Az 1594. évi hadjárat szomorú kimenetele s legkivált Győr eleste nemcsak a magyarok és a prágai udvar körében, hanem a külföldön is nagy felháborodást és megütközést, sőt egyúttal nagyfokú rémületet is keltett. A megrémült császár mindenekelőtt saját tartományait szólította fel kiadósabb hadisegély és csapatok megszavazására s azonkívül a német rendeket, III. Zsigmond lengyel királyt, 1593 óta a maga sógorát és II. Fülöp spanyol királyt, valamint a pápát is hathatós segélynyújtásra szólította fel. A lengyel király örült, hogy a török őt békében hagyja s így nem volt hajlandó ellene semmit se tenni; a többiek, mint rendesen, sokat igértek, de keveset adtak. Még legbuzgóbban VIII. Kelemen pápa karolta fel az ügyet, aki Ausztria papságának meghagyta, hogy amennyire tőle telik, támogassa pénzzel a királyt s a hadiköltségre külön tizedet is fizessen. Azonkívül követét, Conti herceget utasította, hasson oda Rudolfnál, hogy ő maga álljon az ügyek élére és csináljon rendet; a magyar nép harcias és hozzá van szokva, hogy vitéz fejedelmek kormányozzák; menjen tehát a király legalább Bécsbe, s onnan intézve az ügyeket, igyekezzék megmenteni azt, amit még lehet, mert különben teljesen tönkre megy.[1] Ámde Rudolfot nem lehetett letargikus állapotából kiragadni és személyes cselekvésre rábírni. Amikor hírét vette, hogy öccse, Mátyás, Győrnél csúfos vereséget szenvedett és megfutamodott, nyomban felszólította másik öccsét, a Németalföldön kormányzói minőségben működő Ernő főherceget, küldjön neki az alatta működő spanyol seregből egy kipróbált, megbízható magasabb parancsnokot, akit Mátyás mellé lehetne állítani. Ernő főherceg erre az állásra gróf Mansfeld Károlyt ajánlotta, akit ennek folytán már október 11.-én megbíztak a török elleni fővezérséggel,[2] de amellett a tulajdonképpeni fővezér, legalább névleg, továbbra is Mátyás maradt. Kézenfekvő dolog lett volna ugyan a fővezérlettel Pálffy Miklóst megbízni, aki ere már ismételten bebizonyított rátermettsége, erélye, tudása és egyéb kiváló tulajdonságai s az ezek révén már ismételten szerzett győzelmei által szinte predesztinálva volt, de az udvari haditanács irtózott a gondolattól, hogy a császári sereg fővezérévé magyar embert tegyen. Egyébként a választás ezúttal szerencsésnek volt mondható, mert Mansfeld valóban kiváló, rendet és fegyelmet tartani tudó katona volt. Csak az volt a kár, hogy őt sem nevezték ki teljhatalmú fővezérré, sőt még a küszöbön álló háború hadjárati tervének megállapítását sem bízták rá, hanem teljesen kötött, szűk korlátok közé szorított marsrutával látták el. Pedig ha valaha, úgy most lett volna az ideje a törökkel való alapos leszámolásnak, miután az a legutóbbi események folytán a lehető legkedvezőtlenebb viszonyok közé került. Mint fentebb láttuk, Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem, a moldvai és havasalföldi vajdák, valamint a temesi rácok szilárdan el voltak határozva a törökkel való nyílt szakításra; sőt még a Dnyeszter mellékén lakó kozákok is, akiket a tatárok folytonos betörései a legnagyobb fokban elkeserítettek, maguk ajánlkoztak némi zsold ellenében, hogy a császári sereget török hadjárataiban támogatni fogják. Mindezt Rudolf és kormánya, nemkülönben hadi tanácsadói örömest vették tudomásul, mert e jelenségekből azt a következtetést vonták le, hogy a fenti ellenségek által foglalkoztatott török a legközelebbi időben nem igen fog tudni Magyarországon nagyobb haderővel fellépni. És ez a kalkuláció helyesnek is bizonyult.

A Porta ugyanis az új szövetkezésről, mely dunamenti birtokállományát a legkomolyabban veszélyeztette, tudomást szerezve, főfigyelmét mindenekelőtt a hozzá hűtlenné vált havasalföldi, moldvai és erdélyi vajdák megfenyítésére akarta fordítani s hogy ezt zavartalanul megtehesse, elhatározta, hogy e leszámolás tartamára Rudolf császárnak békejobbot nyújt. Még határozottabb formát öltött ez az eszme, amikor III. Murad szultán 1595 január 5.-én elhalálozott és 13 nappal később utóda, III. Mohammed lépett a 19 testvérének vére által bemocskolt trónra, akinek első dolga volt, hogy Szinán pasa helyett Ferhád pasát nevezte ki nagyvezírré. E változásokkal kapcsolatban a konstantinápolyi díván elhatározta, hogy a nagyvezír az Alduna mentén gyülekező hadakkal ne Magyarországba, hanem Oláhországba vonuljon be és hogy az új uralkodó rögtön ajánlja fel a békét Rudolf császárnak. Ámde ez utóbbi ebben a török gyengeségét látván, az ajánlatot nem fogadta el, hanem a maga részéről is Magyarorságon a háború folytatását határozta el abban a biztos reményben, hogy ott ezúttal sokkal könnyebb dolga leend, mint eddigelé. A megindítandó háború hadjárati tervét a prágai kormány a haditanáccsal egyetértőleg nagy bölcsen akként állapította meg, hogy a seregnek nem az erős Győrt, hanem az ép oly erős és fontos Esztergomot kell megostromolnia, amelynek eleste után Győr megtartása is problematikussá válik az ellenség számára, vagyis más szóval a nagy tudósok egy csapással két legyet akartak agyonütni s ennek megfelelően kapta Mansfeld is utasításait Prágában, majd május havában Bécsben való jelentkezése alkalmával, melyek szerint jövendő hadműveleteinek főcéljául Esztergom és Visegrád elfoglalását és ezáltal a Duna szabaddá tételét jelölték meg.

A háborúhoz szükséges segély megszavazása tekintetében az 1595. január elejére Pozsonyba összehívott magyar rendek, miután előzőleg a minden alkalommal szőnyegre hozott sérelmeiket ezúttal is föltárták, a legmesszebbmenő jóindulattal jártak el, amennyiben minden kaputól 15 forintot ajánlottak fel, miből 9-et a jobbágyoknak, 6-ot pedig az uraknak és nemeseknek saját erszényükből kellett fizetniök. Elrendelték továbbá, hogy a kamara a királyi városoktól, az alispánok az egytelkes és címeres nemesektől és a birtoknélküli lelkészektől is szedjenek némi adót s végül fejenként 50 denárnyi adót vetettek ki az anabaptistákra és a zsidókra is. Az ekként begyűlendő összegből a török járomtól mentes valamennyi megyében, a királyi hadakkal egyidőben, de azoktól külön, saját hadnagyaik parancsnoksága alatt, április 15.-ig gyalog és lovas hadak szedessenek, a lovasnak 4, a gyalogosnak 3 forintot szabván meg havi zsold gyanánt. Rablásból élő szabad hajdúkat senkinek sem volt szabad felfogadnia.[3]

[1] VIII. Kelemen pápa 1594 okt. 3.-án kelt utasítása Conti herceghez.

[2] Rudolf levelei, Brüsseli Okmt. III. 61.

[3] Corpus Juris Hung. I. 579.