Szomorú jelenség és áldatlan az olyan állapot, mikor a nemzet és uralkodója között a bizalom és egyetértés oly alacsony fokra sülyed, hogy egyik sem hisz, egyik sem bízik a másik szavában. És még visszataszítóbb a látvány, amikor az uralkodó bujósdit játszva, szándékosan félre akarja vezetni alattvalóit. Ezért joggal mondhatjuk, hogy valóban csúnya játék volt az, melyet Károly császár és Ferdinánd király ebben az időben a magyarokkal szemben játszottak, akik emiatt kifejezést is adtak felháborodásuknak, de végre a változtathatatlanba beletörődve, ismét újabb terheket raktak már eddig is túlságosan megterhelt roskadozó vállaikra.

Az 1547. évi nagyszombati országgyűlés újabb tanubizonyságot tett a magyar nemzet határozott, komoly, férfias, korrekt és a szenvedett méltatlanságok ellenére dícséretreméltó józan gondolkodásáról és a legvégső határig menő önfeláldozó magatartásáról.

A törökkel a nemzet, a rendek és a kormánytanács előzetes hozzájárulása nélkül, sőt annak legerélyesebb tiltakozása ellenére kötött békeszerződés folytán immár a törvény erejével szentesítést nyert amaz, eddig csak ideiglenesnek vélt fájdalmas és minden magyar által szinte elviselhetetlennek tartott állapot, hogy a török a legmagyarabb vidékeket végleg a maga számára lefoglalva, ék módjára hatalmas rést üthetett a csak nem rég ideális államegységet képező ország testébe és hogy ezenfelül még az egyelőre Ferdinánd és János Zsigmond, illetve a barát kezén hagyott országrészeket is adófizető tartományainak tekinthesse; mert akárhogy igyekezett is Ferdinánd a dolgot feltüntetni és a valódi tényállást az ország rendei előtt eltitkolni, hiába keresztelte el ő a töröknek fizetendő évi adót tiszteletdíjnak , a valóságos állapot az volt, ahogyan azt a szultán a fentiek szerint minden kertelés és szépítgetés nélkül országvilág előtt kifejezésre juttatta.

Amint a XIII /1. számu mellékletből kivehető, az ország testébe befurakodott török ék egyelőre még nem volt oly nagy és széles kiterjedésű, hogy azt a Ferdinánd és János Zsigmond, illetve Martinuzzi által kölcsönös egyetértéssel és erőfeszítéssel végrehajtott koncentrikus támadással onnan eltávolítani ne lehetett volna, de ehhez erős akarat és annak következetes végrehajtása kellett volna. Ez az akarat magában a nemzetben elejétől végig állandóan megvolt; Martinuzzi eleinte szintén a legbuzgóbban fáradozott az összes erők összefogása és a törvényes király kezén való egyesítése érdekében; ez vezérelte őt, amidőn Ferdinánddal 1542-ben az egyességet megkötötte és csak amikor arról győződött meg, hogy Ferdinánd az országot megmenteni s a török kezéből kiragadni valójában sem nem akarja, sem nem képes, kezdett 1545 óta Ferdinánd háttérbe szorításával más kibontakozási módot szemlélődéseinek és vasakarattal és energiával párosult törekvéseinek tárgyává és vezető fonalává tenni, török pártfogás mellett János Zsigmond herceg alatt akarván az országot egyesíteni. Miután azonban eredményre ez sem vezetett, csakhamar ismét visszatért eredeti eszméjéhez, az ország összes megmaradt részeinek Ferdinánd kormánya alatt leendő egyesítéséhez.