| « b) A csata első napja. 1596 október 23. | KEZDŐLAP | d) Események október 25.-én. » |
„Október 24.-én hajnalhasadta előtt Báthory Zsigmond összegyüjtvén huszárjait és a legvakmerőbb vállalatokra is kész hajdúkat, senkinek hírt nem adva, átkelt a vizen azzal a szándékkal, hogy a szerencsés kezdetet felhasználva, fölveri a török tábort és ütközetre kényszeríti a szultánt, ki sehogyse akart kimozdulni Eger alól. Természetesen arra számított, hogy példáját az egész sereg követni fogja; mert a katonák általában nagy harci kedvükben valának, s csak a főherceg parancsára vártak, hogy bármely pillanatban induljanak az ellenségre. Báthorynak nagy tekintélye volt a seregben, mert vitézi híre messze elterjedt, de a német vezérek éppen azért irígykedtek reá, mivel ország-világ tudomása szerint már több ízben fényes győzelmet nyert a törökön, ellenben ők – egy pár kivételével – legfeljebb a haditanácsban, papiroson vitézkedtek. Már azért is haragudtak reá, hogy a törököktől elnyert ágyúkat nem engedte át nekik, amint követelték, hanem egyenlő osztályt tétetett s a maga részét Erdélybe küldé,[1] s most kétségtelenül az ő művük volt, hogy a főherceg hallani sem akarván a vakmerő támadásról, tüstént visszahivatta Báthoryt. A fejedelem kénytelen-kelletlen meghajolt a felsőbb parancs előtt,[2] pedig a fővezérlet ezáltal újabb hibát követett el. Mert – amint másnap a kémek és szökevények beszélték – Dsáfer pasa megveretésének hírére a szultáni táborban oly nagy rémület keletkezett, hogy némelyek – attól tartván, hogy a basákat üldöző keresztények az iszlám hadsereget egyszer csak meglepik – gyors visszavonulást, mások ellenben késedelem nélkül való támadást tanácsoltak Mohammednek, nehogy az ellenség visszavonulás közben üssön rajtuk. Éppenséggel nem lett volna vakmerőség tehát, ha a főherceg egyfelől a győzelmen való lelkesedést, másfelől a rémület által okozott eszeveszettséget fölhasználva, összes erejével megtámadja a törököt… De Miksa a könnyű sikerrel megelégedve, semmit sem akart kockáztatni…“
„Mikor Dsáfer pasa vert hadával Eger alá érkezett, a szultán tanácsozásra hívta össze vezéreit. Mohammed e hadjáratban tanusított magaviseletével egyáltalában nem árulta el, hogy ereiben a nagy hódító Szulejmán vére foly. Kishitű, gyáva, fiatal ember volt, amellett kényelemszerető és asszonyias, aki bizonyára mindig örömestebb tartózkodott háremében, mint a harcmezőn… Bejönni csak bejött Magyarországba, de tapasztalván, hogy a hitetlenek nem borulnak arcra előtte, sőt kemény próbára teszik az iszlám elbizakodott hadseregét, már megelégelte a dicsőséget és örömest hazatért volna.“
Ezek után dr. Komáromy a török források alapján dolgozó Hammer-Purgstall[3] nyomán következőleg folytatja az események elbeszélését: „Dsáfer megveretése után a szultán mindenáron csak a ruméliai Hasszán basát[4] akarta a keresztényekre küldeni, de szándéka az egész tanács, különösen nevelője, a nagyhírű Szead-ed-din Khodsa részéről oly heves ellenzésre talált, hogy utóvégre is kénytelen volt magát vezérei akaratához szabni. „Ily fontos dologban az egész hadsereg közreműködése szükséges, a szultán személyes vezetése alatt – mondá többek között a Khodsa – és hallatlan volna, hogy az oszmánok padisah-ja az ellenségnek hátat fordítson.“ Elhatároztatott tehát, hogy a keresztényeket haladéktalanul megtámadják; Hasszán pasa a ruméliai hadosztállyal kémszemlére küldetett, a tatároknak pedig megparancsoltatott, hogy foglyokat ejtsenek, akik az ellenség számáról és készületeiről részletes felvilágosítással szolgáljanak. De a szultánt a szó szoros értelmében őrizni kellett, mert az utolsó pillanatban is arról gondolkodott, hogy a nagyvezírt maga helyett szerdárnak hagyván, visszatér Konstantinápolyba és úgy látszik egyedül Szead-ed-din föllépésének köszönhető, hogy szándékát meg nem valósította.[5] A tatárok pontosan eljártak föladatukban és a tatár khán öccse, Fethgiráj szultán[6] csakhamar 63 keresztény foglyot hurcoltatott Mohammed elé, akik a vezérek jelenlétében külön-külön kikérdeztetvén, egyező értelemmel vallották, hogy: „az összes hitetlenek királyai és hercegei szövetkezvén, akkora hadsereget gyüjtöttek, amilyenről még eddig nem hallottak s bizonyos, hogy egy-két nap mulva reátok tör.“Ennek megtörténte után a foglyokat fölkoncolták, a kihirdetők pedig szent és nagy csatát hirdettek, s a szultán – miután még az anatóliai csapatokkal Mohamet egri parancsnokot is seregének erősítésére rendelte,[7] 1596 október hó 24.-én táborából kivonult és aznap Maklárig vonult előre seregével.
Ugyanerre vonatkozólag Kropf (id. m. 418.) a szemtanú Barton nyomán a következőket írja: „A szultán Dsáfer pasa megveretésének hírére nagyon megijedt, mert attól tartott, hogy a keresztények a jelentéktelen csatározást jelentékeny győzelemre fogják magyarázni és a sikertől fölbátorítva a megfutott törököket üldözőbe fogják venni és a szultánt szorult helyzetében, a két magaslat közti keskeny völgyben (vagyis még az Eger patak völgyében) megtámadni. Ily körülmények között azt határozta el, hogy csak a következő napi holdváltozást fogja bevárni, (mert ily dolgokban, jegyzi meg Barton, igen babonások a törökök) és azonnal kimozdul kényes helyzetéből és a keresztény hadsereg felé fog vonulni táborával. Ugy is történt. Másnap, október 24.-én megindult az egész török tábor és aznap megtette a fele utat.[8]
„Míg ezek Egernél történtek, – írja folytatólag dr. Komáromy – a keresztény sereg főemberei a fölött vitatkoztak, hogy mindenestől átköltözzenek-e a patak túlsó partjára,[9] elibe menvén az ellenségnek, vagy bevárván a török támadását, csak a tábort mozdítsák el a gázlótól, a síkság északi részét környező hegyekhez valamivel közelebb, hol takarmányt és tüzelőfát bőségesen találhattak, amiknek eddig híjjával voltak. Eleinte győztek azok, akik mindenáron siettetni akarták a csatát s az egész csapat átkelt a patakon; még a szél is arrafelé lobogtatta a zászlókat, mit a katonák szokás szerint kedvező előjelnek tartottak.[10] Mikor azonban hírül hozták a szökevények, hogy a szultán már megindult, sőt a török fogságban lévő Nyáry Pál egri főparancsnok küldöttje figyelmeztette a vezéreket, hogy legyenek készen, mert Mohammed már közel van és minden órán megérkezhetik; ismét fölülkerekedtek az óvatosak s utóvégre is visszaszállott a keresztény sereg az innenső partra. Ahelyett azonban, hogy a gázlónál maradtak volna, sáncokkal és egyéb védművekkel jól megerősítvén azt“, hátrább fekvő táborba vonultak.[11]
„Ezt ugyan sokan ellenezték, nem tartván tanácsosnak biztos és kipróbált állásukat a csata pillanatában megváltoztatni, de úgy látszik Schwarzenberg Adolf főmarsall akarata döntött. – Már a nap is hanyatlóban volt, az iszlám hadserege azonban még sehol sem mutatkozott. Október végével pedig az alkonyatot gyorsan követi az este s a harcot óhajtó vitézek nem tudták mire vélni a dolgot. Ekkor azonban néhány csapat lovas tűnt fel a távolban, egyenesen a gázlónak tartva. Tatárok és más portyázók voltak, részint Fethgiráj seregéből, részint török előhadból, melyet a közönségesen Cikala pasának nevezett Csigálezádé Szinán és Murad pasa diárbekri béglerbég vezetett. Miksa főherceg tehát – minthogy már tudni lehetett, hogy a fősereg sincs távol – haditanácsot tartott s a vezérek megállapodtak abban, hogy védelmi állást foglalnak el és nyílt csatába nem bocsátkoznak. Ebbe az erdélyi fejedelem is belenyugodott, de hogy a katonák harci kedve le ne lohadjon, úgy látszik éppen az ő tanácsára elhatározták, hogy a tatárság egy részét magukhoz bocsátják s aztán elzárván előlük a visszavonulás útját, bekerítik és hamarosan levágják őket.[12] Hanem hát a stratagéma nem sikerült, mert a ravasz és óvatos tatárokat fortéllyal megejteni egykönnyen nem lehetett. Most is átkeltek a gázlón, ellenkedtek, vagdalkoztak az erdélyiekkel, egy részük azonban a patak közelében emelkedő halomnál figyelő állást foglalt, más részük pedig meg akarta kerülni a keresztény tábort. De mikor látták, hogy a keresztények mind közelebb-közelebb bocsátják őket magukhoz, hirtelen észbekaptak s mielőtt az ágyú- és puskatűz nagyobb kárt tehetett volna bennük, gyorsan menekültek. Még egy ideig kergetőztek a mezőben s a tűzérek itt-ott lőtték is a csoportosuló tatárt, de ezalatt beesteledvén, a törökök fölvonták sátraikat s a patak túlsó partján táborba szállottak. Erre aztán a keresztények is végét szakíták a harcnak és táborukba tértek. Minthogy pedig ez (t. i. a tábor) a patak két gázlójától jó távol, állítólag egy kis mérföldnyire vala,[13] 1000–1000 főnyi lovas őrséget rendeltek ki, táborukat pedig szekerekkel vették körül és tarackokkal is jól megerősítették.[14] „Egy pribék még a csatározások alatt jelentette, hogy a szultán egész seregével támadni fog, ennélfogva a katonák fegyverben maradtak s az éjszakát nagy vigyázásban töltötték. A keresztény tábor felől a pataknak jó magas partja lévén,[15] ágyúkat vontattak oda, a gázló környékén[16] pedig szakadatlanul cirkáltak az őrjáratok, mire annál nagyobb szükség vala, mert a keresztények[17] és törökök oda jártak itatni.“
[1] Decsi id. m. 276.
[2] Wenzel-féle codex, Hadt. Közl. 1892. évf. 259.
[3] Id. m. II. 616.
[4] Amikor Dsáfer pasát a szultán Eger mellől a keresztény sereg elé küldötte, a szintén alája rendelt ruméliai hadtest parancsnokságát Velli pasára ruházta át (Lásd a 217. oldalon); a szenvedett kudarc után azonban ismét Hasszán lett az említett hadtest parancsnoka. Hammer-Purgstall id. m. II. 616: „… wesshalb (t. i. a nagy vereség és veszteség miatt) der Beglerbeg von Rumili seiner Stelle entsetzt, und diese wieder dem Wesir Hasan Sokolli zugeschlagen ward.“
[5] Lásd werre nézve bővebben Hammer-Purgstallnál az id. helyen.
[6] Hammer-Purgstall id. h. Kalgha-Sultan Fethgirai-nak írja nevét.
[7] Az anatóliai hadtest ugyanis eredetileg Eger védőrségéül volt kijelölve. Hammer-Purgstall id. h.
[8] Ortelius id. m. II. 204. oldalon foglaltakból kitünik, hogy az Eger alól elvonuló török fősereg első éjjeli állomása Maklár környékén volt.
[9] Ez alatt természetesen nem a Csincse, hanem a Mezőkeresztesen át folyó patakot kell értenünk.
[10] Wenzel-féle codex névtelenje, 258.
[11] Dr. Komáromy id. m. 165. ugyan azt mondja, hogy a patak balpartjára való visszatérés után a sereg Mezőkeresztes és Ábrány között ütött tábort, de ez a saját maga és Ortelius alább közlendő előadása által elég nyomatékos cáfolatot nyer. Lehet, sőt valószínű, hogy a visszatért sereg az említett helyen egyelőre várakozó állásban maradt, de tábort nem ott, hanem jóval hátrább ütött.
[12] Helius id. m. 286. – Jansonius id. m. 278. – Szamosközy id. m. 487. – Ortelius id. m. 205.
[13] Ime tehát ebből is következik, hogy a végleges tábor nem lehetett Mezőkeresztes és Ábrány között, ahogy azt már a 437. lábjegyzetben jeleztük, hanem hátrább, az igazi Csincse-patak, illetve patakok mögött, melyeknek északkeleti partja – amint azt az alábbi leírás is mondja – tényleg magasabban fekszik a szemben levőnél, ami a Mezőkeresztesen átfolyó patakoknál nem áll fenn. Nagyjában egybevág ezzel az Ortelius id. m. 205. oldalán foglalt következő megállapítás is: „Und ob wohl die Siebenbürgischen Husaren und eins theils Heyducken denselbigen Abend über das Wasser kommen, so haben sie doch den fülchtigen Türcken wegen der Nacht, so sie übereilet, weiter nicht nachsetzen können. Als nun die Unsern diesen Pass eingenommen, sich aber allda nich lägern kunten, haben sie ohngefehr zwo Welsche Meilen unterhalb des Passes ihr Läger aufgeschlagen und zu gemeldtem Pass etliche Stück Geschütz, sampt den zweyen Nürnbergischen Fähnlein, denselben Pass zu verwahren dahin geordnet.“
[14] Lásd a XIV/15. b) számú mellékletet.
[15] Ez a leírás a vázlaton látható magassági pontok szerint csakis a Csincse patakokra vonatkozhatik, mert ezeknek északkeleti partja tényleg magasabban fekszik a szemben levőknél, míg ellenben a mezőkeresztesi patakoknál nem így áll a dolog; ott a két part egészben véve egyforma.
[16] Ez alatt viszont csakis a mezőkeresztesi patak gázlóját érthetjük.
[17] T. i. az elől lévő keresztény csapatok, míg a hátul levők természetesen a Csincse patakokból nyerték a szükséges vizet.
| « b) A csata első napja. 1596 október 23. | KEZDŐLAP | d) Események október 25.-én. » |