| « c) Események 1596 október 24.-én. | KEZDŐLAP | e) A döntő csata 1596 október 26.-án. » |
„Október 25.-én hajnalban jelentették az őrök, hogy az ellenség közeledik. Az előhadat képező török és tatár csapatok ugyanis meglopták az elő-őrsöket s a gázlókon alól valami kelőt fedezvén föl, még az éjjel átköltöztek a sáron. Az aránylag csekély számú őrség nem bírta őket feltartóztatni, hanem segítséget kért, mialatt az ellenség közelebb-közelebb nyomult a keresztény táborhoz. Ezt látván a vezérek, pár száz főnyi lovast küldöttek előre, hogy csatározást kezdvén, addig tartóztassák a törököt, míg ők csatarendjükkel elkészülnek. Másfelől pedig az erdélyi fejedelem főkapitánya, Király Albert, kihozatta az ágyúkat a táborból s lövetni kezdte az ellenséget, mely sűrű tömegben nyomulva előre, már-már a csatarendbe fejlődő keresztény sereg közelébe ért. Ezek is tüzeltek, de kevés eredménnyel, úgy hogy kénytelenek voltak hátrább állani, mialatt a mieink csatarendjükkel elkészülvén, megújították a harcot. Miksa főherceg a derék-sereggel a jobb szárnyon, a mocsár közelében foglalt állást, a tábort környező dombokra támaszkodván;[1] Báthory Zsigmond az erdélyi lovas- és gyalog-hadakkal a balszárnyat képezte s míg maga a szokás szerint hátul és oldalt egyszerre támadó tatárok ellen vonta össze erejét, szekerekkel is jól megerősítvén a tábor baloldalát, addig Teuffenbach Kristóf az első harci vonalban a felső-magyarországi csapatokkal a puszta templommal átellenben levő gázlót védelmezte, ágyúkkal és puskás gyalogsággal rakatván meg a rombadőlt szentegyházat, mely egy kis dombon állott.
„Reggel 6–7 óra tájban[2] az egész török sereg a (mezőkeresztesi) patakhoz érkezett, megtartván azt a rendet, melyet menetközben követett. A támadást Cikala pasának tatárokkal vegyes lovasai nyitották meg, majd Szokoli Hasszán budai pasa, Szinán, a meggyilkolt Ferhád vezér fia, továbbá Ibrahim nagyvezír helytartója és Fethgiraj tatárai nyomultak előre s utánuk következett a sereg kellő közepén maga a szultán, janicsár- és testőr-csapatok nagy számától környezve. A keresztények nyílt csatába most sem akartak bocsátkozni, s azért napestig mindkét részről jobbára csak ágyúval és puskával harcoltak, habár a törökök mindent elkövettek, hogy a döntő csatát kierőszakolhassák. A partokról szakadatlanul tüzelve nyomultak a Teuffenbach által védelmezett gázlóhoz, de a puszta templomnál felállított tarackok oly erővel és biztonsággal működtek, hogy mindúntalan veszteséggel kellett visszavonulniok. Majd különböző fogásokkal próbálták a túlsó partra csalogatni a keresztény harcosokat, de így sem boldogulván, újólag támadtak, miközben „az átkozottak messze hordó ágyúi“ még nagyobb pusztítást vittek végbe soraik között. – Volt azonban egy pillanat, mikor a keresztények komoly veszedelemben forogtak s megszabadulásuk egyedül a vezérek éberségének köszönhető. Mialatt ugyanis a török sereg egy része Teuffenbachot nyugtalanította, a tatárok és más könnyű lovasok kitanulván, hogy a sár több helyen meglábolható, vakmerőn nekivágtak és különböző pontokon átkelvén, egy részük a tábor háta mögé lopódzott, más részük a sereg jobb szárnyát támadta meg s mielőtt a vezérek fölismerték volna a helyzetet, már Báthory István gyalogosait körülfogták és az egész sereg szemeláttára csaknem egy szálig levágták, úgy hogy rémültökben a többiek is futásra vették a dolgot. De szerencsére Schwarzenberg, Báthory Zsigmond és Király Albert nem vesztették el fejüket, s míg az első lovas és gyalog csapatokkal Teuffenbach segítségére sietett, addig az erdélyi fejedelem a futókat térítette vissza és szavával, példaadásával lelkesítve a csüggedőket, a bomladozó csatarendet ismét helyreállította. Legnagyobb volt a veszély a keresztény sereg jobb szárnyán, melyet Király Albert a balszárnyon álló erdélyi gyalogsággal még idejekorán megsegített ugyan, de itt oly rendetlenül folyt a harc, hogy a vigyázatlanok észre se vették, mikor a török tarackokat hozott ellenük s a víz túlsó partjáról erősen lövetni kezdte őket és ezalatt a janicsárok átkelvén a sáron, a part alól oldalvást oly hevesen támadtak, hogy az erdélyiek nem állhatván ki tovább a kereszttüzet, futásra vették a dolgot. Király Albert tüstént segítséget kért a váradiaktól, de hasztalan küldözgetett utánuk, ezek többszöri hívására sem mozdultak meg. Végre maga ment közéjük, „szidá rútul őket“, de mindhiába, pedig már a török vágni kezdé a futókat s az egész csata sorsa kockán forgott. Nem volt annyi hatalma, hogy a szaladókat föltartóztathassa; társaival elibük állott, megriogatá, karddal is térítette őket, de sikertelenül. Ekkor a kék gyalogságért küldött. A kapitányokat fejenként ismerte, sokkal még együtt is szolgált Báthory István lengyel király zászlója alatt. Lelkesítő szavakat intézett hozzájuk, mire ezek, élükön Lázár Istvánnal és Bakai Imrével, erős puskatüzelés közben megtámadták s mind hátrább-hátrább vágván, végre meg is szalasztották a törököt.[3] “ Ezalatt Teuffenbach és Schwarzenberg egyesült erővel keményen megnyomták a támadó ellenséget, a templomnál elrejtett tűzérek és hajdúk pedig folytonosan lőtték a rendetlenül hátrálókat, úgy hogy mire beesteledett, a tábor szélein zsákmányon kapdosó tatárok is szétűzettek s az ellenség minden ponton visszaszoríttatott. – E futásnak is beillő visszavonulás alatt igen sokan hullottak el közülök, mert míg egyfelől az erdélyiek vágták őket, addig másfelől a tűzérparancsnok a kimagasló pontokon fölállított ágyúkat oly kitünően irányozta, hogy lövései után csak úgy bomladoztak az ellenség sorai,[4] sőt kicsibe múlt, hogy egy golyójával magát a szultánt is el nem találta. Állítólag a nagy úr háta mögött hullott a földre a vakmerő golyó, melynek láttára Mohammed úgy megrémült, hogy tüstént elhagyta a csatateret és minden veszedelemtől biztos távolságban, Junis müteferrika aga (testőrfőnök) táborában húzta meg magát, mely a török hadsereg háta mögött állott.[5]
„A nap általában szerencsésen végződött volna a keresztényekre nézve, ha a templom körül álló hajdúkat nagy harci kedvük meggondolatlan cselekedetre nem ragadja. Mikor ugyanis nem fognak, de az ellenséget áteresztik Mezőkeresztesnél a vizen a sáron és vakmerően megtámadták a török sereget. Körülbelül négyszázan lehettek, de hírmondó is alig maradt belőlük, mert Csigálezáde Szinán pasa rájuk rohant, néhány ezer tatárral körülvétette és irgalmatlanul kardélre hányatta őket. Az életben maradottakat pedig rabszíjakon a szultán elibe vitette, hogy a nap kudarcáért mégis legyen valami kevés vígasztalása“.[6]
Ezzel aztán az eső megeredt, a szürkület beállott, minek következtében a csatának is vége szakadt.[7]
[1] A terep alakulatát lásd a XIV/15–c) számú mellékleten.
[2] Más adatok szerint kb. 10 óra tájban; Barton szerint délben, Kropf id. m. 595.
[3] Ez a leírás a Wenzel-Codex névtelen magyar tudósítójának fennmaradt kézirata nyomán készült. Lásd Hadt. Közl. 1892. évf. 260.
[4] Kropf id. m. 596., a személyesen jelenlevő Barton nyomán: „…azok, kik a folyón átkelni merészeltek és megrohanták a keresztény tábort, mert bajtársaik nem siettek segítségükre, mindnyájan odavesztek.“
[5] Kropf id. m. 596. Barton nyomán erre nézve azt írja, hogy „végre megérkezett a szultán, ki a nagyvezír baklövése miatt oly közel jutott a csata színhelyéhez, hogy a keresztények nehéz ágyúi tüzének volt kitéve, mielőtt ezt a nagy úr maga észrevette volna… A szultán a legnagyobb veszélyben forgott. Az ellenség táborában ugyanis sok szökevény volt, kik látva a szultán nagy zászlaját, e jelből tudták meg, hogy a szultán személyesen jelen volt a csatában, még pedig a zászló közelében. E fontos felfedezést azonnal közölték a keresztény tűzérekkel, kik ezután nagy kitartással folyvást a szultán által elfoglalt pont felé irányozták lövéseiket.“ Majd így folytatja: „Barton a szultán kíséretében, a második udvari kocsin állva kísérte figyelemmel a csata menetét és több ízben volt kénytelen legugolni a feje fölött sűrűn röpülő apró golyók miatt. – A szultán oly véletlenül és oly váratlanul került a csatába, hogy még arra sem akadt idő a törököknek, hogy tábort üssenek; és következőleg a poggyászt hordó tevék és egyéb tehervivő állatok a szultán háta mögött állapodtak meg, a teherrel hátukon, lerakatlanul, még pedig oly közvetlen közelségben, hogy ha a keresztények keményen előrenyomultak volna, a szultánnak és kíséretének a meghátrálás saját teherhordó állataik miatt lehetetlen lett volna.
[6] Ezt az epizódot Kropf id. m. 597. old. Barton nyomán következőleg adja elő: „Végre a szultán, miután figyelmeztették vala őt arra, hogy … a tábor még nincs felütve, ámbár esteledni is kezdett már, parancsot adott a visszavonulásra. A keresztények ezt látva „hátrálásra magyarázták a mozdulatot“ és vérszemet kap, nagy hévvel a szultán hadosztálya után nyomultak és a törököktől hat könnyű ágyút elvettek. Rövid csatázás után, mely alatt kevés vér folyt, mindkét fél visszavonult. A szultán kb. egy angol mérföldnyire ment vissza.“ – Ellenben Naima török író szerint „több ezer keresztény, kik a puszta templom mögött voltak megfészkelve, „mint vaddisznók, vagy mintha bortól voltak volna elkábulva“, kezdettek átkelni a mocsáros vizen. De a törökök valóságos golyózáporral fogadták őket és Cigala pasa, ki egy domb mögött lesett rájuk, a cserkadsikkal rájuk csapott és sokat lekaszabolt vagy elfogott közülük. A menekülők között a tatárok is sok rabot ejtettek. A rabokat a szultán elé vitték, kinek parancsára sipkáik (azaz fejeik) a porba hulltak.“
[7] Az utóbbi részletek, nevezetesen a szultán veszélyeztetése a keresztények messzehordó ágyúi által, valamint a hadjúk támadásának ecsetelése Pecsevi török történetíró adatain alapulnak. – Szamosközy szerint a templom körül 200 keresztény esett el és kb. ugyanannyi sebesült meg; Istvánffy pedig azt mondja, hogy a mocsár túlsó partján 200 erdélyi hajdú elesett, 200 pedig sebet kapott, a templom körüli harcban pedig a törökök állítólag 3000 embert vesztettek volna. – Ezzel szemben Hammer-Purgstall id. m. II. 616. azt állítja, hogy mindkét részről csak néhány száz ember esett el.
| « c) Események 1596 október 24.-én. | KEZDŐLAP | e) A döntő csata 1596 október 26.-án. » |