| « d) Szinán pasa 1593. évi magyarországi hadjárata. Sziszek, Veszprém és Palota eleste. | KEZDŐLAP | f) A felvidéki hadjárat. » |
Mialatt Szinán pasa vezsprém és Palota megvételén fáradozott, Rudolf parancsára a császári és királyi hadaknak Győrben és Komáromban kellett gyülekezniök, de ez csak igen lassan ment végbe. Október 24.-én, amikor a török sereg már téli szállásainak elfoglalása céljából visszavonulását megkezdte volt, a Komáromban haditanácsra összegyűlt főbb parancsnokok: gróf Hardegg Ferdinánd ezredes győri kapitány, akit Rudolf az egybegyűlendő sereg fővezérévé jelölt ki, Pálffy Miklós a dunáninneni és gróf Zrinyi György a dunántúli kerület főkaptiánya, Nádasdy Tamás horvát bán és még többen mások egyhangúlag az ellenség üldözését határozták el.[1] Ehhez képest a Győrnél összpontosult Felső- és Alsó-Ausztriából jött hadak, valamint a többi gyalogosok és zsoldosok, nemkülönben a magyar nemesség és a megyék hadai, öszesen mintegy 12.000 főnyi létszámmal október 22.-én elindultak Komáromba, ahol a következő napon Pálffy Miklós emberei, valamint a Morvaországból jött osztagok csatlakoztak hozzájuk, miáltal a sereg létszáma 18.000 főre emelkedett. Komáromban aztán a további teendők végleges megállapítása végett egészen október 28.-ig terjedő hosszú tanácskozások folytak, amelyen eleinte a vezérek azt határozták el, hogy Veszprémet újból kiragadják a török kezéből, utóbb azonban abban egyeztek meg, hogy Székesfehérvárt fogják megostromolni. Másnap, október 29.-én a sereg Hardegg parancsnoksága alatt útra is kelt és a következő napon Sárkány és Mór között szállt táborba. Október 31.-én délután 3 órakor erős ködben a sereg meglehetősen észrevétlenül egészen a város elé ért. Az elővéd előnyomulás közben egy legelésző marhacsordára bukkant, melyet a főoszlop vonatához terelt. Rövid idő múlva a város zöldésges kertjeiben 200–300 emberből álló török csapat tűnt fel azzal a szándékkal, hogy a véleménye szerint csak kisebb erejű ellenséges portyázó különítmény által elhajtott állatokat ismét visszaterelje. A fehérvári védőrségnek ugyanis úgy látszik még ekkor fogalma sem volt a császári sereg közellétéről. Amint Hardegg az említett török csapat kirohanását észrevette, kíséretével és megfelelő számú lovas haddal nyomban rohamra indult a török csapat ellen, azt hamarosan visszavetette s ez alkalommal Hardeggék a visszavonuló ellenség üldözése közben a sűrű köd leple alatt egészen az egyik várkapu, alighanem a palotai kapu felvonó hídjáig jutottak. Az összeütközés alkalmával 5 török, a mi részünkön pedig egy olasz nemes önkéntes és több ló esett el.
Az ezután történt eseményeket Gömöry a rendelkezésére álló bécsi hadilevéltári forrásokat[2] részben szószerint idézve, következőleg adja elő: „Időközben a lövegekkel is a külvárosok lővonalába (helyesebben talán: lőtávolságába) jutottunk, bár az ellenség, ki a sűrű ködben bennünket nem is láthatott, az utat, melyen meneteltünk, kisebb ágyúkkal sűrűn lövette, úgy, hogy a golyók fejeink körül süvítettek és sisteregtek, sőt egészen az általunk kiválasztott táborhelyre is becsapkodtak. Ez az ágyúkból való tüzelés Székesfehérvárból többé-kevésbé hevesen egész éjen át, november 1.-én hajnalig tartott.“
Közben Hardegg a pápai kapitánynak, Huszár Péternek parancsot adott, hogy 600 magyar gyalogossal abba a városrészbe igyekezzék benyomulni, ahol a bég szállása volt; egyidejűleg Jörger Hermannak egy másik kapu megrohanását hagyta meg, hogy az ellenség egyszerre két helyen legyen foglalkoztatva.[3] November 1.-én 3 órakor reggeli sötétségben vezette be Huszár a támadást 3000 harcossal a Sóstói kapu ellen. Az ágyúk dörgése és a muskéták ropogása volt a jel, amelyre Jörgernek 2000 harcossal a másik városkaput kellett megrohannia. A két helyen folyt küzdelem alatt a nap fölkelt.
„Alig hogy Hardegg észrevette, – így folytatja Gömöry leírását – hogy a császári sereg a palánkok, kerítések és a várkapuk között védtelenül áll és az ellenséges lövegek által sokat szenvedve, már-már csüggedni kezd, elrendelte, hogy Jörger osztályától néhány löveg kerekeken, még pedig egy egyszerű és kettős falkonett, valamint egy rövid ágyú, a várkapu elé hozassék. De miután Rottenberger Ahasverus tüzérhadnagy látta, hogy ezeket a lövegeket nem lehet jól fedezve felállítani, a löveg szolgálatára álló legénység pedig, valamint a fogatok is, a lőrésekből lövöldöző törökök által nagyon sokat szenvednek s a tűzmesterek sem akarnak már helytállni, Gall, a tüzérség főparancsnoka, azoknak visszahozatalát rendelte el; de ez sem történhetett meg veszély nélkül s ez alkalommal a lövegek fedezésére szolgáló zászlóalj parancsnoka is elesett.“
„November 1.-én – írja Hardegg Mátyás főherceghez intézett jelentésében – ámbár egészen délig ismételten rohamot intéztettem, beláttam, hogy hosszantartó ostrom nélkül – mire nézve azonban utasításom nem volt – Székesfehérvárnál mit sem lehet elérni s így elhatároztam, hogy el fogok innen vonulni. Eközben azonban Huszár Pétertől azt az örvendetes hírt kaptam, hogy azt a részt, melyet neki elfoglalni megparancsoltam, el is foglalta; egyidejűleg még két nagyobb löveget is kért abban a reményben, hogy talán a vár ellen is sikerülne neki valami előnyös dolgot művelni. Erre aztán a katonák nagy számban, a megyebeliek, valamint többen a magyar nemesség közül is, azzal a kéréssel jöttek hozzám, hogy ne vonuljak el, hanem itt maradva, Huszárnak a kért lövegeket elküldjem, mivel meglehet, hogy aztán 2–3 óra múlva a város elesik. Bár én előre láttam, hogy ez hasztalan lépés lesz, mégis a vezetők, a magyar urak kedvéért, hogy meg legyenek elégedve, beleegyeztem, de elvonulás iránti szándékomat a régi állásból,[4] mely majd egy mérföldnyi kerületre volt attól a ponttól, ahol Huszárnak a benyomulást megparancsoltam, fentartottam. Utóbbinak a kért két löveget azzal a megjegyzéssel küldtem el, hogyha éjfélig tud sikert kivívni, úgy azt jóváhagyom, de ha nem, úgy a lövegek visszavonása mellett a várost fosztogassa ki, gyújtassa fel s aztán vonuljon ki belőle. Azonban Huszár kissé elkésett, úgy hogy az éj utolérte őt s a löveget csak nagy nehezen tudta kihozni. Huszár visszavonuló útját hozzánk már nem vehette ugyanazon ponton át, amerre benyomult, hanem csapatával a palotai kapun át kellett kivonulnia. Én a sereggel még ugyanaznap, november 2.-án útnak indultam és Fehérvártól fél mérföldnyire szálltam táborba,[5] ahova később Huszár is beérkezett kimerült, csekélyszámú embereivel, kik a fáradtságtól alig tudtak mozogni.“
A 96. oldalon 207. alatt említett szemtanú Particulárjában a fenti adatokat kiegészítő következő részletek foglaltatnak még: Huszár eredetileg 8 kis ürméretű ágyút vitt magával és kérésére Hardegg még egy „Singerin“-t és egy „Quartierschlange“-t utalt át neki. De az utóbbi két nagy lövegnek, miután azokat sehol sem lehetett a kellő biztonsággal felállítani, alkalmazására nem került a sor, sőt azokat a 300 főnyi fedezet dacára az ellenséges tűzben még visszahozni is csak nagy veszedelmek közt lehetett, ellenben a 8 könnyű lövegből 4 odaveszett. A harc alatt a katonák, miután meg volt nekik engedve, fosztogattak; ehhez szétfutottak s végül a házakat felgyújtották. A Huszár és Jörger által vezetett vállalatok alatt a császáriak 100 embert vesztettek.
„Szerdán, november 3.-án – folytatja jelentését Hardegg – korán reggel, midőn huszárjaimmal éppen lóra ülni akartam, az a hír érkezett, hogy „a török közeledik“. Azonnal kilovagoltam a táborból hogy lássam, honnan jön és milyen erős az ellenség. Kezdetben nem becsültem többre 2–300 főnél és azt véltem, hogy csak a fehérvári bég az, aki nyomdokaimat követi. Bár az elvonulás már teljes folyamatban volt s a lövegek és szekerek már messze előre mentek, mégis azonnal „állj“-t parancsoltam. Végre észrevettem, hogy minél jobban közeledik az ellenséges oszlop, annál jobban látszik az növekedni számban és erőben. Tanácskozást tartottam tehát a vezetőkkel, hogy mit tegyünk? Nyomuljunk-e az ellenség ellen, vagy nem? – Rövid tanácskozás után valamennyien, különösen pedig Pálffy, azt tanácsolták, hogy ütközzünk meg. Miután magam is mindjárt kezdettől fogva az ellenség megtámadását határoztam el, nem volt sok megfontolni való, hogy az ütközet-állást a hadrend szerint felvehessük. A török fölmentő sereget a Lovasberény–Pátka és a Velence–Pákozd felőli utakon jőve már Székesfehérvártól keletre fél mérföldnyire láttuk közeledni és a seregnemeket is meg lehetett már különböztetni. Az ozmánok elővéde gyalogpuskásokból állt, azután jöttek a tábori lövegek és a janicsárok gyalogcsapata, kikhez lengő zászlókkal hatalmas lovas csapatok csatlakoztak. Most már kétségtelenné vált, hogy ez az a hatalmas, 20.000 főnyi sereg volt, melyet Szinán pasa arra a hírre, hogy a császáriak Székesfehérvárt fenyegetik, annak felmentésére Budáról küldött és amellyel, mint fővezér a budai pasa, továbbá az esztergomi, zrini, pécsi, mohácsi, nógrádi, székesfehérvári bégek, Ali pesti bég és még többen is jöttek.“
Ezek után Gömöry nagyban véve következőleg folytatja az események leírását: A császáriak arccal északkeletnek, következőleg alakították meg csatarendjüket: Pálffy népeivel a bal oldalon; Hardegg harcosaival, Zrinyi, Nádasdy és Budiány (Batthyány Boldizsár) mellette a középen… Nehogy felesleges tárgyalások vagy kételyek támadjanak, Hardegg megengedte, hogy Pálffyé legyen a támadás elsősége s így ő vezette be az ütközetet. Eközben az ellenség is jobban kifejlődött és egyik jobbra álló csapatját[6] mindinkább előretolta, mely művelet által elárulta, hogy bennünket a mi útvonalunkról, a moóri országútról, lenyomni szándékozik. A főlünk jobbra álló csoport ellen[7] Huszár Péter irányíttatott a pápai huszárokkal, valamint a sárga- és vöröskabátosokkal és 200 német lövésszel, mely parancsnak Huszár azonnal eleget tett és az ellenséget föltartóztatta. A szekér- és lövegparancsnoknak meghagyatott, hogy a nagyobb lövegekből szekérvárat alkosson, 14 könnyű löveggel a sereg felállításához közelebb vonuljon, végre további 3 löveget a volt palotai tűzmesterrel, mint tartalékot utána küldjön. A császári sereg az ütközetben nem több, mint 7–8000 emberrel fejlődött[8] s az is födött terepen, rossz talajon, szűk utakon, lassan és nem minden nehézség nélkül történt.
„A törökök – folytatja Gömöry – mint már korábban említettük, első harcvonalukat csoportokkal alkották[9] s mindkét szárnyukra 16, kereken járó löveget szereltek fel. Ez a meglehetősen kiterjedt hosszú vonal a mi jobb szárnyunkat túlhaladta, miért is Hardegg kényszerítve volt harcállását manövrírozva folyton kiterjeszteni és kiszélesíteni. De 10 órakor a két sereg harcra készen állt egymással szemben. A keresztények lépésről-lépésre lassan nyomultak előre. Alig értek lőtávolba, az ellenséges lövegek már dörögni kezdtek és a lövedékek fejeink fölött repültek el[10] s így nekünk lényegesebb kárt nem okoztak.“
„A német zsoldosok, valamint a tüzérség is, a hullámos, födött terepen helyenkint nem tudták a gyalogságot követni és visszamaradtak. Ebben a nehéz pillanatban a becsületüket szerető harcosok, Gall Leo és Marasc kapitány az alsó-ausztriai lovasokkal, gondolkodás nélkül, az Úr nevében, a barbár gyalogságot rohammal megtámadták és azt többiektől elvágták. A balszárnyon Hardegg gróf a morva vöröskabátosokkal ugyanígy tett, az ellenség jobb szárnyába törve be. Huszár Péter, a mi jobb oldalunkon gyalog és lovas katonáival, mint rendesen, megtette kötelességét és tovább nyomulva, a törököket elűzte. A legszélső balról pedig Pálffy gróf a veres és sárgakabátosokkal az ellenség jobb hátsó oldalába fúrta be magát. Miután az ütközet további folyamán az ellenséges sorok gyorsan inogni és hátrálni kezdtek, Nádasdy és Zrinyi is harcba léptek és a menekülőket 3 mérföldnyire üldözték… Különösen vitézül és bátran harcoltak a gyalog janicsárok, kiket azonban lovasaik cserben hagytak. Számtalan hullájuk hevert a csatamezőn, mint a kévék aratás idején. Szép férfiak, egy részük szakáltalan, míg másik már szürkülő hajjal, többnyire mellettük a jó janicsár-puskákkal és a hozzávalókkal, pisztoly, töltények, sült fánkok, sajt és efféle élelmi szerekkel hogy a szegények ne vonuljanak éhesen és szűkölködve az ő mézes egükbe.“
Az ütközet Székesfehérvártól északkeletre, Pákozd mellett, 1½ mérföldnyi területen folyt le. Hardegg, Mátyás főherceghez intézett jelentésében kiemeli: „hogy úgy a magyarok, mint különösen a németek becsületesen, vitézül, amint az a becsületüket szerető harcosokhoz illik, viselték magukat.“
„A foglyoktól megtudták, hogy az ellenséges sereg közel 20.000 főnyi volt, akik közül 4–5000 embert, leginkább janicsárokat vesztettek. Hardegg a törökök veszteségét csak 3000-re teszi, míg más adatok 7–10.000 emberről is beszélnek. A császáriak vesztesége, ami a legvalószínűbb, 1500 főre van téve. Elfoglaltatott 20–40 könnyű löveg[11] kerekeken, sok szép fegyver, kardok, buzogányok és páncélszúrók, jeléül annak, hogy sok előkelő töröknek kellett elesnie, – továbbá két fő- és 30 kisebb zászló… A budai pasa kardja ketté törve találtatott meg, míg ő maga karján és fején megsebesítve csak 100 lovassal, az esztergomi és még két más béggel (a nógrádi és szécsényi bégekkel, kik mindhárman tévesen vannak felvéve az elesettek között) élve érkezett vissza Budára.“
„Hardegg a fényes győzelem után régi hadiszokás szerint harcosaival a csata színhelyén akart táborba szállni, de a víznek teljes hiánya ezt lehetetlenné tette; így tehát a város mellett közel a Sóstóhoz vett éjjeli szállást, hol egyúttal Fehárvár hangulatát és annak további szándékait megfigyelni képes volt. Ide vonattak vissza az éj folyamán a nehéz lövegek a szekérvárból, melyek részben már útban voltak északnyugat felé.“
A magyar urak, Pálffy, Nádasdy és még mások, erősen kardoskodtak Fehérvár újbóli megtámadása mellett, de a német vezér a kivívott szép győzelmet kockára tenni nem akarván,[12] november 4.-én megkezdte a visszavonulást Győr felé, melyet a csapatok november 7.-én értek el, Pálffy ellenben ismét Komáromba tért vissza hadával.
A fehérvári török parancsnok biztosra vette a város ostromának folytatását, miért is az Ingován és Sziget nevű két külvárost a csatát követő éjjelen felgyújtatta és azok teljesen le is égtek.[13]
[1] Bécsi cs. és kir. hadilevéltár, 1592. Fasc. XIII-2. – Gömöry Gusztáv, A pákozdi csata 1593 november 3. Hadt. Közl. 1896. 453
[2] Egy névtelen szemtanúnak, aki az egész eseménynek elejétől végig szemlélője volt, következő című leírása: Particulár, hogy mi történt Fehérvár előtt november 1.-én, 2.-án és 3.-án 1593-ban midőn a keresztények az ellenség ellen indultak. Bécsi cs. és kir. hadi levéltár. Kéziratgyüjtemény. Codex 8966, 145–146. Hardegg grófnak Mátyás főherceghez intézett két jelentése; a későbbi keletű 1593 november 7.-éről Győrből keltezve.
[3] A XIV/6. számú melléklet szerint Székesfehérvárnak 3 kapuja volt: a palotai, ezzel szemben a budai és a városfal déli oldalán a szigeti kapu. Huszár Péter a déli kapun, Jörger pedig alighanem a palotai kapun át igyekezett a városba behatolni. – Ortelius id. m. 138: „Graf von Hardeck… hat dem Huszar Peter befohlen, die eine Vorstadt zur Mitternacht anzugreiffen; so wollte er dem Graf zu Hardeck auf der andern Seiten auch ein Zeichen geben und zugleich mit Stürmen angreifen, damit die Türcken nicht wüsten wo sie hinauss, oder welchem Ort sie zulauffen sollten.“
[4] A XIV/6. számú mellékelten a-val jelezve.
[5] A XIV/6. számú mellékleten b-vel jelezve.
[6] Ez kétségtelenül a janicsár-csoport volt.
[7] Ez minden valószínűség szerint a Pákozdon át előnyomuló ellenséges seregcsoport volt. Hardegg jelentésének ez a passzusa kissé homályos.
[8] Ez mindenesetre szándékos kicsinyítés. Ha a 18.000 főnyi seregnek egy része talán nem is fejlődhetett fel a csatához, egy része pedig Huszár és Jörger előző vállalatai alatt részben szolgálatképtelenné vált, részben eltűnt, a távolmaradottak számát alig tehetjük többre 4–5000 embernél s így a csatában legalább 13–14.000 embernek kellett részt vennie. Gömöry a Hardegg által említett létszámadathoz a következő megjegyzést fűzi: „E csekély számnak oka az volt, hogy a harcosok nagyrésze a külváros fosztogatása után szétszaladt és elfutott azzal a kifogással, hogy szolgálati ideje már letelt.“
[9] Ortelius id. m. 139.: „Dessgleichen theilten die Türcken sich gleichfalls in unterschiedliche Hauffen.“
[10] Ortelius id. h.: „Da nun der Hauff sich dem Feind nahete, liess derselbige 32 Stück gross Geschütz auf Rädern unter unser Volck abgehen, aber zu frühe, so dass er damit wenig Schaden den Unsern zufügte.“ Ebből tehát a fenti leírástól eltérőleg az tünik ki, hogy a török tüzérek nem túl hosszúkat, hanem ellenkezőleg, elhamarkodva túlságos rövideket lőttek.
[11] Más adat szerint 5 négykerekű és 25 kétkerekű.
[12] Ezt a nagyfokú óvatosságot és tétlenséget még az osztrák írók is elítélik. Igy többek között Schels I. B., Geschichte der Länder des österreichischen Kaiserstaates, VIII. 341. old. ezeket írja: „Diese Armee unternahm jedoch nichts mehr, obwohl ihr der erfochtene Sieg den Weg zu grossen Vortheilen gebahnet hatte.“ Csakhogy ennek nem a sereg, hanem annak gyámoltalan főparancsnoka volt az oka.
[13] Istvánffy id. m. XXVII. 612. – Gróf Illésházy István nádor följegyzései az id. h. – Sárospataki Krónika, Történelmi Tár, IV. 52. – Reusner id. m. 195. – Zavodszky, Bélnél, Adpar. Dec. I. 355. – Révay, Schwandtnernél, II. 758. – Barovius id. m. Kovachichnál 308. – Hammer-Purgstall id. m. II. 584.
| « d) Szinán pasa 1593. évi magyarországi hadjárata. Sziszek, Veszprém és Palota eleste. | KEZDŐLAP | f) A felvidéki hadjárat. » |