Károly császárnak a schmalkaldi szövetség fölött kivívott diadala csakhamar Magyarországban, főképpen a Ferdinánd birtokában levő részben is kezdte hatását éreztetni. A király ugyanis ismételt kijelentése szerint, bátyjához hasonlóan, a lutherség kiirtását és a régi vallás helyreállítását tekintvén élete egyik legfőbb feladatának, az 1548 október 16-án Pozsonyban személyesen megnyitott országgyűlésen azt kívánta a rendektől, hogy azok az új tanok elfojtására, amelyek országszerte mindig erősebb gyökeret kezdtek verni,[1] törvényt alkossanak. De a rendek „a lelkiismeretek minden erőszakolását“ mellőzni akarván, csupán a sacramentáriusokat tiltották ki az országból, egyébként pedig csak néhány, a katholikus hit erősbítését célzó határozatot hoztak. Adó fejében az országgyűlés házhelyenként ismét 2 forintot szavazott meg, az uraknak pedig saját erszényükből minden jobbágy után 60 denárt kellett fizetniök; ennek fejében szívére kötötték a királynak, hogy ismételt igéretéhez képest lakjék már valaha huzamosabb ideig az országban, tartsa fenn a rendek ősi jogait és szabadságait, a hivatalokat pedig csak magyaroknak osztogassa.[2] Végül határozatot hoztak az úri rablók megfékezésére is, ilyenek gyanánt Basó Mátyást és Balassa Menyhértet névleg is megjelölvén, akik Murány és Léva tájékán űzték alávaló garázdálkodásaikat. E határozat értelmében Salm Miklós a következő év tavaszán ellenük eljárván, Basó tizenheted magával lefejeztetett, Balassának ellenben sikerült Erdélybe menekülnie.[3]

Erdélyben még a fentinél is toleránsabban és önállóbban fejlődtek az egyházpolitikai viszonyok; itt már az 1548-iki országgyűlés kimondta, hogy a vallásügy az eddigi állapotban maradjon, ami a protestantizmus elismerését és emelett egyszersmind felülkerekedését is jelentette. Az 1552. évi törvény már teljesen a katholikus és protestáns felekezetek egyenjogúságának alapján áll, mindegyiket eltiltván a másik háborgatásától s végül az 1567. évi tordai országgyűlés olynemű határozatot hozott, hogy „mindenki azt a hitet követheti, amelyet akar,“ csak a máshitűeket ne bántsa.

Mindez nagyrészt Martinuzzi bölcs és mérsékelt felfogásának és magatartásának volt köszönhető, aki újabban ismét minden energiáját latba vetette, hogy az országnak a török által meg nem szállt része Ferdinánd alatt egyesíttessék. Erre többféle oka volt. A királynéval való együttműködése az idők folyamán nem hogy javult volna, hanem folyton rosszabbodott. Az állhatatlan, elhatározásait minduntalan változtató, házsártos asszony, eddigi szokásához híven folyton civakodott, perlekedett vele és a portán is minduntalan panaszt emelt ellene. Súlyosbította az itthoni helyzetet, hogy a királyné főhivei, így főkép Petrovics Péter, Patóczy Ferenc, Kendy Ferenc a velük tartó rendek segítségével, akiknek száma elég tekintélyes volt, többek között az 1547. évi országgyűlésen oly határozatokat hozattak, amelyek nyilvánvalóan a barát megbuktatására irányultak, akit ők is tőlük telhetőleg befeketíteni igyekeztek a szultán előtt. Itt különben Ferdinánd követe, Malvezzi János, valamint a Konstantinápolyban fogságban levő Majláth István is állandóan dolgozott ellene, azt híresztelvén róla, ami tulajdonképen nem is volt alap nélkül való, hogy a szultán fennhatósága alatt álló Erdélyt német kézre akarja juttatni.[4]

Mindezek a besúgások arra késztették Szulejmán szultánt, hogy magyarországi hódításait az Erdéllyel szemben szükségessé váló fellépés megkönnyítése céljából kelet felé még jobban kiterjessze, mi végből azt követelte Izabella királynétól, illetve Martinuzzitól, hogy neki a Temesközt, Temesvárral, továbbá Becse és Becskerek várait átengedjék. Ugyanebben az időben még egy elég furcsa felszólítást kapott Martinuzzi. Joachim brandenburgi választó, az 1542. évi hadjárat gyászvitéze, azt kívánta tőle, hogy neje örökösödési joga címén engedje át neki Erdélyt, minek jutalma fejében a havelburgi püspökséget igérte a barátnak.[5] Mindezek az állapotok és események még jobban meggyőzték Martinuzzit arról, hogy többféle helyről kísérlet történik arra nézve, hogy Erdély a gyönge Izabella kezéből kiragadtassék. Ennek folytán most még sürgősebbnek tartotta a Ferdinánddal való mielőbbi megegyezést az ország egyesítése érdekében. Követeket küldött tehát Károly császárhoz és Ferdinánd királyhoz a nagyváradi béke végrehajtásának ügyében, mire nézve most annál kedvezőbbnek látszott az alkalom, mert Szulejmán minden valószínűség szerint hosszú ideig le lesz kötve a ránézve nem éppen szerencsésen folyó perzsa háború által. Azonban mindennek ellenére a barát mindkét helyről azt a választ kapta, hogy a törökkel megkötött 5 évi béke tartama alatt az erdélyi kérdést megbolygatni nem lehet. Martinuzzi azonban nem nyugodott. Hosszas vajúdás, rábeszélés és előzetes tárgyalások után 1549 augusztus elején Ferdinánd megbizásából gróf Salm Miklós Nyirbátorban megegyezett a baráttal, mely szerint János Zsigmond királyfi a Szapolyai-család ősi javainak visszaadása helyett kárpótlásul Oppeln és Ratibor hercegségeket és Ferdinánd lányainak egyikét nőül kapja, 15.000 forint biztosított évi jövedelemmel, Izabellának pedig a király jegyajándéka fejében 100.000 forintot igért. Ennek fejében Erdély a király birtokába megy át, ki a kormányzást a barátra bízza, aki Várady Pál halála után kardinálissá leendő kinevezése mellett az esztergomi érsekséget kapja. Végül megállapodtak abban, hogy a végeket erős német had fogja megszállani, hogy az megtámadtatása esetén megsegíthesse Erdélyt.[6]

Hogy Ferdinánd végre mégis hajlott Martinuzzi szavára, az részben annak is volt tulajdonítható, hogy a török ezidőtájt már nem tartotta be szigorúan a békekötés feltételeit. Dacára annak, hogy Ferdinánd a mult évre szóló szerződésszerű 30.000 aranyat beküldte a portának, itt bent az országban egyre ismétlődtek a törökök rablásai és portyázásai. Így többek között a székesfehérvári bég, Veli aga 4000 főnyi rabló hadával a Győr és Pápa közötti területre betörvén, ott hallatlan pusztítást és kegyetlenkedést vitt véghez. Erre Rátkay Pál pápai és Thelekessy Imre veszprémi kapitányok a győri helyőrség egy részét is magukhoz vonva, a Bakony bejáratánál Porva mellett váratlanul rátámadtak Veli aga portyázó hadára, melyből 600 embert elfogtak s fényes győzelmük jeléül 13 zászlót küldtek be Ferdinándnak.[7]

Martinuzzi, hogy magának a létrejött megegyezés végrehajtásához a kellő erkölcsi támogatást megszerezze, 1549 december 21.-ikére Vásárhelyre országgyűlést hirdetett, melyen a rendek fejvesztés terhe mellett mindenkinek meghagyták, hogy a szultán által a fiatal herceg gyámjává kinevezett barátnak mindenben szót fogadjanak s egyben a portának bejelentették, hogy annak kormányzásával a legteljesebb mértékben meg vannak elégedve.[8]

Ámde most Izabella, aki azelőtt maga is sürgette a Ferdinánddal való megegyezést, váratlanul mindenféle nehézséget gördített annak végrehajtása elé. A legfőbb diabolus rotae pedig az ügyben Petrovics Péter volt, aki a kormányzásból való kiszorítása miatt újabban még esküdtebb ellensége lett a barátnak; ő nemcsak a rendek egy részét, hanem Izabellát, annak anyját, özvegy Bona lengyel királynét s azonkívül még a portát is felizgatta vádaskodásai által Martinuzzi ellen, akinek megegyezését Ferdinánddal nyomban hírül adta Konstantinápolyba. A történtek miatt felbőszült szultán 1550 elején Achmed (Mahmud) csaust azzal az utasítással küldte el Ferdinándhoz, hogy az erdélyi paktumról felvilágosítást kérjen. Utóbbi azzal segített magán, hogy mindent a barátra kent, mire a követ azzal tért vissza Konstantinápolyba, hogy Ferdinánd híven ragaszkodik az 1547-iki békeszerződéshez s csak Martinuzzi veszélyezteti a békés viszonyok további fennállását. Erre Szulejmán 1550 szeptember havában a fentemlített csaust azzal az írásbeli rendelettel küldte Erdélybe Izabellához és Petrovicshoz, „hogy ezentúl mindenki csak Izabellának és Petrovicsnak, nem pedig az áruló barátnak engedelmeskedjék, és hogy utóbbit láncraverve, vagy ha élve elfogni nem lehet, fejét küldjék a portára“. Egyben Ferdinándnak Malvezzi által megüzentette, hogy ha a békét szereti, őrizkedjék a barátot pártfogásába venni.[9]

Izabella és Petrovics hajlandók voltak a szultán parancsának végrehajtására, micélból utóbbi a királynét Temesvárra magához hívta s ott egyidejűleg igen tekintélyes rác hadat gyüjtött össze, míg a királyné Patóczy és Losonczy Antal által székelyeket és szászokat toboroztatott; ámde Martinuzzi az őt fenyegető veszély előérzetében a maga részéről is már 1550 június elején tetemes hadat gyüjtött össze Nagyvárad tájékán és most Ferdinándnak Magyarországon levő alvezéreit sürgősen segélynyujtásra szólította fel, hogy minél előbb közösen szállják meg Dévát, még mielőtt Petrovics ott teremhetne, azonban a német vezérek erre azt felelték, hogy a király parancsa nélkül ők a kérelmet nem teljesíthetik, mert ez a szultánnal kötött egyesség megszegésével volna egyértelmű. Azonkívül Ferdinánd alvezéreinek más okuk is volt a kért segítség megadásának megtagadására. 1549 tavasza óta mindig biztosabb hírek érkeztek, hogy a török a Tisza és Zagyva összefolyása által képzett szögben, közel Szolnokhoz, erősséget akar építeni, mivégből „Szegeden már annyi fát és erődítéshez szükséges dolgokat hordatott össze, hogy azokból 6 nap alatt 5000 lovasra való kastélyt építhet.“[10]

Ezek a hírek igazat mondtak, mert Szulejmán, hogy magának magyarországi hódításainak kiterjesztésére Eger és a bányavárosok felé erős hadműveleti alapot teremtsen, a Szegeden romokban heverő királyi várat a régi falak felhasználásával Musztafa pasa által 1549/1550-ben újjá építtette. Ezek után a török kormány 1550-ben ugyancsak Musztafa pasának parancsot adott, hogy Szolnokot, Szegednek a bányavárosok felé előtetolt őrse gyanánt, 5000 lovas számára hevenyében szintén kiépítse.[11] Az erről szóló jelentésre és ismételt sürgető kérésekre Ferdinánd az 1550. év folyamán gróf Salm Miklós parancsnoksága alat némi hadakat küldött Egerbe, Báthory Endre által pedig a tiszavidéki nemességet ültette lóra, mely hadak az említett év szeptember közepe táján a sokáig habozó törököket megelőzve, meg is szállották Szolnokot s nyomban hozzáfogtak annak sürgős megerődítéséhez, úgy hogy az már október 16.-án védképes állapotban volt.[12] „A vár előállíthatása céljából a Tisza és a Zagyva között új medret ástak, úgyhogy a szigetet ölelő mellékág vonatott a Tiszáig s az onnan kihányt földből tűzfafonadékok és kőtörmelék vegyítésével 8–9 ölnyi falat emeltek, akkép, hogy a várépületek és a tűzértelepek födve legyenek s hogy a várból a házak födele ki ne lássék. Négy – 6 öl széles – szögletbástyát építettek, kettős rendben, úgy hogy a belső kisebb toronyból s a bástya ormáról egyszerre lehetett tüzelni. A várnak csak egy kapuja volt, azonkívül egy fedett kis boltíves ajtaja, mely vízhordásra szolgált. A vár belső területét oly nagyra mérték, hogy benne 4000 ember kényelmesen elfért.[13] Az építés módjára vonatkozólag Czímer még a következőket mondja: „A szolnoki erősséget olasz várépítők olaszos modorban építették, de a vár falainál a XVI. századbeli sajátos magyar erődítés módja is alkalmazást nyert, amennyiben szögletbástyákul már nem rondellákat (kör-bástya), hanem 5–6 szögű bástyákat emeltek terméskőből, a vár falaikép pedig tölgyfa-cölöpök és vesszőfonadékok közé rakott földgát szerepelt.“ A munka serényen tovább folytattatván, a várépítés a következő évben, a törökök által nem is igen háborgatva, szerencsésen véget ért. A vár rajzát a XIII /5. számú melléklet mutatja.

Tulajdonképpen ezért nem tett sem Salm, sem Báthory Martinuzzi felhívásának eleget. Ámde a barát még így sem esett kétségbe, „lángelméje egész fényében nyilatkozott meg, mert… meg tudta akadályozni, hogy a hullámok összecsapjanak feje fölött. A diplomatia és a háború minden eszközét felhasználta a veszedelem elhárítására s csakugyan ura maradt a helyzetnek. A portára követet küldött, hogy eljárását igazolja, Mahmud csaust személyes találkozásra kérte s a maga ügyének nyerte meg, a fegyverrel ellene támadó Petrovicsot, ki Izabella nevében a moldvai vajdához és a budai pasához fordult segélyért, fegyverrel fékezte meg.“[14]

A dolog azonban nem ment valami könnyen. Perovics, mihelyt hada együtt volt, rögtön elfoglalta Dévát és Alvincet, egy különítményt pedig Csanád megostromlására rendelt ki. Martinuzzit most annál nagyobb veszély fenyegette, mert Izabella kérelmére Kászim budai pasa s a moldvai és havasalföldi vajdák is parancsot kaptak az Erdélybe való benyomulásra.[15] Azonban a nagy veszély még inkább fokozta Fráter György erélyét. Mihelyt meggyőződött, hogy Ferdinánd vezéreitől segítséget már nem várhat, szeptember vége felé Varkócs Tamás váradi kapitányt Csanád felmentésére rendelte, ő maga pedig hadának nagyobb részével Erdélybe siet. Ekemezőn a Küküllő mentén táborba száll, az elpártolt székelyeket a maga oldalára visszatéríti, majd a rendeket Medgyesre gyűlésre hívja egybe s általuk Konstantinápolyba követeket küldet, hogy azok eljárását a nemzet nevében kimentsék s a szultánt előbbi rendeleteinek visszavonására bírják. Mindezek elvégzése után Martinuzzi a Gyulafehérvárba behúzódott Izabellát és Petrovicsot kemény ostrom alá fogta s mindaddig szorongatta őket, amíg vele oly szerződésre nem léptek, hogy a budai pasát,[16] mint nemkülönben a havasalföldi és moldvai vajdákat, kik már útban voltak Erdély felé, visszatérésre birják, mire aztán a létrejött megegyezés értelmében ő maga is elbocsátotta seregét.[17]

„Azonban – mondja Horváth Mihály[18] – akár, mivel a királyné szegte meg igéretét, akár mivel a basa s a vajdák már a tartomány határain lévén, nem engedtek felhívásának: Fráter György néhány nappal utóbb hírül veszi, hogy Kászon (vagyis Kászim) basa a Maros völgyén, az oláh vajda a Vöröstoronynál, a moldvai az Ojtozi szorosnál már részint betörtek, részint betörni készülnek.[19] A veszély tehát, mely néhány napig elhárítva látszék, most annál nagyobbá lett, mivel már serege is jobbára szétoszlott.“ Szorult helyzetében tehát újból Ferdinánd alvezéreihez fordult segítségért, de miután arra most sem igen számíthatott, a rendeket és a székelyeket, véres kardot körülhordoztatva,[20] sürgősen tordai táborába szólítja, ahol hallatlan erőfeszítéssel néhány nap alatt majdnem 50.000 főnyi sereget gyüjtött össze.[21] Seregét két részre osztva, Kendy János 15.000 lovassal a havasalföldi vajdát Brassó közelében,[22] maga pedig a moldvai vajdát az Ojtozi szorosnál megverte, mire mindkettő visszavonult. Most aztán Martinuzzi hadait egyesítve, azokat a Maros völgyébe Piskire vezette s ezzel a remek hadművelettel Kászim pasát, kinek előhada már Déván volt, rövid harc után[23] gyors visszavonulásra késztette.[24] Majd midőn a veszély itt már megszünt, az időközben újra betört moldvai vajda ellen fordult s azt is újból megszalasztotta.

Közben Varkócs is derekasan megfelelt feladatának; Csanádnál Petrovics rácait, akiknek számát Tinódi[25] 8000 főre teszi s akik hosszabb ideig hasztalanul döngették az öreg vár falait, megtámadván, azokat a várból kitört Perusich segítségével annyira megverte, hogy vezérük, Cserepovics, alig menekülhetett meg hadának felével.[26]

Ugyanekkor Szászsebes parancsnoka, az öreg Bank Pál, Petrovicsnak Alvincet megtámadó csoportja ellen tört ki, annak érzékeny veszteséget okozván, mely alkalommal maga Bank is megsebesült.[27] E sok kudarc után Petrovics erősségei, Nagylak, Csálya, Egres, Oroszlámos egyenként gyors egymásutánban szintén megadták magukat Varkócsnak.[28]

Martinuzzi rendkívüli erélye és tevékenysége ezúttal megmentette Erdélyt attól, hogy a török kezére kerüljön és most újból kérve-kérte Ferdinándot, igyekezzék minél előbb a szerződés végleges megkötése és a tartomány átvétele iránt intézkedni, de miután Károly császár e tekintetben nem hogy fivére segítségére lett volna, hanem ellenkezőleg mindenféle nehézségeket támasztott, a dolog megint újabb elodázást nyert. Ily körülmények között Martinuzzi ismét régi taktikáját vette elő s minden igyekezetét arra fordította, hogy a szultánt a történtek miatt kiengesztelje. Ez részben sikerült is, de nagyban ellensúlyozta a dolgok teljes rendbehozatalát az, hogy Izabella és Petrovics, a barát szándékát és terveit meghiusítandók, János Zsigmond megkoronáztatását kezdték sürgetni a portánál, minek fejében Becse és Becskerek átadását helyezték kilátásba. Martinuzzi által erre figyelmessé téve, Ferdinánd most már bátyja ellenzésével nem sokat törődve, Báthory Endrét és Teufel Rézmánt felhatalmazta, hogy az 1551 február 3-án Diószegen tartandó értekezleten az erdélyi ügyet a baráttal újból tárgyalás alá vegyék, ahol aztán azt a végzést hozták, hogy Ferdinánd minél előbb erős had élén küldje ki biztosait Erdélybe, kik a szerződést a királynéval megkötvén, a tartományt is haladék nélkül átvegyék tőle.[29]

Ennek értelmében Ferdinánd az Egernél álló hadak erősítésére április havában német, cseh és sziléziai zsoldosokat fogadott, akik április végéig Bécsben Arco Félix gróf parancsnoksága alatt hadosztállyá alakulva, május 1-én Pozsonyon, Nyitrán és Léván át Egerbe indultak. Az Egernél összevont, Erdély megszállására rendelt had a következő csapatokból alakult: Brandeis András ezredes udvari tanácsos vezetése alatt egy három német és három cseh zászlóaljból álló ezred 2800 főnyi létszámmal. És pedig állott az ezred 1300 gátpuskás lövészből, 1200 jól felfegyverzett zsoldosból és 300 közönséges gyalogosból. Az 500 morva–sziléziai lovast Serotin Károly ezredes vezette. A lovasság erősítésére szolgált továbbá 300 német vértes lovas Opperstorf János százados parancsnoksága alatt. Ezek a csapatok képezték Arco Félix gróf hadosztályát. Az Egerben való gyülekezésre kaptak még parancsot: Teufel Rézman (Erasmus) német csapatai és az Aldana Bernát parancsnoksága alatt álló 7 spanyol zászlóalj mintegy 2000 főnyi létszámmal. Mind e csapatokhoz Gróf Salm Miklósnak már Egernél volt hadát és Bakics Péternek ugyanott levő 1000 huszárját és 600 hajdúját hozzáadva, összesen mintegy 10.000 főből álló hadat nyerünk, amelyhez 4 ostromlöveg és 6 tábori ágyú járult.[30]

E sereg fővezérévé Ferdinánd a Károly császártól átengedett Castaldo Baptista János cassanoi grófot és teanoi őrgrófot nevezte ki,[31] aki azzal május 16-án Egerből gyors menetekben[32] Debrecenbe vonult, hogy onnan tovább folytassa útját Erdély felé. Debrecenben, illetve Nyirbátorban csatlakoztak Báthory Endre és Nádasdy Tamás királyi biztosok Castaldohoz, aki útját a Meszes hegyen át folytatva, június 1-én Kolozsvártt ütötte fel főhadiszállását,[33] a magával hozott hadsereget pedig, miután akkorára, mint alább látni fogjuk, Izabellával és Petrovics-csal már megegyezés jött létre, következőleg helyezte el: a spanyolokat Medgyesre, a nehéz lovasságot Kolozsvárra, a könnyű lovasságot Marosvásárhelyre, 4 zászlóalj cseh-német landsknechtet Szebenbe, 2 zászlóaljat pedig Brassóba. A huszárokat és hajdúkat a Petrovicstól átveendő Temesvárba indították útnak. Temesvár, Lippa, Solymos, Karánsebes, Lugos, Becse, Becskerek, Csanád és a többi alvidéki várak, uradalmak és hadiszerek átvételére Martinuzzi Castaldo beleegyezésével július 16-ika körül Báthory Endrét küldte ki, még pedig Losonczy István és Serédy György lovasaival, továbbá Aldana tábornokot spanyol és német csapatokkal.[34]

Azonban Izabella és Petrovics ellenállásra készültek és a budai pasát is segítségül hívták.[35] Martinuzzi látván, hogy a királynéval jószerivel nem boldogul, a Vojnics Ferenc gondjaira bízott Gyulafehérvárt, honnan Izabella, mindenét bennhagyva, még idejekorán Szászsebesre húzódott vissza, már Castaldo megérkezése előtt, aki, mint fentebb láttuk, csak június 1-én érkezett Kolozsvárra, ismét ostromolni, illetve Izabella kincseinek kímélése céljából csak erősen körülzárni[36] kezdé. Erre a királyné, további ellenszegülése hasztalanságát belátván, Gyulafehérvárnak húsz napig tartó ostroma után június 17-én késznek nyilatkozott az ostromolt vár átadására és a szerződés megkötésére, micélból a barát Erdély és a tiszai megyék számára augusztus elejére Kolozsvárra országgyűlést hirdetett, amelyen nemcsak a királynéval, hanem Petrovics-csal is létrejött a megegyezés, olyanformán, hogy Ferdinánd biztosai (Castaldo, Nádasdy és Báthory) neki Temesvár, Lippa, Becse és Becskerek s a kezén lévő többi várak átadásáért a munkácsi uradalmat engedték át.[37] A megegyezés eszerint perfektté válván, Izabella július 21-én sajátkezűleg adta át a koronát s a többi királyi jelvényeket Castaldonak, aki viszont biztostársaival együtt Ferdinánd nevében megigérte, hogy a királyné és fia a király atyai pártfogásában fognak részesülni s hogy a rendek régi szabadságaikban és jogaikban fenn fognak tartatni. Végül kijelentette Castaldo, hogy a király akarata, miszerint legifjabb leánya, Johanna, János Zsigmonddal azonnal eljegyeztessék, ami augusztus 11-én a kolosmonostori templomban tényleg meg is történt.[38] Ezek után Izabella fiával és néhány hívével Kassára, majd onnan Lengyelországba ment.[39]

Martinuzzi az ország egyesítésének nagy művét most már végrehajtva látván, a közügyek teréről teljesen visszavonulni szándékozott, de a királyi biztosok s később maga Ferdinánd is kérve-kérték, maradjon meg helyén, ami azonban nem gátolta utóbbit, hogy ugyanabban az időben Castaldonak Salazar titkár útján a következő írásbeli utasítást adja: „Ha te György barát eljárását gyanúsnak találnád, akkor azt tedd vele, amit az én és a birodalom jóléte megkíván.“[40]

[1] Az új vallástan megteremtői és leghívebb terjesztői tudvalevőleg Luther és Melanchton voltak, de az új hit csakhamar több ágazatra szakadt. Az ágostai hitvallású lutheránusok mellett csakhamar előtérbe kerültek Calvin és Zwingli követői, akiket helytelenül anabaptistáknak, sacramentáriusoknak is neveztek, holott az igazi anabaptisták tulajdonképpen a cseh testvérek felekezetéből hozzánk menekülő úgynevezett új keresztények voltak. Ezek mellett csakhamar a háromságtagadók, az unitáriusok jelentkeztek. (Párizpápai Ferenc, Rudus redivivum, seu breves rerum ecclesiasticarum hungar. et transsylv. Commentarii a Miscellaneae Tigurina, II, 139. – Budai Ézsaiás, Magyarország históriája, II, 52.)

[2] Corpus juris Hung. I, 418.

[3] Istvánffy id. m. XVI, 283. – Wagner, Analecta Scep. II, 54.

[4] Hurmuzaki, Documente privitore la Istoria Romanilor, II, sor, I, 247.

[5] Drüffel, Forschungen zur deutschen Geschichte, VII, 217.

[6] Pray, Epist. Proc. I, 191, 208. – Istvánffy id. m. XVI. 292. – Tinódy Sebestyén, Erdélyi história, Katonánál XXI. 925.

[7] Istvánffy id. m. XVI. 181. – Hammer–Purgstall id. m. II, 211. aki Thelekessy helyett tévesen Teleky Imrét, Veli aga helyett pedig valami Welidschan nevű perzsát említ.

[8] Pray, Epist. Proc. II, 160, 175. – Buchholtz id. m. VII, 242.

[9] Pray, Epist. Proc. II, 208. – Buchholtz id. m. VII, 245. – Podhraczky, a Történelmi Tár I, 240. oldalán.

[10] Heves megye illetve Ruszkai Dobó István egri kapitány levele a pozsonyi tanácsurakhoz illetve gróf Nádasdy Tamáshoz, az ország főkapitányához, 1549 márc. 11. illetve 12.-én intézett levele az Országos Levéltárban őrzött Nádasdy-iratok közt. (V. ö. Illéssy János Adatok a szolnoki vár építéséhez és első ostromához, Hadt. Közl. 1893. évf. 638.)

[11] Gyárfás István, Dobó István Egerben. Akad. tört. Ért. V. 41.

[12] Czimer Károly, Temesvár megvétele. 1551–1552. Hadt. Közl. 1893. évf. 17.

[13] Gyárfás István, Dobó István Egerben. Értekezés a Tört. Tud. köréből, VIII. köt. 5. sz. és ennek nyomán dr. Szendrei János, Szolnok eleste 1552-ben. Hadt. Közl. 1889. évf. 126.

[14] Szilágyi–Acsády, id. m. V. 300.

[15] A vett parancs folytán Éliás moldvai vajda öccsét, Istvánt az Ojtozi szoroson át küldte be jelentékeny haddal Erdélybe, aki Bereczknél tábort ütött, hanem aztán rövidesen ismét kivonult az országból.(Ostermayer id. m. 40.)

[16] Kászim budai pasa a Tiszán átkelt hadával október vége felé már Lippa, Arad, Simánd tájékán állott s útját folytatva, november 2.-án Maros-Ilyénél ütötte fel táborát. Báthory András 1550 november 2.-án Ecsedből kelt levele (Pray, Epist. Proc. II, 221.): „Bassa vero Budensis cum Turcis jam die abhinc quarto, aut quinto, ab oppido Lippa versus Transilvanium castra movit.“

[17] Pray, Epist. Proc. II, 205, 207, 213, 217. – Buchholtz id. m. VII, 246. – Katona id. m. XXI, 1150, 1156. – Verancsics szerint (id. m. VII, 140.) az egyezség feltételei a következők voltak: 1. a barát mindenben aláveti magát a királynénak, akivel rangjához illő módon kell bánnia; 2. ugyancsak a barát elégíti ki a törökök követeléseit; 3. Petrovics-csal kibékül s vele együtt közösen fáradozik a királyfi érdekében és javára; 4. Fráter György leteszi fegyverét és elbocsátja seregét. Ezzel szemben 5. a királyné és Petrovics kiengeszteli a szultánt és rábírják, hogy az Erdélybe rendelt török hadakat visszahívja.

[18] Id. m. IV. 222.

[19] Ezuúttal már nem István, hanem maga Éliás moldvai vajda tört be november elején vagy közepén az Ojtozi szoroson és két hétig tűzzel-vassal pusztította az országot. (Kropf Lajos id. m. 68.)

[20] Centorio id. m. 100. egyben részletesen leírja a fegyverre szólítás módját is. Szerinte hadfölkelés idején minden kerület vagy hely (terra o luogo) előljárója egy magasra emelt lándzsát és véres kardot (una lancia, e una spada insanguianata) hordoztat körül lóháton (sono portate a cavallo, e alzato in alto). Egy gyalogos ember pedig, ki a véres kardot kíséri, fönhangon kiáltja, hogy „jön az ellenség, ragadjatok fegyvert, szálljatok táborba“ és megnevezi a helyet, ahova a felkelőknek be kell vonulniok.

[21] Az erdélyi kútfők teszik ennyire a sereg létszámát, míg Morosini es Badoer velencei követek csak 20.000 főről tesznek említést. (Venetianische Depeschen, II, 284.) – Mintegy 50.000-et említ Centorio (id. m. 53.) is: „da cinquanta mila huomini, con i quai se ne ando à Sassebesse per condursi in persona contra il Bascia di Buda.“

[22] Kropf Lajos leirása szerint (id. m. 70.) Mircse oláh vajda egy ötödfél ezer embert számláló oláh-török haddal, némelyek szerint a Vöröstorony, mások szerint a Vaskapu szorosan át tört be Erdélybe, aki ellen a barát Kendy Jánost küldte 1500 lovassal, akihez Enyingi Török János hadnagya, Vas Benedek is csatlakozott. Utóbbi még Kendy megérkezése előtt eltorlaszolta embereivel az utakat és szorosokat és Hátszegnél mindaddig feltartóztatta a vajda előhadát, míg Kendy, a derékhaddal meg nem érkezett. Az ezt követő ütközetben a vajda csúfos vereséget szenvedett; a győztes erdélyiek három zászlót és néhány ezernyi lovat ejtettek zsákmányul. Erről az ütközetről Kropf, Centorio leirása nyomán (id. m. 54.) a következőket írja: „Kendy János egy eléggé jókora lovas és gyalog sereggel vonult a havasalföldi ellen, hogy ezt az Erdélybe vezető szorosoknál feltartóztassa és a budai pasával való egyesülését megakadályozza. A magával hozott csapatokon kívül még mintegy 4000 fölkelő csatlakozott hozzá útjában. Egyesült haderejét ezután a legnagyobb csöndben az oláh vajda táborához közel vezette, kinek sejtelme sem volt arról, hogy a magyarok oly közel értek már hozzá. Miután… kémeitől megtudta az oláh sereg dispositióját, hajnak előtt embereit egy hosszú arcvonalban helyezte el, hogy az ellenséget ily módon elámítsa és azt hitesse el velük, hogy a valóságnál jóval nagyobb erővel támad. Hajnal hasadtával azután óriási zajjal, fülhasító trombitaszóval és dobpörgéssel megtámadta a teljesen készületlen oláhokat, kik látván a harcosok hosszúra nyujtott arcvonalát és hallván az éktelen lármát, ijedtükben azt hitték, hogy a barát teljes hadi erejével vala jelen s azért ellentállásra nem is gondolva, gyáván kereket oldottak. Kendy emberei erre vérszemet kapván, utána iramodtak az ellenségnek s mintegy ötezret közülük megöltek és óriási zsákmányt ejtettek.“

[23] Erről az összeütközésről Kropf Lajos (id. m. 62.), Tindódi (id. m. 179–183.) és Forgách (Commentarii, Mon. Hung. Scriptores XVI.) nyomán a következőket írja: „Khászim előhada Feru agának és ennek egy agatársának vezérlete alatt körülbelül 200 lovassal elfoglalta Déva városát. Ennek vára akkor Petrovics emberének kezében volt, ki föl is szólította a törököket, hogy jöjjenek föl a várba és figyelmeztette őket, hogy a városban a nap fölkeltét be ne várják, mert Enyingi Török János a közeli Vajda-Hunyadból a következő éjjel meg szándékozik őket támadni. De „ez hirökkel az aga nem gondola“ és a dévai főbíró intésére sem hallgatott, hanem a városban maradt. Hajnalban azután Török János csakugyan megjelent Dévánál 113 lovassal és 67 gyalogossal és miután „egy bízott embere“, ki harmadmagával a város sorompójának őrizetével volt megbízva „leüté az lakatot lovagoknak“, vitézei a városba „bészaladának“ és a dévaiakkal együtt megrohanták a törököket. Feru agának agatársát maga Török János hegyes tőrrel derékban a sorompóhoz nyársolta, Feru agát pedig a dévai parasztok űzőbe vették és egy hágcsónál Török János szemeláttára és nagy bánatára koncról-koncra elvagdalták. A megrémült pogányok 88 halott visszahagyásával megfutottak. Néhányan közülük a várba menekültek, de zömük visszaszaladt Khászim pasa tábora felé, magukkal ragadva továbbá 500 török lovast, kiket a pasa Feru aga után bocsátott volt. A magyarok közül összesen csak négy ember esett el, köztük „vitéz Palatics Gergely“, kinek halálát „sokan szánák“. A győztesek „csudaszép nyereséggel… járának“. Török János „külde az kincstartónak egy tereket, egy zászlót az barátnak “, ki szépen megköszöné ezeket neki „mint szerelmes fiának“.

[24] Ribier, Lettres et Mémoires d 'Estat, II, 292.

[25] Tinódi, Erdéli históriának másod része, (Régi magyar költők tára III, 22.)

[26] Centorio szerint (id. m. 48.) Varcoccio (Varkocs) éjnek idején gondosan kikémleltette a rácok táborát s ez úton megtudta, hogy bár számuk nagy úgy gyalog mint lovas csapatokban, de azért köztük a fegyelem és rend nem volt elsőrendű. Varkocs ezért elhatározta a támadást és az abban való közreműködésre a vár parancsnokát, Perusicsot is felszólította. A kitűzött nap reggelén Varkocs három csoportra osztván seregét, hajnal előtt két órával a legnagyobb csendben megindult az ellenséges tábor felé s éppen hajnal hasadtával meglepte a még álmos rácokat, akik látván, hogy minden oldalról meg vannak támadva, eszeveszett futásnak eredtek s meg sem álltak hazáig. Varkocs közülük mintegy 2500 ember levágott, 4000-et pedig foglyul ejtett s miután az egész vidéket megtisztította az ellenségtől, gazdag zsákmánnyal visszatért Nagyváradra. Cseropovics úgy, amint fölugrott alvó helyéről, pőrén futamodott meg s hazaérve siránkozva mondta el balszerencséjét feleségének, aki azonban, ahelyett, hogy megsajnálta volna őt, még jobban összeszidta gyáva férjét. (V. ö. Kropf Lajos, Castaldo Erdélyben, Hadt. Közl. 1896. évf. 54.)

[27] Verancsics id. m. VII, 108.

[28] Fráter György, Báthory és Verancsics levelei, Praynál, Epist. Proc. II, 213, 220, 226, 290: Katonánál id. m. XXI, 1081, 1134, 1150, 1161. – Révay id. m., Schwandtnernél II, 735.

[29] Pray, Epist. Proc. II, 229, 233.

[30] Brüsseli Okmánytár, II, 262, 266. – Ferdinánd 1551 máj. 1. levele Fráter Györgyhöz, Tört. Tár. 1880. évf. 70. – Tinódi id. m. 739. – Ascanio Centorio, Della guerra di Transilvania, 70. old. Castaldo csapatjainak létszámát következőleg adja elő:

Az előhadban:
7 zászlóalj spanyol gyalogos	1200 ember
magyar hajdú	500     "
magyar huszár	1000   "
könnyű tábori ágyú	4 ágyú

A főcsapatban:
1 német gyalogezred	3000 ember
hosszú kopjás lovasság	300   "
vértes lovasság	100   "
könnyű tábori ágyú	4 ágyú
12 fontos félsugár ágyú	2   "

Az utóhadban a podgyásszal:
magyar gyalogos	1000 ember
könnyű lovas	300   "
könnyű tábori ágyú	3 ágyú

Vagyis összesen 7400 ember (5700 gyalogos és 1700 lovas) és 13 ágyú.

[31] Ferdinánd 1551. ápr. 2-án kelt utasítása Castaldohoz. Lásd: Oc. Utiesenovič, Lebensgeschichte des Georg Utiesenovič.

[32] Frey Juan Villela de Aldana, Expedition del maestre de Campo Bernardo de Aldana, Memorial Historico Espanol, X. 498: „con muy grandes calores.“

[33] Szilágyi Sándor, Erdélyi Országgyűlési Emlékek, I, 281.

[34] Ostermayer Jeromos krónikája, kiadta Gróf Kemény József, Deutsche Fundgruben, I, 46. – Bethlen Farkas, Hist. Transilv. I, 493.

[35] Pray, Epist. Proc. II, 252.

[36] Tinódi Sebestyén, Katonánál id. m. XXI. 925.: „Népét ostromnak ő ott nem bocsátá, királyné asszonynak avval kincsét megtartá.“

[37] Schessaei Christ., Ruinae Pannoniae, II, 104.

[38] Pray, Annal. V. 430 és Epist. Proc. II, 246. – Katona id. m. XXII, 4. – Buchholtz id. m. VII, 252. – Miller Jakab, Epistolae Ferdinandi I, et Maximiliani ad suos oratores I, 349. – Engel, Geschichte des ungrischen Reichs, IV, 113.

[39] Pray, Epist. Proc. II, 275. – Istvánffy id. m. XVI, 298. – Buchholtz id. m. VII, 255. – Eder, Script. rer, Transs. I, 82. – Huber Alfons, Die Erwerbung Siebenbürgens.

[40] Hatvani id. m. II, 252, 255. – Buchholtz, Urkundenbuch, 591. – Schuller J. K. Die Verhandlungen von Mühlenbach und Martinuzzi's Ende, 66. – Ferdinánd július 20-án kelt levelének teljes szövegét lásd Utiesenovič id. m. 102. old.