A testileg és lelkileg abnormális Báthory Zsigmondnak cselekedeteit nem lehet és nem szabad normális mértékkel mérnünk. Csak az a kár, hogy örökös nyughatatlansága és kapkodásai immár az azelőtt oly nyugodt, boldog korszakot élt Erdélyt fokozatosan a mérhetetlen kínok és szenvedések árjába sodorta bele. Hogy a mind kül-, mind belpolitikai viszonylatban a szenvedélyek által annyira felkorbácsolt viharos tengeren a tapasztalatlan, gyenge Báthory Endre legkevésbbé sem bizonyulhatott Erdélynek a bősz haragos hullámok között bizonytalanul ide-oda hánykódó hajójának a kormányzására, azt elsősorban magának Zsigmond fejedelemnek kellett tudnia s hogy ő ennek dacára ezt a megoldási módot választotta, ez csak újabb bizonyíték az ő nagyfokú testi és lelki terheltsége mellett. Egy olyan ravasz, alattomos, erőszakos ellenféllel szemben, mint aminőnek Zsigmondnak a havasalföldi vajdát ismernie kellett, egészen más embert kellett volna sorompóba állítania, sőt a fennálló viszonyok között az lett volna a leghelyesebb, ha továbbra is, legalább még egy bizonyos ideig, ő tartotta volna meg kezében Erdély kormányzásának gyeplőjét, amelytől megválni úgy sem tudott, sőt az átadás alkalmával a maga számára biztosított különféle kikötések után itélve – nem is akart. Mert ő, ha hóbortos, eszelős is volt, de ha komolyan akart, olyan erélyt tudott kifejteni, mint senki más ama kortársai közül, akikkel neki fejedelemsége és tartománya érdekében esetről esetre leszámolnia kellett volna.
Ebben az évben, mint már fentebb említettük, nagyobbszabású döntő hadműveleteket egyik fél sem tervezett. Az elég számos török-tatár sereg úgyszólván csak arra volt hivatva, hogy nyomatékot adjon a megindítandó béketárgyalásoknak s amidőn ezek meghiusúltak, a mindenfelé előretörő török-tatár hadak csak e miatti bosszankodásuknak és bosszújuknak akartak kegyetlenkedéseikkel kifejezést adni.
A keresztények részén is csak kisebbszerű vállalatok voltak a programmba felvéve. Hogy a petárda-támadások miért nem sikerülhettek, annak okát már a mult évi hasonló kudarcok megbeszélésénél kifejtettük. Ellenben remek sikereket mutatott fel Pálffy egy általa vállalt újabb különleges hatáskörben. Eddig ő csak a szárazföldön mutatkozott mint kiválóan képzett és erélyes hadvezér a törökök rémének, most pedig megmutatta, hogy a vizi hadműveletek és csaták intézésében is elsőrendű kapacitás. Vállalatainak megtervezése, előkészítése és végrehajtása oly mintaszerűnek volt mondható, hogy bátran leszögezhetjük, miszerint azt nálánál jobban, szebben és célszerűbben senki meg nem cselekedhette volna. És mindezért a jutalom, a bér mi lett? Egyszerű királyi elismerés, amelyet sem most, sem a következő évben a fővezérséggel való megbízás nem követett, pedig ha valaki, úgy azt elsősorban az ép oly ügyes és tapasztalt, mint bátor és szerencsés Pálffy érdemelte volna meg.
A sellenberki csata, miután annak részletei úgy sem ismeretesek, különös megjegyzésre nem ad alkalmat. Báthory Endre részéről ennek a vállalatnak és vállalkozásnak, eltekintve attól, hogy az oláh vajda mind őt, mint fővezérét, Kornis Gábort, hadvezetési képesség dolgában messze fölülmúlta, már a kölcsönös erőviszonyoknál fogva is vajmi kevés kilátása volt a sikerre. Vesztett csata után pedig azt a végzetes hibát követte el a tapasztalatlan fejedelem, hogy még jobban beleszaladt ellenségeinek, a székelyeknek torkába, nemhogy tőle telhetőleg minél előbb Gyulafehérvárra igyekezett volna eljutni. Mindenesetre különös, hogy a szegény, szerencsétlen ex-kardinális, úgy látszik, a rokonérzelmű lengyel király fennhatósága alatt álló moldva földön, ahova eljutni törekedett, még életét is biztosabbnak vélte, mint saját fejedelemsége területén.