| « 6. Martinuzzi megöletése. | KEZDŐLAP | l) Az 1552. évi török hadjárat. » |
Az 1551., de még inkább az 1552. évi hadi események véres betükkel vannak beírva a magyar nemzet krónikájába. Gyászos két év volt ez, a magyarságra nézve, mert a nemrég magyar földön gyökeret vert török hatalmas hadseregek latbavetésével mindent elkövetett, hogy uralmát minél nagyobb területekre kiterjessze, ami ellen viszont a folytonos külső és belső háborúskodásban már végkép vérszegénnyé és erőtlenné vált és királya által csak gyengén támogatott magyarság lankadó erejének végső megfeszítésével igyekezett tőle telhetőleg védekezni. Az ebből keletkezett küzdelmek folyamán az óriási túlerő és korlátlan anyagi javak felett rendelkező hatalmas török birodalom végeredményben legtöbbször győztesként került ki az általa kezdeményezett hadivállalatokból, de azért a magyar nemzet életképességének, szívósságának, hősies viselkedésének és ellenállásának és a hazai röghöz való ragaszkodásának hadtörténelmünk e gyászos korszakában is oly remek példáit szolgáltatta, hogy helyénvalónak találtam, hogy e két év egyébként is felette érdekes és tanulságos hadi eseményeivel kissé alaposabban és behatóbban foglalkozzam. Ez az oka, hogy munkám legutóbbi és következő fejezete talán kelleténél is terjengősebbé vált, amiért az olvasó szíves elnézését kérem.
Az 1551. évnek úgy politikai, mint hadi eseményei Magyarországra nézve – miután Ferdinánd király és Martinuzzi a célkitűzés és a törökkel szemben követendő eljárás tekintetében egységes megállapodásra jutni nem tudtak – meglehetősen rossz auspiciumok mellett kezdődtek. És habár mindketten meg voltak róla győződve, hogy a szultán a közöttük létrejött paktumot csakhamar fegyveres erővel fogja mebosszulni, Ferdinánd egyáltalában nem, a barát pedig inkább diplomáciai furfanggal akarván eredményt elérni, szintén csak igen mérsékelt kiméretben fejtett ki tevékenységet a szultánét legalább megközelítő haderő talpraállítása és a fenyegetett határok mentén való készenlétbe helyezése, valamint az előrelátható hadiszintéren fekvő várak és erősségek kellő védelmi állapotba helyezése tekintetében. Azt, amit az egyébként is kiválóan derék és tevékeny Losonczy az általános nagy tétlenség és nembánomság közepette Temesvár ellenálló képességének fokozása érdekében a rendelkezésére álló rövid arasznyi idő alatt tett, minden esetre magasztalólag kell kiemelnünk. E dicséretreméltó kivétel nem sokat változtatott az általános helyzeten, amelyet közelebbről szemügyre véve és igazságos megítélés tárgyává téve, joggal mondhatjuk, hogy Ferdinánd és a magyar intézőkörök részéről ez a hadjárat sem volt se pénzügyi, se hadászati tekintetben kellőleg előkészítve. Igy történhetett aztán, hogy a hadműveletek megkezdésekor az alsó Duna, alsó Tisza és a Temesmente az ott 50–60.000 főnyi sereggel betörni készülő ruméliai béglerbéggel szemben úgyszólván teljesen megszállatlanul és egészen nyitva volt, Erdélynek Oláhország és Moldva felé eső része pedig az ott átkelni készülő ugyancsak hatalmas ellenséges seregcsoportokkal szemben szintén csak meglehetősen gyengén lett egy-egy aránylag gyenge csoport készenlétbe helyezése által biztosítva.
Ezzel szemben a szultán, mint rendesen, most is, óriási haderőket állított talpra a megállapított hadjárati cél elérése érdekében. Az eredetileg fegyver alá hívott nagyszámú haderőre való tekintettel ez a hadjárati cél szintén nagy és hatalmas lehetett volna. Hannibal, Caesar, Nagy Sándor, Attila, vagy a mongolok hatalmas főnöke Dsingisz khán ennyi erővel legalább is egész Magyarország és utána Ausztria leigázását vette volna tervbe, de az oszmán birodalom mindenkori szultánjai, ha voltak is messzemenő világraszóló céljaik, azokat nem egyszerre, hanem lassan, fokozatosan, úgyszólván csak lépésről lépésre igyekeztek megvalósítani. Igy volt ez ez alkalommal is. A felállított három hatalmas seregnek mindössze abból állt az eredetileg kitűzött feladata, hogy a Magyarországból már eddig megszállva tartott területnek határát észak felé Eger és a bányavárosok által jelölt vonalig, tehát csak meglehetősen szerény kiméretben, kiterjesszék. – Sőt Martinuzzi ügyes diplomáciai fogása folytán végeredményben még ez a meglehetősen szerénynek mondható hadjárati cél is mindössze a Tisza–Maros–Temes által határolt terület elfoglalásának felette szerény kívánalmává zsugorodott össze, de végeredményben még ez sem sikerült, úgyhogy tulajdonképpen a törökök által elért 1551. évi végső eredmény majdnem a nullával vált egyenlővé.
Azonban a szultán és katonai tanácsadói által megállapított 1551. évi hadjárati terv még részleteiben is elég gyenge lábon állott. A felállított három hadseregnek nem egyszerre, vállvetett erővel kellett a kitűzött feladat megoldásához fogni. Legelsőnek az 1. hadseregnek kellett sorompóba lépni, hogy a Lippától Szegedig terjedő Maros-vonalnak és az attól délre elterülő területnek kézbevétele által az Erdélyen át irányított 2. hadseregnek Erdélyből és a Maros völgyéből való kibontakozását Szeged irányában biztosítsa. Én a magam részéről a török hadjárati és hadműveleti tervnek tér- és időbeli kalkulációit elhibázottaknak tartom. Míg a kiadott intézkedések szerint az 1. hadsereg zöme már augusztus első napjaiban, annak többi része majdnem egy hónapi késedelemmel érte el Szalánkemén tájékán a magyar határt s így már ez a hadsereg is csak szeptember elején, tehát meglehetősen későn kezdhette meg hadműveleteit. A 2. hadsereg, amelynek Szeged tájékán az 1. hadsereggel való egyesüléséig sokkal hosszabb útat kellett megtennie és közben az Erdélyben várható ellenállást is leküzdenie, mert hogy erre a török hadvezetőség számított, az a 3. hadseregnek adott utasításból is kitűnik, még szeptember közepén is csak alakulófélben volt s így már a Konstantinápolyból csak szeptember közepén útba indított hadseregparancsnok késői beérkezése folytán sem kezdhette meg szeptember vége előtt az erdélyi határhelységen át vezető s így már csak azért sem valami könnyűnek mondható támadólagos előnyomulását. Az én érzésem szerint ellenkezőleg ennek a 2. hadseregnek kellett volna megfelelő, legalább kétheti tér- és időelőnyt adni, mely esetben a két hadseregnek Lippa, illetve Szeged tájékán való egyesítése és további együttműködése sokkal jobban lett volna megalapozva és biztosítva. Lehet, hogy Martinuzzi ügyes és megtévesztő cselfogásán kívül e tér- és időbeli kalkuláció helytelen voltának utólagos felismerése is hozzájárult ahhoz, hogy a 2. hadsereg alkalmazásától a török hadvezetőség utóbb teljesen eltekintett.
A hadiszíntérhez legközelebb álló, illetve már kezdettől fogva annak mentén levő 3. hadseregnek kiutalt feladattal, illetve a számára kijelölt hosszantartó várakozó magatartással szintén nem érthetek egyet. Ez a hadsereg nézetem szerint már a hadjáratnak az első két hadseregnek Szeged tájékán kontemplált egyesítéséig terjedő első fázisában is sokkal jobban felelt volna meg a másik két hadsereg érdekében végzendő tehermentesítő feladatának egy Szegeden át és onnan a Maros mentén fölfelé irányuló erélyes támadólagos fellépéssel, mint a ráparancsolt tétlen várakozással.
A megváltoztatott, a 2. hadsereg alkalmazását teljesen elejtő török hadjárati terv következtében az egyáltalában rendelkezésre álló magyar, illetve királyi haderők, Martinuzzi ellenirányú és igen helyes érzésre valló ellenjavaslata ellenére, október közepéig teljesen tétlen magatartást tanusítottak, ami legkevésbbé sem nevezhető helyes dolognak, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy közben Szokolli Mehemed béglerbéggel szemben néhány gyenge várőrségen kívül senki és semmi sem állott, ami annak gyors előnyomulását megakadályozhatta volna. Erre való tekintettel ez az előnyomulás a szalánkeméni indokolatlan és tétlen veszteglés után eleinte elég gyorsan tért is nyert, de aztán Losonczy István jól meggondolt és kiválóan tevékeny fellépése folytán csakhamar nemcsak hogy megfeneklett, hanem az ellenkező irányba, a vesztett hadjáratot jelentő, a fennálló kölcsönös erő- és egyéb viszonyok tekintetbe vétele mellett elég szégyenletes számba menő visszavonulásba csapott át. Ali budai pasa Becsére való érkezése után friss életrőt akart ugyan a csüggedt fejű 1. hadseregbe és annak vezetőjébe szuggerálni, de a béglerbégnek úgylátszik nagy örömére szolgált, hogy kezei között olyan szultáni iratot szorongathat, amelyre hivatkozva, fölényes kézlegyintéssel elutasíthatta Ali pasa feltétlenül helyesnek mondható tanácsát.
Ellenben a béglerbég ama elhatározását, illetve a nagy hadjárati tervből megformált részleges hadműveleti tervét, hogy Temesvár ostroma előtt a többi, előtte és körülötte fekvő erődöket ejti hatalmába, határozottan helyeselnünk kell. Különös és főfontosságú volt Lippának mielőbbi kézrekerítése, mert ezáltal az erdélyi ellenséges hadak kibontakozása és Temesvár alá szállása az ottani várőrség támogatása, illetve felmentése céljából lényegesen meg volt nehezítve. Azonban annál galádabb volt az az aljas eljárás és förtelmes becsapás, amelyet Szokolli Mehemed és alárendeltjei a magát jóhiszeműleg megadó becsei védőrséggel szemben az egész török sereg örök gyalázatára elkövettek.
Martinuzzinak fentebb említett ellenjavaslata annál figyelemreméltóbb, mert ő nem katona létére jobban eltalálta, hogy a fennforgó viszonyok között mi a teendő, mint a királyi hadaknak a hadvezetésben jártas, dicsőségkoszorúzta hadvezérei, de lehet, hogy ezek jobb meggyőződésük ellenére csak a közöttük és a barát között fennálló feszült viszonyra való tekintettel, a „csak azért se“ csúnya álláspontnak hódolva, tagadták meg a katonai dolgokban dilettánsnak tartott barát javaslatához való hozzájárulásukat. Pedig ez volt az egyedüli helyes és célszerű, amit a fennforgó viszonyok között tenni kellett volna. Belátták ezt Bécsben is és ezért hozták ott azt az erdélyi hadvezérekre kétségtelenül megszégyenítő határozatot, hogy ezentúl a katonai műveleteket is a barát eszejárása szerint kell vezetni. Hogy e miatt Castaldoék szívében még nagyobb fokra hágott a barát ellen már eddig is táplált ellenszenv, ahhoz kétség alig férhet. Ámde a király döntése is csak félrendszabály számba ment. Martinuzzi igen helyesen az Erdélyben levő összes erőkkel akarta magát a hatalmas sereggel Temesvár felé közeledő béglerbégre rávetni, a királyi döntés ellenben, úgy szólt, hogy ő csak az erdélyi felkelő csapatokkal hajtsa végre szándékát, míg a hadak java része, hadban jártas és tapasztalt vezérek alatt, újabb erősbítések által jelentékenyen magasabb létszámra emelve, továbbra is Erdélyben hagyatott. Ennél a döntésnél alighanem az a szempont játszotta a főszerepet, hogy a két ellenlábas főszemélyiség, Martinuzzi és Castaldo és a leginkább az ő szavukra hallgató csapatok a magyarok és a spanyol–olasz–német kontingensek, legalább egy időre külön választassanak egymástól. Ime tehát megint a magasabb parancsnokok és a különféle nemzetiségű csapatok kölcsönös féltékenykedése és torzsalkodása volt oka annak, hogy a legközelebbi hadműveletek tekintetében nem lehetett a legcélszerűbbet és legésszerűbbet elrendelni, aminek aztán az lett a következménye, hogy a magyar hadak is húzódozva, vontatva és elkésve igyekeztek Lippa tájékára eljutni, minek folytán a Martinuzzi által tervezett vállalatból egyelőre semmi se lett.
Mennyivel szerencsésebb helyzetben volt az egységes török hadsereg, amelynek kötelékén belül mindenki, még ha idegen származású volt is, elsősorban és mindenek felett töröknek érezte magát és ahol még a legmagasabb rangú parancsnokok is vakon – és mint a béglerbég esete is mutatja, többnyire betű szerint engedelmeskedtek a szultán, illetve az előljáró parancsnokok által kiadott rendelkezéseknek. Azonkívül volt a török hadseregnek a magyar és a királyi hadsereggel szemben még egy nagy előnye: ott mindenki, ha csak lehetett, pontosan megkapta a maga járandóságát, pénzt, élelmet, stb., míg Ferdinánd zsoldosai gyakran hónapokon át nem kaptak egy vasat se s így erőszakoskodás és rablás útján szerezték meg azt, amire szükségük volt és rendszerint a legveszedelmesebb pillanatokban fenyegetőztek azzal, hogy menten szétoszolnak és hazamennek, ha zsoldhátralékaikat azonnal ki nem fizetik.
E megbízhatatlan csapatok mellett nagy veszélyt rejtett magában a délvidéki rác lakosság megbizhatatlansága is, mely kényszerítő ok nélkül önként szegődött az ellenség szolgálatába. Azonban nem hagyhatjuk rosszaló megjegyzés nélkül Báthory Endre és Pethő János lippai magatartását sem; épígy hibáztatnunk kell Egyedy hadnagy vigyázatlanságát is. Az igazán ritkaságszámba ment, hogy a magyarok, mint a jelen esetben történt, a biztosító szolgálatot ennyire elhanyagolták volna.
Amíg Martinuzzi és Castaldo hadseregcsoportjai egymástól távol, külön táboroztak, addig eléggé csend és béke honolt közöttük, de amint Lippánál újból egymás közelébe értek, ismét lángra lobbant közöttük az egyenetlenség, a meg nem értés, a féltékenykedés és a gyűlölet vad szenvedélye. A két vezér, mint már előbb, most sem tudott a jövendő hadműveletek tervét illetőleg megegyezésre jutni. Katonai szempontból szemlélve a dolgot, most az egyszer változatosság kedvéért valóban Castaldo terve volt a jobb, a nagyobb sikereket igérő, de csak azon feltétel alatt, hogy a béglerbég seregével legalább annyi ideig megmarad Temesvár alatt, amíg a királyi seregnek a megkerülő mozdulatot, még pedig titokban végrehajtania, s aztán a béglerbéget meglepően megtámadnia sikerül. Ez esetben kétségkívül nagy eredmény lett volna elérhető, mert ilyenformán a török hadsereget el lehetett volna szorítani a dunai és tiszai átjáróktól, ami már magában véve is nagy eredményt jelentett volna. Ámde az a sok kívánatos „ha, meg ha“ minden bizonnyal ezúttal sem következett volna be. Először is Szokolli Mehemed nem tette meg azt a szívességet, hogy hadseregével a készülő vihart Temesvárnál nyugodtan bevárja, sőt mint tudjuk, Castaldo tervét csak október 25.-én vitatta meg a dévai haditanács, két nappal később pedig a béglerbég már odébb állott seregével Temesvár mellől. De ha még hosszabb ideig is ott maradt volna, nagyon kétséges, vajjon sikerült volna-e egy egész hadsereggel ezt a több napig tartó megkerülő útat titokban megtenni és ráadásul még a támadást is meglepően végrehajtani. Vajjon az inkább a törökhöz, mint a magyarokhoz szító rácok megállták volna-e, hogy a béglerbégnek a folyamatban lévő nagyarányú csapatmozdulatról jelentést ne tegyenek? Én azt hiszem, hogy erre a kérdésre az előzmények, vagyis a rácok megelőző viselkedése után, a leghatározottabb nem-mel felelhetünk. Ezzel szemben Martinuzzi terve nem volt annyira komplikált és nem függött oly sok mindenféle feltétel szerencsés kialakulásáról és bekövetkezésétől, mint ahogyan azt Castaldo tervénél láttuk.
Nevezetes és említésre méltó, hogy a délvidéki erősségek, az egy Temesvárt kivéve, ahol azonban az ellenséges ütegek nem tudtak elég közel férkőzni a várhoz, nem sokáig tudtak az ellenséges tűzérség romboló hatásának ellenállni. Egy-két napi lövetés után már készen állott a roham végrehajtására alkalmas rés, ami elsősorban annak tudható be, hogy utóbbi időben a törököknél a löveggyártás technikája meglehetős fejlődésnek indult, miáltal a törökök most már oly hatásos faltörő lövegek birtokába jutottak, hogy az aránylag gyenge, földből és vesszőfonadékból ritkán kőből, illetve mindkét anyagból vegyest épült falak sokáig ellenállni nem voltak képesek. De hogy ennek ellenére egy tevékeny, éjjel-nappal talpon és résen levő parancsnok mit tehet egy még oly elhanyagolt állapotban gondjára bízott vár ellenálló képességeinek fokozása érdekében, azt remekül megmutatta Losonczy István Temesvár védelménél, akinek magatartását és úgyszólván minden intézkedését igazán mintaszerűnek mondhatjuk. Egy ily parancsnok alatt aztán alparancsnokok és a legénység is versenyre kelnek egymással, hogy minél szebbet, minél tökéletesebbet produkáljanak. Igy nevelődnek a Dombay Mihályok, Vajda Györgyök, Busa Ferencek és több más megszámlálhatatlan társaik önfeláldozó vitézekké s végül igazi nemzeti hősökké, akik előtt az egész világ tiszteletteljesen kalapot emel.
Losonczy István bravúros tettei közül kivált a temesvári folytonos kirohanások, a visszavonuló török sereg ismételt üldözésbevétele, úgyszintén kivált a nagylaki, igazi huszáros bravúrral végrehajtott rajtaütés, érdemelnek figyelmet. Miután az ügyes, szemes, elszánt és bátor Losonczy minden vállalatát alapos megfontolással, körültekintéssel és amellett mindig sebes szárnyú sas módjára villámgyorsan hajtotta végre, ezek a rajtaütések az ellenségnek rendszerint igen érzékeny veszteséget okoztak, mig az ő veszteségei, amint az a fentebbi egykorú feljegyzésekből kitűnik, alig számottevők. Ez pedig a mi csapataink gyenge állománya mellett szintén kiválóan fontos tényezőszámba ment.
Lippának a béglerbég által történt bevétele és az utóbbi hadseregének elvonulása Temesvár felé, fordulópontot jelent az 1551. évi hadjárat történetében. Azok a magyar hadak, amelyek inferioritásuk érzetében Becse, Becskerek, a többi délvidéki erősségek és palánkok, sőt még Lippa elfoglalását is meglehetős közönnyel nézték, sőt az ott levő hadak, vezérükkel és parancsnokukkal, Báthory Endrével együtt, már a törökök közeledésének hírére gyorsan kereket oldottak, mihelyt tudomásukra jutott, hogy a török a délvidék legfontosabb erősségét és kulcspontját készül hatalmába keríteni, mintegy varázsütésre nyomban újra készenlétbe helyezkednek, hogy a délvidék ez utolsó mentsvárának török kézre jutását tőlük telhetőleg megakadályozzák. Igy keletkeznek a Fehér, Fekete és az Egyesült Kőrös mentén Erdőhegynél, Tamásdánál, Gyulánál szinte boszorkányos gyorsasággal újabb magyar táborok; Báthory Endre, előbbi hibáját jóvátéve, újra fegyver alá hívja a nemrég szélnek eresztett felkelőket, hogy az erdélyi hadsereggel vállvetve, egy a ruméliai béglerbéggel vívandó döntő csatában a kiválóan fontos Temesvárt a török kapzsiság elől megmentse. Ugyanez a gondolat felvillanyozza a legutóbbi kellemetlenségek hatása alatt kissé apatikussá, tétovázóvá vált Fráter Györgyöt is, aki most már a király által ráruházott főhadvezéri jogánál fogva Castaldoékat is magához parancsolja és mintha a temesvári fontos kérdés a királyi vezérek s elsősorban Castaldo szívét is megbűvölte volna, ők is most már minden ellenvetés nélkül sietnek a gyűlölt barát táborába, hogy azzal és a többi magyar hadseregcsoportokkal együtt hatalmas döntő csapást mérjenek a béglerbég által vezetett első, mint a Magyarország ellen újabban felvonult török hadseregek legfontosabbikának fejére. Eddig a dolog teljesen rendben lett volna, de most következett az a bizonyos ominózus dévai haditanács, mely ha nem is rontott el mindent, de újból feltépte azokat a már-már behegedni látszó sebeket, amelyek a Martinuzzi és Castaldo között előzőleg felmerült ellentétek folytán a magyar ügy kárára oly erősen elmérgesedtek. A dévai haditanácsban, mint tudjuk, Martinuzzi, talán az összes királyi vezérek és csapatok jobb meggyőződését félretolva, a maga javaslatának és hadműveleti tervének elfogadását erőszakolta ki, amiért Castaldot úgylátszik azzal igyekezett kiengesztelni, hogy az általa inaugurált lippai támadás legfőbb vezetését teljesen a tábornokra bízta, míg ő maga szerényen megelégedett csupán az erdélyi magyar csoport vezetésével. És ennek meglett a kívánt hatása, mert Castaldo, túltéve magát minden kicsinyességen és elfelejtve az eddig elszenvedett keserűségeket, dícséretreméltó buzgalommal veszi kezébe a rendelkezésre álló, valóban tekintélyes számú seregnek az elhatározott osromhoz való megszervezését és készenlétbe helyezését. A feladat, mely a szépszámú hadseregre várt, nem volt ugyan – vár-ostromról lévén szó – sem túlkönnyű, azonban a kölcsönös létszámviszonyokra való tekintettel – több mint tízszeres túlerő az ostromlók részén – nem is túlnehéz. Castaldo igen helyesen nyomban a vár teljes körülzárását rendelte el s a maga csapatjait, vagyis a királyi zsoldosokat és a tűzérséget a várvívás szempontjából a legfontosabbnak tartott helyen, a vár leggyengébb frontrészével szemben, a keleti oldalon alkalmazta. Feltűnő, hogy általános tartalékot nem különített ki, illetve nem tartott vissza magának, pedig arra való tekintettel, hogy a béglerbég hadserege még mindig elég közel táborozott, jó lett volna legalább az egyik hadtestet a vártól délre, illetve délnyugatra minden eshetőségre készenlétbe helyezni. Hadászati tekintetben ugyanis ez volt a kényesebb és egyszersmind a legfontosabb frontrész is. Szerencsére azonban Szokolli Mehemed Uláma pasának adott szavát meg nem tartva, az ostrom alatt tétlenül vesztegelt, a vártól nem nagyon messze fekvő galádi táborban. Ez a béglerbég részéről kétségkívül menthetetlen, még pedig nem is kicsike, hanem igazi öreg stratégiai és taktikai hiba volt.
Az általános ostromot elrendelő november 6.-iki intézkedésben Castaldo már gondoskodott általános tartalékról is, amelyet Sforza-Pallavicini tábornokra bízott. Ez úgynevezett taktikai, harcászati tartalék volt, míg az előbbi, amelyről föntebb szólottunk s amelynek kirendelését Castaldo elmulasztotta, a stratégiai azaz hadászati tartalék fogalma alá esik.
Uláma pasa a rábizott feladatot, Lippa védelmét, dicséretreméltó körültekintéssel és elszántsággal igyekezett megoldani, minél minden esetre buzdítólag és serkentőleg hatott reá a béglerbég adott szava, amelyet azonban az meg nem tartott.
Az ostrom egyes fázisaiból a következő részletek érdemelnek figyelmet. A november 3.-án a külváros felégetése alkalmából keletkezett összetűzés, bár az Castaldo parancsán alapult, a felső vezetés intenciói ellenére, az élvezett bor hatása alatt, oktalan virtuskodásból keletkezett és nagyon jellemző és különösen kiemelendő, hogy az ebből keletkezett slamasztikának a gyorsan a helyszínen termett Martinuzzi vetett véget erélyes fellépésével, bár az tulajdonképen inkább Castaldonak, illetve törzse valamelyik tagjának, vagy még inkább az általa e célra kirendelt csapat parancsnokának lett volna a feladata.
A november 6.-iki elhamarkodott roham szintén beteges virtuskodásra indult meg a vezetőség által megállapított időpont előtt. Az ily fegyelmezetlenségek rendszerint megbosszulják magukat és a legfőbb vezetőségnek a roham kezdetének időpontjára vonatkozó szigorú parancsát figyelembe nem véve, meggondolatlan, vad nekirohanás most sem maradt megbosszulás és kellemetlen következmények, minden egyébtől eltekintve, indokolatlanul súlyos, véres veszteségek nélkül.
A réstörés Lippánál is aránylag rövid idő alatt sikerült, pedig a kellőszámú faltörő lövegek hijján a lövetést nem valami nagy apparátussal lehetett végeztetni.
Amikor aztán Castaldo a parancs ellenére a kitűzött időnél korábban lángralobbant harc körülményeivel számolva, késedelem nélkül és még mindig az eredetileg kitűzött 2 óra előtt fuvatta meg a rohamjelet, most már a csapatok mindenünnen dícséretre méltó elszántsággal vetették rá magukat a város falai mögött őrt álló törökre és ez a roham mindjárt első intrádára sikerült is. De utána a keresztények megint nagy hibát követtek el. Ahelyett, hogy egy füst alatt a várat is igyekeztek volna hatalmukba keríteni, a rejtett kincsek és préda utáni vágy az eddig fegyelmezetten és komolyan harcoló csapatokat egyszerre fegyelmezetlen rabló csordává változtatta át s így Uláma védőrségének legalább egy töredékével a vár falai mögött újabb menedéket talált. A nyomában volt, hősiesen viselkedő Forgách Simon kisded csapatával megtett ugyan mindent, ami tőle tellett s az általa elért eredmény, amint azt a künnrekedt törökök nagy száma is mutatja, igazán pompásnak mondható, de a fentebb említett hiba elkövetése nélkül Lippa városának sorsával együtt mindjárt egy szuszra a várnak a sorsát is meg lehetett volna pecsételni, ami valószínűleg a további eseményeket is egészen más mederbe terelte volna. Ez esetben mindenekelőtt alighanem tárgytalanokká váltak volna az Uláma és Martinuzzi között utóbb keletkezett tárgyalások, titkos megbeszélések és paklizások, melyeknek meg nem történte esetén talán a barát is elkerülte volna a csakhamar fejére zúdult katasztrófát.
A november 7.-én megtartott haditanácsban Martinuzzi és Castaldoék megint szembe kerültek egymással. Én a magam részéről egyikük tervével sem érthetek teljesen egyet. Az én nézetem szerint legcélszerűbb lett volna a lippai várba szorult Uláma pasát megfelelő haddal továbbra is körülzárva tartani, a sereg zömével pedig nyomban a béglerbéget elérni igyekezni s vele döntő csatába elegyedni, még mielőtt a budai pasa seregét is magához vonhatta. Szokolli Mehemednek hosszú ideig tartó tétlen és tervtelen ácsorgása Temesvár közelében szinte hivogatólag követelte az ily értelemben való eljárást. Martinuzzinak most is megvolt az erre vonatkozó helyes érzéke, csak az volt a kár, hogy ő ezt a helyes eszmét Ulámának szabadonbocsátásával kombinálta, ami ellen Castaldoék, a dologban gyanús hátteret gyanítva, a leghatározottabban frontot csináltak s inkább az egész seregnek Lippa tájékán való megmaradása mellett szállottak síkra. Ezuttal Martinuzzi már nem tudta, úgy mint Déván, a maga javaslatát diadalra juttatni s így Castaldo az egész nagytömegű sereget, amelynek tűzérségét újonnan odarendelt lövegekkel még szépen szaporította is, a lippai vár és az abba visszahúzódott, erősen megfogyott és megviselt őrség ostromának folytatására használta fel. Ennek valóban az volt a látszata, mint amikor ágyúból verebet akarnak lőni, vagy ha a hatalmas elefánt farkát, vagy ormányát egy a hátára szállt szúnyoggal szemben hozza működésbe.
A vár falai úgylátszik sokkal ellentállóbbak voltak, mint a városé, mert még a megerősített tűzérségnek 10 napi működése sem volt elegendő ahhoz, hogy a várfalba a megkívánt rohamrés létrejöjjön; ezért új faltörő eszközökről kellett gondoskodni, de az improvizált eszközök közül az első, az aknafúrás, illetve robbantás nem járt sikerrel, sőt egyenesen hátrafelé sült el, míg az ostrombombákkal megejtett kisérlet teljes eredménnyel járt, de szinte megfoghatatlan, hogy most ennek ellenére a hadsereg fővezetősége a roham végrehajtásától teljesen elállt. Igy tehát végül mégis csak a középkori várak legnagyobb részének, a védőrség körében jelentkező éhségnek és vízhiánynak kellett puhítólag, majd döntőleg közbelépni, mely rémnek hatása alatt az addig oly derekasan és lelkesen kitartó Uláma végre szintén beadta a derekát. A Castaldo által vele szemben ez alkalommal támasztott igényeket és feltételeket teljesen helyénvalóknak kell elismernünk, ellenben Martinuzzi eljárása tényleg majdnem megfoghatatlan és katonai szempontból a leghatározottabban elítélendő. Neki semmi szín alatt sem volt szabad az ostromban vérüket áldozott katonák háta mögött az ellenséggel titkos és tiltott megbeszéléseket folytatnia, számukra élelmet, sőt még fegyvert is becsempészni. Ez a cselekedet valóban majdnem az árulással volt határos és nagyon kell csodálkoznunk azon, hogy Castaldo már most, e szabálytalanságok felfedezésekor nem használta fel az alkalmat arra, hogy a zsebében lévő királyi felhatalmazással élve, a barátot felelősségre vonja, rendre utasítsa, avagy rajta akár a halálos itéletet is végrehajtsa. Legalább nekem az a meggyőződésem, hogy az ebben a pillanatban statáriális úton kimondott és végrehajtott halálos ítélet sokkal inkább menthető lett volna, mint a később, december 17.-én Alvincen végrehajtott orgyilkosságszerű utálatos rémtett.
Végül a legnagyobb mértékben helytelenítenünk kell ama valóban alávalónak bélyegezhető cselekedetet, hogy a fővezérek által oltalomlevéllel ellátott Ulámát és erősen megfogyott társait titkon utána lopodzó különítmények orvul megtámadták s a legsajnálatosabb a dologban az, hogy erre a hóhérmunkára kizárólag magyar csapatokat alkalmaztak, illetve rendeltek ki. A keresztények szempontjából legkedvezőbb viszonyok között meglepett Uláma ezúttal sem vesztette el fejét, a támadás visszaverésére helyesen, intézkedett és társaival együtt hősiesen viselkedve, végeredményben vissza is verte a több oldalról feléje törő ellenséges különítmények támadását.
| « 6. Martinuzzi megöletése. | KEZDŐLAP | l) Az 1552. évi török hadjárat. » |