| « e) A döntő csata 1596 október 26.-án. | KEZDŐLAP | 7. Az 1597. év főbb hadi és egyéb eseményei. » |
A pozsonyi országgyűlésen a nemzet áldozatkészsége ismét a lehető legszebb módon nyilvánult meg. A rendek, túltéve magukat az évek hosszú sora óta nemcsak a nyakukon ülő török, de a bécsi és prágai udvar részéről is méltatlanul szenvedett kínokon, szenvedéseken, mellőztetéseken, jog- és igazságtalanságokon, nagylelkűen nemcsak a szokásos, hanem még azon messze túlterjedő segélynyújtást is megszavazták. A prágai udvar ezt jóleső örömmel vette tudomásul, de arra, hogy elismerés és hála fejében a török ellen vezetendő hadak élére a vele való hadakozásban jártas és kipróbált magyar hadvezért állítson, egyáltalában nem volt kapható. Pedig erre az állásra legutóbbi remek sikerei révén immár Báthory Zsigmond is méltónak mutatkozott, aki a szultán csábító ajánlatának visszautasítása és a Rudolffal való szövetségi hűség változatlan fenntartása révén napnál világosabban bebizonyította, hogy megérdemelné, miszerint a császár viszont őt is bizalmával tüntesse ki. Ámde a minden józan gondolkodást és cselekvést kizáró nagyfokú irigység és féltékenység vele szemben még nagyobb fokban nyilvánult meg, mint a többi, búsás érdemeket szerzett magyarokkal szemben. Ez volt legfőbb oka, hogy a tehetetlen és nem annyira e miatt, mint babonás hitből kegyvesztetté vált Mátyás helyett a nálánál se különb Miksa főherceg került az ezévi valóban szépszámú és nagy sikerek kivívására alkalmas és hivatott szövetséges keresztény sereg élére. Pedig Báthoryn kívül itt volt még Pálffy is, aki legújabb váci bravúros vállalata révén újabb igényt nyert a fővezéri minőségben való alkalmaztatásra.
De nemcsak a vezér megválasztásában, hanem a hadműveletekkel kapcsolatos ügyek intézésében is, rendes szokása szerint most is elég balkezűnek mutatkozott a prágai udvar. Bár a pozsonyi országgyűlés határozata szerint magyarországi erőknek már május közepén együtt kellett volna lenniök, a többi seregrészek és a birodalmi segédcsapatok gyülekezése most is botrányos lassúsággal folyt, mi mellett az új fővezér kinevezése is egyre késett. E rettenetes nehézkességnek az volt a következménye, hogy a szintén nem valami túlgyors gondolkozású és cselekvésű és emellett a hadjárat színhelyétől több száz kilométer távolságra Konstantinápolyban székelő török hadvezetőségnek mégis sikerült ellenfelét megelőznie, mert amikor az ezévi hadjáratra talpraállított török hadsereg június 21.-én a szultán vezérlete alatt útra kelt Magyarország felé, Prágában és Bécsben a hadjáratra vonatkozó elhatározások és intézkedések még csak embrionális állapotban voltak és heteken, hónapokon át meddő vitatkozásokat folytattak a küszöbön álló hadjárat hadműveleti céljának megállapítása körül. A haditanácsosok nemes gárdája ennél természetesen másra, mint valamely török kézben lévő vár fölszabadítására, nem is mert gondolni, s ily szánalomraméltó mentalitás mellett szinte előrelátható volt, hogy kézzelfogható eredményt ez a hadjárat sem fog felmutatni. Sőt minél tovább gondolkoztak, minél tovább tanácskoztak ezek a nagyfejű, képességük és tudományuk csalhatatlanságáról szentül meggyőződve lévő urak a hadjárati cél megállapítása és precizírozása érdekében, a már kezdettől fogva korcsnak született eszme mindig jobban és jobban összezsugorodott, úgy hogy Buda megtámadásának és fölmentésének felmerült eszméje mint túlmerész gondolat, nagy szótöbbséggel elvettetvén, végül a 60.000 főnyi tekintélyes hadsereg azt a valóban nevetségesnek látszó feladatot kapta, hogy a mindössze 1500 török által védett Hatvant ejtse hatalmába. Buda visszafoglalásának eszméje, ha tényleg sikerül, legalább politikai tekintetben igérkezett igen nagy horderejű eseménynek, ellenben Hatvan visszavétele a nagy török kérdést alig egy lépéssel vitte tovább a végleges megoldás felé. Buda esetleges elvesztésének veszélye, amint az a tett intézkedésekből is eléggé kitűnik, az ottani török basákat is kihozta sodrukból, ellenben a nem túl nagy fontossággal bíró Hatvan sorsa miatt egyikük sem aggódott és búsult valami túlnagyon.
Egyébként a hadjárati cél végleges megállapítása és kitűzése tekintetében Konstantinápolyban sem voltak sokkal szerencsésebbek. Az első eszme, mely egyenesen Bécs meghódítását tűzte ki hadjárati cél gyanánt, határozottan nagyszabásúnak és helyesnek is mondható. Ez a cél teljesen összhangzásban volt a talpraállítandó hatalmas sereg nagyságával és azzal a körülménnyel, hogy immár a szultán maga állott a további hódításokra feltüzelt iszlám hadsereg élére. Ámde a legelső gyenge fuvallat, a Báthory Zsigmond újabb támadólagos fellépéséről szóló hír elég volt ahhoz, hogy az oszmánok hatalmas ura nyomban jóval alábbszállítsa túlcsapongó vágyainak eredeti célpontját s íme ő is máról holnapra az ellenfele által elkövetett hibába esik, amennyiben hatalmas serege számára szintén csak alárendeltebb jelentőségű várvívásokat tűz ki feladat, illetve végső hadjárati cél gyanánt és csak utóbb, az ellenséges hadsereg támadólagos előnyomulásának hatása alatt, úgyszólván kényszerűségből szánja rá magát a küzdelemnek nyílt mezőn való felvételére.
Ezek szerint az első nagyjelentőségű fordulatot a szultán elhatározásában Báthory Zsigmond idézte elő a viszonyok által indokolt támadólagos fellépése által, amivel a fejedelem az egész hadjárat menetére és sorsára is lényeges befolyást gyakorolt. Azonban kár, hogy Báthory ebben a hadjáratban már nem volt oly nagystílű, de még oly szerencsés sem, mint az előzőben. Elhatározásaiban most már kapkodónak és a hadműveletek végrehajtásában kevésbé határozottnak és céltudatosnak látjuk őt, kivált a Bánságban önállóan vezetett első hadműveletei keretében. Mindazonáltal, ha egyébért nem, azért a nem könnyű elhatározásért, hogy oly időben, amikor biztosan számíthatott arra, hogy a szultán, akinek csábító ajánlatát ő kereken visszautasította, elsősorban az ő és tartományának megfenyítését fogja célul kitűzni, Erdélyt úgyszólván védtelenül hagyva, egész seregét ama új szövetségesének táborába vezeti, aki őt kassai alvezérével együtt csak az imént, legutóbbi bánsági küzdelmei közepette teljesen magára és cserben hagyta. Ezzel Báthory fényes bizonyságát adta annak, hogy az ő szemei előtt nem kicsinyes, nem személyes és önző, hanem az egész magyar nemzetet és a kereszténységet érdeklő nagyszabású és kiválóan fontos célok lebegtek, amelyeknek megvalósítása érdekében nemcsak saját magát, hanem egész tartománya véderejét is hajlandó volt sorompóba állítani. Báthorynak ez az új társulása már nem volt oly szerencsés, mint az elmúlt évi. Az 1595-iki szövetkezésnek ő maga volt a lelke; ott mindig az és úgy történt, ahogy ő akarta és jónak látta, emellett a havasalföldi és moldvai vajdákban mindig készséges és engedelmes segítőtársakra talált, míg most őnéki úgy kellett táncolni, ahogy mások fütyültek; hogy pedig Miksa főherceg nem vált be valami ügyes és ideális prímásnak, arról csakhamar alkalma nyílt meggyőződnie.
A dr. Komáromy által egykorú feljegyzések nyomán a császári seregről festett kép nagyon elszomorító; ha ehhez még az élére állított fővezér és törzsének, főbb tanácsadóinak gyámoltalanságát hozzáadjuk, úgy legkevésbbé sincs okunk csodálkozni az elkövetett hibák nagy tömege felett. Az a lomhaság, amellyel a keresztény sereg a kijelölt állomásokon gyülekezett és az a lassúság, amellyel végre megindulván, Hatvan felé előnyomult, valóban megbotránkoztató. S habár sereg és fővezére tudta, hogy a megerődített Hatvan megvétele lesz legfőbb és egyedüli feladata, odaérve mégis az ilyenkor legszükségesebb eszközökben, ostromszerekben nagyfokú hiány mutatkozott. Ez ép olyan dolog, mint hogyha az aratók elegendő számú kasza nélkül jelennének meg a már teljesen megérett búzatáblák előtt. Igy aztán nem csoda, hogy a tevékeny Arszlán bég majdnem három hétig fügét mutatott a majdnem 25-szörte nagyobb ellenség erőlködésének, melynek vallon tagjai bestiális kegyetlenséggel torolták meg az ellenség váratlanul hosszúra nyúló szívós ellenállását és férfias kitartását. Nekünk mindenesetre jóleső elégtételül szolgálhat, hogy a mi magyarjaink ebben az utálatos, alávaló vérengzésben nem vettek részt.
Egyébként Hatvan felette hosszúra nyúló ostroma a különleges és újfajta ostromtornyok alkalmazásától eltekintve, kevés érdekes jelenséget mutat fel.
Vác megvételével Miksa főherceg tulajdonképpen megoldotta a számára előírt penzumot és bizonyára a legnagyobb zavarban volt, hogy most mihez is fogjon, mert a Vác előtt tapasztaltak után teljesen elment a kedve attól, hogy esetleg mégis Buda megvételét is megkísérelje. A szultán közeledésének híre azonban nyomban véget vetett tépelődéseinek. Ahelyett, hogy a kedvező alkalmat kihasználva, seregével a Szolnokra elszigetelten előretolt, nálánál sokkal gyengébb Dsáfer pasára vetette volna rá magát, gyávasággal határos kishitűséggel rögtön visszavonulót fuvat, szabad prédául odahagyván Felsőmagyarországnak a török által még nem hódított részeit. A szultán megjelenésének percétől kezdve ugyanis a főherceg részére Magyarország érdeke Hekuba volt; őt ezentúl már csak Bécsnek jövendő sorsa és biztonsága érdekelte. Szerencséjükre ellenfele se árulta fontszámra a nagy hadvezéri tehetséget, mert ha Murad a Miksa visszavonulásáról vett jelentésre megembereli magát és eredeti eszméjéhez, Bécs megvételének megkísérléséhez visszatér, az előzmények után nem hinném, hogy odafelé útjában bárhol is szívósabb ellenállásra talált volna, mert Miksáról csak nem tételezhetjük fel, hogy mindössze 40–45.000 emberével, amennyit serege akkoriban számlálhatott, a szultánnal való döntő megütközést Vác és Bécs között bárhol megkockáztatta volna. Hogy Miksa főherceget a szultán jelenléte mennyire idegesíthette annak legjobb jele az általa serege számára elrendelt sok céltalan ide-oda meneteltetés. Végre, nehogy a gyávaság bélyegét magára sütni engedje, mégis megemberelte magát és főleg Báthory Zsigmond bíztatására elhatározta, hogy vele és a felsőmagyarországi hadakkal való egyesülés után a már erősen szorongatott Eger fölmentésére megy. Ezt az elhatározást, ha nem oly túlkésőn jött volna létre, általában véve helyeselhetnők, de annak végrehajtása valóban szánalomraméltó képet nyújt. Természetes észjárással mindenki azt hinné, hogy az adott viszonyok között seregegyesítés gordiusi csomóját a legegyszerűbben, s ami a jelen esetben fődolog volt, egyúttal a leggyorsabban is akként lehetett és kellett volna megoldani, hogy a főherceg, Teuffenbach és Báthory által vezetett három seregcsoport a legrövidebb irányban igyekezett volna Eger környékére eljutni. Ehelyett a főherceg a maga erejét – a szultánt és seregét, mint macska a forró kását kerülve – fárasztó és időtrabló körsétával az Ipoly, Rima, Sajó völgyén át Miskolcra vezeti, odarendelvén csatlakozás céljából a másik két seregcsoportot is, hogy onnan aztán egyesült erővel induljanak a már erősen szorogatott Eger megsegítésére és fölmentésére. Hogy ez mit jelent, annak illusztrálására csak azt az egy adatot említem fel, hogy amíg Miksa hadseregének, hogy Eger közelébe jusson, az egyenes úton Kisterenne–Pétervásáron át Szécsénytől kezdve mindössze 70 kilométert kellett volna megtennie, addig az általa választott körsétaszerű út teljes 100 kilométerrel volt hosszabb, ami más szóval annyit jelent, hogy míg a sereg az egyenes utat sokkal kevesebb fáradsággal 3 nap alatt kényelmesen megtehette volna, addig a körséta megtevésére legalább 7–8 napra volt szükség; sőt a valóságban úgy festett a dolog, hogy az Ipoly mellől október 4.-én elindult sereg csak október 23.-án, vagyis teljes 20 napi menetelés és közbeiktatott ácsorgás után ért nem is egészen Eger, hanem az attól még mindig 25 klmnyi távolságra fekvő Mezőkeresztes tájékára, amikorára a megsegítendő páciens, az ezúttal nem Dobó és hős magyar katonái, hanem nagyrészt idegenek által védett egri vár, már régen kiszenvedett, mert az őrség tudvalevőleg épp 10 nappal előbb, október 13.-án megadta magát.
De legyünk igazságosak. Miksa főherceg ahhoz, hogy a szultán hadseregével megütközzék, egyedül a maga erejét nem tartotta elégségesnek s ezért mindenekelőtt a másik két csoporttal való egyesülést tartotta szükségesnek. A háború nagy mesterei az erőcsoportoknak ezt az egyesítését magán az előrelátható csatatéren szokták keresztül vinni. No dehát Miksa nemcsak, hogy nagymester, de még kismester sem volt a hadügyek terén s ezért gondolta magában: ami biztos, az biztos; ő az egyesítést a török hadseregtől jó távol, nehogy ennek alkalma nyíljék az egyes csoportokat elszigetelten és egymás után megtámadni és megverni, Egertől legalább két menetnyire, Miskolc tájékán fogja nyélbeütni, hogy onnan egyesült erővel indulhasson Eger fölmentésére. Ez azonban a fennálló viszonyok között, Eger szorult helyzetére való tekintettel feltétlenül elhibázott dolog volt. Ehelyett feltétlenül az erőknek Eger tájékán való egyesítésére kellett volna törekedni. Ehhez pedig következőleg néztek ki a viszonyok: a Teuffenbach-csoportnak, hogy Kassáról Eger tájékáig jusson, 120 kilométernyi, vagyis 6 napi, Báthory nagyváradi csoportjának pedig ugyane célból, bőven számítva 180–200 kilométernyi, vagyis tíz napi utat kellett volna megtennie. Most már tudva azt, hogy Eger védőrsége nem a végső szükség által kényszerítve, hanem annak tudatában, hogy felmentésre nem igen számíthat, október 13.-án adta meg magát, ebből az következik, hogy az Egertől legtávolabb álló nagyváradi csoportnak legkésőbb október 1.-én vagy 2.-án kellett volna útnak indulnia, hogy még a meghódolást megelőzően érkezzék be Eger környékére, sőt afelől is biztosak lehetünk, hogyha a várőrség biztos tudomást szerzett volna a komoly felmentési kísérletről, úgy akkor még további tíz napig is kitartott volna, mely idő alatt a szultán erőszakkal úgy sem lett volna képes a már fekvésénél fogva is nem egykönnyen bevehető várat, illetve annak védőrségét térdre kényszeríteni. Mindezekből látható tehát, hogy a leghelyesebb mégis csak az lett volna, ha a három seregcsoport, az előzetes egyesülést mellőzve, külön-külön, a legrövidebb úton és a lehető leggyorsabban igyekezett volna Eger alá eljutni, ahol a szultán tudvalevőleg még a vár eleste után sem érezte magát valami túlságosan jól.[1]
Csakhogy sem Miksa főherceg, sem Báthory seregcsoportja nem valami túlgyorsan igyekezett Eger alá eljutni. Az előbbi október 4.-én indult el az Ipoly mellől és a Rimaszécsig 140 kilométert kitevő utat 10 nap alatt, naponta átlag csak 14 kilométert menetelve tette meg s ennek dacára a főherceg mégis kimerült és elcsigázott sereggel ért oda, jeléül annak, hogy menettechnikája meglehetősen gyenge lábon állhatott. Rimaszécstől Szikszóig 60 km. az út hossza s azt a sereg október 14-től 18-ig, tehát 5 nap alatt tette meg, ami mindössze napi 15 kilométeres átlagos menetteljesítménynek felel meg. Báthory a Gyulafehérvártól terjedő 250 és az onnan Miskolcig terjedő 200 kilométernyi utat a szeptember 15.-ikétől október 18.-ig terjedő időben, vagyis 33 nap alatt tette meg. Az átlagos napi menetteljesítmény tehát szintén nem tett ki többet 14 kilométernél holott seregeknél normálisan 20 km napi átlagos menetteljesítményekkel szoktunk számolni. Még lassúbb tempóban történt az előnyomulás a három seregcsoport egyesülése után Miskolctól kezdve Mezőkeresztesig; a távolság 235 km.; indulás október 21., odaérkezés október 23.-án, menetteljesítmény: 3 nap alatt 35 km., vagyis naponta átlag mindössze 11½ km!
Ezzel szemben a szultán serege a következő menetteljesítményeket mutatta fel: A Konstantinápolytól Szegedig terjedő kerek 1000 km.-nyi utat a sereg a június 21-ikétől szeptember elejéig, mondjuk szeptember 2.-ig terjedő időben, vagyis 74 nap alatt tette meg, ami naponta szintén csak 14 kilométeres átlagos menetteljesítményt adna. Ámde tudjuk, hogy a sereg a nagyobb állomásokon, így kivált Drinápolynál, Krusevácnál, Belgrádnál, több napig, összesen legalább 10–14 napig pihent s így a tulajdonképpeni átlagos napi menetteljesítmény nem 14, hanem 17 kilométert tett ki, ami az út rendkívüli hosszúságát véve tekintetbe, már elég jó teljesítménynek mondható.
Igaz, hogy Dsáfer pasa seregcsoportjának Szegedről Szolnokra való előretolása által a szultán az ellenségnek alkalmat adott, hogy viszonylagos túlerővel rávesse magát erre az izoláltan előretolt csoportra; az ilyféle előretolás azonban a törököknél rég bevett szokás volt és azzal az előnnyel járt, hogy az egész hadsereg szempontjából kiválóan fontos helyek és területek már jó előre kézbe vétettek s azonkívül az előretolt csoportok a messzemenő földerítést is előnyös módon végezhették el.
Eger ostroma a törökök részén nem mutat fel valami különösen említésre méltó tüneteket; erőlködésük elég nagy volt, de az általuk elért eredmény vajmi csekély. A keresztény védőrség eleinte, amíg segítségre, illetve fölmentésre számíthatott, példásan viselte magát s csak utóbb lankadt el tevékenysége, ami bizonyára nem történt volna meg, ha fölmentő sereg közeledéséről idejekorán hírt kapott volna. Ámde Miksa főherceg erre nézve eleinte még csak jó szándékot sem mutatott, Báthory Zsigmond pedig addig nem hagyhatta el Erdélyt, amíg legalább félig-meddig biztosítékot nem nyert arról, hogy az ő tartományát a szultán ezúttal mégsem támadja meg nayobb erővel. Hogy a török adott szava és esküje ellenére a vallonok hatvani vérengzését a maga módja szerint hasonló, sőt talán még azon is túlmenő bestialitással torolta meg, azon utóvégre nincs okunk túlságosan csodálkozni.
Eger elfoglalása után a szultán sem volt magával tisztában, hogy mihez fogjon. Miután az idő már nagyon is előrehaladt, az eredeti gondolat szerint Bécs felé való előnyomulásra, de sőt még a Vácon át visszahúzódott ellenséges sereg megtámadására az alvezérek és a csapatok nem mutattak valami nagy hajlandóságot. Ezért maradt még további tíz napig a sereg tétlenül Eger falai alatt. Végre a keresztény sereg előnyomulásáról szóló hír véget vetett a tépelődésnek és tanácstalanságnak, mert attól tartva, hogy az ellenség a sereget az egri hegyek által körülzárt katlanban támadhatná meg, biztonság kedvéért a szultán rendes török szokás szerint egy erősebb seregcsoportot küldött a közeledő ellenség felé előre azzal a határozott parancscsal, hogy vele megütközve, annak számáról, összeállításáról, szándékáról stb. közelebbi híreket szerezzen. Ezzel egyidejűleg a szultán a sereg fennmaradó részét is hamarosan kivezette az egri katlanból s Maklárnál táborba szállva, egyelőre várakozó magatartást követett. Határozott támadó szándéka tehát a szultánnak egyáltalában nem volt. Sőt ő a maga személyére, mint tudjuk, megelégedve az egri sikerrel, legszívesebben már most hazafelé vette volna útját, azonban kísérete, legfőkép régi tanítómestere, az öreg Sead-eddin ellene volt a hatalmas padisahhoz és a sereghez nem méltó ilyesféle cselekedetnek. Viszont ehelyütt hangsúlyoznunk kell, hogy a jelenlegi nagyvezír, Ibrahim pasa, igen közömbös természet és sem a kellő tudással, sem a szükséges energiával nem rendelkező, meglehetősen apatikus egyéniség lehetett, mert sem most, sem később a keresztesi csata folyamán tevékenyebb és említésre méltó szerepet nem játszott.
Miksa kunktátoroskodó előnyomulása folytán Dsáfer pasa őt a Csincse, illetve Lator patak képezte mocsaras terület átjáróinak megszállásában megelőzte s így a főhercegnek csak részben, illetve csak harc árán sikerült az általa a döntő összeütközés színteréül már előre kiválasztott, illetve kijelölt tereprészt hatalmába keríteni. Dsáfer pasát, a született magyart[2] tehát, aki Miksa főherceg kishitűsége folytán szolnoki izolált helyzetében kikerülte az őt már akkor fenyegető veszélyt, végre itt mégis utolérte végzete. Egyébként meg kell hagynunk, hogy a pasa Mezőkeresztesnél amily ügyesen és okosan, époly bátran is viselkedett.
Nevezetes, hogy amint Miksa főherceg megtudta, hogy a török megmozdult Eger mellől, majd amidőn előcsapatjai Mezőkeresztesnél az ellenségre bukkantak, neki is az volt az első gondolata, hogy otthagyva csapot-papot, seregét ismét visszavezeti biztosabb helyre. E tekintetben tehát kezet foghatott hatalmasnak vélt ellenfelével, a szultánnal, aki – mint fentebb láttuk – a maga részéről is szívesen kitért volna minden komoly összeütközés elől.
Az október 23.-iki első összeütközés, melyben a keresztények részéről főleg magyarok vettek részt, fényes győzelemmel végződött, csak az a kár, hogy Miksa főherceg és törzse nem értett hozzá, hogy ezt a szép sikert nyomban ki is aknázza. De megvolt e tekintetben a helyes érzék Báthory Zsigmondban, aki október 24.-én korán reggel senkit se kérdezve, saját kezdeményezéséből nekivágott saját csapatjaival a töröknek, akit ezáltal, főleg ha a sereg többi része is követte volna őt, a legkellemetlenebb helyzetbe hozhatott volna, de a többi alvezérekben föltámadó irígység hamar rábírta Miksát, mint az egész sereg főparancsnokát, hogy ezt a kiválóan helyes vállalatot végkép beszüntesse. Holott, ha az egész sereg követi Báthory példáját, aligha férhet hozzá kétség, hogy a nagyon is megijedt és Dsáfer pasa veresége folytán kishitűvé vált Murad szultán már 24.-én döntő vereséget szenvedett volna.
Ebben a sorsdöntő órában, október 24.-én reggel, érdekes jelenetek játszódtak le mindkét táborban: Míg a szultánnak a lejátszódott események és a vett hírek nyomán annyira inába szállt a bátorsága, hogy nyomban hazatérni szándékozott, addig az ellentáborban két ellenkező nézet alakult ki: az alvezérek egyik része, köztük a magyarok, haladék nélkül támadni akartak, a másik rész ezt kockázatosnak tartván, csupán védelemre akart szorítkozni. A fővezérek innen is, túlnan is, gyenge bábok módjára azt tették, illetve azt rendelték el, amit az erőszakosabbak pillanatnyilag tőlük kicsikartak. Igy fejlődtek oda a dolgok, hogy október 24.-én eleinte mindkét főparancsnok, Murad és Miksa főherceg határozott támadásra ad parancsot, de az ügyefogyottabb Miksa utóbb mégis visszavonja erre vonatkozó rendelkezéseit, még pedig a legrosszabb időben, amidőn a sereg egy része minden bántódás nélkül már át is kelt a mezőkeresztesi mocsaras patakon, ami máris óriási előnynek volt tekinthető; ezt pedig ok nélkül feladni valóban vétkes könnyelműségszámba ment. Mindezekből világosan kitűnik, hogy az oly seregek műveleteit, küzdelmeit és döntő csatáit, amelyek élén határozatlan, tehetetlen hadvezérek állanak, rendszerint a véletlen és nem ritkán avatatlanok és hivatlanok befolyása dönti el. Az ily seregek műveleteinél a vezetésben semmi céltudatosság, hanem örökös ingadozás észlelhető, az elhatározásokban és a kivitelben egyaránt, ahogyan ezt a mezőkeresztesi csatánál mindkét részen, de leginkább a keresztények oldalán tapasztaljuk.
Miksa főherceg október 24.-iki ama elhatározásával, hogy a mocsársávon átkelt seregrészek hátravonulásával ezentúl a csatát már csak védelmi szellemben kívánja vezetni, a kezdeményezés előnyét teljesen kiadta kezéből, csakhogy ezt a tétovázó ellenfél nem tudta azonnal a maga hasznára fordítani.
Az október 25.-iki harcok szintén a bizonytalanság, tétovázás és erőtlenség bélyegét viselik magukon, még pedig mindkét részről. Habár a szultán a támadást határozta el, azért serege mindössze a mezőkeresztesi mocsársávig jut előre s ott az aránylag gyenge Teuffenbach-csoport megakasztja a török sereg további előnyomulását, amelyet az nem is nagyon forszírozott. Ellenben a mocsáron átkelt, aránylag gyenge tatár- és janicsárcsapatok elég kellemetlen, sőt majdnem veszélyes helyzetbe hozták a keresztény sereg zömét. Hátha még az egész török sereg, vagy legalább annak tekintélyes része átkelt volna a mocsársávon!
Különös méltánylást és dícséretet érdemel a keresztény tűzérség e napi céltudatos és eredményes munkálkodása. Ebben a hadjáratban tűzértechnikai tekintetben a keresztények határozottan felülmúlták a törököket, aminek kevés híján még a szultán is áldozatul esett. Teuffenbach tarackjainak oly kiváló volt a hatása, hogy majdnem ez egymagában elegendő volt ahhoz, hogy az e napi török támadás visszautasíttassék, illetve a sereg átkelése mocsársávon meghiúsíttassék.
Miután október 25.-én a Teuffenbach-csoport jelenléte a mocsársáv mentén a már aznapra szándékolt döntő csata kifejlődését meghiúsította, a keresztény vezérek éjjeli haditanácsa még ezt az akadályt is elhárította a törökök útjából, csakhogy azok végre komolyan lássanak hozzá a keresztények által már türelmetlenül várt döntő támadáshoz. És ez a trükk nem maradt eredmény nélkül; a török végre rászánta magát a mocsársávon való átkelésre, de nem egyszersmind a komoly támadásra is, mert csupán első harcvonalát bocsátotta át a patakon, a sereg fennmaradó része ellenben – habár a keresztények délig semmi jelét sem adták komoly támadási szándékuknak – teljes tétlenségben megmaradt a túlsó parton, amit megint a legbotrányosabb tétovázó, erőtlen magasabb vezetés legeklatánsabb jele gyanánt kell elrettentő például pellengérre állítanunk. Ez a goromba hiba csakhamar meg is bosszulta magát, mert délután 3 óra után az egész keresztény sereg támadásba átmenvén, a patakon átkelt első gyenge török harcvonalat könnyűszerrel vetette vissza a mocsárba. A török fővezetőség eddigi tétlenségét és mulasztását azzal akarta kipótolni és helyrehozni, hogy most már egyre-másra küldte a második harcvonalból a csportokat a mocsársáv gázlói felé, de azok ott már csak a halottak és sebesültek számát szaporították. Igy kergeti egyik hiba, egyik bűn a másikat és amint láttuk, ebben a hadjáratban és ebben a csatában mindkét fél elég sokszor vétkezett a stratégia és taktika alapelvei ellen, pedig egy régi latin közmondás azt tartja, hogy „non licet in bello bis peccare!“ (Magyarul: csata közben kétszer vétkezni, vagyis baklövést elkövetni nem szabad.)
Az október 26.-iki harcnak egyik kiváló jelenete az volt, amidőn Báthory a fővezérség által kiadott tiltó rendelet ellenére, erőteljes és merész közbevágásával a török első harcvonalat végkép a mocsársáv túlsó partjára szorítja, majd azon túl is, egészen a török sereg zöméig való visszavonulásra készteti. És ime, most egy újabb szarvashiba következik. Ahelyett, hogy Miksa, mint a sereg fővezére, intézkedett volna, hogy a legszebb sikerrel előretörő Báthory támogatására fokozatosan a többi csapatok is a mocsársáv túlsó oldalára keljenek át, ellenkezőleg belenyugszik és tétlenül nézi, hogy az oly remek sikert elért harcvonal minden kényszerítő szükség nélkül ismét a mocsársáv innenső oldalára térjen vissza, azon, a változott körülmények által már önmagától hatályon kívül helyezett, de a fővezetőség által időközben meg nem másított eredeti parancs következtében, hogy a vizen átkelni senki se merészeljen.[3] És most megint főkép a magyarok voltak azok, akik a helyzetet helyesen felfogva és megbírálva, azon igyekeztek, hogy Miksát eredeti parancsának hatályon kívül helyezésére és az egész seregnek a patakon, illetve a mocsársávon való átkelésére vonatkozó rendelet kiadására rábírják, miáltal az előbbeni hiba hamarosan ismét jóvá lett volna téve. Ehelyett azonban most az alsóbbrendű vezetők és a csapatok követtek el egy nagy bűnszámba menő hibát. A taktikának egyik soha figyelmen kívül nem hagyható alaptétele, hogy akadályon, patakon, mocsáron, szorosokon való átkelés után, miután az átkelés alatt a csapatokban mindig bizonyos fokú rendetlenség keletkezik és a kötelékek többé-kevésbé felbomlanak, a túlsó oldalon nyomban új rendezkedés és a kötelékek helyreállítása szükséges. Ezt a mi csapatjaink teljesen figyelmen kívül hagyták. Sőt még ennél nagyobb hiba is történt. A hadseregparancsnokság eredeti parancsa szerint nemcsak a patakon való átkelés, hanem a zsákmányolás is fejvesztés terhe alatt meg volt tiltva. Miután az átkelési tilalmat a hadvezetőség utóbb feloldotta, a másiknak érvényét pedig kifejezetten és a kellő nyomatékkal úgylátszik újra nem hangsúlyozta, a csapatok alighanem ezt is hatályon kívül helyezettnek tekintették s így mihelyt alkalmuk nyílt, hozzá is fogtak a legféktelenebb rabláshoz és fosztogatáshoz, ami aztán a csapatkötelékek teljes felbomlását vonta maga után. Az ilyen fékevesztett csürhével szemben pedig immár a szakácsok, lovászok, hajcsárok, szolgák hada is elegendőnek bizonyult, hogy a magukról megfeledkezett szerencsétleneket egyszerűen kiseprűzzék a táborból, ami örök szégyene marad az ottani összes keresztény csapatoknak, mert egyikük sem tudott a kötelességérzet és a józan cselekvés oly magas fokára emelkedni, hogy a hamarosan tovaterjedő rendetlenséget és fejetlenséget, nyugodt, higgadt és meggondolt közbelépés által megszüntesse. Az, ami itt történt, valóban majdnem mesébe való képtelenségnek is beillik és hogyha az egykorú feljegyzések egybehangzóan nem ugyanúgy írnák le a történteket, szinte hajlandók volnánk el sem hinni ezt a szörnyűséges, minden józan ésszel ellenkező dolgot.
Viszont ama török csapatok viselkedését, melyek a szakácsok és különféle szolgák által elért helyi sikereket elszánt fellépésük által mindjobban kimélyíteni igyekeztek, a legnagyobb dícsérettel kell kiemelnünk. Azonban erre csak békében és háborúban egyaránt példásan nevelt, kiképzett és fegyelmezett csapat képes, amilyennek elsősorban az akkori janicsár-hadat tekinthetjük.
Hogy Miksa főherceg a katasztrófa idején még nem volt a mocsársáv túlsó oldalán, azt nem vehetjük rossz néven; személyes közbelépése a felfordulás megszüntetése érdekében, bár elismerésreméltó, de nem volt praktikus, sem célhozvezető. Egyetlen ember közbelépése, mégha főherceg és hadseregparancsnok is egy személyben, ilyenkor nem sokat ér. Neki nem csupán testőrségével, hanem a táborban visszahagyott 10.000 emberrel kellett volna előretörni s akkor talán még elejét lehetett volna venni a szégyenletes nagy katasztrófának.
A kereszténységnek s elsősorban a magyaroknak a mezőkeresztesi katasztrófa csak annyiban nyujtott némi vígaszt is, hogy ez volt az utolsó nagy csata, melyben a törökök magyar földön nagyobbszabású diadalt arattak.
[1] Lásd a 217. oldalon mondottakat.
[2] Rövid életrajzát és pályafutásának leírását lásd Hadt. Közl. 1892. évf. 399. old.
[3] Lásd a 231. oldalon.
| « e) A döntő csata 1596 október 26.-án. | KEZDŐLAP | 7. Az 1597. év főbb hadi és egyéb eseményei. » |