A háborúskodás és hadműveletek terén a magyarországi hadiszínhely számára az 1599. évre szóló prognózis nem valami nagyszabású események bekövetkezését jósolta meg. A két érdekelt uralkodó, Rudolf császár-király és III. Mohammed, a törökök legkevésbbé katonának és hadvezérnek született hatalmas szultánja, akit különben e tekintetben riválisa a ránehezedő nehéz kórság folytán még jóval fölül is múlt, már rég megelégelték a folytonos háborúskodást s mindketten örömmel nyúltak volna a békét hirdető pálmaág után, ha azt egy arravaló ügyes galamb kínálta volna fel nekik. De erre a helyzet és a körülmények nem érettek meg eléggé. A kölcsönös viszonyokat az utóbbi évek eseményeinek fonalán mérlegelve, azt kell megállapítanunk, hogy a mérleg serpenyője lassan bár, de következetesen a császár-király, illetve Magyarország javára kezdett billenni. Már jóval előbb említettük, hogy a század elején a kincsekben és emberekben, valamint hadianyagokban bővelkedő nagy Szulejmán által diadalról-diadalra vezetett hatalmas oszmán sereg utóda majdnem évről-évre a biztos dekadencia jeleit kezdte mutatni. A világ minden tájáról összeharácsolt kincsek halmaza az oktalan és lelkiismeretlen gazdálkodás folytán mindjobban elapadt; épígy szemmel láthatóan mindig jobban és jobban fogyott az évek hosszú során át szakadatlanul folytatott és gyakran hallatlan veszteségekkel járó háborúskodások folyamán a kezdetben rendelkezésre álló óriási ember- és állattömeg is, főleg miután az állat- és emberélet kímélése nem tartozott a török magasabb és alsóbbrendű parancsnokok legkiválóbb erényei közé; ennek aztán hova-tovább az lett a következménye, hogy a régi, kipróbált és megbízható katona-elem mindjobban ritkult s helyette mindig több és több csőcseléket osztottak be az egyes hadjáratokra induló seregekhez, ami nagy mértékben kikezdte és aláásta a hajdan fegyelmezettségéről és megbízhatóságáról annyira híres török sereg hadra- és harctermettségét, ami leginkább a janicsárok meg-megújuló, utóbb pedig igen gyakorivá vált zendüléseiben és lázadásaiban nyilvánult meg. Ehhez járult még, hogy csak igen kevés török hadvezér állott a helyzet magaslatán s így a szenvedett kudarcok évről-évre mind gyakoriabbakká váltak és a magyarországi hódoltatás kiterjesztésének olyannyira forrón táplált vágya csak igen lassan és a ráfordított áldozatokkal semmikép sem arányban állva haladt előre. Ezen aztán a szultánok annyira feldühödtek, hogy a hadjáratból megfelelő eredmény nélkül visszatérő szerdároknak, nagyvezíreknek egyre-másra küldték a selyemzsinórokat, vagy egyszerűen megfojtották őket, ahogyan az Szaturdzsi Mohammed esetében is történt.[1]

Ezzel szemben a keresztények, legkivált pedig a magyarok részén, a török legyőzhetetlenségétől való félelem fokról-fokra mindig alább szállt s egy-egy kivívott helyi győzelem után a magyar alvezérek nem győzték eléggé nógatni a fölöttük álló német hadvezetőséget és a mindenkori idegen származású fővezéreket, hogy nyílt mezőn, ahol az összes erők egyidejű harchoz fejlődése és egyöntetű, céltudatos és lelkes csatázása lehetővé válik, a döntő küzdelmek színterére lépve, a már oly régóta húzódó párviadal kérdése és sorsa egyszer s mindenkorra elintéztessék. Erre azonban sem a prágai udvar, sem az általa delegált fővezérek kaphatók nem voltak. Egy-egy nevezetesebb, nagyobbszabású siker után rövid időre ugyan őbennük is fellobbant a komoly, végső döntést kereső harci vágy, hanem aztán csakhamar megint megszünt a hév, elaludt a tűz s legközelebbi hadjárati és hadműveleti cél gyanánt ismét csak valamely váracskának vagy várnak megvétele tűzetett ki a megindított hadseregek feladatául.

Igy volt ez mostanában is. Győr, Tata, Veszprém, Palota és több más kisebb erősség visszavétele és Szaturdzsi Mohammed Nagyvárad alatt szenvedett kudarca egy csapásra felvillanyozta ha nem is az egész kereszténységet, de legalább annak fejét, a pápát, aki most újra felvetette az eszmét, hogy a keresztény hatalmak és uralkodók egy lígába tömörüljenek a töröknek Európából való kiszorítására. De ez a szózat megint üresen hangzott el a pusztában. Pedig általában véve ennek az eszmének a végrehajtására most igen kedvezően állottak a viszonyok. Utóbbi időben a török hadviselés meglehetősen ellenkadt; a mindenkori török fővezérek nem sok szerencsével oldották meg még a rájuk bízott kisebbszerű feladatokat sem s a tulajdonképpen már elvesztett mezőkeresztesi csatának végeredményben való megnyerése is csak a véletlen játéka volt. Erdély, Havasalföld és Moldva, a török szemmellátható elgyengülésén vérszemet kapva, egyszerűen széttéptek minden eddigi kapcsot, mely őket oly soká a hatalmas zsarnokhoz, a szultánhoz láncolta; újabban Kis-Ásziában a lázadások ismét nagyobb arányokat öltöttek és már 1597 nyarán a perzsa sah követe jelent meg Rudolf előtt, hogy ura szövetségét felajánlja neki a török ellen. De a prágai udvar összes hozzátartozói mintha vakok és süketek lettek volna; világpolitikai felfogásuk, valamint a saját birodalmukat illető politikai és katonai ambíciójuk alig terjedt túl a királyi lak ereszén; a hosszas, néha hetekig, hónapokig, hónapokig tartó tanácskozásoknak gyümölcse, eredménye soha sem volt más, mint valamely másod- vagy harmadrendű vár vagy erősség megvételének a kívánalma. Beteg állapotok, beteg kormányforma és beteg uralkodó mellett nem is igen lehetett máskép s így nem csodálkozhatunk azon, hogy az udvar és tanácsadói még a semminél is rosszabbat cselekedtek rövidlátó, roszakaratú, sokszor bornírt rendelkezéseik és intézkedéseik kapcsán. Helyesen jegyzi meg erre nézve Acsády.[2] Most „a helyzet Rudolf királyra nagyon előnyös volt s könnyen az uralom teljes megtörésére vezethetett volna, ha a király kezet fog népeivel s egész erejüket a török ellen mozgósítja. De Rudolf és tanácsosai tudatosan nem tették ezt. Nem a török, hanem saját alattvalói ellen fordult az udvari politika. Az örökös tartományokban már ekkor megkezdte a protestánsok kiirtását s a jobbágynép kegyetlen üldözését. Mindenütt hatalmas parasztlázadások támadtak s elfojtásuk azon hadak javarészét igénybe vette, melyeknek a török ellen kellett volna harcolniok. Az örökös tartományok véres parasztlázadásai megakadályozták a királyt abban, hogy Magyarországban is már ez időben életbe léptesse az önkényuralmat. De a török ellen sem aknázta ki a kedvező helyzetet. 1599-ben nem küldött az országba nagyobb idegen hadat.“

[1] Hammer-Purgstall id. m. II. 629.

[2] Szilágyi–Acsády id. m. V. 524.