Már az eddig előadottakból is kitűnik, hogy a viszony Castaldo és Martinuzzi között már az első perctől kezdve meglehetősen feszült volt. Ennek oka részben arra az információra vezethető vissza, amelyet Castaldo Bécsből való elutazása előtt a barátot és Erdélyt illetőleg az ottani udvari köröktől nyert. Hogy ezek az udvari tanácsadók s azok felvilágosításai nyomán Ferdinánd is miképpen vélekedett az erdélyi viszonyokról és hogy a király miért gondolkozott és késlekedett oly sokáig, míg végre komolyan és erélyesen látott hozzá az erdélyi ügyek likvidálásához, az a következőkből elég világosan kitűnik. Brutus feljegyzései szerint[1] ép abban az időben, amikor Castaldo, mint újonnan kinevezett fővezér utasításait megkapta,[2] vagyis az 1551. március vége és április közepe közötti időben a király elnöklete alatt megtartott titkos ülésen az egyik, valószínűleg Hoffmann János nevű tanácsos „figyelmeztette Ferdinándot arra, hogy ha ő Erdélyt visszafoglalja, nem az erdélyiekkel, nem János örökösével, hanem a törökök győzelmes, hatalmas és kegyetlen szultánjával kell leszámolnia. György barát tanácsára, hűségére, erényére, állhatatosságára nem lehet számítani ez ügyben, mert ámbár János királynak köszönheti életét, vagyonát, előkelő papi méltóságát és neki esküvel igérte meg, hogy a királyfihoz hű fog maradni, ezt és anyját most álnokul elárulja. A barátnak talán csak az a terve, hogy Izabellát és fiát Erdélyből Ferdinánd segítségével kitúrja, hogy annakutána, miután magát Ferdinándot is török hadak segélyével kiűzendette, magához ragadja a hatalmat és önállóan kormányozza tovább a fejedelemséget. Óvakodják azért Ferdinánd s fontolja meg nagy gonddal a dolgot, mielőtt magát cselekvésre elhatározná,„[3] Ami pedig Castaldot illeti, ennek „lelkét már Bécsben megmételyezte a rágalom a barát irányában. Mielőtt onnan elindult, figyelmeztették, jól vigyázzon, hogy a barát, seregével együtt török kézbe ne játssza át. Erdélyben a barát ellenségei Izabellától kezdve Nádasdy Tamásig még inkább ijesztették s fokozták bizalmatlanságát. Nem ismerve az embereket s a viszonyokat, készpénznek vette a legképtelenebb rágalmat is. Izabella egy ízben azt üzente neki, vigyázzon, hogy a korona a barát kezébe ne kerüljön, mert meg akarja magát koronáztatni. Castaldo ezt is elhitte s éjnek idején indított futárt Bécsbe, hogy a szörnyű tervet Ferdinánddal tudassa… Az idegen távoli országban csak néhány ezer főnyi zsoldossal rendelkezvén, személyes biztonsága iránt aggodalmai keletkeztek tehát, melyeket a barát ellenségei folyton élesztettek. A bizalmatlanság és a félelem szemüvegén nézte a barát tetteit s természetesen mindent fölöttébb gyanúsnak talált… A félelemhez a bírvágy is járult; mesés hírek keringtek a barát gazdagságáról és kincseiről. Alig hogy pár hetet töltött Erdélyben, már fölébredt Castaldo lelkében a sötét gondolat, hogy elteszi láb alól a barátot.[4] Ezért a helyzetnek sötét és tendenciózus kiszínezése mellett 1551. július 5.-én azt kérdezte a királytól, mit tegyen, ha a barát tényleg rosszban törné a fejét? Hogy erre mi volt Ferdinánd válasza, azt már más helyütt elmondottuk.[5] Castaldonak tehát e királyi felhatalmazás kézhezvételének percétől kezdve szabad keze volt és azt tehetett Martinuzzival, amit jónak látott. És „a barát szellemi fölénye, eszének hatalma – jegyzi meg igen találóan Acsády[6] – soha sem nyilvánult oly szembetűnően, mint ez időben, mikor hónapokon át le tudta bakóját fegyverezni, arra kényszerítvén, hogy ne éljen a meghatalmazással, mellyel a király már július 20-án felruházta.“

Hogy Castaldo a dévai haditanácson történt összekoccanást[7] sem használta fel arra, hogy a keze között lévő teljhatalmat a baráttal szemben éreztesse és végre is hajtsa, az kétségkívül igen nagyfokú önmérsékletre és önmegtagadásra vall. Annál feltünőbb ez, mert már akkor, amidőn néhány nappal ezt megelőzően, október közepén Castaldo Martinuzzinak a hozzá való csatlakozásra vonatkozó parancsát megkapta,[8] október 16-án éjfél után 2 órakor a barát egyik titkára[9] azzal verte fel álmából Castaldot, hogy szörnyű veszély fenyegeti őt egész hadával együtt, mert az áruló barát mindnyájukat török kézre akarja juttatni.[10] „Castaldo a titkár ez állításainak, bármilyen képtelenek voltak s bármennyire ellenkeztek a tényekkel, mindenben hitelt adott. Ettől kezdve még bizalmatlanabb, még izgatottabb lett s teljesen erőt vett rajta a rémület.[11] Beavatta titkába Sforza-Pallavicini őrgrófot is,… akinek megjöttével[12] helyzete minden esetre javult és serege annyira nőtt, hogy az árulás ellen biztosítottnak érezhette magát. De aggodalma, félelme nem csökkent, sőt ráragadt Pallavicinire is, ki nem ismerve a viszonyokat, a barátot még kevésbé értette meg, mint Castaldo. Úgy félt tőle, akár az ördögtől.“[13]

Lippa ostroma alatt minden valószínűség szerint azért nem merült fel Martinuzzi és Castaldo között nagyobb ellentét, mert a barát, habár ő volt a király által kinevezett fővezér és névleg a hadműveletek vezetését magának tartotta fenn,[14] azért az egész ostrom vezetése és végrehajtása tekintetében Castaldonak teljesen szabad kezet engedett, sőt mint tudjuk, a harc hevében még saját maga is az egyik rohamozó csoport élére állt,[15] miközben Castaldo elejétől végig az egész ostrom vezetője és irányítója gyanánt szerepelt. Annál jobban elsötétült a láthatár, amikor Martinuzzi oly nagy mértékben elárasztotta jóindulatával és kegyével Uláma pasát és bajtársait és amikor ezek elvonulása után a német és spanyol csapatokat minden áron a Tisza mentén akarta visszatartani. Ennek révén megint még erősebb tápot nyert Castaldoék ama gyanúja, hogy a barát mindnyájukat török kézre akarja juttatni; az ő nézetük szerint azért kellett volna nekik közel a törökök által megszállt területhez maradniok, hogy ez az átjátszás minél gyorsabban és minél könnyebben legyen végrehajtható. Végül az ő nézetük szerint azért is erőszakolta a barát a spanyol és német hadaknak a Tisza mentén való maradását, hogy azok az ő erdélyi speciális terveinek végrehajtását, vagyis a fejedelmi méltóságra való jutását meg ne akadályozhassák. Helyesen jegyzi meg erre nézve Acsády,[16] hogy „a barát a legcsekélyebb okot sem adott arra a gyanúra, arra a hitre, hogy a németeket, kiket maga hívott be, a töröknek akarja kiszolgáltatni. Az az állítás, hogy magának akarta a fejedelemséget megszerezni, oly képtelenség, mellyel foglalkozni sem érdemes. Hisz ha maga akart volna fejedelem lenni, arra lett volna előbb elég alkalma s nem adta volna át az országot Ferdinándnak.“ Ellenben ahhoz kétség nem férhet, hogy a törökkel szemben űzött kétszínűsége és kétkulacsossága okot és ürügyet szolgáltatott rosszakaróinak és ellenségeinek, hogy ennek révén őt úgy a szultán, mint Ferdinánd előtt irtózatosan befeketítsék.

Ily előzmények után és már nagyon is túlfűtött atmoszférában hangzottak el a lippai színjáték végső akkordjai, amelyek végre az eddig kunktátoroskodó Castaldot mér régóta forralt sötét tettének végrehajtására öszötönözték. Első gondolata az volt, sőt már ki is adta az erre vonatkozó parancsot, hogy a barátot, ha rendes szokása szerint kilovagol, négy karabélyos agyonlőjje. Azonban André Lopez de Llanos spanyol kapitány, úgy vélte, hogy ezt a dolgot könnyebben és biztosabban lehetne zárt helyiségben, a barát lakásán végrehajtani és Castaldo helyt adott a jó tanácsnak.

Martinuzzi a lippai hadműveletek befejezése után Erdélybe utazott s december 13.-án Alvincre ért, ahol saját kastélya volt. Ide érkeztek december 16.-án a harctérről hazatérő többi főbb vezérek is. Hogy ezután mi történt, azt Acsády[17] következőleg adja elő: „A barát otthon lévén, elbocsátotta fegyvereseit és csak csekély szolgaszemélyzetével maradt a kastélyban, hova Castaldo még az éj folyamán Marc Antonio Ferrarit, a barát áruló titkárát néhány spanyol katonával beküldte. Sötét, zivataros éjszaka volt, szakadt az eső s olyan égiháború dühöngött, mely a téli évszakban a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Rengett az ég, mintha vége lenne a világnak s minden ördög kiszabadult volna a pokolból – mondja az egykorú író. A merénylet azonban csak 17.-én, a reggeli órákban hajtatott végre. Az orgyilkosokat maga Pallavicini vezette a barát szobájába, amelynek ajtaján Ferrari azzal kopogtatott, hogy itt van Pallavicini; búcsúzni jött, mert tovább akar utazni. Alighogy az apród az ajtót kinyitotta, Ferrari betört a szobába. A barát az asztalnál ült és olvasott. A zajra föl akart kelni; Ferrari rárohant s tőrrel megsebezte, Pallavicini meg leütötte, mire a spanyol Morino kapitány lelőtte.“

És most befejezésül ideiktatjuk még Acsádynak a barát tragikus végére vonatkozó megjegyzéseit is. „Igy végezte be pályáját – mondja Acsády – a barát; életével fizette meg Ferdinánd király iránti hűségét s Erdélynek a szent koronához való visszacsatolását. Vele meghalt e század utolsó magyar államférfiúja, aki nemzeti politikát mert és tudott csinálni… Ebbeli törekvéseiért a barát nemcsak életével lakolt, hanem negyedfél századon át az áruló, a hamis játékos bűnével volt megbélyegezve… A bíbornok barát meggyilkolása ügyében a római curia is vizsgálatot indított. Számtalan tanut hallgattak ki (M. Tört. Tár. I.). Ez irányzatos vallomásokban a vádak és ráfogások olyan roppant tömege halmozódott fel, mely nem a barátot, hanem a kihallgatott tanukat, elmebeli képességüket s erkölcsi érzésüket helyezi a legsötétebb színbe. Ma okiratilag bebizonyítható, hogy majdnem minden állításuk koholmány, részben rosszakaratú rágalom. De sokáig e rágalmak befolyása alatt itélték meg az utódok a barátot és árulónak tartották… Mint a barát politikája, akképpen vagyoni állapota is teljesen föl van már derítve. Mesés hírek keringtek kincseiről,[18] melyeket zsugoriságában az ország megrövidítésével összekuporgatott. De ma tudjuk, hogy az ország pénzét becsületesen kezelte, a közszükségletekre fordította s hogy kincsei egyáltalában nem voltak meseszerűek.“

A gyilkosság hírének vétele után Ferdinánd nyomban elrendelte Castaldo seregének szaporítását, hogy az elég erős legyen netáni zavarok elfojtására. Utasította Teufel Erasmust, hogy hadai nagy részét a felvidékről Bakics, Nyáry és Horváth Bertalan parancsnoksága alatt Erdélybe indítsa, hol az alvinci merénylet általános megdöbbenést keltett. De a biztosra vett lázadás nem következett be, bár „a székelyek készek voltak fegyvert fogni, hogy vajdájuk halálát megtorolják.“ A gyilkosság következményei nem fölkelésekben, hanem egész más módon nyilvánultak meg. Ama pillanatban, melyben a barát életét kioltották, halálos csapást mértek Ferdinánd erdélyi uralmára, mert itt csakhamar felfordult minden. „Castaldo fizetetlen zsoldosai, kiket maga bestiáknak nevez, hallatlan dúlásra, pusztításra vetemedtek s virágzó falvakat, sőt nagy városokat felgyújtottak és kiraboltak.“ A végig kinzott és zsarolt nép felmondta az engedelmességet, adót nem fizetett s maga Castaldo 1552. július 31.-én kelt levelében már azt kénytelen jelenteni: „Nem látok módot a menekülésre, tudom, hogy mindennek vége van.“[19] Fizetetlen hadai örökös rablásaik közepette úgy hullottak el, mint a legyek, s csakhamar belátta, hogy már tovább nem maradhatott Erdélyben, mert saját katonáitól kellett életét féltenie. Végre a király 1553 tavaszán „megengedte neki, hogy távozzék az országból, melyre annyi gyászt hozott.“[20]

[1] Mon. Hung. Hist. Scriptores, III, 414.

[2] Lásd a 256. oldalon.

[3] Kropf Lajos, Hoffmann beszéde Erdély elfoglalása ellen. Századok, 1896. évf. 652.

[4] Szilágyi–Acsády id. m. V, 308.

[5] Lásd a 258. oldalon.

[6] Szilágyi–Acsády id. m. V, 309.

[7] Lásd a 277. oldalon.

[8] Lásd a 277. oldalon.

[9] Ez a titkár némelyek szerint Pesty Gáspár, Utiesenovič szerint (id. m.) azonban Marc Antonio Ferrari, vagyis az az olasz titkár volt, akit Martinuzzi Castaldo ajánlatára fogadott szolgálatába.

[10] Pray, Epist. Proc. II, 307.

[11] Még magának a királynak is megírta, hogy teljesen a barát hatalmában van s életét félti. Pray, Epist. Proc. II, 307.

[12] Lásd a 266. oldalon.

[13] Szilágyi–Acsády id. m. V, 311.

[14] Lásd a 280. oldalon.

[15] Lásd a 284. oldalon.

[16] Szilágyi–Acsády id. m. V, 312.

[17] Szilágyi–Acsády id. m. V, 314.

[18] A barát kincseit 300.000 aranyra becsülték, de végül alig került elő azokból néhány ezer arany értékű. Bethlen Farkas id. m. I, 528. – Verancsics, Magyar Krónika 92. – Timon, Epist. Chron. 158.

[19] Tört. Tár. 1893. évf.

[20] Szilágyi–Acsády id. m. V, 317.