Beteg király és beteg viszonyok mellett az országnak továbbra is csak betegnek kellett maradnia, illetve fokozatosan még betegebbé kellett válnia. Normális viszonyok között ama rendelkezésből, hogy Magyarország Ernő főherceg személyében külön felelős kormányzót kapott, az országra nézve legalább is bizonyos mértékű előnyöknek kellett volna sarjadzaniok, mert amint hasonló esetben Károly főherceg első teendője az volt, hogy a gondjaira bízott tartományok védelméről minél messzebbmenőleg gondoskodjék, azonképpen Ernő főhercegnek is hasonlóképpen kellett volna cselekednie Magyarország biztonságának előmozdítása érdekében. De ehelyett mit látunk. Az úgylátszik tisztán csak hajbókoló és statiszta szerepet játszó néhány magyar részvétele mellett megtartott bécsi tanácskozásokon, majd a brucki gyűlésen kizárólag olyan határozatok jönnek létre, amelyek az örökös tartományok jólétét és védelmét célozzák, mivégből Horvátország még megmaradt részének szándékolt elcsatolása által még a fokozatosan mindig nyomorultabbá váló Magyarország további megcsonkításától sem riadtak vissza, mi ellen nemcsak a magyarok, hanem a horvátok is, és ezt külön aláhúzva ki kell emelnünk, remonstrálni igyekeztek, – de hiába. Végül a pozsonyi országgyűlésen a magyar rendek bizonyos elvi feltételek kierőszakolása mellett immár rendessé vált szokás szerint megint csak beadták a derekukat. De hogy ez az elvi deklaráció, illetve kikötés valójában egy fabatkát sem ért, azzal nemcsak a király és az érdekelt főhercegek, hanem az egész országgyűlés már eleve tisztában lehetett.

Hogy Ernő főherceg a többi szomszédos örökös tartományok, így elsősorban Alsó-Ausztria és Morvaország védelmére nem látta szükségesnek hasonló rendszabályokhoz nyúlni, mint ahogyan azt Károly főherceg Stiria, Karinthia és Krajna érdekében megtette, annak egyszerű magyarázata az, hogy az előbb említett tartományok jóval messzebb feküdtek a törökök által állandóan megszállva tartott területnek Esztergom és a Balaton által jelölt északnyugati határvonalától, mely területnek helytartója, a budai pasa, távolról sem volt oly harcias, mint a Horvátországgal szomszédos Ferhád pasa s mivel az új szultánról immár köztudomásúvá vált, hogy nagyobb arányú támadólagos szándékai nincsenek, mert ő is épúgy a béke fenntartására vágyódott, akárcsak Rudolf, az új császár-király. Ebbeli törekvésében Rudolf annyira ment, hogy amikor Prépostváryék huszáros viselkedését, mely miatt az egész nemzet valódi hősök gyanánt igaz lelkesedéssel ünnepelte őket, megtudta, mindnyájukat, mint békebontókat keményen meg akarta fenyíteni s az 1578. évi országgyűlés rendeinek különös nyomatékkal meg kellett kérni az uralkodót, ne bántsa őket, hisz nem ők, hanem a törökök voltak a kezdeményezők és különben is az ily kalandok legjobb iskolái a magyar katonáknak, akik bármi nyugodtan viselkednének is, a török akkor sem hagyná abba pusztításait. Erre a király elállott ugyan a büntetés szándékától, de megütközve felelte, hogy ilyenektől tartózkodni kell, mert a békét mindenáron fenn akarja tartani. Ily módon az új király nem hogy a katonai erények fejlesztőjévé, hanem ellenkezőleg, azok igazi kerékkötőjévé vált. Egyetlen egy előnye azonban mégis volt Rudolf trónralépésének, még pedig az, hogy a Báthory ellen folyamatban volt hadi készülődéseket beszüntette s így az ország legalább ezen a réven megkíméltetett attól, hogy újabb magyar és testvér-vér folyjon tisztán dinasztikus érdekek előmozdítása és Miksa császár bosszújának kielégítése céljából.