Báthory Zsigmond abból a jelenségből, hogy Szaturdzsi Mohammed másodvezír a török csapatokat Belgrád alá vitte telelni, a tatároknak pedig Buda és Szeged környékét jelölte ki téli szállások gyanánt, joggal azt következtette, hogy a másodvezír 1599-ben folytatni fogja az ő megfenyítését célzó hadműveleteit. A körülményekkel és önmagával meghasonlott fejedelem részben a kívülről fenyegető veszély, részben a tartományában uralgó bizonytalanság és nagyfokú elkeseredés hatása alatt és egyben saját lelkiismeretének furdalásai és örökös állhatatlansága által is hajtva, újabb megoldási módot eszelt ki, amellyel a maga és tartományának jövendő sorsát biztosabb alapokra fektethetné. Hogy egyúttal az ártatlanul és kegyetlenül kiontott rokoni vért is kiengesztelje, amelyet Báthory Boldizsár és társainak kegyetlen legyilkolása által örök szemrehányás képében maga ellen felidézett, elhatározta, hogy immár eleget tesz Báthory Endre bíboros kívánságának és korábbi ajánlatát elfogadva, reá ruházza az erdélyi fejedelmi méltóságot. Hogy pedig Bocskay István, akiről tudta, hogy szintén áhítozik az erdélyi vajdaságra, legalább az újabb csíny tartamára eltávolíttassék, őt az 1599. év elején Náprágyi Demeter erdélyi püspökkel együtt azzal a megbízással küldte Rudolfhoz Prágába, tegyék hajlandóvá a királyt az 1595. évi szerződés megújítására, a török ellen adandó segítség nyújtására, neki pedig évi 300.000 német tallérnyi jövedelmet biztosítson. Ha Rudolf ebbe nem menne bele, úgy adjon neki Tirolban vagy más osztrák tartományban megfelelő birtokot s évi 100.000 forintot. Utóbbi esetben kormányoztassa Rudolf Erdélyt egy magyar születésű vajda által.[1]

Rudolffal most a tárgyalás annál nehezebb volt, mivel rajta immár teljesen erőt vett a búskomorság és embergyűlölet, de azért április 6.-án mégis a következő megegyezés jött létre: Abba a császár-király nem egyezik bele, hogy Zsigmond a fejedelemséget visszakapja, ellenben Oppelnhez és Ratiborhoz még a trebitschi és leitmeritzi grófságot is hozzáadja s azonkívül az 50.000 tallérnyi évdíjat is megtoldja aszerint, amint a fejedelem arra magát további viselkedése által érdemesnek fogja mutatni. Erdély jogait és szabadságait hajlandó épségben tartani, de kormányzására a főhercegek egyikét rendeli ki.

Nagy volt azonban a megbízottak ámulása, amikor visszautaztukban Nagyszombatban arról értesültek, hogy immár Báthory Endre bíbornok Erdély fejedelme, aki a követek egyikét, Bocskayt, mint Báthory Boldizsár halálának egyik főokozóját, Erdélyből örökre száműzte s jószágait nyomban elkobozta.[2]

Úgy történt ugyanis a dolog, hogy Zsigmond meghívására a bíbornok február 20.-án titokban Kolozsvárra érkezvén, a március 29.-én Medgyesen tartott országgyűlés hatályon kívül helyezte az 1594-ben ellene hozott száműzetési végzést,[3] sőt most már Zsigmond ajánlatára őt ismerte el fejedelmének – nem éppen önként, hanem az országgyűlés köré csoportosult 3000 székely zsoldos és Zsigmond testőreinek közbelépésétől való félelemében. A lelépett fejedelem viselt méltóságának címét fenntartotta magának, úgyszintén néhány birtokot Erdélyben és 24.000 arany évdíjat s aztán végleg elválván nejétől, akit viszont Báthory Endre akart nőül venni, a nyáron sógorához Báthory Griseldis férjéhez, Zamojszki krakói kancellárhoz Lengyelorzságba ment, ahol magát a prágai udvar ármányai elől biztonságban vélte. Ámde a sorsát megadással tűrő Mária Krisztina inkább a magányba kívánt visszavonulni s előbb anyjához, Grácba ment, majd a Tirolban lévő szentszűzek zárdájába vonult, ahol 22 évvel később befejezte életét.[4]

[1] Szalay László, Magyarország története, IV. 444. old. Báthory Zsigmond legújabb elhatározásához a következő kommentárt fűzi: „Mindkét indítvány csak színre tétetett Zsigmond által. Kórságában már ismét elkívánkozott Erdélyből. A jezsuiták bűnt láttattak vele az esküben, mely őt rendjük kiűzésére, a reformált hitvallás oltalmára kötelezi; Bocskait annak ismerte, ki a tartományt csak a végből akarta és akarja Rudolfnak átadni, mert a vajdaság után törekszik; Báthory Boldizsár és társai halálának emléke Isten bosszúját váratta vele s eloltotta benne a reményt, nyilvános és titkos elleneivel diadalmasan megvívhatni. Kínjában a gondolat támadt benne, Báthory Endre bíbornokra szállítani a fejedelemséget s ezáltal kiengesztelni az ontott rokonvért, gondoskodni a római egyház érdekeiről, a inát szegni Bocskai nagyravágyásának.“

[2] Hatvani, Brüsseli Okmt. III. 105. Az előzményeket lásd a 4. fejezetben, valamint a 8. c. fejezetben.

[3] Lásd a 143. oldalon.

[4] Istvánffy id. m. XXXI. 735. – Bethlen Farkas id. m. X. 212. – Chmel I., Die Handschriften der k. k. Hofbibliothek in Wien, 8750. – Illésházy évkönyve.