János Zsigmond gyenge, erélytelen kormánya sem Erdélyre, sem Magyarországra nem volt szerencséthozó. Szerencsétlen machinációit betetézte a fejedelem a Miksa elleni ármánykodással, majd az utóbbival megkötött békeszerződéssel és szinte csodálkoznunk kell mindkét fejedelem naív hiszékenységén, amikor feltételezték, hogy szenzációszámba menő cselekedeteik az érdekelt felek, vagyis az első esetben a megbuktatandó császár, a másodikban a szultán előtt titokban lesznek tarthatók.

A Miksa ellen szándékolt puccsnak annyiban volt az egész országra felette kellemetlen visszahatása, hogy ez időtől kezdve a császár-király még gyanakodóbb lett a magyarokkal szemben, akik, miután jó sokan bele voltak keverve a dologba, szintén nem vonhatták ki magukat az összeesküvésben való részvétel feszélyező hatása alól, úgy hogy most már távolról sem mertek az eddig szokásos bátor hangon felszólalni a sérelmek megszüntetése érdekében. Igy többek között ellenvetés nélkül belenyugodtak Miksa ama kijelentésébe, hogy a nádorválasztást időszerűtlennek és szükségtelennek tartja. A rendek ama kérését is visszautasította, hogy idősebb fiait Spanyolországból visszahozva, őket, vagy legalább is azok egyikét Magyarországon neveltesse. Épígy nem honorálta a rendek ama kérelmét sem, hogy legalább egy magyar főkapitányt nevezzen ki a Felvidékre. Ami pedig a magyar ügyek idegen fórumok által történő elintézésének sérelmét illeti, a császár-király most már kategórikusan kijelentette, hogy a hadidolgok ezentúl is a haditanács, a kamarát érdeklők pedig a kamarai hivatal által fognak elintéztetni, ami az országgyűlés hatáskörének lényeges csorbulását jelentette. Ennek ellenére a rendek mégis fölajánlottak a következő két évre négy forintot és 80 dénárt minden jobbágytelek után.[1]

[1] Corpus Juris Hung. I. 533.