| « b) A kölcsönös hadügyi és politikai helyzet méltatása. | KEZDŐLAP | d) Schwarzenberg és Pálffy hadműveletei a Dunántúlon. » |
Az orzságban áttelelt tatárok, akiknek száma 50–60.000 főre tehető, alig várták, hogy kitavaszodjék, hogy nagyobb csoportba összeverődve, a téli kisebb kártételek helyett nagyobbszabású rablásokba és fosztogatásokba foghassanak. Az ily csoportok egyike március elején a borosjenőiek megsarcolását tűzte ki feladatául. „Boros-Jenő várának kapitánya akkor – írja dr. Márki [1] – Veér Mihály volt, s mellette mint hadnagyok Csókásy Mihály, Sződy Demeter, Károlyi István, Hársy László, Szentandrássy György, Móré Mihály, Keserű Bálint, Vajda Farkas és Erpályi Benedek, összesen 80 lovassal és ismeretlen számú gyalogsággal szolgáltak.[2] Egy hajnalban a mezőváros közelében lévő erdős vidéken úgy helyezkedtek el a tatárok, hogy mikor a lakosok legelőre hajtják marháikat, könnyűszerrel a városba ronthassanak. 35 tatárt ingbe, gatyába öltöztetve, nem valami szép, de jó lovakon előre küldtek. Ezek mintha „szegény legények“ volnának, akik rablásból élnek, abrakkal és zsákmánnyal megterhelt lovakat hajtottak maguk előtt; mikor pedig a lakosok marháit megpillantották, nagy lármával, ostorpattogással rohantak a gulyára s az erdő felé kezdték terelgetni, a gulyásokat, csordásokat pedig levágták. Ahogy ezt meglátták a jenőiek, Csókásy Mihály … rögtön zászló alá hítta és támadásra vezette a várbelieket s városiakat. Éppen ezt akarták a tatárok. Futást színlelve, mind a 35 lovasuk az erdőbe menekült, hová a jenőiek minden rend és fegyelem nélkül üldözték őket. Mikor azután a tatárok eltűntek a róna egyik ligetében, onnan egyszerre csak a törökök és tatárok pihent csapatai törtek elő. Megzavarták, megszalasztották, ölték, vágták a meglepett magyarokat, kik közül csak kevesen juthattak vissza a városba, de mégis elegen és idején, hogy a kapukat elzárhassák. Körülbelül 200-an estek el ebben a küzdelemben. A tatárok azután Kőrösbányáig mindent feldúltak és felégettek.[3]
A Buda környékén áttelelt tatár horda már február végén megmozdult és pusztítva, rabolva özönlötte el a Budától északra fekvő vidéket. Majd a Tiszántúlra is átcsaptak s egyidejűleg Miskolc táján, Szendrő körül s az egész Cserháton Rozsnyóig űzték rabló kalandjaikat, útjokban mindent fölégetve, elpusztítva és a lakosok ezreit rabszíjra fűzve és magukkal hurcolva. Básta György kassai főkapitány, amidőn a tatárok Miskolc és Rozsnyó környékét dúlták, küldött ugyan csapatokat ellenük, de azokat a tatárok Sajó-Vámosnál megverték. Erre Básta maga ment ellenük, de a ravasz ellenség Szepsinél rajtaütvén, hadával együtt Kassára szorította vissza. Ellenben a Szepsitől nem messze fekvő Buzitán a Sárospataki Krónika szerint[4] a férfias lelkű Bécs Ferencné megoltalmazá tőlük kastélyát, „mert ez asszony megbátorítván magát, vett egy szakálost, mellyel nagy erősen és bátorságosan lőtt a tatárokra; és látván az ellenség a benne való merészséget, odahagyá. Jó asszony volt ez is akkori időben; sok kellene olyan.“
A magyarok által megszállt várak őrsége gyakran ki is tört a közelgő tatárokra s közülük ilyenformán talán néhány ezer is elpusztult, de mi volt ez, az általuk az országban okozott öldökléshez és károkhoz képest!
[1] Dr. Márki Sándor, A tizenötéves török háború történetéhez, Hadt. Közl. 1894. évf. 469.
[2] A lovasság 1599 jún.–júliusi zsoldjegyzékét közli Szabó Károly, Tört. Tár, 1878. évf., 666.
[3] Szamosközy id. m. II. 244. – Bethlen F. IV. 259.
[4] Tört Tár, IV. 61.
| « b) A kölcsönös hadügyi és politikai helyzet méltatása. | KEZDŐLAP | d) Schwarzenberg és Pálffy hadműveletei a Dunántúlon. » |