar volt… Mihály az erdélyi magyarság segélyével jutott a hatalom birtokába, a magyarság közt dúló szociális küzdelemnek köszönte sikerét, nem pedig valamelyes nemzetiségi érzésnek vagy mozgalomnak. Ennek legjobb jele, hogy az erdélyi oláh jobbágyokért nem tett semmit; még azt a szabadságot sem adta meg nekik, melyet a székelyeknek adott. Meghagyta őket a régi elnyomatásban, mert küzdelmeiben semmi hasznukat nem vette. A harcmezőn és a közszolgálatban egyaránt nem értékesíthette őket, mert a polgárosodás legalacsonyabb fokán állottak… A tartományban dúló mozgalmak a szegények harca volt gazdagok, az elnyomottak lázongása az uralkodó rétegek ellen. Mihálynak magának sem voltak nemzeti eszményei. Erdély ura akart lenni, nem pedig az oláhság felszabadítója… A kormányzatban a főszerepet a magyarság vitte, vagy legalább megosztozott benne a Mihály környezetében levő havasalföldi bojársággal, mely Erdélyben dús jutalmat és földbirtokot nyert. Ezek szerint határozottan kifejezett magyarellenes jellege Mihály uralmának éppen nem volt.“

Rudolf eleinte nagy örömmel vette tudomásul Báthory Endre bukását, de a dolgok további fejlődése nem volt ínyére. Ő a legjobban azt szerette volna, ha a vajda győzelme után nyomban kitakarodik Erdélyből és ezt Rudolfnak engedi át. „Ezt a vajda természetesen nem tette, amin Prágában nagyon megütköztek. Nemcsak nem segítették, mikor Mihály e végből Bastához fordult, hanem a kapcsolt részeket kivonták uralma alól. De már arra, hogy az egész zsákmányt kivegyék kezéből, nem volt bátorságuk. Mihályt Mihály megtörte az ellenállást, nem is akarta többé, hogy a német had Erdélybe jöjjön s azt írta 1599 november 11.-én Bástának, hogy ha akkor nem jött be, amikor szükség volt rá, most csak maradjon ott, ahol van. Basta, aki sohasem bízott a vajdában, e durva válasz miatt nagyon meggyűlölte. Még inkább elkeseredett ellene, midőn a vajda Ungnad Dáviddal, kit Basta Székely Mihállyal a további teendők megállapítására Erdélybe küldött, kegyetlenül összeveszett. Basta is, mások is arra ösztönözték tehát a királyt, hogy fegyverrel kell a vajdát Erdélyből kiverni. Azt hozták fel ellene, hogy kivált a városokra roppant sarcokat vetett ki és a kizsarolt nagy összegeket a Báthoryak kincseivel együtt részint Oláhországba, részint Konstantinápolyba küldi, amiből világosan kitűnik, hogy a vajda sűrű és gyanús összeköttetésben áll a törökkel, az elfoglalt városokat és várakat pedig nem a király, hanem a maga hűségére esketi fel s azokban német őrségeket megtűrni nem akar.[10] “ Azzal is rémítgették a királyt, hogy a magyarországi urak és nemesek várva várják Mihály vajdát, hogy felszabadítsa őket a német iga alól. Mindazáltal a beteg király nem bírta magát elhatározni. Ugy bánt ugyan Mihállyal, mint a kutyával – ezt az oláh, tirnovoi érsek mondotta később a király biztosainak, – sem eléggé le nem kötelezete, sem eléggé meg nem félemlítette, de nyíltan nem mert vele szakítani.

[1] Szilágyi–Acsády id. m. V. 54v.

[2] Szilágyi Sándor, Erdélyi Országgyűlési Emlékek, IV. 83.

[3] Ambró Béla, Malaspina pápai nuntius Erdélyben. Katholikus Szemle, 1887. évf. 253–290.

[4] Malaspina 1599. okt. 21.-én kelt, a prágai nuntiushoz írt levele.

[5] Szilágyi–Acsády id. m. V. 546.

[6] Lásd erre nézve Szádeczky Lajos, Erdély és Mihály vajda története. – Szilágyi, Erdélyi Országgyűlési Emlékek, IV. – Hurmuzaki id. m. – Székely Oklevéltár, IV. 137. – Tört. Tár. 1879, 1882–1885. és 1893. évf.

[7] Szilágyi–Acsády id. m. V. 550.

[8] Istvánffy id. m. XXXI. 737. – Hatvani, Brüss. Okmt. III. 121., 131., 133., 137., 140. – Bethlen F. id. m. IV. 315. – Szalárdy id. m. I. 21. – Gróf Mikó Imre, Erd. Tört. adatok, I. 501. – Mikó Ferenc Históriája, 1594–1613, Bíró Sámuel folytatásával, közli Kozniczky Gábor, Monum, Hist. Hung. Script. VII. köt. – Benkő József, Transsilvania. I. 248.

[9] Szilágyi–Acsády id. m. V. 550.

[10] Ungnad 1599 dec. 5.-iki jelentése Erdélyből. Hatvani, Brüss. Okmt. 140.