| « d) Események október 25.-én. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |
XIV/15–b) és –c) számú mellékletek.
Az október 25-iki harcok elnémulása után a törökök Mezőkeresztes nyugati szegélyéhez közel, ott ahol az említett napi harcok folyamán állottak, ütötték fel sátraikat s nagyban véve keresztények is az e napi csoportosításban, a Teuffenbach–Schwarzenberg csoporttal elől Mezőkersztesnél, a főerővel a Csincse patakok menti táborban töltötték a 25.-éről 26.-ára hajló éjszakát, úgy hogy a két hadsereg zöme között alig volt egy pár kilométernyi távolság.[1]
Éjjel a keresztény vezérek haditanácsot tartottak, amelyben hosszas vita után abban állapodtak meg, „hogy támadni ugyan nem fognak, de az ellenséget áteresztik Mezőkeresztesnél a vizen és a lehetőséghez képest annak erejét megosztván, elfogadják a csatát. Ehhez képest a Teuffenbach–Schwarzenberg-csoport parancsot kapott, hogy a Lator patak gázlóit megszállatlanul hagyva a tábor felé visszahúzódjék, amit az hajnal felé végre is hajtott.[2] Azonkívül megparancsolták az összes csapatoknak, hogy másnap virradóra mindenki készen legyen s a harmadik lövésre a lovasok nyeregben ülve, a gyalogosok teljes fegyverben állva, rendben sorakozzanak.[3]
Viszont amikor a török táborban szombaton, október 26.-án egy álmatlan éj után felvirradt a nap, csakhamar nyílsebességgel elterjedt a hír, hogy a keresztények az előbbi nap estéjén elfoglalt török árkokat elhagyták s hogy visszavonultak a folyó túlsó oldalára, táboruk bensejébe,[4] magukkal vivén a törököktől elfoglalt ágyúkat. Nagy volt erre az igazhívők között az öröm afölött, hogy a gyaurok megszöktek. Mindenki lóra kapott erre és kinyargalt a táborból, hogy az előbbi napi csata színhelyét „kedvtelésből“ megnézzék … Azonban csakhamar meggyőződtünk arról, – írja Barton [5] – hogy a keresztények megszökéséről szállongó hír alaptalan volt. Sőt mi több, azt is hallottuk nemsokára, hogy a keresztény hadsereg csatára készül és döntő támadást akar intézni a szultán ellen.“
Erre a sereg nyomban parancsot kapott a csatarendbe való felállásra, ami dr. Komáromy és Barton angol nagykövet megállapítása szerint következőleg történt:[6] Az első harcvonalat szokás szerint portyázó és irreguláris lovas csapatok nyitották meg Murád diárbekri béglerbég és Csigálezádé Szinán (máskép Cikala) pasa vezérlete alatt. A főseregben középhad gyanánt Ibrahim nagyvezír állott 24.000 spáhival. Tőle jobbra és balra elől a láncokkal összekapcsolt kerekes ágyúk állottak fel akkora térközökkel, hogy minden térköz mögött egy-egy janicsár-csapat állott fel a tűzérség védelmére. A jobb szárnyon, egy vonalban az előcsapatokkal, kis távolságra mellettük, Fethgiráj szultán tatárhada foglalt állás s ezek mögött a ruméliai (európai) hadtest állott fel Hasszán pasa parancsnoksága alatt. A balszárnyat a jobbára ázsiai lovas csapatokból álló anatoliai hadtest képezte Lala Mohammed anatológiai béglerbég vezetése alatt. A középhad mögött a szultán állott fel a szent zászlóval. Előtte láncokkal összekapcsolt sok[7] ágyút állítottak fel, melyek mögött 32.000 janicsár állott lövésre készen. Jobb és balfelől minden fajtájú lovas és testőr csapatok, valamint hűbéres és zsoldos spáhik félhold alakjában vették közül a szultáni udvart. Végül a szultán mögött a poggyász, társzekerek, tevék, igavonó barmok, paripák, öszvérek és rengeteg szolgahad állott fel Junis bég parancsnoksága alatt.
„Ily rendben várták be a törökök a keresztények támadását, – mondja Barton [8] – vagy jobban mondva rendetlenségben, mert a nagyvezír járatlan volt a hadviselésben és ezelőtt soha sem látott csatát. A török hadseregben nem volt semmi fegyelem, s így történt pl., hogy a szultán csoportjához tartozó 32.000 janicsárból alig 7000 foglalta el helyét a csata kezdetén. A spáhik is csak gyéren jelentkeztek. Ezek közül sokan minden fegyelem nélkül mindenfelé saját tetszésük szerint széledtek el, messzire zászlóiktól. Legnagyobb részük pedig sátraikban bújt el, mert féltek a puskaropogástól“.[9] Ezek nagy része aztán utóbb, a szultán ismételt erélyes intézkedése folytán, mégis csak előkerültek s elfoglalták helyeiket a csatarendben.
Itt kell még megjegyeznünk, hogy egy erős tatár osztag még az éj folyamán, épúgy mint október 25.-én, Mezőkersztesen alul kelt át a patakon, a másik oldalon, Ábrány tájékán pedig egy erős lovas csoport a patakparton egy szőlőskert mellett foglalt állást, hogy kedvező pillanatban a keresztényeket hátulról támadhassa meg, vagy azok meghátrálása esetén gyorsan elibük kerülhessen.
A csatarend megalakítása után a török sereg megkezdte előnyomulását s mikor az első harcvonal a mezőkeresztesi (Lator) patak átjárójához ért, Cikala pasa meggyőződött arról, hogy ott az ellenség részéről egy lélek sincs.[10] Erre csapatjait csoportonként a vizen való átkelésre utasította, majd az üresen talált templomot ágyúkkal és janicsárokkal rakatván meg, a keresztény tábor felé nyomult előre, de nemsokára oly heves ágyútűzbe került, „hogy csakhamar kénytelen volt kissé hátrább húzódni, portyázókat küldve szét minden irányban a keresztény tábor fölverése céljából, melynek mozdulatlanságát a törökök alig tudták mire magyarázni, mert az idő gyorsan telt s azóta csatarendjükkel is elkészülhettek volna…“
„Közben a keresztények, bár szakadatlanul tüzeltek, nem árultak el sem támadó, sem visszavonuló szándékot, úgy hogy a török vezetőség azt hitte, hogy ismét ki akarják kerülni a döntő csatát, mert már idestova dél is elmúlt, október végén pedig a napok rövidek. Végre délután csapatonként váltak ki a táborból és hadierejükhöz képest szélesen kiterjeszkedve“ kezdték meg az előnyomulást.[11]
A keresztények harchoz való csoportosítása dr. Komáromy összeállítása szerint következőleg nézett ki:[12]
Első harcvonal: Középen: Báthory Zsigmond az erdélyi huszárokkal; mindkét szárnyon gyalogság, továbbá a fejedelem zsoldján szolgáló vértesek s lovasok. A jobb szárnyon: magyarországiak és végbeli fegyveresek (puskások); a bal szárnyon: a tatárokkal szemben székelyek s aztán közönséges gyalogosok.
Második harcvonal: Középen: Miksa főherceg 4000 főnyi vértes haddal s attól jobbra-balra a felsőmagyarországi lovas nemesek Pálffy és Teuffenbach parancsnoksága alatt. A főherceg személyes őrizetére Báthory István, Forgách Simon és Homonnay István rendeltetett ki, néhány száz főnyi lovas és gyalog csapattal.
Harmadik harcvonal: Dunáninneni és dunántúli magyar fölkelő hadak, továbbá vallon, osztrák, morva lovas és gyalogos csapatok.
Az ágyúk és tarackok az első harcvonal középhadától jobb- és balra előre nyerték beosztásukat, minden szárnyon 500 lövész s egy-egy csoport gyalogos védelme alatt.
A szekerekkel és ágyúkkal jól megerősített tábor védelmére a minden rendű és állapotú szolgáktól, kalmároktól, mesteremberektől eltekintve, több mint 10.000 főnyi lovas és gyalog csapat maradt vissza Ormándy János, Bosnyák András, Pogrányi Benedek és a morva nemzetiségű Tettauer Károly parancsnoksága alatt.
A csapatok szigorú parancsot kaptak, hogy fővesztés terhe alatt senki foglyot ne ejtsen, zsákmányolástól tartózkodjék és a vizen átkelni ne merészeljen.
A vezérek lelkesítő beszéde után a tűzérek adott jelre megkezdték az ágyúzást, miközben az első harcvonalban álló erdélyiek Istent híván segítségül, lassan megindultak az ellenség felé s így a csata körülbelül délutáni 3 óra tájban hatalmas „Jézus“ és „Allah“ kiáltások között megkezdődött.
Az ez időtájt beállt kölcsönös helyzetet a XIV/15–c) számú melléklet mutatja.
A fokozatosan mindig nagyobb arányokat öltött küzdelem lefolyását dr. Komáromy nyomán[13] következőleg foglaljuk össze: A keresztények első harcvonala élénk ágyúzás mellett nyomult előre, majd összecsapván a törököknek a mocsaras patakon átkelt első harcvonalával, saját jobbszárnyunk mindjobban szorongatta és mind hátrább-hátrább szorította a szemben álló ellenséget a mocsár felé. Ezt látván Király Albert, a balszárnyon álló székelyek által gyorsan támadást intéztetett a tatárok ellen s miután időközben saját jobbszárnyunk Muradot már egészen beleszorította a mocsárba, tűzérségünk pedig igen jó hatással lőtte az egész török vonalat, hamarosan a tatárok is hátrálni kezdtek s mivel a székelyekkel együtt dolgozó gyalogság élénk puskatüzével is nagy hatást ért el, a tatár osztagok csakhamar szétrebbentek. Ámde mialatt a székelyek a futókat űzőbe vették, a velük volt gyalogosok, nem sokat törődve a szigorú tilalommal, tüstént az elesettek fosztogatásához láttak, „de vesztükre, mert a tatárok, mintha csak ezt várták volna, hirtelen visszafordultak s megrohanták, vágták, eltaposták a zsákmányon kapkodókat, akiknek annyi idejük sem volt, hogy puskájukat megtöltsék.“ Ezalatt a mezőkeresztesi átjárónál is keményen folyt a harc, mert az arrafelé hátrálók minduntalan összegyülekeztek, újra szervezkedtek s nemcsak vitézül feltartóztatták, de néhányszor vissza is szorították a támadó keresztényeket, a túlsó partról pedig folyton érkezett a segítség számukra, ha erejük lankandi kezdett. Végül most már az Ábránynál leselkedő török lovas csoport is közbelépett, amellyel ottani lovasságunk vette fel a küzdelmet.
Ilyeformán a keresztények által kezdetben kivívott előnyök lassan mindjobban tünedezni kezdtek, de a már-már kétessé váló helyzetnek Báthory Zsigmond közbelépése hamarosan véget vetett. A fejedelem ugyanis látván, hogy a szárnyak már-már veszedelemben forognak, nem akart időt engedni az ellenségnek arra, hogy a patakon Mezőkeresztesnél átkelve, egész erejével támadhasson, hanem a maga csoportjával oly gyorsan s annyi hévvel támadta meg a puszta templom közelében Cikala által felállított csoportot, hogy mielőtt az ottani romok közt lévő ágyúk működni kezdhettek volna, ő már keresztültörte magát huszárjaival az ottani török első vonalon. Erre a janicsárokra rontott, azokat kardélre hányatta, mire a török lovasság zavarba jött, meghátrált és a patakhoz húzódott, miközben a fejedelem legázolá és maga alá taposta a mocsáron éppen átkelő ellenséges gyalogságot[14] Most aztán a hátul levő lovasság is előrerohant a székelyek megsegítésére, mire a tatárok megfutottak ugyan, de már akkor nagy volt az általuk a székelyek és az őket segítő gyalogság között okozott vérontás, akiktől néhány tarackot is elfoglaltak.
„A gázló (vagyis a mezőkeresztesi átkelő) körül – így folytatja dr. Komáromy [15] – azonban még mindig hevesen folyt a csata. A menekülő törököket beleverték ugyan a huszárok a mocsárba, de ezek úgy ahogy átvergődvén a sáron, a túlsó parton ismét rendbe szedelőzködtek, janicsár segéd-csapatok érkeztek hozzájuk és megújították a harcot. Puskával, nyilakkal lövöldözött az ellenség a keresztény lovasságra; az első ugyan kevés kárt tehetett bennük, mert a vízben állván, fejük fölött repült el a golyó, de a nyíl nyakuk közé hullott, lovaikat érte, míg a német gyalogság és lövészek meg nem segítették őket. Most is, mint a csata első napján, házfalak, kemencék mellé állították a katonákat és könnyű „forgó tarackokat“ rendelvén melléjük, fedett helyzetükből oly eredménnyel tüzeltek, hogy a törököt csakhamar elverték a partokról, mire aztán a lovasok is kimentek a vízből, a gyalogság is partra szállott, úgy hogy az ellenségnek nem volt bátorsága megtérni, hanem hátrább vonulván, saját tábora közelében foglalt állást. – A kiadott parancshoz képest a mocsáron túl senki sem üldözte tovább a törököt s a katonák visszafordulván, hadi beosztásukhoz tértek, de egyfelől az ellenállhatatlan roham, másfelől a szakadatlan ágyú- és puskatűz, már eddig is oly pusztítást vitt véghez soraikban, hogy feliben-harmadában sem menekülhettek. Az ellenség első csatavonala tökéletesen szétveretett, sok ezer halottjuk és állítólag 109 ágyújuk maradt a csatatéren, úgy hogy mielőtt a nap leszállott volna, a keresztények a csatát már félig megnyerték, s a törökök csak Ábrány felől ostromolták még a tábort,[16] de minden erőfeszítésük megtört a védők elszánt magatartásán.[17]
„Mikor már-már emberi számítás szerint – írja dr. Komáromy [18] – nem lehetett többé kételkedni a csata kimenetele felől, mikor már futott az ellenség s az iszlam seregében oly zavar és rémület keletkezett, hogy a legbátrabbak is alig mertek megállani helyükön: akkor a keresztények főemberei, magyarok, németek, olaszok, azt tanácsolták a főhercegnek, hogy seregestől keljenek át a vizen és verjék szét a törököt, mielőtt az magát a túlsó parton rendbe szedhetné. Miksa, szokása ellenére most az egyszer nem sokáig habozott. Későnek tartotta ugyan az időt és a maga részéről ennyi dicsőséggel is beérte volna, mindazonáltal a vezérek elhitették vele, hogy a diadalt csak így lehet tökéletesen kizsákmányolni s rég nem látott fényes győzelem koronázza majd fáradságukat. Gyors elhatározását az a körülmény is befolyásolhatta, hogy a török – hír szerint – ismét rendbe szedte magát és új erővel készül támadni“ s így kiadta a mocsáron való átkelésre a parancsot.[19]
Erre az egész keresztény sereg gyorsan újból csatarendbe fejlődött és folytonos ágyú- és puskatűz mellett, trombitaszó és dobpergés közben átkelt a Mezőkeresztesen átfolyó patak gázlóin. Hasszán pasa megpróbálta ugyan a vele szemben a patakon átkelő keresztényeket föltartóztatni, de erőlködése hiábavalónak bizonyult.[20] „De most aztán – így folytatja dr. Komáromy elbeszélését – nem is volt szó többé csatarendről, hadi fegyelemről, vezéri tekintélyről s amint egy-egy csapat átkelt a sáron, se kérdve, se hallva, gyalog vagy lóháton az ellenségre vetette magát s míg a vitézek egy része rendetlen harcba bocsátkozott a tábor körül álló janicsárokkal, más része a futókat űzte, vágta és egyenesen a szultán főhadiszállásának tartott.[21] Minthogy pedig senki sem maradt meg a maga helyén, de mindenki első akart lenni, az egész keresztény sereg rövid idő alatt úgy felbomlott, hogy a vezérek alig voltak képesek a lovasságnak csak egy részét is rendben tartani.[22] Magyarok, németek, csehek, olaszok, mindenféle nemzet; vértesek, huszárok, lándzsás, kopjás gyalogosok, lövészek, hajdúk, végbeli puskások, szóval a legkülönbözőbb fegyvernemekhez tartozó katonák egy tömegben vagy kisebb-nagyobb csapatokra oszolva, szüntelenül Jézust kiáltván, fergeteg módjára rohanták meg az ellenséget, mely eszeveszett futásban keresett menedéket, mialatt Báthory Schwarzenberg, Teuffenbach és Serényi Mihály füleki parancsnok a még rendben álló lovassággal nagy öldöklést vittek véghez soraiban.[23] – Ezalatt a szultán, birodalma legfőbb méltóságaitól környezve, az ütközet kimenetelét remegve várta és Szead-eddin Khodsának minden ékesszólását elő kellett venni, hogy megnyugtassa és maradásra bírja őt… De amikor Cikala pasa födetlen fővel, vértől borítva elővágtatott, jelentve, hogy az ellenség közeledik, hasztalanul lelkesítette Szead-eddin, hogy dicsőült ősei példáját követve, álljon meg szilárdan a helyén: a nagy úr nem hallgatott többé rá, nem bízott a próféta köpenyében, melyet a jajveszékelő papok vállaira vetettek, hanem a menekülésről gondolkozott… majd legjobb vitézeinek szaladását látván, előparancsolta főlovászmesterét és nagyszámú testőrsége kiséretében futva hagyta el a csatatért.[24] Erre az apródok is lóra kaptak és ijedtükben minden óvatosságról megfeledkezve, a kérdezősködőknek a szultán futását elárulták. Ennek híre gyorsan elterjedt s az iszlám seregében oly rémületet idézett elő, hogy senki sem gondolt többé ellenállásra, senki se mert többé harcolni, hanem akinek ép keze-lába volt, menekült, míg a ló ki dűlt alatta, vagy a fáradtságtól össze nem rogyott s ezalatt a vad rendetlenségben rohanó keresztény csapatok már a szultán főhadiszállásához jutottak.[25] Áttörni a janicsárok erős harcvonalát,[26] elverni az útból a tevék rengeteg sokaságát, kardélre hányni, akiket elől-utól találtak: pillanat műve volt s mire az ellenség föleszmélt, már ott termettek a nagy úr sátora előtt, … hogy a megváltó jelvényével ékesített zászlóikat a kereszténység legnagyobb ellenségének sátrára feltűzzék…[27] Most olyan jelenet fejlődött ki, mely a magyar hadviselés történetében sajnos ugyan nem áll példátlanul, mindazonáltal következéseit tekintve, ritkítja párját és csakhamar végzetessé vált a kereszténység ügyére nézve. Ott állottak a katonák a török tábor kellő közepén; övék volt már az, kelet minden kincsével, soha sem látott mesés gazdagságával együtt. Senki sem emelt fegyvert rájuk, az ellenség futott s akinek nem volt ideje menekülni, életéért remegett. A kiéhezett zsoldos, akinek nagyon jó dolga volt, amikor egy hónapból csak két hetet koplalt; a kurta nemes, kiről leszakadt a dolmány, mert őt jószágából elűzte, földönfutóvá tette a pogány; a szabad hajdú, ki a hadi nyereségét a világ összes dicsőségénél többre becsülte; a nyomorult jobbágyfiú, kit egy marék arany egész életére boldoggá tehetett: hogy ne szédült, hogy ne tántorodott volna meg, ily nagy kísértés közepette, mikor még az elöljárók sem tudtak annak ellentállni, s a szivökben föltámadó nyereségvágy a józan megfontolást, a hadi fegyelmet, a vitézi becsületet, egy pillanat alatt háttérbe szorította. Berontottak a szultán és a fővezérek sátraiba, fölverték a ládákat: arany, ezüst, mindenféle drágaság halomban feküdt előttük, hogy még a szemük is káprázott tőle. Senki se gondolt többé feje veszedelmével, hiszen a csatát már megnyerték, az ellenséget megszalasztották: övék a győzelem, övék a zsákmány! Igy gondolkoztak a katonák s a lovasok leguráltak a nyeregből, a gyalogosok eldobták súlyos fegyverzetüket, s aztán előbb a németek, később Bory Mihály nógrádi és Vidffy Titusz drégelyi kapitány példájára a magyarok is neki estek a gazdag zsákmánynak. Egy részük lefoglalta az állami kincstárt,[28] más részük sorra járta a sátrakat s irgalom nélkül leöldösvén azok őrzőit, megszabadította a keresztény rabokat s aztán együtt folytatták a zsákmányolást.[29] Mind többen és többen érkeztek hozzájuk s a fosztogatás szenvedélye úgy elragadta őket, hogy noha már szinte görnyedeztek a préda súlya alatt, telhetetlenségükben raboltak mindent, ami csak kezük ügyébe akadt, lett légyen az akár pénzes zacskó, akár nyeregtakarónak való szőnyeg, drága mívű arany, ezüst edény, vagy hitvány ruhadarab.[30] Ezalatt pedig a vezérek, akik jóformán csak az ellenség eszeveszett futását látták, de arról, hogy mi történik a táborban, még csak sejtelmük sem vala – szerencsét kívántak egymásnak a fényes győzelemhez. Mert az is volt az tagadhatatlanul. Az iszlám serege már lemondott minden reményről, a nagyvezír a szultánnal Szolnok felé, s a többi pasa, ki erre, ki amarra futott.[31] De sajnos! nem vihették magukkal rakott sátraikat, összeharácsolt kincseiket, vakító pompájukat. És aminek nem árthatott sem ágyú-, sem puskatűz, amin kicsorbult a török szablyák éle: a keresztények hősiességét néhány nyomorult pénzes láda, fényes rongyok, hitvány, csillogó ékszerek megtörték, megalázták![32] Valóban új Szent László királyra lett volna szükség, akinek könyörgése egykor sárrá változtatta a futó kúnok aranyait, – hogy felhagyjanak a rablással. Pedig már ütött a tizenkettedik óra, a bosszúállás rettenetes órája. Mert mikor a szultán főhadiszállása körül a zsákmányolókat kivéve alig mutatkozott élő lélek, s palotás testőrök, janicsárok, apródok, heréltek, kitépett nyelvű némák holttestei hevertek mindenfelé; mikor már szakállukat tépve, Istent káromolva menekültek az őrjöngő dervisek s a keresztény katonák veszett kedvükben felugráltak az államkincstár pénzes ládáira s ott táncoltak éktelen zaj és diadalordítás között:[33] egyszerre csak előrohantak rejtekeikből a tábori szolgák, kik addig életüket féltve, moccanni se mertek – s a pokoli zűr-zavart fölhasználva, vakmerően a ragadozókra vetették magukat. Inasok, szakácsok, favágók, lovászok, sátorverők, teve- és öszvérhajcsárok fejszékkel, bárdokkal, dorongokkal, nyársakkal, aki hirtelenében mihez kaphatott – oly fanatikus dühvel támadtak, hogy mire a keresztények észbekaptak, a dühöngő szolgasereg már néhányat levágott közülük. Erre aztán, hogy a még közelben lévő török harcosokat figyelmessé tegyék, a szanaszét futókat pedig visszatérésre bírják: rettenetes lármát ütöttek, azt kiabálván minden oldalról: „Megfutott a hitetlen! megfutott a hitetlen!“[34] Ravasz cselfogásuk tökéletesen sikerült, mert a szultáni tábor őrizetére rendelt janicsárok közül azok, akiknek már reményük sem volt a meneküléshez és elszánták magukat a halálra: most a szolgasereg diadalordítására csapatonként összegyülekezvén, hirtelen előnyomultak s látván, hogy mi történik a táborban, gondolkozás nélkül megrohanták a keresztényeket. Számra nézve kevesen, állítólag alig 500-an voltak,[35] de támadásuk oly váratlan és meglepő vala, s oly zavart, rémületet, kétségbeesést idézett elő a zsákmányolók között, akik teljes biztonságban hitték magukat, – hogy a jobbára fegyvertelen gyalogság, mely még kardot is alig tudott vonni, úgy meg volt rakodva prédával: tüstént hátrálni kezdett. Erre a lovasok – kiket a hely szoros volta fegyvereik használatában megakadályozott,[36] – kitörtek a táborból, de ahelyett, hogy a vezéreket értesítvén, a gyalogság védelmére siettek volna, látván azok veszedelmét, rémületekben maguk is meghátráltak,[37] mialatt a janicsárok a gyalogság sorai között nagy vérontást vittek véghez. – Most a zavar és rendetlenség tetőfokra hágott. Az erdélyi fejedelem és Schwarzenberg lovassága, mely a szultáni tábor környékén foglalt állást, – bizonyára elég erős volt arra, hogy egyetlen rohamával szétverje, elsöpörje a halottaiból föltámadó törököket, bár számuk, mint az áradat, nőttön nőtt: de egy közbejött esemény, egy fatális véletlen – mondjuk, oly fordulatot adott a csatának, hogy a kereszténység végső veszedelmét emberi erővel elhárítani többé nem lehetett.“
Ezek után dr. Komáromy[38] az ábrányi csatarészletre[39] visszatérve azt mondja, hogy az ottani bizonytalan kimenetelű harc még akkor sem ért véget, amikor a törökök első harcvonala a mocsaras patak mentén teljes vereséget szenvedett. „De midőn – folytatja dr. Komáromy – a keresztények átkelvén a mocsáron, már a szultán főhadiszállásáig jutottak; midőn már menekült az iszlám serege, s a győztesek diadalkiáltása betöltötte a téres síkságot: a támadó törökökből egy szempillantás alatt itt is futó törökök lettek s nehogy az ellenség feltartóztassa, vagy két tűz közé szorítván, tönkre tegye őket: nyakra-főre rohantak visszafelé. – A szultán tábora körül lejátszódott, föntebb vázolt események pedig oly rövid idő alatt mentek végbe, hogy az ábrányi hídtól visszavert török csapatok egy része éppen abban a pillanatban érkezett a szultáni tábor közelébe, mikor már a janicsárok támadása következtében a zsákmányolók meghátráltak s a lovasság egyenesen a mocsár felé vágtatott. – A körülményeknek ezen végzetes összetalálkozása Báthory Zsigmond és Schwarzenberg hadosztályát a legnagyobb zavarba hozta. Látván ugyanis egyfelől bajtársaik rendetlen visszavonulását, másfelől a nyomban előrohanó ellenséges lovasságot: hirtelenében azt gondolták, hogy a török összegyüjtve minden erejét, visszafordult s a táborban lévő keresztényeket már szétvervén, most ellenük intéz rohamot. Ha a vezérek – így folytatja dr. Komáromy[40] – egy kissé nyugodtan körültekinthetnek, bizonyára felösmerik, fel kell ösmerniök a valódi helyzetet s ekkép a félreértésből származó bajnak kevés fáradsággal elejét vehetik. De úgy látszik még idejük sem volt körültekinteni s mielőtt helyzetüket komolyan fontolóra vehették volna: a katonaságon e váratlan fordulat következtében már erőt vett az a bizonyos rémület, mely a háborúban néha mindenféle gyilkoló szerszámnál nagyobb pusztítást okoz. Az a rémület, mely hű segítőtársa a csaták öldöklő angyalának s melynek természetéről – bár hasonló esetekben gyakran előfordul s lélektanilag is indokolható – határozott fogalommal csak az bírhat, aki valaha a harcmezőn színről-színre látta az útját jelölő véres nyomokat. Ennek következtében a tábor körül álló roppant lovassági tömeg – előbb a vértesek, majd az erdélyi huszárok, kik még azelőtt alig egy órával hősiesen harcoltak – vaktában, minden igaz ok nélkül meghátrált, hadi rendje pedig bomladozni kezdett.[41] “ Ez volt a mezőkeresztesi csatának legfontosabb mozzanata; az a válságos negyedóra, mely majd minden jelesebb csatában elő szokott fordulni és méhében rejti a győzelmet, vagy kudarcot. A gondviselés úgy akarta, hogy most az ellenség húzzon hasznot belőle. Mert Cikala pasa, mintha csak erre a pillanatra várt volna, a vert hadból hirtelen előkerülvén, föltartóztatta az Ábrány felől menekülő török és tatár csapatokat, s aztán a közelből minden fegyverfogható embert összegyűjtvén, oldaltámadást intézett a keresztény lovasság ellen s oly erővel rohanta meg a hátrálókat, hogy hadirendjük most már teljesen fölbomlott, mire a körülbelül 20.000 főnyi lovassági tömeg hátrálása zavart, kétségbeesett futássá változott. A futók üldözésére elegendő volt a szokás szerint nagy lármát ütő tatárság, de még az sem igen ért nyomukba, oly lóhalálban vágtattak a mocsár felé. Cikala pasa tehát összes erejével gyorsan a keresztény gyalogság ellen fordult, melynek egy része hadirendjéből teljesen széjjel bomolva, a szultáni táborban rekedt, más része pedig a lovasság által rútul cserben hagyatva, minden irányban menekült.[42] A zsákmányolók keményen lakoltak könnyelműségükért s csaknem egy lábig elhullottak a törökök csapásai alatt. Bory Mihályt és Vidffy Tituszt, akik mint említettük a fosztogatásban rossz példával jártak elől, a janicsárok mindjárt kezdetben levágták. A körülbelül 8000 főnyi német gyalogság jobbára odaveszett, részint az ellenség csapásai alatt, részint a mocsárban s közöttük sok főtiszt, kapitány, hadnagy, zászlótartó stb. vére festette a csatamezőt, de a prédáló magyarságból is csak kevesen menekülhettek meg, átkozván a vörösruhás német gyalogságot, melynek gyávasága annyi sok jó vitéz végső veszedelmét okozta.[43] Pedig ha gyávaságról lehet szó, akkor ez a vád egyformán az összes lovasságot egyaránt terheli, mert magyarok, németek, csehek, olaszok stb. „nemzetünk örökös gyalázatára“ egymást igyekeztek fölülmúlni a gyorsaságban, s még csak hátra sem tekintettek meggyőződni arról, hogy már alig üldözi őket valaki.[44] Vakon rohantak a mocsárnak, maguk alá gázolván a menekülő gyalogságot is. A vezérek megpróbálták ugyan föltartóztatni őket s maga a főherceg a gázlóhoz nyargalván, elébb szép szóval, majd fenyegetéssel végre állítólag kardlappal is vissza akarta téríteni a futókat, de minden igyekezete kárbaveszett, mert tudvalevő dolog, hogy ha a tömegen a rémület egyszer erőt vesz, – emberi akarat nem kormányozhatja azt többé…[45] A tűzérek ottállottak ágyúik mellett a dombon a szentegyház körül, minden pillanatban lövésre készen, de hasztalanul kiáltozának a futókra, hogy térjenek meg, majd elbánnak ők az ellenséggel, mikor a mocsárhoz ér, – nem hallgatott rájuk senki; már pedig így nem lőhettek, mert a török hátul volt s így az előtérben levő keresztényeket söpörték volna el. Az idegen csapatok közül néhány még tűzben sem volt, s most jó kedvvel indult az ellenségre s futókat is téríteni igyekezett, de sikertelenül, mert ezek vakon rohantak a mocsárnak, odataposták egymást, ló és lovas nyakát szegve, halomra dőlt a sárban, mire aztán a gyalogosok is menekültek, gyakran anélkül, hogy puskáikat kilőtték volna. – És mert az Úristen… az vitézlő népnek elvette szívét,[46] a futók ahelyett, hogy a jól megerősített táborba menekültek volna,[47] melyhez most a török közeledni se mert, – nekivágtak a sötét éjszakának és árkon-bokron keresztül rohantak, míg lovaikból ki nem fogyott a pára. Ha az ellenség üldözőbe veszi őket, talán hírmondó sem marad közülük; de csak a tatárságnak volt bátorsága a mocsáron átkelni s így a lovasságból aránylag kevés ember veszett. – A vezérek tehát lemondtak minden reményről s e váratlan fordulat, mikor a győzelmet már úgyszólván kezükben tartották, még a legbátrabbakat is megrendítette… Menekültek tehát az éj leple alatt mindnyájan… Miksa főherceg Miskolcon keresztül Kassának vette útját; az erdélyi fejedelem Kornis Gáspár és Huszár Péter kiséretében Diós-Győrre szaladt s ott tölté az éjszakát Báthory István, Thurzó György, Czobor Mihály és Nyáry Pál társaságában… A keresztény seregben a nagy rémület miatt mindenki elvesztette fejét, minek legerősebb bizonyítéka az a körülmény, hogy annyi jeles, tapasztalt vezér között csak Pálffy Miklósnak és az öreg Teufenbachnak jutott az eszébe a közel levő táborba menekülni… De mivel a táborban lévők közül némelyek attól tartottak, hogy a török reggel támadni fog, ágyúikat, hadiszereiket s minden poggyászukat hátrahagyván, a tábor őrizetére rendelt magyar és német csapatokkal együtt, éjfél után, mikor már elcsendesedett minden, békével útrakeltek.[48] Előbb azonban sátraikat, társzekereiket fölgyújtották, hogy az ellenség ne örvendezhessen a gazdag zsákmánynak. Pedig bizony a felől nyugodtan meghálhattak volna a táborban; hadi készletüket, véren szerzett ágyúikat is nagy hiba volt zsákmányul hagyni, mert a német krónikás szavaival élve: „Isten kedvező kegyelméből mind a két fél egyszerre futott“,[49] s legfeljebb a prédára leső tatárok húzódtak meg valahol a tábor közelében, tudván, hogy az ő aratásuk ezután kezdődik. – A törökök ugyanis maguk sem hittek váratlan győzelmükben. Nyilván azt gondolták, hogy a futó keresztények, főleg mert a mocsáron túl senki sem üldözte őket, a táborban ismét összegyülekeznek és korán reggel megújítják a harcot, aminthogy józan ésszel nem is gondolhattak egyebet. Ettől való félelmükben tehát, mert oly kevesen valának, hogy a táborban tartózkodó keresztények támadása teljesen megsemmisíthette volna őket, nem látták tanácsosnak az éjszakát a csatatéren tölteni, hanem kitakarodván táborukból, mindnyájan menekültek, követvén az iszlám fényes seregét, mely nem is sejtvén, hogy ezalatt Mezőkeresztesnél mi történt, alkonyat óta szüntelenül futott. Maga a szultán Ibrahim nagyvezírrel meg sem állott Szolnokig[50] – a többiek jobbára Eger felé menekültek, minden pillanatban attól rettegvén, hogy az ellenség nyomukba ér, holott őket sem üldözé senki, csupán egy láthatatlan szörny: a rémület. Ez döntötte el a csata sorsát, ez szalasztotta meg a keresztény lovasságot, az egész hadsereg büszkeségét, reményét, bizodalmát s nem az a néhány ezer főnyi török! Nyakára ült a vitézeknek, sarkantyúzta a paripát alattuk, kicsavarta a hős kezéből a fegyvert, szívéből a bátorságot; kishitűvé tette az erőst, pulyává a férfit s aki előbb száz halálnak is bátran szemébe nézett volna, most remegve futott a saját árnyékától! – Mind a két tábor ott állott őrizetlenül a mezőn,[51] senki se mert feléjük közeledni, mert az elmúlt nap eseményei a zsákmányolókat óvatosságra tanították. Végre a tatárok s más kóbor lovasok kerülgetni kezdék azokat s mikor meggyőződtek, hogy a sok ezer halottal borított csatatéren egy lélek sincs, nagy buzgalommal mindkettőt kirabolták. Várakozásukban ugyan csalódtak, mert ami érdekesebb holmit a keresztények táborában a tűz meg nem emésztett, azt már a hajdúk, martalócok s a környékbeli pórok jobbára elvitték,[52] de ágyúkat[53] és mindenféle hadiszereket nagy bőségben találtak, sőt állítólag szép összeg pénzhez is jutottak volna. Az ágyúkat a törökök Egerbe vontatták, dicsekedvén, hogy 50.000 hitetlen hullott előttük a porba.
Néhány nap múlva Miksa főherceg Kassára, az erdélyi fejedelem Sárospatakra érkezett. A történtek fölött bánkódván, nagy tűzzel-lobbal ismét összegyüjtötték szétszórt hadaikat, hogy legalább Eger várát foglalhassák vissza az ellenségtől. De csakhamar be kellett látniok, hogy minden erőfeszítésük hiábavaló! A lovasság jobbára megmenekült ugyan s innen-onnan, felében-harmadában a gyalogosok is előkerültek, csakhogy az volt a bökkenő, hogy futás közben fegyvereiket többnyire elszórták, az ágyúk és más hadiszerek pedig zsákmányul hagyattak az ellenségnek, mely ezalatt 10.000 főnyi őrséget helyezett el Egerbe, hogy a netalán visszatérő keresztényeket illendően fogadhassa. Minthogy pedig pisztolyokkal, kopjákkal, fokosokkal várat ostromolni abban az időben sem igen lehetett: a vezérek megadták magukat sorsuknak; Báthory Zsigmond gyorsan hazafelé indult, a főherceg még egy darabig Kassán időzvén, november végével visszatért Bécsbe.[54]
„Magyarok és németek ősi szokás szerint kölcsönösen egymást vádolták a kudarcért s az évszázados gyűlölség soha nem alvó tüze közöttük újra nagy lángot vetett.“
„Török írók igen nagyra vannak a mezőkeresztesi „diadallal“, sőt egynémelyikük még a mohácsi győzelemnek is fölébe helyezi azt. – Hogy mennyi joggal? arról az elmondottak után alig szükséges szólanunk, hiszen maguk is bevallják, hogy az iszlám serege három napon keresztül folytonos vereséget szenvedett, sőt a keresztények tulajdonképpen döntő csatát is megnyerték és a törökök – Pecsevi vallomása szerint – már minden reményről lemondtak, mikor egy maroknyi elszánt ember vakmerő támadása, a katonák fegyelmezetlensége következtében, a biztos győzelmet kiragadta kezeikből.“
„Mikor a futó szultán, kinek már Konstantinápolyban holt híre támadt, birodalmának lázongó fővárosába érkezett, fényes hadserege, mely az erdélyiektől és Mihály havasalföldi vajdától útközben is sok kárt szenvedett, részint fegyver, részint nyomorúság és nélkülözés miatt, felényire olvadt le s így ez a hazatérő sereg oly szánalomraméltó állapotban volt, hogy Mohammed bevonulása Konstantinápolyba inkább hasonlított a legyőzött szégyenteljes visszatéréséhez, semmint a hódító diadalmenetéhez. A kegyvesztett Ibrahim helyett nagyvezíri méltóságra emelt Cikala pasa vad kegyetlensége, mellyel a csatából elszaladottakon bosszút állott,[55] oly veszedelmes forrongást idézett elő, hogy ennek következtében a török birodalom belső békéje csakhamar fölbomlott, az egymást érő palota-forradalmak és asszonyi cselszövések pedig, miknek szálai a magyarországi hadjáratban, vagy az ezzel kapcsolatos eseményekben gyökereznek, még jobban meggyöngíték az állam hanyatló életerejét, úgy hogy a mohamedán historikusoknak éppenséggel nem lehet okuk párhuzamot vonni Mezőkeresztes és Mohács között és különben is nyert csatáról legföljebb, de korántsem diadalról zenghet az ének“.[56]
A keresztények veszteségét a törökök, erősen túlozva, 50 ezer főre teszik, a magukéról ellenben nagy bölcsen hallgatnak. Talán közelebb járunk a valósághoz, ha a keresztények veszteségét legkevesebb 15.000 főre, a törökökét legalább 20.000 főre tesszük.[57]
Végül ideiktatom még dr. Komáromy bő forrástanulmányon alapuló, pályadíjjal koszorúzott jeles munkájának, amelynek igen sok részét szószerint vettem át a magam leírásába, igen találó végső konklúzióját:[58] „A mezőkeresztesi kudarc, de még inkább Egervár eleste, tagadhatatlanul súlyos csapás volt a nemzetre, mindazonáltal nagyon téved az angol tudósító,[59] mikor azt hirdeti, hogy a török, ha győzelmét okosan fel tudja vala használni, ennek következtében egész Magyarországot és Ausztriát is könnyen meghódíthatta volna. A história ennek az ellenkezőjét tanítja, sőt meggyőződésünk szerint a keresztesi csata főfontossága éppen abban rejlik, hogy határpontot jelez mult és jövő között, mert a nemzet hosszú csüggedés után ekkor kezdett ismét erejének és erkölcsi fölényének tudatára ébredni s ahelyett, hogy leverte volna a csapás, ellenkezőleg, még fölemelte. A török győzhetetlensége felől táplált megrögzött hite mintegy varázsütésre elenyészett, hogy helyet adjon annak az újólag föltámadó nemes önbizalomnak, mely ettől kezdve a legválságosabb időkben sem hagyta el soha a magyart s mely lángoló hazaszeretettel egyesülve, karjának erőt, szívének bátorságot adott mindannyiszor, valahányszor a kelet vagy nyugat felől jövő vihar nemzeti önállóságát végső veszedelemmel fenyegette.“
[1] Dr. Komáromy id. m. 171.
[2] Illésházy id. m. 32.: „26. octobris szombaton az körösztények ugyanazon szándékkal, hogy egy részét az töröknek által bocsássák, azzal meg is víjanak, azután a többivel is könnyebben bírhatnának, jó idején reggel kitakarodának az táborból.“ Ez utóbbi kitétel alighanem csak a Teuffenbach–Schwarzenberg-csoportra vonatkozik, megjegyezvén, hogy helyesebb kifejezési módot használva, a „táborból“ szót a „védőállásból“ szóval kellene helyettesítenünk.
[3] Szamosközy id. m. 488. – Istvánffy id. m. XXX. – Decsi id. m. 277. – Helius id. m. 287.
[4] Barton szerint „into the „harte“ of their camp“
[5] Kropf id. m. 600.
[6] Lásd a XIV/15–c) számú mellékletet és dr. Komáromy id. m. 173.
[7] Illésházy szerint 170, de ez túlzás, mert az összes ágyúk száma se tett ki jóval többet.
[8] Kropf id. m. 603.
[9] „For feare of ye harquibuse crackes.“
[10] Pecsevi: „Akkor a mieink a harc színteréül szolgált templom felé nyomultak előre s azt látták, hogy a templomban és környékén egy lélek sem maradt, hanem az átkozottak valamennyien táborukba vonultak vissza és seregüket rendezve, készültek a harcra.“
[11] Dr. Komáromy id. m. 175. – Pecsevi szerint: „az iszlám sereg csapatonként átkelt a mocsáron s a keresztény tábor felé nyomult, csakhogy az átkozottak nem engedték az iszlám seregét táborukhoz közeledni. Noha már dél is elmúlt, az átkozottak még sem jöttek ki táborukból, egyiküknek sem volt kedve harcolni. De délután csapatonként váltak ki a táborból s egyes hadosztályok szerint szélesen kiterjeszkedve jöttek felénk.“
[12] Id. m. 176.
[13] Id. m. 178.
[14] Bornemissza említett levele id. h. 202. szerint: „quo viso, non expectato ut omnes hostes trajiciant, Princeps Transylvaniae strenue illos invasit, et ad primum impetum facile illos profligavit, et per flumen lutosum ac paludinosum, ingente strage edita trajacit.“
[15] Id. m. 179.
[16] Régibb, de még újabbkori íróink is gyakran használják e szót átvitt értelemben a menetben vagy harcban lévő csapatok esetről-esetre elfoglalt helyére. Itt is az ábrányi ellenséges csoport nem a Csincse patakoknál lévő tábort ostromolta, illetve támadta, hanem a Mezőkeresztes felé előnyomuló csatarend jobb oldalát.
[17] Szamosközy, Decsi, Jansonius, Helius id. m.
[18] Id. m. 278.
[19] Jansonius id. m. 279.: „Imminebat jam vesper. eratque Consilium Archiducis, milites in castra reducendos, nec ulterius quiquam eo die tentandum. Contra Transylvanus, Palffius et Hungari omnes in tanto metu citoriam persequendam esse suaserunt: et tandem eo facilius Archiduci persuaserunt, quod hostes denuo coire et acies instruere viderentur.“ – Szamosközy id. m. 489. szerint egy szökevény azt állította, hogy a török táborban rettenetes rémület uralkodik és a szultán már futni készül s ez bírta rá a főherceget a támadásra. – Istvánffy azt mondja, hogy a német és olasz kapitányok is tanácsolták a támadást. – Helius id. m. 287. úgy tünteti fel a dolgot, mintha a katonák parancs nélkül, sőt éppen a főherceg tilalma ellenére keltek volna át a mocsáron. – Decsi, Thököly és Bornemissza minden kommentár nélkül csak a tényt konstatálják.
[20] Pecsevi mondja, hogy: „a hitetlenek szüntelenül ágyúzva és puskából tüzelve, trombita és dobszó mellett átkeltek a mocsáron s a mi táborunk felé tartottak. Hasszán pasa a ruméliai sereggel a jobb szárnyon egy átkelő helyen állott, hogy az ellenséget megakadályozza az átkelésben. Innen azonban arra a helyre rendeltetett, ahol az ellenség már átkelőfélben volt. De egy percig sem tudta őket feltartóztatni.“ Naima viszont azt mondja, hogy Hasszánnak sikerült az előre törtetőket feltartóztatni, miután a rumili csapatokkal nagy gyorsasággal hátba támadta őket, de az erős tüzelés miatt csakhamar kénytelen volt visszavonulni.
[21] Barton szerint (Kropf id. m. 604.): „Midőn a keresztény sereg nagy keményen támadott, útjában a szultán sátra felé csekély, vagy éppen semmi ellenállással sem találkozott, mert a törökök mindenfelé kardcsapás nélkül (without any offer of battle) megfutottak.“
[22] Barton szerint a támadásnál a keresztény sereg két szárnya magára hagyta a derékhadat s fölbomolva, több úton hatolt be a török sátrak közé.
[23] A mocsaras patakon való átkelés után bekövetkezett rendetlenséget, khaoszt és fejnélküliséget, Szamosközy id. m. 49ő, ecseteli a legélénkebben. – Bornemissza id. h. 202. csak annyit mond, de ez is elég, hogy „ibique (t. i. a mocsáron túl) exercitum nostrum omissa priori ordinatione in unum fere conjunximus.“ – Épígy csak röviden említik az összevisszaságot Jansonius, Decsi, Helius és a többi egykorú és közelkorú írók.
[24] Erre nézve Miksa főherceg említett jelentésében a következőket mondja: „Mihelyt a támadás megindult és a harc mindkét részen komoly jelleget öltött, a törökök meghátráltak; a mieink, kiváltképpen pedig a gyalogság, ekkor – miután az ellenség lövegei is elvétettek és hátra vitettek – benyomult az ellenség táborába, ott borzasztó sokakat megölt, úgy hogy mindenki előtt biztosnak látszott, hogy a győzelem a miénk, s azt már meg is nyertük; ezt annál inkább kelle hinnünk, mert biztos hírem volt és később róla magunk is meggyőződtünk, hogy a török császár a maga személyére nézve azonnal, mihelyt a törökök a mocsáron át visszanyomattak, tehát majd teljes három órával a főtámadás előtt, 5000 lovas kiséretében futásnak eredt.“
[25] Pecsevi szerint: A dolgok ilyen állása mellett a szultán apródjai – ki nyerges, ki nyeregtelen lóra ülve – megfutottak s leginkább ők voltak az okai annak, hogy a sereg egy része megfutott. S mivel a szultán után tudakozódóknak azt mondták, hogy kocsira ült s a főlovászmester még délután elszállította: ezen szerencsétlenek voltak oka a futók futásának. S amint az átkozottak ezt észrevették, benyomultak a táborba.
[26] Pecsevi ellenben azt mondja, hogy a janicsárok egyszerűen „kitértek“ a keresztények elől.
[27] Illésházy id. m. 34.: A török császár sátrához jutának, az hol az sok ágyúk, janicsárok voltanak, tevékkel, környül véve. Ott egyszersmind az janicsárok puskájokat kilőtték, az sok álgyút, tarackot is, hogy még az föld is megrendült beléje; az keresztény seregekben, de igen kevés kárt tőn, mind fönt mene az golyóbis.
[28] Ez Barton adatai szerint 70 láda aranyból állt s minden ládában 10.000 zecchinó volt.
[29] Ekkor szabadították ki Nyáry Pál egri főkapitányt is Ibrahim nagyvezír sátrából, aki aztán lóra kapva, azonnal a keresztény táborba vágtatott.
[30] Pethő Gergely Krónikája szerint: „A németek és magyarok mingyárást a török táborra ütének és ott zsákmánnak esének, a nagy prédának örülvén; immár szintén a császár sátrába is bementek vala, és a császár paplanyát is elhozták vala.“
[31] A szultán félénk magatartását és megfutását illetőleg a keresztény és török írók között meglehetősen nagy az eltérés. A legtöbb török író nem is terjeszkedik ki ennek a kérdésnek a megvitatására. Pecsevi erre vonatkozó nyilatkozatát a 475 lábjegyzetben közöltük s ehhez dr. Komáromy id. m. 282. old. a következő megjegyzést fűzi: „Ez elég érthető beszéd, nem is várhatjuk egy török historikustól, hogy világosabban vallja be az ozmánok dicső padisahjának szégyenletes futását.“ – Naima leírásában, Kropf id. m. 614. szerint, csak a khodsa vigasztaló beszédét említi. A szultán megfutásáról egy szó említés sincs téve. – A szultán főhadiszállásához beosztva volt Barton angol nagykövet előadása nyomán Kropf id. m. 605. oldalán ezeket írja: „A keresztények már a szultán közvetlen környezetével és testőreivel tusakodtak.“ Barton a világ ítéletére hagyja elképzelni azt, hogy mily remegés fogta el a szultánt, de főbb emberei bátorították őt és ő megállta helyét. A khodsa bíztatására pedig a próféta zászlajába burkolva magát lóra kapott s… parancsot adott, hogy a szultáni hadosztály támadásra induljon. – Hammer-Purgstall id. m. 617. és 618. old. ezeket írja: „Mohammed hatte des Propheten Mantel, welcher die heiligste Reliquie des Schatzes der Sultane, umgeworfen und hielt sich fest an die heilige Fahne.“ Majd alább: „…Junis, dem Aga der Muterferrika, in dessen Zelt sich der Sultan während des Treffens begeben.“ – Jansonius id. m. 273. szerint a szultán Ibrahim pasával Egerbe menekült, míg Istvánffy és Illésházy tudósításai szerint Szolnokig meg sem állott. A mi újabbkori íróink közül Kropf egészen a török történetírók álláspontját elfogadva, id. m. 614. old. nyomatékosan azt vallja, hogy a szultán a keresztesi csatában mindvégig mozdulatlanul megállotta helyét, míg dr. Komáromy a fentiek szerint a legtúlzóbb felfogású Istvánffynak ad hitelt.
[32] A már elveszett csata szerencsés fordulatát a babonás és élénk képzelődésű török történetírók egyike-másika szépségesen kiszínezte, amit Decsi is felvett elbeszélésébe (id. m. 274.). E szerint a törökök egy tapasztalt vén pasa tanácsára még Eger alatt elhatározták, hogy a szultánt biztonságba helyezve, színleg megszaladnak és a keresztényeket bebocsátják táborukba, számítván ezek kapzsiságára, Mikor aztán a magyarok és németek ősi szokásuk szerint minden másról megfeledkezve, hozzáfognak a szákmányoláshoz, hirtelen megrohanják és tönkre teszik őket. – Hasonlót mond Frey Jakab a Conntinuation der Kriegeshädel című művében is. Ennek tartalma egy olaszból németre fordított „Relation unseres Kriegswesens Verlauf in Ungarn vor Erlau am 25. und 26. Oct. 1596“ című műből van átvéve. (Cs. és kir. udvari levéltár, egykorú kéziratok, Codex 8969.) E szerint a törökök gyengeségük érzetében sátraikba minden kincseiket, drágaságaikat kirakták azzal a szándékkal, hogy amikor a keresztények rávetik magukat, hirtelen rajtuk ütnek és széjjel verik őket. – Lásd még Istvánffy id. m. XXX. 695. – Jansonius id. m. 279. – Helius id. m. 287. – Természetes, hogy ezt utólagos kitalálmánynál egyébnek nem tekinthetjük.
[33] Pecsevi.„Az átkozottak feltűzték zászlóikat a kincstár ládáira, sőt némelyek táncoltak is rajtok.“
[34] Pecsevi: „Az átkozottak benyomultak táborba s ott életükben még nem látott zsákmányhoz jutottak; a legtöbb sátort elfoglalták s ilyen módon a tábor kezükre került. Az este már közel volt s az egész mohammedán sereg elvesztette minden reményét. Ekkor azonban a lovászok, szakácsok stb., stb. ásókkal, fejszékkel stb. megrohanták az átkozottakat s mihelyt néhányat levágtak, minden oldalról azt kiabálták: „megfutott a hitetlen!“ Erre tábor környékén elszóródva s tétlenül álló sereg azonnal rohamot intézett s akit el tudtak érni, egy szálig lekaszabolták.“ – Naima erről a következőket írja: „A fosztogatók elszéledtek a főhadiszállás sátorai közt mindenütt zsákmány után kutatva és így szétoszoltak. Nem is gondoltak ők egyébre, mint a kincsre, veszélyről nem is álmodtak, midőn a táborban maradt lovászok, szakácsok, öszvér- s teve-hajcsárok, kocsisok és más szolgák, látva a fosztogatók gondatlan dúlását, baltákkal, késekkel és más kezük ügyébe eső szerszámmal vagy fegyverrel, a rablókra vetették magukat és megöltek közülük annyit, amennyit tudtak, mire a többiek elszaladtak és meg sem álltak, míg saját árkaikhoz el nem értek.“ „Megfutott a hitetlen“, hangzott föl most mindenfelől a kiáltás és csakhamar elterjedt a jó hír mindenfelé, mint a haraszt-tűz. A vérszemet kapott mozlimok most előrohantak mindenfelől és üldözőbe vévén a futókat, óriási sokaságot legyilkoltak közülök.“
[35] Ezt a számot Istvánffy említi. Ezzel szemben Barton adatai nyomán Kropf id. m. 605. old. aránytalanul nagyobbra teszi a szolgahad lármájára elősiető csapatok számát, mondván: „Időközben a helyben viszamaradt törökök is fölocsudtak, kik az összes török hadnak alig egy harmadészét képezték (ez pedig tekintélyes számot és nem 500 embert jelent); a többi kétharmada elfutott volt. A szultán tilalma dacára (lásd a 230. oldalon) a sátrakban még elég spáhi és szolga maradt. Ezek a fosztogatókra vetették magukat nagy dühösen és legnagyobb részüket lemészárolták; akik pedig megmenekültek a mészárlástól, azok igyekezetükben a fősereghez visszajutni, a táboron kivül hullottak el.“
[36] Lásd Thököly levelét a 491. szám- lábjegyzetben. – Ortelius id. m. 206.: „Nachdem die Gezelt gar eng zusammengeschlagen, und die Strick übereinander Creutzweiss gezogen waren, daran die Cameel und Maulesel gebunden, die Unsenr aber die Wege im Laeger hin und wieder nicht wussten, sind ihrer viel mit den Pferden über die Strick gefallen und durch das Schiessen in Unordnung gerathen.“ – A frank lovag a 417. számú lábjegyzetben említett jelentésében erre nézve (Hadt. Közl. 1892. évf. 555.) a következőket írja: „De mivel a sátrak nagyon közel álltak egymáshoz, hozzá még ezenfelül kötelekkel voltak egymás közt megerősítve, sok kötél pedig keresztbe és hosszába volt húzva, melyekhez a tevék és öszvérek voltak hozzá kötözve, a mieink nem tudtak eligazodni a sátorok közt, emellett még igen gyengéknek is érezvén magukat, végre kénytelenek voltak meghátrálni, miközben a lovak a kötelekbe belebonyolódván, elestek és ennek folytán katonáink szörnyűséges rendetlenségben megfutamodtak.“
[37] Szamosközy id. m. 491.: „Animaduersa illa nostrorum fuga et simul Turcarum quoque ab Abraham vico, ubi cum iis, quos castris praesidio relictos duximus, de porte et transitu contenderant, procurentium manu conspecta, eos in se tendere falso rati, non hosti occurrunt, non consternatis sociis se offerunt, quod in simili casu subsidiariae acies facere consueverunt, sed aeque ipsi metu perculsi fugam celeriter caperunt.“ – Bornemissza György szintén említi levelében (id. m. 202.), hogy amikor a janicsárok megtámadták a táborban fosztogató keresztény gyalogságot, ennek láttára a lovasság is zavarba jött: „quo viso simistrum cornu nostrum nemine urgente flectere et sensim ad suos se se recipere coepit,“ aminek láttára aztán az erdélyi lovasság is megfutott.
[38] Id. m. 286.
[39] Az előzményeket lásd a 230. és 234. oldalon.
[40] Id. m. 287.
[41] Szamosközyn kívül (id. m. 491.) a csatában részt vett Thököly Sebestyén (id. m. 357.) 1596. nov. 5.-én Lubomirszki Sebestyénhez intézett levelében szintén említi, hogy ama bizonyos általános rémületet nemcsak a szultáni táborban fosztogató keresztények hátrálása, hanem azzal egyidejüleg az ábrányi hídtól visszavert török csoport hirtelen megjelenése és támadólagos fellépése idézte elő. Thököly e kiválóan fontos levele következőleg hangzik: „Conglobati autem Turci pedites, qui in castris degebant, Germanos praesentim pedites, castra diripientes, adorti sunt; et eo adegerunt, ut retrocedere cogerentur. Quin et equites, quum viderent se suis armis propter loci angustiam in castris hostilibus non satis commode uti posse: ipsi quoque retrocedere coacti sunt. Quod quia quamdam fugae speciem habebat: exorta eset inter prioris ordines trepidatio. Accessit et alius error; quia in superioris paludis parte, qua rivus paludosus equis pervius erat, hostes aliquot equitum agmina ordinaverant, quibus e nostra, quoque parte tum Hungari, tum Germanici equites appositi fuerant, Turcae, visa suorum fuga, ipsi quoque terga verterunt. Iis fugientibus quum nostri, transmissa palude, versus castra Turcica contenderent: fuerunt e nostratibus, qui existimarunt. Turcas esse, qui in exercitum nostrum impetum facere vellent.“
[42] Kropf id. m. 607. old., Barton adatai nyomán következőleg adja elő a harcnak e kiválóan fontos mozzanatát: „Hasszán pasa a rumili lovassággal egyfelől, Cikala pasa a cserkadsikkal és Fethigiráj a tatárjaival más oldalról is megérkeztek a helyszínére és megtámadták a két szárnyától megfosztott keresztény had derekát (lásd a 472. számú lábjegyzetet), mire a keresztény lovasság rögtön megfordult és eszeveszetten futásnak eredt, cserben hagyva a tűzérséget és gyalog bajtársaikat, kiket a törökök és tatárok kardélre hánytak, emberi számítás szerint hírmondót sem hagyva közülök. Akinek jó lova volt és sikerült a folyón átkelnie, annak a beállt éj oltalma alatt még nagynehezen sikerülhetett megmenekülnie, ha t. i. a könnyű török vagy tatár lovasok gyors paripáikon utól nem érték őket; de a gyalogosokból vagy tüzérekből alig menekülhetett meg valaki. – Barton véleménye szerint.“
[43] Sárospataki Krónika (Magyar Történelmi Tár, Régi évf. IV. 57.), a németek nembánomságában célzatosságot lát, mondván: „Ez időben kezde a pápistaság és a német nemzet a magyar nemzet ellen ismét álnok tanácsot forralni, hogy ne fogják szívek szerént a magyarokkal a dolgot, mert ha derékképpen megszabadítjuk országukat és meggyarapodhatnak jól, ismég úgy bánnak velünk és országunkkal, mint azelőtt, hanem bocsássuk mindenütt elő őket a törökre… ne segéllyük, hadd fogyassza el a török és tatár őket, mi csak a várakat őrizzük erősen… és ha látjuk, hogy megfogyatkoznak, üssük el láb alól a maradékját és foglaljuk el országukat, mert kár ő nékiek e jó földön lakni.“ Ezután a mezőkeresztesi csata leírásához érve, így folytatja megállapítáait a krónikás: „Prédálásnak esének a magyarok, elhagyván az űzést; kit mikor látott volna valami török sereg, hátra fordula és a széjjel oszlott kapdosó magyart megfutamtatá; az egy veres lovas német csak seregenként veszteg áll vala, és meg nem segíté a magyar hadat, az előbbi gonosz tanácsból.“ Lásd még Jansonius id. m. 281., Frey, Continuation der Kriegshändel, 32., Istvánffy id. m. XXX. 695.
[44] Barton szerint a keresztényeknek „egy körülmény nagy segítségükre volt. Némelyek közülük ugyanis a nagy veszedelem láttára az üldöző török és tatár lovasok elől azon romba dőlt mezőkeresztesi templom mögött kerestek menedéket, mely nekik már a megelőző napon is védelmi helyül szolgált s ez azt a látszatot keltette, mintha az egész sereg e védelmi pont felé szándékozott volna visszahúzódni. Ezt látván a törökök, miután már sötétedni is kezdett, s nekik még a folyón is át kellett volna kelniök, fölhagytak az üldözéssel.“ – Ortelius id. m.. 207.: „Und ob wol ihnen der Feind weiter nicht alss auf den ersten Pass (mi alatt a mezőkeresztesi mocsaras patak által okozott szorost, illetve szorosokat kell értenünk) nachjagte, darnach wieder zurückzoge, so flohe doch unser Volck sehr zerstreuet, auff unterschiedliche Wege aus dem Feld, ungeachtet dass ihnen niemand mehr nachjagte, welches ihnen zu sampt ihrem umwiederbringlichen Schaden mehr zu Spott alss zu Ehren gereichen thaet.“
[45] Istvánffy id. m. XXX.: „Igitur concitato, quantum potuit, (Miksa főherceg) egno ad vadum properavit et non tantum berbis sed et jurgiis et stricto gladio, fugientes retentare conatus tantum effecit, ut nonnulli falcones currules in hostes exploderentur.“ – Miksa főherceg jelentésében ez áll: „ekkor, az udvari zászlóval (t. i. kb. 300 lovasból álló testőrségével) – mellyel pedig már legközelebb az ellenségre rontani volt szándékában, – az átjáróhoz lovagoltam, tudván, hogy ott az ellenség könnyen föl lesz tartóztatható s bizakodtam is benne, hogy a sereggel itt újból megállapodhatunk. Midőn azonban az átjárón átjutottam, csakhamar láttam, hogy itt megállapodásról töbé szó sem lehet; mindenki kiabálta ugyan, hogy meg kell állani, de azért mindenki teljes erővel és buzgósággal futott a tábor felé, ott is, valamint körülötte rémületet terjesztvén és a hadi nép futását idézvén elő.“
[46] Thurzó György levele nejéhez, id. m. I. 193.
[47] Miksa főherceg a fentebbi lábjegyzetben közölt jelentés-részletében ellenben azt mondja, hogy mindenki a tábor felé futott.
[48] Pethő Gergely Krónikája szerint „Tiffembachus… in castris coenavit, totamque noctem in iis transegit.“ – Tököli Sebestyén pedig ezt írja: „Ego, postquam omnis jam exercitus abiisset, quia propter concussionem satis commode, equitare non poteram, essedo vectus, post medium noctis excessi.“ – Hurmuzaki névtelenje szintén éjfél utánig volt a táborban, de addig ott ellenség nem mutatkozott: „E pur so ch'io partii dal camno passata la mezzanotte che fin allora non fu veduto l'inimico nelli nostri allogiamenti.“ – Miksa főherceg jelentésében a tábor körül történteket kissé már színben tünteti fel, folytatólag a következőket mondván: „Én eleinte még mindig reménykedtem, hogy a táborban gyülekezhetünk és magunkat a szekérvár segítségével védelmezhetjük; ámde láttam, hogy a táborban a rémület és futás ép oly általános volt, mint azon hadi népeknél, melyek a harcban, a futás eredeténél valának, aminthogy az egész tábor, emberek és lovak, szétszórva és időelőtti menekülésben vala. Amidőn végre láttam, hogy mindenki elmenekül, senki a mieink közül föl nem tartóztatható, magam pedig egyedül és minden csapattól elhagyatva, az ellenséget föl nem tartóztathatom, bizony nem tehettem egyebet, mint hogy megszomorodott szívvel magam is a menekülésre gondoljak.“
[49] Ortelius id. m. 207.: „Nach solchem hat der Feind in der Nacht an vielen Orten seines Lägers, alss wann er zugegen wäre, grosse Feuer brennen lassen, ist aber, alldieweil das Feuer gebronnen, mit dem Rest auffgebrochen, und hat die Flucht genommen, welches wol ein unerhőrtes Wunder, dass so zwey grosse Heer zugleich eine solche Furcht überfallen, und von dem Ihrigen geflohen seyn.“
[50] Barton szerint „a csata után a szultán három napig sátrában pihent. Október 29.-én végre megindult török tábor Keresztes alól és élelem és takarmány szükség miatt erőltetett menetekben, virradótól alkonyatig, megpihenés nélkül visszatért Konstantinápolyba, hova a szultán december 22.-én érkezett meg.“ – Naima szerint a sereg három napig maradt a csatatér közelbéen; onnan Eger alá ment, majd innen Szolnok, Szeged, Pétervárad és Belgrádon át tért vissza Konstantinápolyba, ahova a szultán 1597 január 25.-én érkezett, de ez alighanem tévedés. (Kropf id. m. 613.)
[51] Nem valószínű, hogy a török tábor is őrizetlenül maradt volna. Kitűnik ez Barton előadásából, (Kropf id. m. 610.) és a velencei követ 1596. évi nov. 5.-én kelt jelentéséből, mely szerint a török sereg nagyobb része „peró rimasto in il suo campo unito, fermato, numeroso e patron de tutta la campagna.“ (Hurmuzaki id. m., 221.). – Ortelius id. m. 207.: „Da der Feind der Unsern Flucht vernommen, haben sich gleichwol etliche gewendet, aber folgende Nacht und zween Tag nichts aus Furcht… fürgenommen sondern erst hernach den 29. und 30. Octob. angefangen zu plündern.“
[52] Egy a mezőkeresztesi csatában elfogott török bég is azt vallotta (Hadt. Közl. 1892. évf. 549.), hogy „a Keresztes melletti táborban levő szer- és málhakocsik nem a törökök, hanem a császáriak által fosztottak ki, illetve raboltattak el, míg a sátrak és lövegek mindkét fél részéről még harmadik napon is a csatatéren érintetlenül állottak; néhány tatárt kivéve, senki sem volt közelükben.“
[53] Barton szerint 60–70 kisebb-nagyobb sárgaráz ágyú esett a törökök hatalmába. „Különösen megörültek a törökök az ágyúk könnyű módon való kezelésére szolgáló sok szép és praktikus gépszerkezetnek. Volt köztük többféle forgó ágyú, melyeknél az ágyú csöve orsó körül volt forgatható, maga az ágyazat pedig mozdulatlan maradt. Voltak ott olyan ágyúk, melyeknél 12, sőt némelyeknél 20 csövet, többnyire apróbb átmérőjűt, egyszerre lehetett elsütni; a csövek külön e célra szerkesztett taligákon voltak megerősítve.“ Azonkívül rengeteg vért (armour) maradt a csatatéren, mert mindenki mindent eldobott, ami a futásban akadályozta volna. Miután ezekből a török csapatok annyit felszedtek, amennyi nekik kellett, még mindig több ezer ember fölszerelésére való vért maradt vissza. Kocsi és szekér annyi volt, hogy minekutána egész hadseregüket ellátták velük, még sokat érintetlenül otthagytak. Élelmiszerekből is nagy mennyiség maradt vissza. „Volt ott búza, liszt, kenyér, vaj, sajt, szalonna, kolbász, marhahús és sok egyéb ennivaló.“ (Kropf id. m. 611.)
[54] Istvánffy id. m. XXX. 695. – Illésházy id. m. 35. – Szamosközy id. h. – Decsi id. m. 281. – Jansonius id. m. 280. – Pethő Gergely Krónikája. – Ortelius id. m. 207.
[55] Pecsevi szerint Cikala pasa még Junis müteferrika agának is leüttette a fejét, mivel megszaladt a csatatérről.
[56] Jansonius id. m. 281. – Istvánffy id. m. XXX. – Decsi id. m. 282. – Hammer-Purgstall id. m. II. 618.
[57] Istvánffy szerint 20.000, Decsi szerint 30.000 török maradt a csatatéren, míg Jansonius úgy tudja, hogy Eger ostroma alatt és Keresztesnél összesen 60.000 török esett el, mivel szemben a keresztények csak 20.000 embert vesztettek. – A Keresztesnél elfogott török bég vallomása szerint (Hadt. Közl. 1892. évf. 549.) a szultán Eger ostrománál és a két keresztesi napon legjobb harcosait – több mint 70.000 embert – vesztette el. Istvánffy szerint az elesett keresztények száma 12.000, a frank lovag szerint 16–18.000 főre rúgott. – Barton a törökök kijelentése után indulva, az elesett keresztények számát 30 ezerre becsüli, viszont szerinte a törökök részén nem esett el több 3000-nél. „Valóságos szenzációt keltett a törökök közt az, hogy a keresztény hullák között még nőket is, sőt anyákat, apró gyermekeikkel karjaikban is találtak. Ezeket már a biztos keresztény győzelem híre és az óriási török kincs reménye csalta a küzdelem színhelyére.“ (Kropf id. m. 613.) – Ortelius id. m. 207.: „In diesem Treffen und vorigen Scharmützeln der Unsern über die 20. Tausen Mann auf dem Platz geblieben, jedoch wenig von den Reuttern umbkommen. “ – Egy Kassáról 1596 október 29.-én keltezett írás a császáriak veszteségét 20.000 elesettre teszi, köztük több mint 30 százados és kapitány, a zászlótartókon kívül. (Hadt. Közl. 1892. évf. 550.)
[58] Id. m. 298.
[59] Tudománytár, 1843. évf. Értekezések, XIII. 268.
| « d) Események október 25.-én. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |