| « a) Események az ellenfelek első összeütközéséig. | KEZDŐLAP | c) Események 1596 október 24.-én. » |
E munkálatok közben október 20.-án hír érkezett keresztény sereg közeledéséről s a hírnek az a része, hogy az ellenség már csak alig három menetnyi távolságra van, állítólag nagyon megrémítette a szultánt. „Ennek magyarázatát – írja Kropf[1] – így adja elő a követ (t. i. Barton): Eger egy hegy oldalán áll s vele átellenben szintén egy hegy magaslik. A szultán tábora a két hegy között elterülő térséget foglalta el. Ha Miksa a magaslatokat gyorsan elfoglalta és tűzérségével a török tábort ágyúztatta volna, mielőtt az völgyből kimozdulhatott volna, rövid idő alatt óriási kárt okozhatott volna a szultán seregében. Ilyféle veszély elhárítására a szultán Dsáfer pasát és Velli pasát, Rumili új béglerbégjét küldte a keresztény sereg felé. Ezeknek meg lett hagyva, hogy saját hadosztályaikon kívül még bizonyos számú spáhikat is vigyenek magukkal, de az ezek közt kiütött engedetlenség miatt 6000 embernél többet alig sikerült összegyüjteniök. A két pasa feladata volt a keresztény hadsereg szándékáról és számáról tudósítást szerezni s vele erejének kipuhatolása céljából megmérkőzni. A török csapatok, amint a keresztény haddal találkoztak, azonnal hősies elszántsággal összecsaptak vele, de a túlnyomó szám előtt kénytelenek voltak meghátrálni.“
Ez az elsőnapi, október 23-iki ütközet dr. Komáromy szerint következőleg folyt le:[2] Dsáfer pasa a mezőkeresztesi mocsársávhoz, illetve patakhoz érve, lerontatta a városba vezető hidat, ágyúkat vonatott a partokra, sőt fölismervén ennek a helynek fontos voltát, a patak átjáróját védművekkel is jól megerősítette, hogy szükség esetén az egész török sereg átkelhessen rajta. „Most tehát,[3] “ – írja Komáromy – a keresztényeknek igazán nem volt választásuk, mint vagy szégyenszemre visszavonulni, vagy ha már könnyelműen kibocsátották kezükből az önként kínálkozó előnyöket, haladéktalanul megtámadni a törököt s áldozattal is elfoglalni tőle a gázlót. Minthogy azonban maguk sem ismerték az ellenség erejét s azt is hihették, hogy az egész török sereg elérkezett, a harc kétes kimenetelűnek látszott és Miksa főherceg, császári bátyja mandátumával takarózván, mely a legnagyobb óvatosságot tette kötelességévé,[4] bizony a maga részéről örömest kikerülte volna a csatát. De mialatt arról tanakodtak, hogy mitévők is legyenek hát, addig a főherceget szokás szerint jóval megelőző portyázó lovas csapatok, Russwurm Hermann (az őrjáratok felügyelője), Király Albert erdélyi generális, meg Homonnay István vitézei már beleütköztek a törökbe s ezáltal a főherceg habozásának hirtelen véget vetettek. – Mikor ugyanis Dsáfer pasa a keresztény előhadak közeledését észrevette, bár jól tudta, hogy túlerővel áll szemben, visszatérés helyett elszánt védelemre készült, s egyszersmind lovas csapatokat küldött elibük, hogy csatározást kezdjenek és aközben futást színlelvén, tőrbe csalják az üldözőket. Említettük már, hogy a Csincsa hídját lerontották, úgy hogy csak puszta gerendái voltak. Dsáferpasa tehát janicsárokat és tarackokat rejtett oda, arra számítván, hogy a harci hevüktől elragadott keresztényeket, mikor ezek a futó törököket a gázlóhoz szorítják, a legalkalmasabb pillanatban oldalba lövöldözteti s aztán arcúl támad a többiekre. Stratagémája nem sikerült ugyan teljesen, mert a tanult vezérek és tapasztalt katonák idejekorán föltalálták magukat, de egy pillanatra mégis zavarba hozta vele a keresztényeket. Mert mikor az előcsapatok nekivágtak a töröknek, látván, hogy ez „felesedten felesedik“, ők pedig igen kevesen vannak, tüstént segítséget kértek a főhercegtől s keményen tartották magukat mindaddig, míg a puskás gyalogság megérkezett. Most aztán egyesült erővel megtámadták és visszaszorították az ellenséget a mocsár túlsó partjára. Mikor azonban Király Albert rohamra vezette az erdélyi gyalogságot, hogy nyomukban a lovasok is átkelhessenek a sávon, a hídnál elrejtett janicsárok és tarackok oly erős tüzeléssel fogadták a támadókat, hogy ezek tüstént szétszaladtak. A lovasok könnyen menekültek, a gyalogosok pedig a város puszta templománál vonták meg magukat, mely szerencséjükre a gázló közelében állott. Az ellenség tüzelése tehát kevés kárt tett bennük, sőt házfalak, bedőlt kemencék mellől maguk is lövöldöztek, míg Király Albert a kék gyalogságot segítségükre nem hozta. Ekkor azonban már Pálffy és Schwarzenberg katonái is megérkeztek s az erdélyiek fövényből hamarosan gátat emelvén a sáron, a partokra vontatott néhány szakállas fedezete alatt más oldalról is megtámadták a törököt, mely a hídfőnél keményen tartotta magát. De mikor a lovasság is elővágtatott, nem volt képes tovább kiállani a kereszttüzet, hanem ágyúinak, sátrainak, összes hadiszereinek hátrahagyásával menekült amerre látott. – Dsáfer pasa nem tudta föltartóztatni a futókat, de állítólag maga az utolsó pillanatokig oroszlán-bátorságot tanúsított s bár „előtte harcoló testőreit összezúzták, mögötte küzdő bajtársait leöldösték, ő még mindig helyén maradt.“ Végre is tisztjei lova kantárszáránál fogva ragadták ki őt a csata hevéből.[5] – Az ellenség veresége tökéletes volt. Az összes ágyúk[6] és tábori készületeken kívül két nagy lovassági zászlójuk és legkevesebb 300 emberük maradt a csatatéren, jobbára janicsárok és szpahik közül. A keresztény lovasság egy mérföldön keresztül űzte-vágta a futókat,[7] míglen az üldözésnek a beállott éjszaka véget nem vetett, Dsáfer pasa szerencséjére, mert máskülönben szép serege valószínűleg teljesen megsemmisült volna, de így is sokan hullottak el a keresztények csapásai alatt, melyhez képest a győzők vesztesége halottakban és sebesültekben jóformán számot sem tett.[8]
„Miksa főherceg az éj beálltával takarodót fuvatván, a lovasok visszatértek, de már akkor oly késő volt, hogy táborba sem szállhattak, hanem az egész sereg teljes fegyverzetben virrasztotta át a hosszú és hideg őszi éjszakát. A lovasok, amennyire a sötétség engedte, szekereiket keresték föl, a gyalogosok hadsoraikba tértek, de legnagyobb részük a vízparton szerteszéjjel várta a fölvirradó reggelt.“
[1] Id. m. 417.
[2] Lásd a XIV/15. a) számú mellékletet.
[3] Jansonius id. m. 277.: „XXI. die optima ordine exercitus promotus, eo consilio ut stataria pugna rei cum hoste decertaret ad quam omnes milites erant animis promptissimi. Postridie ericetum 2 milliaribus longum, latum vero emensi Agriam recta contenderunt. At trajicendus erat fluvius, cujus trajectum Giaffer bassa, cum XX millibus Janizarorum et tartororum, XXX etiam tormentis occuparat. Bassae consilium erat trajectum hunc amplificare, deinde totum exercitum eo deducere.“ – Helius id. m. 285.: „Interim primum exercitus agnen Jafirium bassam Kerestii jam esse, cujus, ipse situm per se ac natura firmissimum uti prior occupaverat, studio atque artificio non XX machinis bellicis muniisset, reliquum vero copiarum Turcicarum in castris, adhuc prope griam haerere, percepit.“
[4] Decsi id. m. 274.
[5] Pecsevi adatai szerint.
[6] Miksa főherceg 1596 október 28.-án Kassán kelt jelentése Rudolf császár és magyar királyhoz, a mezőkeresztesi csatáról, Bécsi cs. és kir. udvari könyvtár kéziratgyüjteménye. 8969. sz. codex, 144. old. szerint a zsákmányul esett lövegek száma 43 volt. A főherceg jelentését szószerinti fordításban lásd 1892. évi Hadt. Közl. 394. old.
[7] Az Egyetemi Könyvtár Wenzel-féle codex névtelenjének. Egy szemtanú tudósítása az 1596-iki mezőkeresztesi csatáról című leírás szerint Kövesdig. Hadt. Közl. 1892. évf. 258.
[8] Szamosközy id. m. 486. – Lásd még Helius, Decsi, Istvánffy és Bornemissza levelének (Magyar Tört. Eml. V., 199.) ide vonatkozó helyeit. – A vereséget a török írók is leplezetlenül bevallják; Pecsevi szerint mikor a keresztény sereg törökhöz közel jutott, „az úgy zúdult rájuk, hogy lehetetlen volt vele szemben megállani“ és Dsáfer pasának minden ágyúja, sátra és poggyásza oda veszett. – Istvánffy a törökök veszteségét 1500 halottra és 43 ágyúra teszi. Közel jár hozzá Hammer-Purgstall, aki id. m. II. 616. Naima török író nyomán a veszteséget 1000 janicsárra, 100 szipahira és 43 ágyúra teszi. – Ezzel szemben Ortelius id. m. 205 szerint: „denen haben die Unsern dermassen begegnet, dass die Türcken mit Verlust 300. Mann und 20. Stück Geschütz, 2. Hauptfahnen und anderer Sachen mehr den Pass verlassen, und davon fliehen müssen, denen die einfallende Nacht zum besten kommen, dass ihnen die Unsern nicht nachgesetzt, sondern Stillstand gehalten, und sind damals von den Unsern über 15. nicht umbekommen, auch etlich wenige beschädiget worden.“ – Jansonius, Helius ugyancsak 300 főre és 20 ágyúra teszik a törökök veszteségét; hasonlókép Decsi, de nem 20. hanem 24 ágyút mond. – Az Ortelius által említett 15 főnyi saját veszteség kevésnek látszik. Egyébként már Bornemissza György levelének az a kitétele, hogy a törökök a gázlótól „non sine damno nostrorum amoti et profligati“ szintén többre enged következtetni.
| « a) Események az ellenfelek első összeütközéséig. | KEZDŐLAP | c) Események 1596 október 24.-én. » |