| « a) Előzmények. A két fél helyzetének általános jellemzése. Az 1595. évi pozsonyi országgyűlés. | KEZDŐLAP | c) A török fölmentő kísérlet. Az esztergomi csata 1595 augusztus 4.-én. » |
A bécsi cs. és kir. hadilevéltárban elfekvő kimutatás adatai szerint[2] az 1595.-iki hadjáratban résztvett összes keresztény hadak létszáma 85.000 főt tett ki. Egy más összeállítás jóval kevesebbet mutat ki. Ennek adatai szerint igértek:[3]
| VIII. Kelemen (Aldobrandini) pápa | 1000 | lovast és | 1200 | gyalogost |
| Florenz városa | 500 | " | 300 | "[4] |
| Ferrara | --- | " | 1500 | " |
| Mantua | --- | " | 1000 | " |
| Tyrol | --- | " | 4000 | " |
| Bajorország | --- | " | 3000 | " |
| Szilézia | 1500 | " | 2000 | " |
| Lausitz | 100 | " | 1000 | " |
| Ausztria | 2000 | " | 6000 | " |
| Magyarország | 500 | " | 1000 | "[5] |
| Csehország, 600 lövészen kívül | 2000 | " | 6000 | " |
| Felső-Szászország | 1200 | " | --- | " |
| Alsó-Szászország | 600 | " | --- | " |
| Sváb, rajnai és frank lovagok | --- | " | 4000 | " |
| Frankország | 1000 | " | --- | " |
| Svábhon | --- | " | 1000 | "[6] |
| Az igért hadak összege tehát | 10400 | lovas, | 32600 | gyalogos, |
| Ortelius szerint pedig | 10400 | lovas, | 38300 | gyalogos, |
vagyis együttvéve 43.000 (48.700) ember.
| Ehhez hozzáadva a Mansfeld által hozott spanyol vérteseket és karabélyosokat |
2000 | " | --- | " |
| vallonok | --- | " | 6000 | " |
| Ez összesen kitesz | 12400 | " | 44300 | " |
vagyis együttvéve 56.700 (Ortelius szerint 62.400) embert.[7]
A hadsereg főparancsnokául Magyarország számára múlt évi kudarca dacára, ismét Mátyás főherceget s annak helyetteséül Mansfeld Károly herceg kir. spanyol németalföldi főkapitányt és tengernagyot nevezték ki,[8] aki „bátor, tevékeny, sokat tapasztalt vezér volt, ki már megelőzőleg, úgy szárazon, mint vizen, a németalföldi hadseregben nem egy győzelmet aratott“.[9] Mansfelddel jöttek még alparancsnoki minőségben, a németek közül Schwarzenberg Adolf báró és Russwurmb Herman Kristóf; a csehek közül Trzka és Kinsky bárók; az olaszok közül Medici János és Gonzaga Vince mantuai herceg, a németalföldiek (vallonok) közül Haricourt és Mansfeld unokaöccse Balou-Hochstätten gróf.[10]
A hadsereg gyülekező helyéül és a hadműveletek kiinduló pontjául Komárom várát jelölték ki, de a sereg csak lassan gyülekezett és a beérkezett rész is csak június 28.-án vált harcképessé a tűzérség bevonulása által. Június 29.-én a sereg a komáromi hajóhídon a Duna jobb partjára átkelvén, Tatán és Neszmélyen át két oszlopban előnyomulva, június 30.-án és július 1.-én Esztergom alá ért és attól délre az esztergomi (Ebszorító) és a Nyárosi szigetek közti Dunarész mentén ütött tábort, melyet azonnal sáncokkal vettek körül s ahol Mansfeld azonnal hajóhidat veretett. (A XIV/11. számú vázlaton I-vel jelölve.)
A város és vár akkori képét a XIV/12. számú melléklet mutatja. „Esztergom erődítése s műveinek védőképessége – írja Gömöry – a vezérek előtt már az előző évekből ismeretes volt. A város öt, egymástól teljesen elkülönített, megerősített részből állt és pedig: A várból (A), a Vizivárosból (C), a Rácvárosból (Szt.-Királyváros) (D), a Szt. Tamás hegyi sáncokból (B) és a Duna balpartján Párkányt körülzáró földművekből (F). A vár egy magas, tört vonalakban bástyákkal és körbástyákkal összekötött, lőrésekkel és párkánnyal ellátott kő- és téglafallal volt körülvéve és jól őrzött kapukkal ellátva. A vízivárost szintén egy bástyákkal és körbástyákkal ellátott fal övezte, de helyenkint csak földművek, kerítések, árkok és fonadékok által volt biztosítva. A Rácvárosnál falak már alig voltak láthatók; fonások, földdel telt sánckosarak, itt-ott cölöpzetek, – minden csak félig készen – pótolták azokat. Kémszemlék, valamint a viszonyokat jól ismerő lakosok vallomásai Mansfeld tudomására hozták, hogy a falak még az elmúlt harcok folytán igen roncsolt, gyönge állapotban vannak s így nagy ellenállásra nem képesek;[11] továbbá, hogy az őrség száma csak 2300 embert tesz. A várost a keresztényeken kívül csak 3500 török lakta, köztük alig 400 fegyverfogható emberrel; élelmiszerek nagy mennyiségben felhalmozva nem voltak. A törökök maguk is belátták, hogy a csekélyszámú őrség, a védelmi körlet nagy kiterjedése folytán, magát sokáig tartani nem képes. A parancsnok tehát Budáról segítséget vagy erősbítést igyekezett nyerni.“
A keresztény sereg megérkezése után való éjjel a Rácvárost, mely nem állott összefüggésben a Vizivárossal, védőrsége elhagyta és a várba vonult vissza, mire azt július 2.-án[12] a keresztények szállották meg.[13]
Július 3.-án a keresztények a sánc elkészítéséhez láttak hozzá s egyúttal hajóhíd építését kezdték meg az esztergomi sziget irányában, (a XIV/11. számú vázlaton I-vel jelölve), amelyen nyomban ágyútelepek létesítéséhez fogtak.
Július 4.-én a vallon gyalogság megtámadta és bevette a Tamás hegyen (a vázlaton B-vel jelölve) levő favédőházat (Blockhaus), ahova 4 faltörő ágyút vittek fel. A hegy vár felőli oldalán emelt sáncba még 5 darab nehéz löveget állítottak be. Ugyanaznap este a Rácvárostól északnyugatra szintén hozzáfogtak egy várvívó ágyútelep létesítéséhez. Mindezek a munkálatok teljes nyugalomban, az ellenség részéről való háborgatás nélkül folyhattak, úgy hogy július 5.-én korán reggel a vár lövetését a Tamás hegyről, valamint a Rácváros melletti ütegből meg lehetett kezdeni.
Július 6.-án hajnalhasadtakor néhány vakmerő zsoldos, akikhez magyarok is csatlakoztak, a Viziváros cölöpzetének lerombolásához fogott, de erre a törökök nyomban előrerontottak s 40 embert közülük lekaszaboltak. A következő éj folyamán támadt összeütközésnél 100 török és 50 keresztény vesztette életét. Ugyane napon egy seregcsoport a hajóhídon a Dunán átkelve, Párkány mellett ütött tábort s este egy különítményt rendelt előre, mely Kövesdnél a Garamon átkelve s a Duna balpartján 4000 lépést tovább keletnek haladva, a mai vadászlak tájékán megállt és ott hajnalhasadtakor a Duna fölött uralkodó sánc építéséhez fogott. A következő napon ebbe a sáncba 4 ágyút helyeztek el s egyidejűleg a hajózás meggátlása céljából ezzel a sánccal átellenben a jobb parton egy dombon, hol jelenleg kereszt áll, egy másik sáncot emeltek, amelybe 8 löveget toltak előre.[14] Ugyanekkor Mansfeld földerítés és biztosítás céljából több járőrt és portyázó különítményt küldött kisebb-nagyobb távolságra előre.
Július 8.-án a Pálffy-huszárok portyázó különítményének sikerült Budától nem messze egy török kémszemle-csapatot szétugrasztani és 50 törököt levágni. Majd visszatérőben ugyanez a különítmény egy Buda és Esztergom között veszteglő, 80 fő által megszállt hajóra bukkant, azt megtámadta s 50 törököt fogolyként magával cipelt, a többieket pedig a Dunába fullasztotta.[15]
Július 9.-én délelőtt az utóbb említett sánc előtt egy 9 gályából álló ellenséges hajóraj tűnt fel, mely kedvező szél mellett 60–80 evezős által hajtva, Budáról Esztergom felé vitorlázott, hogy oda janicsárokat, lőszert és élelmiszereket szállítson. A hajók már messziről kivehetően egyenesen a sánc alatt levő kikötőhely felé tartottak, de mihelyt a sánc lőtávolságába értek, abból oly heves ágyútűzzel fogadták őket, hogy további előrejutásuk egyidőre megakadt. Ámde a hajóraj parancsnoka, nem törődve a heves tüzeléssel, mégis végrehajtotta szándékát; hajólövegeinek védelme alatt, amelyeknek tüzét csakis a jobbparti szárnyra összpontosította, kikötvén, 800 janicsárt partra szállított s a Dunát elzáró sánc ellen rohamra rendelte őket. Ebből véres harc fejlődött ki; „a janicsárok valóságos dühvel támadtak a magyarok által védett sáncokra, de sikertelenül; a magyarok vesztesége is jelentékeny volt; a Bars és Nyitra megyei nemesi fölkelők vitéz harcosaiból alig néhány ember maradt életben, kik a halottakat összegyűjtve, a sáncok közelében, hol dicsőségüket a ma is fennálló kereszt hirdeti, eltemették“.[16]
Ily körülmények között a hajóraj megfordulni és anélkül, hogy feladatát megoldhatta volna, Budára visszatérni volt kénytelen. „A törökök vállalata – mondja folytatólag Gömöry – rendkívül merész és kockáztatott volt és hogy hajóik mégis szerencsésen megmenekültek, az csakis a rosszul irányozott lövéseknek tulajdonítható, különben alig volna elképzelhető, hogy egyetlen hajójukat sem sikerült elsüllyeszteni; már pedig erről egy író sem tesz említést.“
Ezalatt a vár közvetlen közelében is ismételten lángra lobbant a küzdelem. A török őrség kitöréseit rendesen a Vizivárosból a Rácváros irányában, az ott felállított ütegek ellen intézte, míg a császáriak a Viziváros ellen támadtak, hogy a várnak a Dunával való összeköttetését megszakítsák, de ez ismételt kísérletek után sem sikerült.
Július 10.-én Mansfeld egész nap a Viziváros keleti bástyáját és az attól északra fekvő városfalakat lövette, de nem valami nagy eredménnyel. A következő napon pedig egy század vallon és Thege István parancsnoksága alatt álló 600 magyar hajdú parancsot kapott, hogy a Viziváros előtti árokban levő cölöpzetet, illetve födött utat rohanja meg s állapítsa meg, hogy a város falaiba lőtt rés alkalmas-e a városba való bejutásra. A vállalatot a vallonok kezdték meg, akik meglepően rohantak ki a vívóárkokból és csakhamar el is tűntek az ágyútűz által részben feldöntött cölöpzet mögött. A hajdúk nemsokára éktelen lármát és rettentő Allah-kiáltást hallván, azt hitték, hogy a vallonok igen meg lehetnek szorulva s így anélkül, hogy erre külön parancsot kaptak volna, tömegesen rohantak bajtársaik segítségére, de midőn a lőréshez értek, ólomdarabokkal, vasszögekkel stb. töltött ágyúgolyók fogadták őket, ami nagy pusztítást vitt véghez soraikban. Végre kézitusára is került a dolog, mely mindkét félre felette veszteségteljessé vált.
Július 13.-án Mansfeld megszemlélte az addig végzett ostrommunkálatokat és az elsővonalbeli csapatokat. Eközben az úgynevezett Vaskapuhoz (a XIV/12. sz. vázl. ô-val jelölve), egy jó kilátást nyújtó hegyhez ért, honnan a Budára vezető utakat igen jól meg lehetett figyelni. Erre a hegyre Mansfeld erős őrséget állított, mely később saját biztonságára ott védőházat is emelt. A fővezér tiszteletére ez a hegyet, melyet rendesen Strázsahegynek hívtak, Károly-hegynek keresztelték el.
Július 15.-én 4000 vallon, követve még más csapatok által, újabb rohamot intézett a Viziváros ellen, de az árkokhoz érve, azokon át nem hatolhattak, mert azokat a törökök annyira kimélyítették, hogy az odacipelt rőzsekötegek stb. azok betöltésére elegendők nem voltak. Másnap a roham megújíttatott, de ismét eredmény nélkül. E napon a fővezérlet megtudta, hogy három előkelő bég 2 vitorlás és 3 evezős, különféle hadi- és élelmiszerekkel megrakott hajóval Visegrád alá érkezett s hogy a szállítmányt Esztergomba akarják juttatni. A török védőrség, talán éppen azért, hogy a figyelmet a Duna felől elvonja, úgy a Vizivárosból, mint a várból a Rácvárosnál levő sáncok ellen kitörést hajtott végre. A török támadás oly meglepően történt, hogy kezdetben a sáncokba be is hatoltak és csak a cölöpzetben levő tartalék közbelépése által voltak az árokból kiűzhetők. Ezalatt a Visegrád felől jövő hadihajók közül kettő csakugyan kísérletet tett, hogy a város alatt kikössön, de a lövegeink lőtávolságában a vízbe eresztett és a folyamot elzáró láncok által szándékuk meghiúsíttatván, a hajók, miután tetemesen megsérültek, végre visszafordulni voltak kénytelenek.
A július 18.-iki eseményekről Gömöry[17] összeállításában a következőket olvassuk: „A császári seregben már néhány nap óta avval a gondolattal foglalkoztak, hogy a Viziváros falait egy magasan épített, jól fölszerelt, fapáncéllal ellátott hajóval,[18] melynek födélzete lőrésekkel ellátott mellvéddel lenne körülvéve, talán meg lehetne közelíteni s úgy a városba behatolni. A feladat tehát az volt, hogy e magas hajó alkalmas helyen kikössön, horgonyt vessen és a rajta elhelyezett csapatok – mint valami hídon át – a városba behatoljanak; természetes, hogy ezalatt egyidejűleg a szárazföldről is roham intéztessék. – A hajó elkészülvén, Mansfeld július 18.-án a Viziváros ellen újabb, nagyobbszabású rohamot rendelt el. A rohamoszlop vezetésével több német nemes bízatott meg, u. m. Greiss Rudolf, Zinn Antal ezredesek és 36 kapitány, zsoldosaikkal egyetemben; részt vettek továbbá a rohamban mindama tisztek, kik 1594-ben Győr megadása miatt elitéltettek, de a császártól kegyelmet nyertek. Ez önkéntes csapatok meghatározott távközökkel, egyenként 200 főnyi erővel, voltak előrenyomulandók; a gyalogezredekből összeállított 1000 főnyi csapat az általános tartalékot képezte. A fentemlített, a legjobb hajósok és evezősök által vezetett hajóóriás egy Esztergom fölött levő szigetről bocsáttatott a Dunára. Az oszlopok bátran nyomultak előre, a törökök által lövésekkel és tűzgolyókkal fogadva. A harc hajnaltól délután 3 óráig tartott, de minden erőlködés hiába volt. Az oszlop hátsó része nem nyomult erélyesen előre, hanem az elől levőket a legnagyobb veszedelemben magukra hagyva, gyáván meghátrált. A hajó legénysége sem teljesítette kötelességét. A cseh és olasz hajósokat a Vizivárosban folyt kétségbeesett küzdelem láttára félelem szállta meg; sem hajóhadnagyuk parancsa, sem Mansfeld buzdító szavai őket kitartásra ösztönözni nem bírták. Teljes erővel a folyam túlsó partjára eveztek, ott kiszálltak s elmenekültek, a hajót a Duna hullámaira bízván. Ez a szerencsétlen vállalat az egyesült császári seregnek 250 emberbe került… A hajó legénységének gyalázatos magaviselete a táborban nagy elégedetlenséget szült. Az est beálltával a törökök néhány csónakkal a gazdátlan hajó után eveztek, azt kirabolták, megfúrták s végre felgyújtván, elsüllyesztették.[19] – Néhány foglyul ejtett török a vár viszonyairól kikérdeztetvén, felvilágosítást adni vonakodott. Hogy hallgatásukat és makacsságukat megtörjék, egyik közülük a többiek szemeláttára lekaszaboltatott s társainak tudtára adatott, hogy hasonló sors vár reájuk is, ha azt, amit tudnak, híven el nem mondják. Végre nagy nehezen azt vallották, hogy a hatalmas szultán (III. Mohammed) a budai pasának, Szinán pasa helyettesének, megparancsolta, hogy Esztergomot fölmentse, – mert ellenkező esetben kötéllel végezteti őt ki. A pasa tehát haladéktalanul igyekszik a parancsnak eleget tenni.“
E hírek következtében, még a július 18.-iki éjjelen a Szent Tamás hegyen egy új védőmű építését kezdték meg, s abba 5 nehéz löveget szállítottak, melyekből július 19.-én reggel már 4 ágyú teljes erővel működött a vár falai ellen. Az éj folyamán a törökök e még egészen be nem fejezett védőmű ellen rohamot intéztek, de ez eredményre nem vezetett.
Július 20.-án Pálffy Mansfeldtől parancsot kapott, hogy magyar csapataival Párkányra menve, ott az 1594-ből fennmaradt erődítéseket hozza helyre, a vizeket a futóárkokba vezesse be, készíttessen a közelben levő lakosok által sánckosarakat, fonadékokat, rőzsekötegeket s azokat hajón szállíttassa a táborba. Július 21.-én Pálffy átkelt a Duna jobbpartjára és a helységet körülzárván, azt hevesen lövetni kezdte. A támadást a csapatok július 24.-én öt helyen hajtották végre, mindenütt 80 emberrel. Ezek közül 20-an ásokkal, 20-an létrákkal, 20-an tűziszerszámokkal és végre 20-an fával, deszkákkal, rőzsekötegekkel voltak felszerelve. Ezt megelőzőleg Pálffy tűzgolyókat szóratott a helység házaira; a tüzet a törökök hevesen viszonozták. Nemsokára a helységben tűzoszlopok emelkedtek az égnek, mire a magyarok a rohamot végrehajtották s a törököket az erődítések és a falu elhagyására és a Duna felé való vonulásra kényszerítették. Üldözőik elől a törökök a parton horgonyzó két csónakba menekültek, hogy azok segítségével a Vizivárosba juthassanak. Az egyik csónak szerencsésen el is érte célját, de a másikat a Párkánytól délre felállított üteg telitalálatával elsüllyesztette.
Az elfoglalt Párkányban a csapatok nem sokat törődve a gyorsan tovaterjedő tűzzel, rabolni és fosztogatni kezdtek s így 50 ember a tűzben lelte halálát, 150-en pedig erős égési sebek árán tudtak csak megmenekülni. Pálffy a csapatok e kicsapongását kemény büntetések kiszabásával torolta meg.
Párkány bevétele hathatósan elősegítette Esztergom ostromának további folytatását, mely, bár már majdnem egy hónapig folyt, azért a törökök erős ellenállása folytán döntő eredményt még mindig nem tudott felmutatni.
[1] Az 1594-ben Esztergomnál történt eseményekre vonatkozólag, ha nem is mindenben megbízható, sőt egymásnak gyakran ellentmondó, de azért elég bő anyag áll rendelkezésünkre, amelynek alapján Gömöry Gusztáv, Esztergom vár bevétele 1595-ben cím alatt, ezt a hadjáratot elég részeltesen dolgozta fel. (Hadtört. Köz. 1891. évf.). Nagyobbára az ő, Ortelius idézett, valamint Kápolnai alább említendő műve nyomán állítottam én is össze, helyenként Gömöry és Kápolnai szövegét majdnem szószerint átvéve, az alábbi leírást.
[2] Cs. és kir. hadi levéltár. Fasc. I. 1.
[3] Gömöry id. m. 473.
[4] Orteliusnak id. m. 160. ugyane kimutatáson alapuló adatai szerint a florenzi gyalogosok száma 3000-et tett volna ki.
[5] Ez mindenesetre tendenciózus kicsinyítésnek látszik. Ezzel szemben Rónai Horváth, Magyar Hadi Krónika, II. 121. a magyar hadak állományát, hogy mi alapon, nem mondja meg, Pálffy Miklós és Nádasdy Ferenc vezérlete alatt 18.000 főre teszi. Gömöry id. m. 463. ugyanezt mondja. Kápolnai, Esztergom hadtörténelme, Ludovica Académia Közlönye, 1883. évf. 986. pedig 18.600 magyar harcost említ.
[6] Ortelius id. m. szerint 4000.
[7] A mi történetíróink általában 60.000 embert említenek. Szalay László szerint id. m. IV. 428: „Mansfeld összes ereje 60.000 főre ment, köztük az országgyűlési végzés értelmében kiállított magyar hadak Pálffy Miklós és Nádasdy Ferenc főkapitányok alatt.“ Ugyanennyit mond Horváth Mihály id. m. 434. és Fessler–Klein id. m. IV. 30. – Rónai Horváth, Magyar Hadi Krónika II. 121. ezeket írja: „A sereg létszáma kezdetben csak 40.000 fő volt, közte Pálffy Miklós és Nádasdy Ferenc vezérlete alatt 18.000 magyar; de az ostrom folyamán megérkezett segélyhadakkal, ezek közt 14.000 pápai és firenzei olasz zsoldos, a sereg létszáma 60.000 főre emelkedett.“ – Pecsevi török történetíró, aki maga is jelen volt Esztergom ostrománál, összes munkái (Tárikh-i–Pecsevi) II. 175. oldalán azt mondja; hogy „a pokolra való hitetlenek ez évben (1595) teljes erővel akarván hozzálátni Esztergom elfoglalásához… több mint 50.000 gyalogosból és 20.000 lovasból álló haddal jöttek annak ostromára (Thúry Józssef, A török történetírás Esztergom visszavételéről 1595-ben. Hadt. Közl. 1892. évf. 181.). – Zinkeisen id. m. III. 600. szerint a sereg 13.900 lovast és 51.500 gyalogost, vagyis összesen 65.400 embert számlált.“
[8] Mansfeldet átlépése alkalmával tábornaggyá és névleg Mátyás főherceg adlatusává, tényleg azonban (titkos utasítással) a felsőmagyarországi keresztény hadak főparancsnokává nevezték ki. (Kápolnai id. m. 985.) „Mansfeld nevét – írja Kápolnai – minden európai zsoldos katona ismerte. Kiváló bátorságáról, drákói szigoráról és katonáiról való hű gondoskodásáról számtalan adomát meséltek Európa minden keresztény táborában és tisztelt, de egyszersmind rettegett hírnevet szerveztek neki.“
[9] Istvánffy id. m. XXIX. 423.
[10] Helius Arnoldus, Strigoniensis obsidionis diaria synopsis, in Reisneri rerum memorab. 255. – Gabelmann id. m.
[11] Ehhez járult, hogy három héttel a keresztény sereg odaérkezése előtt nagy felhőszakadás és égiháború vonult végig Esztergom fölött, mely alkalommal a várban és a tamáshegyi erődben levő puskapor-raktárba villám ütött be, ami a falakban és egyéb erődítésekben oly nagy réseket tört, hogy azokat hamarjában befalazni nem lehetett, hanem földdel, cölöpzettel és rőzsekötegekkel kellett azokat ideiglenesen elzárni. Ezt a keresztény katonák igen jó előjelnek, Isten közvetlen segítségének, a török katonák pedig a kikerülhetetlen sors intésének tekintették, ami a várvívást nem csekély mértékben befolyásolta (Kápolnai id. m. 987. old.)
[12] Érdekes, hogy Gömörynek ezután következő, a bécsi hadi levéltár forrásanyaga nyomán összeállított leírása majdnem teljesen megegyezik Ortelius szövegével, csak a dátumokban a két szöveg között következetesen néhány napi eltérés mutatkozik. Itt pl. Ortelius július 2.-a helyett június 22.-ét ír és így tovább.
[13] Ezzel ellentétben Kápolnai id. m. 988. azt mondja, hogy a keresztény sereg július 2.-án már hajnalban sorakozott és a Rácvárosra rajtaütést hajtott végre, mire a törökök a Vizivárosba vonultak vissza.
[14] Lásd a XIV/11. számú mellékletet.
[15] Ortelius id. m. 168.
[16] Ortelius id. m. 169. és utána Kápolnai id. m. 990. a sáncot megszálló magyarok számát 500-ra teszi, akik közül csak 20-nak sikerült megmenekülni. Meg kell továbbá a magyar nemes fölkelők örök dicsőségére jegyezni, hogy közülük csak kevesen voltak lőfegyverrel ellátva s így legnagyobb részük csakis karddal küzdhette végig az igazi élet-halál harcot.
[17] Id. m. 469. – Ortelius id. m. 170. old. ezt a dolgot tévesen július 8.-iki dátum alatt tárgyalja le.
[18] Ortelius az id. h. „zudem so seyn auch Schiff, darinnen viereckete Häusslein auf Seulen gestanden, zugericht worden, und in jedes Häusslein zwölf Musquetirer, die auff die Wasser-Stadt zuschiessen können. alles von wolernannten Fürsten weisslich und fürsichtig angeordnet.“
[19] Szentkláray id. m. 188. szerint ez a hajó már a július 11.-iki rohamnál is közreműködött, de legénységének gyáva viselkedése miatt alkalmazása akkor sem járt haszonnal.
| « a) Előzmények. A két fél helyzetének általános jellemzése. Az 1595. évi pozsonyi országgyűlés. | KEZDŐLAP | c) A török fölmentő kísérlet. Az esztergomi csata 1595 augusztus 4.-én. » |