Az 1598. évi kudarcok igen kellemetlenül érintették a Portát s eleinte az a felfogás vált Konstantinápolyban uralkodóvá, hogy megint a szultánnak kell a sereg élére állni, hogy a szenvedett csorbákat minél előbb kiköszörülje. Ámde III. Mohamed a vele az 1596. évben történtek után nem igen volt hajlandó ennek az óhajnak eleget tenni, sőt az ő mentalitása, már a kedvezőtlen általános külpolitikai helyzetre való tekintettel is, inkább a békülékenység felé hajlott. Ezért az ismét nagyvezírré vált Ibrahim nem úgy mint eddig, hatalmas, hanem nagyobbára összeszedett-vedett gyülevész népből álló hadsereg élén indult el Magyarországba, mely gyilkolni, rabolni, pusztítani kegyetlenül tudott ugyan, de rendes hadműveletek végrehajtására és ütközetek, csaták vívására kevésbé volt alkalmas. Ehhez alkalmazkodott az egész hadviselési mód s a nagyszámú sereggel Ibrahim leinkább azt akarta elérni, hogy Rudolf császárt és tanácsadóit megijessze és a békére hajlandóvá tegye. Ezt a célt szolgálták már a kora tavasszal mindenfelé szabadjukra eresztett tatár osztagok is, amelyeknek garázdálkodás közben azok khánja, Ghazigiraj, három ízben is előállt mindenféle békepropozíciókkal, de a prágai udvar szóba sem akart vele állni.
Végre szeptember 18.-án a nagyvezír is beérkezett seregével Budához, a tatár khán pedig ereje zömét Pestnél összpontosította s nyomban hozzáfogtak a nagyvezír által a császári udvarral már jóval előbb kezdeményezett békealkudozásokhoz, amelyekre Rudolf Kutasy János esztergomi érseket s királyi helytartót, Pálfy Miklós és Petz Bertalant hatalmazta fel, de miután a törökök Győr, Esztergom, Fülek és Nógrád, a császári biztosok pedig Hatvan, Eger s azonkívül a siroki erősség, valamint a borsodi Cserépvár visszaadását követelték, a tárgyalások csakhamar eredménytelenül végződtek. Erre a nagyvezír, hogy a császári biztosokat a békeföltételek elfogadására bírja, a tatárokat újból elindította rablásra, akik ennek folytán az Ipoly, Garam és a Vág völgyét irtózatosan feldúlták; 17.000-re teszik azok számát, akiket a tatárok ezúttal rabszíjra fűztek és százakra ment a feldúlt falvak és városok száma, amelyek a vérszomjas tatár-hordák dühének áldozatul estek. Maga Ibrahim a török had nagy részével a Nyitra völgyében Ürményig nyomult fel, ott is mindenfelé gyilkolva, rabolva, égetve.
A Schwarzenberg parancsnoksága alatt álló, mintegy 20.000 főre menő császári sereg ezalatt Esztergom tájékán erődített táborban várta a további fejleményeket. Pálffy és Nádasdy nem győzték eléggé unszolni Schwarzenberget, hogy akár a tatárokat, akár a hegyvidéken előnytelen helyzetben lévő nagyvezírt megtámadja, de a különben jeles és tevékeny Schwarzenberg ezúttal, nyilván a prágai haditagács parancsai által, hogy „a sereg megtartását minden egyebek fölé helyezze“, cselekvésében korlátozva, sem az egyikre, sem a másikra nem volt rábírható, ellenben hosszas faggatás után beleegyezett abba, hogy Pálffy és Nádasdy a maguk dandáraival saját felelősségükre, szerencsét próbáljanak. Ehhez képest a két magyar vezér mintegy 5000 főnyi hadukkal az Ipoly völgyén fölfelé nyomúlva, a Szécsénynél álló tatár csoportot szétverték s aztán a nagyvezír csoportja ellen, a Nyitra völgyébe akarták hadműveleteiket áttenni, de mihelyt Ibrahim ennek neszét vette, seregcsoportját Budára vezette vissza s oda rendelte a csoportonként szerte kóborló tatárokat is. Eközben történt, hogy Szendrőnél 700 hajdú az ott lévő tatár táborra ütvén, abban oly nagy zavart és rémületet okoztak, hogy az álmukból felvert tatárok fejvesztetten, amerre lehetett, futásnak eredtek, úgy hogy a hajdúk a nagyszámban megszabadított keresztény foglyokon kívül állítólag 13.000 lovat ejtettek zsákmányul.
A fentiek szerint egyesített török-tatár sereg ellenében a minimálisan gyenge magyar had nagyobbszabású dolgot már nem művelhetett.
Ibrahim látván, hogy sem jó szóval, sem fegyveres erőszakkal célt nem ér, október vége felé minden további hadműveletet mellőzve, a török csapatokkal Belgrád alá vonult vissza, ahol az európai csapatokat téli szállásokba helyezte el, az ázsiaiakat pedig egyszerűen hazabocsátotta s egyúttal a tatár khánnak is megadta az engedélyt a hazavonulásra. Utóbbi seregével rendes szokása szerint Máramarosnak vette útját.
Csak most indult meg Schwarzenberg is serege zömével Esztergom alól és Pálffy és Nádasdy csapatjait is magához vonva, a Dunántúl megindított rövid hadjáratban Lakot, Bolondvárt, Koppányt, Ozorát, Dombót hatalmába ejtve, Kaposvár ostromához fogott, de ezzel a korán beállt télies idő miatt hamarosan fel kellett hagynia.[1]
[1] Istvánffy, id. m. XXXI. 742. – Hatvani, Brüss. Okmt., 119. – Sárospataki Krónika, 61. – Hammer-Purgstall, id. m. II. 631.