A világhódító eszméktől fűtött, harcias Szulejmán szultán halála határozott megkönnyebbülést jelentett Magyarországra nézve. Az asszonyokban és borban szórakozást, vígaszt kereső Szelim már távolról sem volt olyan kíváló katonatermészet, mint elhúnyt édesatyja s miután a katonáskodást és hadvezérkedést szintén nem szerető Miksa épp úgy vagy még jobban áhítozott a béke után, ennek végleges létrejötte tekintetében már régen nem voltak oly kedvezőek a viszonyok, mint a Szulejmán halálát közvetlenül követő időben. Ámde mindkét uralkodó, mint mindenben, a béke ügyében sem tudott gyors és alapos elhatározásra jutni s ez volt az oka, hogy a kölcsönös nagy békekészség dacára a háború, bár nagyobb mérveket nem öltött, de azért lappangva, elfojtott tűzként mégis tovább égett a hamu alatt, minduntalan készen arra, hogy itt is, ott is újra lobbot vessen. Ezt az új lángralobbanást különben még egy másik körülmény is elősegítette, amit Acsády a következőképpen juttat kifejezésre:[1] „Békét kötni, – ez volt (Miksa) politikájának végcélja, legfőbb törekvése. Csakhogy egyedül a törökkel akart békét kötni, nem pedig Erdéllyel, mely ellen folytatta a meddő, sívár háborút. Bécsben gyűlölték János Zsigmondot [2] s minthogy ott most ép oly jelentéktelen, az állami érdekek iránt fogékonyság nélküli emberek vitték a nagy szót, mint egy emberöltővel azelőtt, most is merő személyes érzések, a lenézés és bosszúvágy vezették a bécsi köröket. Az erdélyi háborút folytatták nem azért, hogy Erdélyt megszerezzék, hisz tudták, hogy ezt a török semmi szín alatt nem tűri. János Zsigmondon akartak bosszút állani és a német császár és magyar király hatalma, bármennyire megapadt, arra mégis elég volt, hogy a kis Erdélynek bajt okozzon.”
Mi sem természetesebb, mint hogy János Zsigmond sem akart adós maradni és így nemcsak a maga erejét mozgósította a könnyű babérokra áhítozó Schwendi ellen, hanem a hozzá legközelebb eső török basát is segítségnyujtásra szólította fel, még pedig olyanformán, hogy anélkül, hogy haderejüket előzőleg egyesítenék, mindketten egyidejűleg a legrövidebb irányban támadólag lépnek fel az ellenség főfészke, Kassa ellen. Hogy a hadműveleti tervnek ilymódon való megállapítása kétségkívül helyes volt, mutatja az a körülmény, hogy Schwendi szükségesnek látta, miszerint a bázisát képező Kassára sürgősen visszavonuljon. Más erélyes, tetterős hadvezető bizonyára inkább úgy gondolkozott volna, hogy központias állásából a teljesen izoláltan, egymástól igen távolfekvő vonalakon feléje közeledő két ellenséges seregcsoportot egyenként viszonylagos túlerővel megtámadva, azokat egymás után, még mielőtt egyesülhetnének, tönkreverni igyekszik. Hogy a Kassánál tervezett sorsdöntő mérkőzés kinek a javára dőlt volna el, azt utólag bajos volna megmondani, azonban Schwendi mindenesetre nagyon megörülhetett annak a hírnek, hogy János Zsigmond súlyos megbetegedése folytán az ő seregcsoportja teljesen felhagyott a támadó hadműveletek folytatásával, Hasszán pasának pedig se kedve, se ereje nem volt ahhoz, hogy Schwendit, saját jól megerősített fészkében megtámadja. Ilyenformán aztán ennek a hadjáratnak az eredménye mindkét félre nézve úgyszólván a nullára zsugorodott össze.
Hogy a budai pasa, bár ő közelebb volt Kassához, mint temesvári kollegája, egyáltalában nem avatkozott bele a konfliktusba, ez abban leli magyarázatát, hogy ő már nemcsak tudott a Miksa és a szultán között folyamatban levő béketárgyalások megindításáról, hanem azokban ő maga is tevékeny részt vett.
A lejátszódott hadműveletek és haditevékenységek közül legfeljebb a szádvári ostrom tarthat nagyobb érdeklődésre igényt, mert itt megint egy hőslelkű magyar asszony mutatta meg, hogy bátran mer rengeteg túlerővel is szembenézni és ellenfelének fennhéjázó okvetetlenkedésével dacolni.
[1] Szilágyi–Acsády, A Magyar nemzet története (milleniumi kiadás), V. 380.
[2] Miksának és tanácsosainak magyar gyűlöletéről élénk tanuságot tesznek Zasius 1564 szeptember 25.-én és október 2.-án kelt levelei, amelyekben János Zsigmondot a pokol fiának, kígyófajzatnak nevezi, s a magyarokról „hungarischem Gesindl hoch und niedern Standes” kifejezéssel emlékszik meg. Különben Miksa is hasonlóan nyilatkozott 1565 szeptember haván. Tört. Tár, 1878. évf.