Az 1567. évi pozsonyi országgyűlés újabb tanúságot tesz arról a meddő küzdelemről, melyet a magyar nemzet az őt megérteni sehogy sem tudó, idegen házból származó királyaival az évek hosszú során át folytatott. A rendek a sérelmeket, mint rendesen, most is tartózkodás nélkül őszintén és nyíltan feltárták az uralkodó előtt, aki rendes szokás szerint igéretet is tett a bajok orvoslására, mire az országgyűlés megszavazta a tőle kért újabb terheket, de azért maradt minden a régiben és a már fennálló sérelmekhez mindig újabbak és kiállhatatlanabbak járultak.

A szultánnal való újabb megállapodáshoz Acsády a következő igen érdekes és találó megjegyzéseket fűzi:[1] „A drinápolyi béke nevezetes fordulatot jelez a magyar-török érintkezésekben. Valóságos határkő ez. Hosszú időre befejezi a király és szultán hivatalos küzdelmeit, nagy hadjáratok sorát, azt a korszakot, mely az 1529.-iki bécsi hadjárattal kezdődött és Szulejmán haláláig tartott. Időnkint e negyvenévi időszakban is szünetelt ugyan a fegyver. De olyan béke a két uralkodó közt egyetlen egyszer sem köttetett, mely némi állandóságot nyert volna. Ellenben a drinápolyi béke hosszú, tartós béke volt s lejártakor mindig megújíttatván, jogilag érvényben maradt 1593.-ig, vagyis teljes 25 esztendeig.[2] Csakhogy sajátságos, a maga nemében igazán páratlan volt az az állapot, melyet ez a békeszerződés teremtett. A béke a valóságban egyedül a két uralkodóra terjedt ki, nem pedig alattvalóikra. Őket is békére kötelezte ugyan, de e kötelezettségnek a két uralkodó nem szerzett érvényt; a szultán azért nem, mert nem akart, a király meg azért nem, mert nem tudott érvényt szerezni. A magyar és török alattvalók ebben a huszonötéves békekorszakban ép oly elkeseredett, ép oly kegyetlen harcokat vívtak egymással, mint annak előtte. A török kisebb-nagyobb csapatokban minduntalan betört, rabolt, foglyokat hajtott el, községeket perzselt föl, sőt néha nagyobb várakat és városokat is megvett a király területén. A magyar végbeliek és urak hasonló pénzzel fizettek, s az apró harc sohasem szünetelt, mert ha az egyik fél abbahagyta, a másik kezdte meg. Igy a drinápolyi béke nem a háborúnak, hanem csak a nagy hadjáratoknak, nem az alattvalók dúlásának, fosztásának, hanem a két uralkodó harcainak vetett véget. A király 1568 óta 1593-ig békében élt a szultánnal, sőt megkövetelte alattvalóitól is, hogy megtartsák a békét. Ugyane kívánságot intézte a szultán a maga alattvalóihoz. A papíron rendben is volt minden. De a nagy haderő, melyet a török a magyar vilajetek védelmére tartott, foglalkozást keresett és nem bírt sokáig tétlen maradni.[3] A török helyi hadszervezet egész természetében offenzív volt. A küzdelemre el volt látva mindennel, erős, harcias szellem hatotta át és más foglalkozás hiányában rablótámadásokban, betörésekben keresett szórakozást. A legénységet az unalom és a zsákmányolás kilátása, a főbb tiszteket a keresztények elleni gyűlölet és a dicsvágy sarkalta rá, hogy nem törődve a békével, folytassák a harcot, adófizetésre kényszerítsék a határszéli községeket s a béke idején is egyre terjesszék a szultán területét. A király a bajoknak elejét vehette volna, ha követi a török példáját s megfelelő számú, rendesen fizetett őrséget tart a végeken. De Miksa király öröklé atyjának szertelen pénztelenségét, s minthogy elpusztított, kiszipolyozott magyar birtokai adóban és más közjövedelmekben alatta még kevesebbet hoztak, mint annak előtte, a végek fenntartásáról és őrzéséről nem bírt kellően gondoskodni. A török hamar észrevette a király tehetetlenségét. Vakmerősége, harcvágya, portyázásainak száma folyton fokozódott. Másrészt a magyarok, amikor tehették, követték a példát s a hosszú béke ez új korszakában a királyi terület azon része, melyet földrajzi fekvése, a magas hegység meg nem védelmezett, ép oly kevéssé élvezett nyugalmat, mint annak előtte. Sőt helyzete még rosszabbá vált, mert saját királya, aki békében élt a szultánnal, nehezíté meg neki az önvédelmet, s tiltotta el a visszatorlástól. A békeszerződés csak a magyart fegyverezte le, nem a törököt, s ezzel a királyi területnek természettől nem védett részét kiszolgáltatta az ellenség rombolásainak. Ezt a helyzetet teremté meg a drinápolyi béke s a következő országgyűlések a nép panaszainak, keserves jajszavának, fájdalmas nyögéseinek minduntalan kifejezést adott. Minthogy a drinápolyi békében Erdély is befoglaltatott, s minthogy a tényleges birtokállomány alapján köttetett, vagyis mindhárom fél kölcsönösen elismerte egymást az egykori magyar állam azon területei törvényes és kizárólagos tulajdonosának, mely éppen kezén volt, egyszersmind betetőzte, végleges alapokra fektette, az államszerződés szentesítésével látta el az ország három részre szakítását. Maga a három részre osztás, az ország feldarabolása, elég régi keletű volt már ekkor. Csakhogy azok a szerződések, melyekben a küzdő felek megosztoztak az országon, mind rövid életűek voltak s legföljebb pár évig állottak fenn. Ellenben a drinápolyi szerződés csaknem egy emberöltőn át szakadatlanul jogérvényes maradt, mely időben a háromrészre osztás teljesen kiforrott s megnyerte azt a végleges alakot, melyet lényegileg megtartott mindaddig, míg Buda bástyáin a félholdas zászló lobogott.”

[1] Szilágyi–Acsády, id. m. V. 384.

[2] Ezért történetíróink az 1569-től 1593-ig terjedő időszakot rendszerint a hosszú béke korszakának is szokták nevezni.

[3] Hogy a török hadsereg és annak parancsnokai mennyire és mily jogosan érezhették számbeli túlsúlyukat és fennsőbbségüket, kitűnik abból, hogy míg pl. 1597-ben az egész magyar-horvát-szlavon területen a királyi őrség száma 18.242 embert tett ki, de csak papíron, mert a zsold elmaradása miatt a csapatok jórésze otthagyta szolgálatát, addig a török az általa meghódított és megszállva tartott magyar területen 47.049 embert tartott fegyver alatt, akik sehogy sem fértek a bőrükbe s folyton újabb prédára vágytak.