Az erdélyi viszonyok Báthory Zsigmond nagykorúsítása óta[1] fokozatosan mindig rosszabbakká váltak. Ennek legfőbb oka magában a fiatal fejedelemben gyökerezett, amint ez Acsády alábbi találó jellemzéséből egészen világosan kitűnik:[2] „Báthory Zsigmond – írja Acsády – még jóformán gyermek volt, midőn az uralmat átvette. Igen gondos nevelést nyert, mely azonban természetadta testi-lelki fogyatkozásait orvosolni nem bírta. Közügyekkel nem szívesen foglalkozott, mindenféle szedett-vedett olasz és más idegen néppel, mely udvarát elárasztotta, komédiással, bohóccal, lovásszal mulatta el idejét. Gondolkodni sem tudott, s a tele kincstárt, melyet örökölt, hamar kiürítette. Mint kedvtelései, azonképpen politikai törekvései is éles ellentétben állottak elődei hagyományaival. Mint török hűbéres, német párti, mint egy protestáns ország ura, a katholikus egyház rajongó híve volt. Jog, törvény, erkölcs iránt színvakságban szenvedett. Noha törvény tiltotta, visszahívta a jezsuitákat s közülük vette legbizalmasabb tanácsosait. Rokonaira a legnagyobb mértékben féltékeny volt s különösen unokatestvérét, Báthory Boldizsárt, egykor István lengyel király kedvencét, gyűlölte,“ még pedig azért, mert attól tartott, hogy Boldizsár a főhatalomra törekszik, ami nem is volt alap nélkül való. De amikor az ügyes pártütő megtudta, hogy a fejedelem tanácsosai halált mondtak ki fejére, szándékukat megelőzve, a tanácsosok egyikét, Gyulai Pált megölette, Gálffy Jánost pedig elzáratta. Zsigmond fejedelem nem akarta, vagy nem merte a gaztettet megtorolni, sőt Boldizsár ügyes és ravasz magatartása folytán utóbb ennek kívánságára még Gálffyra is kimondta a halálos ítéletet.[3] Jogosan mondja tehát Acsády, a fejedelemről szóló jellemzését tovább folytatva, hogy „Zsigmond egyénisége csupa végletekből volt összeállítva. Egyszer az önállóság bámulatos fokára emelkedik, másszor a legalacsonyabb befolyások rabja. Jelleme sokban hasonlít a Rudolf királyéhoz s igazi rejtély lenne, ha lelkivilágát testi bajai meg nem magyaráznák. A Báthoryak családi betegségében, eskórban szenvedett, sőt más testi hibában is leledzett. Nem volt férfi, s szervezete ha nem is döntötte a téboly sötétjébe, legalább időnkint kisebb-nagyobb mértékben megfosztotta erkölcsi és értelmi erejétől. A betegség rabja volt s zavaros agya következetesség és törvényszerűség nélkül ragadta egyik végletből a másikba. Egyszer a lángész, máskor a hülye félbolond, egyszer a hős, máskor a gyáva benyomását teszi. Testi fogyatkozásaiból származtak lelki bajai s csak e tény figyelembe vételével érthető meg mindaz, ami a következő években Erdélyben történt. Mint Prágában, akképpen Gyula-Fejérvárt is idegbeteg, szenvedő ember intézte az állam sorsát, s így nem csoda, ha a szövetség, melyre utóbb léptek, annyi gyászt és siralmat hozott alattvalóikra.“

Ehhez járultak még a jezsuiták hatalmának újbóli terjeszkedése folytán a vallási súrlódások és egyenetlenségek fokozott mértékben való kiújulása, ami szintén a tartomány belső rendjének és nyugalmának nagymérvű megbontását vonta maga után.

Emellett a külviszonyok is folyton-folyvást rosszabbodtak. A katholicizmushoz hajló ifjú fejedelem jezsuita tanácsadóinak szavára hallgatva, a török barátság ápolása és fenntartása helyett utóbb inkább Róma felé keresett orientációt és a Rudolffal való megegyezés létrejöttén is kezdett fáradozni. Ennek a Pál-fordulásnak a Portán is neszét vették, de a fejedelemnek az évi adó pontos megfizetése és újabb hűségnyilatkozatok által sikerült a kételyeket eloszlatni, főkép miután Zsigmond, amikor a szultán Áron moldvai elcsapott fejedelmet székébe visszaállított, Sándor havasalföldi vajdát pedig 1591-ben elkergetvén, helyébe Mihály bojárt emelte vajdai székbe, e műveletekhez Báthory Zsigmond is küldött megfelelő segítőcsapatokat.

Utóbbinak az új szituációval kapcsolatos lépései e sokféle nehézség következtében csak igen lassan és bizonytalanul haladtak előre, főleg mivel az erdélyi rendek többsége és azok élén Báthory Boldizsár és Kendy Sándor sem kellő erőt, sem képességet, de még készséget sem láttak Rudolfban, hogy ő Erdélyt a törökkel szemben megvédhetné. A dolog tehát sokáig vajúdott, míg végre a Porta oktalansága hajtotta az ifjú fejedelmet végképpen Rudolf karjaiba. Szinán pasa, mihelyt újból nagyvezír lett, Erdéllyel szemben is szakított az eddigi békés politikával s a fejedelemmel éreztetni igyekezett hűbéres állásának összes terheti és kellemetlenségeit. Egész szokatlan kívánságokkal állt elő, még pedig rideg parancsoló hangon. A küszöbön álló magyarországi hadjárat alkalmából nemcsak óriási mennyiségű hadiszert és élelmiszert követelt tőle, hanem azt is kívánta, hogy hadaival a török sereghez csatlakozzék. Az erdélyi rendek még most sem tudtak, nem mertek határozni. Azonban mialatt ők hosszasan tanácskoztak, Zsigmond fejedelem gyóntatóját, Cariglia (máskép Carillo) Alfonz jezsuitát Rudolfhoz és a pápához küldte, biztosítván őket, hogy csak kényszerűségből és csak színleg fog eleget tenni a Porta kívánságainak és hogy utóbbit, Szinán pasát lekenyerezze, 10.000 tallért küldött neki ajándékul. „A nagyvezír zsebretette ugyan az ajándékot, de egyre türelmetlenebbül sürgette a fejedelmet, kezdje meg a támadást a németek ellen. Zsigmond nagynehezen kiindult Erdélyből, de el volt tökélve a királyi hadat meg nem támadni“.[4]

Ily előzmények után Erdély hadait két részre osztva, az egyik résszel október elején ő maga Kolozsvárnál, a másik résszel pedig István bátyja Váradnál ütött tábort,[5] , majd utóbb mindkét csoport Váradnál egyesült, de az erdélyi sereg mindig odament, ahol ellenséget nem talált s ezzel ismét előbb Szinán gyanuját, majd haragját idézte fel maga ellen és mindjárt itt leszögezhetjük azt a nagyfontosságú tényt, hogy az erdélyi hadak passzív magatartása nagyban hozzájárult a királyi hadak alább tárgyalandó őszi szép sikereinek kivívásához.

[1] Lásd az 51. oldalon.

[2] Szilágyi–Acsády id. m. V. 499.

[3] Erdélyi Tört. Tár, I. 168.

[4] Szilágyi–Acsády id. m. V. 500.

[5] Barovius id. m. II. 294.